„Még nincs kész a világ”

Jókai Anna, cs, 12/27/2012 - 00:01

 

Jókai Annával beszélget Tóth Zsolt
 

– Újabb állomásához érkezett a Jókai Anna-életműsorozat: a téli könyvvásárra már új gazdára lelve, a Széphalom Könyvműhely kiadásában jelenik meg az alkotói pálya összefoglalásának harmadik darabja, a Vörös és vörös című kötet. Az életműkiadást elindító, de kisvártatva alapjaiban megrendülő Szépirodalmi Kiadó helyzetén keresztül mennyire lehetett átérezni az egész könyvszakma válságosra fordult helyzetét? Nem tartott-e attól, hogy régi kiadójának elhúzódó privatizációja veszélybe sodorja a sorozat ügyét?

– Amikor az életműszerződést megkötöttem, még egy aránylag szilárd helyzetben lévő kiadó volt a tárgyalópartnerem. A sorozat első két kötetének, Az ifjú halász és a tó című novellagyűjteménynek és a Jákob lajtorjája című regénynek a megjelenése még jól időzített volt. A kezdet ígéretesnek látszott, semmilyen okom sem volt panaszkodni. Ám egyszerre csak megindult a kiadó privatizációja, mely körül szerintem számos ügyetlenség történt. Az életben maradásért küszködő kiadó új tulajdonosa a megváltozott helyzetben már nem vállalkozhatott arra, hogy terjedelmes életműsorozatokat adjon ki. S nemcsak az életműsorozatok kiadása, hanem egyáltalán a könyvek kiadása is megakadt, elakadt. De még mielőtt elkezdtem volna tűnődni, s még mielőtt átélhettem volna ezt a kétségkívül jelenlévő és egyre inkább kibontakozó szakmai válságot, már jelentkezett is a Széphalom Könyvműhely. Azt mondták, nagyon örülnének, ha átvehetnék az életműsorozatot. S át is vették, mert úgy gondoltam, hogy azoknak kell odaadnom az anyagot, akik először kérik. A kiadóváltás okozta késedelmek miatt azonban az elmúlt könyvhéten nem lehettem jelen a könyvpiacon, pedig – friss Kossuth-díjasként – illett volna. Végül is a tervezettnél fél évvel később jelenik meg a könyv. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magam, hogy a könyv nem valamiféle romlandó áru, ami használhatatlanná válhatna a késedelem miatt.


 

– Mit jelent egy életműsorozat megindulásának ténye a szerző számára? Örömmel válogat-e művei között? Mennyire nehéz eldönteni, hogy milyen részeket emeljen ki a csaknem teljessé formálódott egészből?

– Ahogy visszatekintettem a pályámra, számomra nem látszott reménytelennek, hogy tíz-tizenkét év leforgása alatt összefoglalható lesz az életművem. Viszonylag kései indulásom miatt pedig abban a kedvező helyzetben érezhetem magam, hogy nem kell a pályám ívéből kihagyni egyetlen művet sem. Mert azt nem szerettem volna, ha csonkított életműkiadással állok a világ elé. S úgy érzem, nincs is szükség arra, hogy műveim utólagos átértékelése miatt bármit is kihagyjak abból, amit eddig írtam. Nincsen szégyellnivalóm. Amikor például újraolvastam az életműkiadás első darabjában összegyűjtött novellákat, döbbenten, de jóleső érzéssel vettem észre, hogy egyetlen szót sem kellett változtatnom az anyagon. Megnyugvással láttam, hogy az a próza, amit én művelek, valamiképpen nehezebben évül el. Ez a próza nem elsősorban politikai indíttatásokat követ, s az eszmerendszere sem a politika világából származik. Nem nélkülözi ugyan a társadalomra jellemző vonások megrajzolását, de mégsem kizárólag ezekre összpontosítja a figyelmét. Úgy hiszem, hogy amikor elkezdtem dolgozni, s elkezdtem írni, akkor az a bennem működő valami, amit akár ihletnek is lehetne nevezni, jól indított el, helyes irányba terelt, mert azt mondta nekem, ha az élet teljességét akarom ábrázolni, akkor olyan nézőpontokat kell használnom, amelyek közelebb vannak a soha el nem múlóhoz, mint a múlandó valósághoz.

Már első írásaim születésekor is világosan éreztem, hogy egyfajta völgyhelyzetben vagyunk. Éreztem azt az elzártságot, amelyben ez az ország volt, s azt a szellemi sötétséget, amelyben éltünk. Az én módszerem akkor az volt – mert az erőim ezt tették lehetővé csupán –, hogy egy kis lámpával pontosan megvilágítottam magam előtt egy kisebb kört. Még csak sejtettem azokat a magasabb összefüggéseket, amelyek az emberi sorsot irányítják. A novellisztikámat bemutató válogatott kötetben azonban, az utólagos elrendezéssel már jelezni kívántam a magasabb összefüggések felé vezető kötődéseimet is. Egy koncentrikus körökből felépülő rendszert igyekeztem megalkotni a köteten belül. Egyre táguló körökben, a családon, az iskolán, a társadalmi közegen és a művészi lét viszonyain keresztül jut el az a válogatás odáig, hogy elérkezzen a mindezt beölelő körhöz, ahhoz, amelyik már magával a létértelmezéssel foglalkozik – s felteszi újra a bibliai kérdést: mi hát az ember? Ez a felépítés tükröződik tehát az életműsorozatot megnyitó novellagyűjteményben.


 

– Az időrend adta sorrendet módosító tematikai rend kialakítása egyszeri, különleges vállalkozás-e? Vagy a későbbiekben is élni kíván ezzel az eszközzel? Mintha a téli könyvvásárra megjelenő legújabb kötetében is fellelhetők lennének egy tematikai kapcsolatrendszer elemei.

– Ebben a kötetben olyan kisregények gyűlnek össze, amelyek korábban ugyan novelláskötetekben kaptak helyet, de nagyobb terjedelmük miatt Az ifjú halász és a tó című novellagyűjteményből már kiszorultak. Ennek a három kisregénynek az esetében az az érdekes, hogy az időrend megegyezik a magasabb rendező elvekkel. Ha nem egyezett volna meg, akkor természetesen felbontottam volna ezt a rendet. Az első kisregény, A labda arról szól, hogy ma már nincs a világnak olyan szeglete, ahová el lehetne vonulni, ahová félre lehetne húzódni. Ahogy a szerencsétlen sorsú főhős mondja: minél kisebb a labda, annál sűrűbb a pötty rajta. A második kisregény, A forma, pedig bizonyos értelemben az én pedagógiai végrendeletem. Köztudott, hogy tizennégy évig tanár voltam. Minden árnyoldalát ismerem ennek a szakmának, elég rossz véleményem volt magáról a magyar iskolarendszerről, s tanítási módszereinkről is. Ugyanakkor fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, hogy miért csak akkor váltam meg a tanítástól, amikor már a hetedik könyvemet is megírtam? Valaminek azért lennie kellett ebben a pályában, ami vonzott engem! S ezt a valamit írtam meg A formában. Ez a kisregény az egyik legoptimistább alkotás a pályámon. Arról szól, hogy végletesen megalázott, a munkájából kiábrándított fiatal tanárnő visszakapja, s éppen a gyerekek jóvoltából kapja vissza a hitét. A hitet, hogy talán mégis van értelme a tanítással járó sok-sok küszködésnek. Mert semmi másért nem érdemes dolgozni, csak a gyerekekért. Hiába építünk modern iskolaépületeket s minden korszerű eszközzel felszerelt tantermeket: ha a tanár személyisége nem tudja kitölteni ezeket az üres formákat, akkor hiábavaló a hiú csillogás. A harmadik kisregény, a számomra nagyon kedves Vörös és vörös 1985-ben született. Abban a furcsa légkörben, amikor már érezni lehetett, hogy körülöttünk túlélte magát valami, de a változásokat még nem lehetett látni. Erről a művemről megjelenésekor meglepően kevés szó esett. Nem írtak róla. Se jót, se rosszat. Valahogyan elhallgatták. E kisregény írása közben Stendhal Vörös és feketéje nyomán elképzeltem és pontról pontra végiggondoltam azt, hogy ha Magyarországon egy Julien Sorelhez hasonló alkatú fiatal érvényesülni szeretne, már csupán egyetlen színárnyalat jegyében építhetné fel a karrierjét – a vörös és csakis a vörös szín jegyében kellene élnie. A nyolcvanas évek közepén ugyanis még mindig ez volt a helyzet. Ha valakinek nem volt kivételes tehetsége, de megvolt benne a kitűnni vágyás, akkor csakis a politika volt az a porond, ahol érvényesülni tudott. Ezért az érvényesülésért sokan még a lelküket is eladták. S nemcsak az öregek, s nemcsak a középgeneráció. Naivitás lenne azt hinni, hogy makulátlan ifjúság jön utánunk. Sokan besározták magukat ezekben az években, s ezeket a tisztátalan alkukat a maga szintjén – szerencsére nem kivétel nélkül – minden nemzedék megkötötte. A regény hősnője, a komoly ambíciókat kergető Szomjas Juli is belesodorja magát ezekbe a sokat ígérő helyzetekbe, de végül rádöbben arra, hogy az álarc és az igazi arca nem forrhat össze; s mégiscsak ez az igazi arc a fontosabb. Ez a drámai felismerés karriere szempontjából óriási törést, de morálisan hatalmas győzelmet jelent.

Nos, így áll össze ez a kötet. Meg kell jegyeznem, hogy ezek a művek még hagyományos Jókai Anna-írások. Néha iróniával szemlélem azt a tényt, hogy elkülöníthetek magamban egy, a hagyományokhoz jobban kötődő írói ént, s valaki mást, azt a valakit, aki a nyolcvanas évektől kezdett megmutatkozni bennem. A sorozat következő kötete egy új mű lesz, a Három. Arra gondoltam, ebben a kiadói helyzetben semelyik író nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ha már van életműsorozata, azon kívül jelentessen meg egy új könyvet. A későbbi tervekre vonatkozóan pedig szabad kezet kaptam a kiadómtól. Most úgy gondolom, hogy az új könyv, a Három után A feladat és a Mindhalálig című regényeim fognak egy kötetben soron következni.


 

– Érdekes volt hallani, ahogyan elkülönített saját magán belül két írói alkatot, két írói személyiséget…

– Igen, de hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két személyiség nem idegen egymástól. A korai énem prózájában már pontosan felfedezhetők az újabb énem nyomai, előképei. S amit meg akartam valósítani, az valójában mindig ugyanaz volt: itt, a földi viszonyok között látni, de gondolataimmal, ítéleteimmel mindig egy magasabb létsíkra helyezkedni. Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de, ha elindul, akkor, felfelé haladva, már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

Azzal, hogy idővel a magasabb összefüggések felfedezését is beleépítettem a prózámba, bizonyos veszélyeknek is kitettem magam. Elsősorban annak a veszélynek, hogy így esetleg kikerülök egy karámból, ahol már kialakult helyem van, ahol megkülönböztetett szívélyességgel kezelnek, ahol érdeklődve figyelnek rám. Annak a veszélynek, hogy magamra hagynak, hogy egyedül maradok. De döntéseimben sohasem befolyásolt a népszerűség keresése. Én mindig valami különös csodának tekintettem a „népszerűségemet”. Hiszen annak alapján, amit a világnak mutattam, úgy érzem, inkább népszerűtlennek kellett volna lennem.


 

– Hogy mennyire összetartozhat ez a két írói személyiség: az, amelyik a völgyben kis terepfelületeket megvilágítva dolgozik, s az, amelyik a hegy lejtőjén felfelé kapaszkodva már más távlatok igézetében él, azt talán egy idézet is tanúsíthatja. Ami éltet című esszéjében három stádiumot különböztet meg írói érdeklődésének fejlődésén belül: a hiány érzékelésének, a hiány néven nevezésének és a korábban hiányolt, ám minden ellenkező látszat ellenére, mégis jelenlévő értékek felfedezésének stádiumát. Számomra rendkívül izgalmasak ezek a gondolatok, hiszen ezek az „új” Jókai Annától származó eszmefuttatások kulcsot adnak a „régi” Jókai Anna most megjelenő műveinek mélyebb értelmezéséhez is. Úgy látom, mintha a Vörös és vörös című kötet három kisregényét is ezek a szellemi viaskodások, a hiánnyal való szüntelen birkózások kötnék össze.

– Kétségtelen, hogy az én prózám egy végtelen hiányérzetből indult ki. Ilyen értelemben ezek az írások is a hiány széjjelsikoltásai. E három mű közül azonban talán a Vörös és vörös képes a leginkább arra, hogy felmutassa a csak nehezen felmutathatót. Ebben a regényben az ember legbelső arcáról van szó, arról a láthatatlan emberről, amit Gárdonyi is megírt. A Vörös és vörös szövegében egy helyütt leírok két tőmondatot. Hogy minden bölcső koporsó. S hogy minden koporsó bölcső. S ezekben a gondolatokban már benne van az a valami, amiről én újabban egyre többet igyekszem beszélni. Az a tudat, hogy a halál nem olyan, mint amilyennek mi gondoljuk. Nem megszűnés, hanem csupán tudatváltozás.


 

– Miközben újraolvassuk az új kötetben összegyűjtött régi műveket, mindvégig tudatában lehetünk annak, hogy ezeknek a hagyományos formanyelvű alkotásoknak a társaságában egy ideje már rendhagyó jellegű műveket is ír. Ennek a változatos eszköztárnak a láttára felmerülhet a kérdés, hogy miképp, milyen módon dönti el, hogy egy adott témát milyen prózaírói technikák felhasználásával bontson ki?

– Ezt nagyon nehéz, szinte lehetetlen megmagyarázni. Erről csak egyetlen dolgot mondhatok, s ezt gyakran el is szoktam ismételni. Nagyon sokat tanultam Hamvas Bélától, igen sok mindenben mesteremnek tekintem őt. Van egy gondolata, amit mélyen a magaménak érzek. Ezt ő ugyan a regények születésére értette, de én általánosabb értelemben is igaznak vélem: egyszer, egyetlenegyszer, és soha többé. Ez annyit jelent, hogy minden csakis a maga formájában és csakis megismételhetetlen módon jelenhet meg. Hadd mondjak erre egy példát. Erdélyi naplóregényem, a Szegény Sudár Anna írása közben tudatos önkorlátozásokkal kellett élnem: nem használhattam benne azt az esszéisztikus prózanyelvet, amit újabban a leginkább a magaménak érzek. Nem használhattam, mert egy erdélyi középosztálybeli asszonynak a naplóját kellett reprodukálnom, s csak azt írhattam meg, amit az az asszony a világból be tudott fogadni, s csakis azzal a nyelvi stílussal dolgozhattam, ami számára természetes lehetett. Tehát számomra mindig az anyag természete diktálja a formát.


 

– Nagy megbecsüléssel hivatkozott az imént Hamvas Bélára. Mint elődre, s mint szellemi tanítómesterre. Ha fel kívánnánk térképezni műveinek irodalmi rokonságát, valóban inkább csak az elődökre lehetne hivatkozni. Hamvas mellett gyakran emlegeti még írásaiban Várkonyi Nándor vagy éppen Kodolányi János nevét. Meg lehet-e egyáltalán szokni azt az állapotot, hogy nem a jelenből, hanem az irodalomtörténeti múltból kap szellemi indíttatásokat?

– Valóban úgy érzem, hogy többé-kevésbé rokontalan szerző vagyok. Műveimmel nem is annyira a jelenhez, hanem inkább egy gazdag szellemi örökséghez tartozom. Várkonyi Nándorhoz, aki a tudomány és az irodalom határterületein mozogva alkotott, Hamvas Bélához, aki teljességgel egyedi létértelmezést teremtett, s Kodolányi Jánoshoz, aki meseszerű történetekbe foglalva jelenítette meg a világlátását. Ezeket a hagyományokat igyekszem tehát folytatni – persze más korban és más körülmények között, és a saját eszközeimmel. Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudhatom. Amiről számot adhatok, az csupán annyi, hogy erre törekszem, hogy ez a célom. Azt hiszem, az emberi kultúra jelenlegi, válságos állapotában mind nagyobb szükség lehet az olyan művekre, amelyek a lét leglényegesebb pontjait érintik. Én fáradt vagyok ahhoz, hogy játszadozzam. A drága emlékű József Attila azt írta egykor, hogy fél attól az embertől, aki nem tud játszani. Ehhez azt kell hozzátennem, hogy én sokkal jobban félek azoktól az emberektől, akik az egész életüket „eljátszódják”. Nekem az a tény, hogy élek, s hogy itt élek, az nem játék, hanem halálosan komoly dolog, amire néha ugyan iróniával, de a legtöbbször inkább döbbenten és kétségbeesetten tekintek. Hacsak tehetem, töprengve faggatom a világot – arról, hogy mi lesz a további sorsunk.


 

– Műveiben az adott kor világos érzékeltetése mellett jelentős szerepet játszanak a kozmikus időbeli távlatok megelevenítései is. A töve és a gallya című esszéjében így ír erről a kettős irányú figyelemről, a kis dolgok mögött feltűnő tágasabb összefüggésekről: „Fölgyorsult az evolúció, minden nagyon közel van. Kozmikus méret szerint tapintásnyira. Az összeomlás is, de az evolúciós váltás is, magasabbra. Csak százezer évre érdemes berendezkedni, mondja Hamvas, de ezzel nem lazsálást hirdet, hanem túllátást az apró-cseprőn, megbirkózást a folyton változóval.” Az adott kor vizsgálata és a kozmikus perspektívák kémlelése szorosan összetartozó vagy élesen elkülönülő szellemi tevékenységek az Ön számára?

– A figyelemnek ez a két iránya számomra elválaszthatatlan egymástól. Ez a meggyőződésem talán összefügghet azzal, hogy a csillagjegyem szerint Nyilas vagyok. Nem akarom túlhangsúlyozni ennek a ténynek a szerepét, de ez a csillagjegy számomra – ha a játék kedvéért szabad végigvinnem ezt a gondolatmenetet – akár jelentőségteljes is lehet. A Nyilas végtére is olyasvalaki, aki mindkét lábával a földön áll, de ha jól megfigyeljük az alakját, akkor észrevehetjük, íját mindig megfeszítve tartja, s mindig valahová a magasba céloz vele. Örömmel azonosulnék ezzel a világ tágasságát megidéző szimbolikus pozícióval, hiszen az ember az én felfogásom szerint az eget és a földet összekötő kozmikus lény. Ezeket a gondolatokat az antropozófia nagymesterétől, Rudolf Steinertől tanultam, s ezek a meggyőződések már kora fiatalságomtól kezdve áthatják az életemet.

Gondolatainkkal tehát mindig az adott kor valóságából, a jellemző pillanatok érzékeléséből kell indulnunk. Ha ezt elmulasztanánk, akkor lemondanánk a megismerés eszközéről, a matériáról. Hadd utaljak itt az egyik korai novellám, a Kötél nélkül üzenetére. Ezt nagyon korán írtam, az első novelláim egyike. Egy kötéltáncos a főszereplője, aki ragyogó mutatványokra képes, s olyan magasra bír ugrani, hogy lassan már túl sokat képzel magáról. Azt hiszi, ő már akkor is fel tud rugaszkodni az égig, ha nincs a lába alatt a kötél. Hogy neki többé már nincsen szüksége az anyagra. Le is zuhan, nyakát is töri. Úgy gondolom, az ember nem véletlenül él éppen az anyagi világban. Valószínűleg itt tudjuk teljesíteni a küldetésünket. Az anyagot, az adott kort, a létező körülményeket tehát nem lenézni kell, hanem átlelkesíteni. A tapasztalati világból kell kiindulni, de aztán ezt a tapasztalati világot egy magasabb szellemi világ szempontjai szerint is át kell világítanunk.

Ehhez azonban a folyamatos önmegtisztításra is törekedni kell. Látjuk és tudjuk, hogy az író és a költő igen sokszor csak úgy tudja megvalósítani mindazt, amire hivatva van, hogy személyisége közben szétmállik ebben a küzdelemben. Megfigyelhettük már jó néhány olyan életmű kibontakozását, amelynek rendkívül esendő és az életével a műre rácáfoló személyiség volt az alkotója. Ez a jelenség abban a hasadt világban, amelyben most élünk, egy bizonyos mértékig talán még természetes is. De mégsem szabad lemondanunk a „jobbá lenni” igényéről. Azt vallom, hogy az íróknak minden erejükkel azon kell fáradozniuk, hogy ne válhassanak hasonlókká Ibsen Solness építőmesteréhez – aki egy idő elmúltával már nem tudott felkapaszkodni annak az állványzatnak a magasába, amit ő tervezett és ő épített meg egykoron. Az íróknak úgy kellene dolgozniuk, hogy műveik megalkotása közben egyúttal önmagukban is megalkossanak valamit, igazítsanak lelki szerkezetükön. Számomra csak az volna fájdalmas, ha valaki velem kapcsolatban azt érezné: én másképp beszélek és másképp írok, mint ahogy élek. Semmi kivetnivalót nem találnék például abban, ha egyesek vitába szállnának vagy érzelmileg szembehelyezkednének azzal, amit írok. Csupán egy a fontos: hogy ne lehessen kétségbe vonni az írói hitelességemet.


 

– Közelednek az ünnepek. A külső, hivatalos ünnepeken kívül vannak-e belső, lelki ünnepei?

– Nekem nem minden ünnep egyforma. A deklarált ünnepeket sohasem tudtam mélyen átélni. Azok az ünnepek azonban, amelyeknek van transzcendens hátterük, mindig nagyon fontosak voltak a számomra. Mint például a Karácsony és a Húsvét. Nem a külsőségek miatt. Külsőségekben eléggé szerény ünneptartó vagyok. Inkább szellemben és lélekben keresem a kapcsolatokat a jeles napokkal. Ilyenkor mindig megpróbálom magamban végigjárni azt a kozmikus utat – persze igen-igen tökéletlenül –, amit egyszer már bejárt egy nagy kozmikus Lény. Az a hagyomány, amely pusztán a külsőségeken alapul, s nem élhető át igazán bensőségesen, az el fog veszni, idővel el fog tűnni.

A közismert, nagy ünnepeken kívül pedig vannak magamteremtette ünnepeim is. Az egyik ilyen ünnepem a nyári János-nap. Amikor a Föld lelke találkozik a kozmosszal, amikor nyárba borul a világ. És ilyen a Mihály-nap is. Amikor megtörténik az a csoda, hogy minden meghal körülöttünk, az egész természet, de az ember nem hal meg. A Mihály-nap ezt a csodát hozza el. Hogy túl tudjuk élni azt a halált, ami a természetben végbemegy. Vannak még ünnepeink, amelyeket nem ismerünk, nem értünk, mint ahogyan az emberi tudatnak, a léleknek is vannak még olyan szférái, alkotóelemei, amelyek még nem tudatosultak bennünk igazán. Hogy miért? Mert még nincs kész a világ. Még folytatódik a teremtés. És vagyok olyan alázatos, hogy azt mondjam: csodának számít, hogy ebben az ember egyáltalán részt vehet. De egyben büszke vagyok arra is, hogy így, emberként talán társak lehetünk a folyamatos teremtésben.

(1994 Karácsony)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap