Megfenjem? Ne fenjem?

Adorján András, k, 06/05/2012 - 00:03

 

 

 

Megfenjem? Ne fenjem?

 

A cím : Megfenjem? Ne fenjem? egy példabeszédre utal - mellesleg egy csomó hasonló már létezett: A vitézlő harcosnak fölajánlom csata előtt, vagy akár közben, hogy egy perc alatt megfenem a kardját, amivel aztán rendet vághat az ellenség soraiban. De ő köszöni, nem kér belőle, nem ér rá. Az egyik hasonló a létező sok közül a favágókkal kapcsolatos, akiknek a fejszéjét élesíteni ajánlkozik valaki, látván, hogy nehezen boldogulnak a munkába vett fával. Amire ők ingerülten elzavarják, mondván: aznap még vagy 60 fát kell kivágniuk… (forrás: Ilus)

Az egész a BLACK IS OK! / Nevelj EMBERT! / Pszichénk (a) sakkban leírt bölcselmeire, tapasztalataira, gyakorlati tanácsaira vonatkozik, és persze egyebekre is, amelyek mint tapasztalatok összegyűltek, de (még) nem vetettem papírra. Különben utóbbi könyv dr .Nagy Ervin műve, és azt hiszem, sem ő, sem más nem járna jobban MA az olvasni tudó közönségnél. Pedig nála semmilyen – személyéből adódó – ellenjavallat nincsen, de mit dumál? És mért hiszi magát okosabbnaka többinél az, aki hasonló, nem „szótlan” játszmákkal, elemzésekkel megtöltött könyveket, cikkeket ír?

Ha ennél a könyvnél maradunk, és az én úgy a Nevelj EMBERT! – ben , mint a BLACK IS still OK!-ban fejtegetett lélektani, edzéssel, felkészüléssel foglalkozó tanácsaimmal, tapasztalataim összegzésével, rögtön kitűnik, hogy a kérdés eleve rossz. Nem a magamutogatás ugyanis a cél, hanem – különösen idősödve – a szándék, hogy mindazt, amit az ember évtizedeken keresztül (nem is szándékosan, szisztematikusan) fölhalmozott,közkinccsé tegye. Hiszen ő maga is ilyen segítséggel indult el a siker, a nagyobb tudás útján. És különben is: ha egyszer valaki kora miatt, vagy egyéb okból már nem versenyez, azaz saját hasznára már csak áttételesen hasznosíthat bármit is a tanultakból, tapasztaltakból, ugyan miért ne osztaná meg a fiatalokkal, másokkal?

A probléma az, hogy számosan vannak a favágók között, akikre még 60 fa vár, és noha megtapasztalhatják, hogy a fejszéjük elég csorba, de az élezéssel szemben gyanakvóak, és különben sem érnek rá. Szerencsés az, aki – mint én – még annakidején a Statisztikában, vagy később külföldi csapatok edzésénél, és Kaszparov, Spraggett , Lékó körül tevékenykedve szűkebb környezetében bizalmat és lehetőséget kap. Annak idején például a Statisztikában – legalábbis az első 6-7 évben – valóban sikerült mindenkit (vagy majdnem mindenkit) föllelkesítenem, az edzéseken komolyan elemeztük a CSB-partikat, és készültünk azokra. Én akkor még minden edzői tapasztalat nélkül is személyes példámmal, és odaadásommal úgy a csapat összhangjára, mint a tagok konkrét személyes szakmai fejlődésére hatással voltam. Jó hatással! Soha nem számoltam össze, hogy az ott eltöltött mintegy 17 év alatt ki mindenki lépett (nagyot) előre, de máig nem nehéz azonosítani: 1979-ben ugyanis rajtam kívül egyetlen nemzetközi minősítésű sakkozója nem volt a klubnak! Ami a fent említett hármas melletti szolgálatomat illeti – és a még szóba nem jött Ribli, majd Sax (a nagy hármas) tagjaként utóbb még Vadásszal is kiegészülve – a maga módján mindegyik gyümölcsöző volt, az más kérdés, hogy egy idő (Riblivel elég hosszú idő) után mindezek az együttesek megszűntek és általában keserű szájízt hagytak maguk után. „Nem baj!” – ahogy a drága Árnika , Gross Arnold mondja valamiről, ami persze baj, hülyeség, rosszindulat az ő kontójára akkor éppen. Az viszont igaz, hogy semmi nyomtalanul el nem múlt, a BLACK IS still OK!-ban pl. Lecsó Péter vagy 9 olyan feketével nyert partival szerepel, amelyben bizonyíthatóan benne volt a kezem. Azt mondhatja bárki, hogy Kaszparov nélkülem is boldogult volna, és én ezt nem is vitatom.( Fischer szinte soha senkivel nem dolgozott, és lám!) Ellenben az is tény, hogy én számos olyan fegyvert bocsátottam Garry rendelkezésére, amelyek közül ugyan sokkal kevesebb sült el, mint a Peti kezéből, de Karpov ellen pl. már 1984-ben az ELSŐ játszmában kész lett volna az újításomat a Keresz ellen bedobni. Amelyet Karpov elkerült, így magam játszottam meg kétszer is nagyjából egy időben Dortmundban Sznapik és Schmittdiel ellen, 2 pontot, és az Informátor zsürije szerint a kötet legfontosabb újítása címét szereztem. Hasonlóképpen jártunk a Grünfelddel is. De pl. a kettős Fianchetto elsült a 13. játszmában, s mint kiderült, akkortól kezdtek a karpoviták gyanakodni, hogy én nem csak tudósítani jöttem a magyar rádióhallgatókat. De nem is érdekes ez az egész, hiszen magam is csodálkoztam, mi különlegeset talált bennem az ifjú lángész, akivel éveken keresztül csak hosszú, elemzésekkel teli levelek útján tarthattuk a kapcsolatot? Mindenesetre – valószínűleg nagyon kevesedmagával – hitt abban, hogy Rigából van esélyem továbbjutni, majd a Ribli-meccs előtt írt levelet: „Remélem, nem azért verte meg Larsent és Milest, hogy most Riblitől kikapjon?” A nem egészen(!) sima lefolyású meccs végén pedig táviratban biztosított afelől, hogy: „Always believed you will win”. Szóval barátság is volt ez egy darabig, s én azután is, hogy hosszú szünet után viszontlátva –hallva meg kellett győződnöm nagy változásáról. Spraggettet is említhetném, ahol az én szakmai segítségemen messze túl az ő – mondhatni – fanatizálása volt érdemem. A BLACK IS still OK!-ban erről több van. Az nincs, benne, hogy még meg is lopott! Ez úgy értendő, hogy nem csak a költségeim egy részével maradt adósom, de visszatartotta azt a kb. 500 Can$-t, amit az ottani Chess Chat szerkesztője küldött általa cikkem honoráriumaként. Nem baj!

Az már annál inkább sajnálatos, hogy pl. az ő nagy meglepetést kiváltott továbbjutása velem az oldalán A.Sokolov ellen (1988 St.John) és a már említett, meg nem említett különböző edzői, szekundánsi missziók, elemzések, cikkek sokkal inkább ezrei, mint százai, megjelent könyveim, és versenyjátszmáimban sötéttel elért feltűnő sikereim nem jelentettek az igényes hazai közönség számára elegendő referenciát. Sem büszke címeim.

Pedig az alapképlet mára mindenki által könnyen látható, fölfogható. Hogy hányszor többen játsszák ma különböző szinteken a versenysakkot világszerte, bizonyára nem lehet nagy tévedés a tízes szorzó a hatvanas-hetvenes évekhez képest. Verseny meg van vagy százszor annyi. Ez utóbbi tény azt sugallja, hogy fölfelé ível a sportág, a versenyzők válogathatnak, mint tyúk a kendermagban (nem arról van szó!). Milyen kár, hogy ezzel szemben nagyon kevés kivétellel a versenyek mind önköltségesek. A díjak hitványak, kivéve az első 3-5-öt. Én 1999-ben Zalakaroson 6,5/9 ponttal a 6-12. helyen végeztem pl. Sax - szal holtversenyben. És habár az ún. Buchholz számításom nem lehetett valami fényes, de azért azt nem gondoltam volna, hogy a főverseny díjaiból és a Magyar Bajnokság külön díjaiból komponált díjalapból ezért a teljesítményért nem kevesebb, mint 12 (vagy 13) ezer Ft (bruttó!) jut. Szerencsére az Alapítványhoz nettóként ért oda, de azért ez így ahogy van, persze komikus.

Szóval hatalmas a tömeg, mint mondjuk egy mezei, vagy egy maratoni futóverseny rajtjánál. Minden korosztályban, szinten olyan hihetetlen sokszoros a túljelentkezés, hogy az nem is annyira ijesztő (mit tudtam én 8 éves koromban, mikor megtanultam a lépéseket, hogy csak a Szovjetunióban sok-sok millió minősített sakkozó van!), mint elgondolkodtató. Ha pusztán a matematikai valószínűséget néznénk, valaki érvényesülése szinte képtelenség. Nem baj! Mert hiszen azért mindig vannak, és voltak, meg lesznek is, akik hasonló kásahegyeken magukat keresztül tudják rágni. Ilyenformán bárki mondhatja: Mért pont nekem ne sikerülhetne? Ez is igaz. De abba már elenyészően kevesen gondolnak bele, hogy akiknek sikerül, azoknak miért, és a százszor, ezerszer (sőt!) többeknek meg miért nem? Világos, hogy tehetség nélkül nem megy. De könyörgöm, aki nem teljesen hülye, az mind tehetséges VALAMENNYIRE! Itt az első buktató: a gyerek tehetséges, mondja az ügyeletes edző. Nem is biztos, hogy hazudik, hogy a hivatalát óvja. De mihez, kihez képest tehetséges az a gyerek? Mert a verseny emberek egymás közti vetélkedője, ahol akár a 25. is lehet jó sakkozó, jobb, mint a világ népességének akár 98 %-a. Csakhogy ebben a mezőnyben neki nem terem babér, a kenyerét sem lesz képes megkeresni, ha igen, becsületes úton aligha, végül meggyűlöli a sakkot, persze méltánytalanul.

Ez tipikusan a hosszú szappanozás, gyors borotválás esete! Mert amit eddig írtam, mind azt ordítja:

1./ Csak az érvényesülhet a valóban igazán sok tehetség közül, aki önálló arculatot, sajátos játékstílust fejleszt ki, eredeti gondolatai vannak, és noha figyelemmel kíséri a történéseket, nem „divatozik”, tehát olyan megnyitásokat, védelmeket játszik, újít föl, amelyek az ő emberi, versenyzői habitusához, karakteréhez illenek. Még így is meg kell őszintén mondani egy bizonyos kort elért fiatal embernek, hogy NINCS GARANCIA A SIKERRE, DE BIZTOS, HOGY KOMOLY ÖNÁLLÓ MUNKA, KITARTÁS NÉLKÜL a meglevő esélyeit is elherdálja. Mindig elfelejtem, de a kevésbé népszerű varikon kívül nagyon megéri a „rosszakat” felkutatni. Azokat, amelyeket az „Elmélet” hátrányosnak tart. Leggyakrabban eredménystatisztikai alapon! Ha azonban valaki megnézi, majdnem mindig a jobb játékosok győzelme a gyöngébbek ellen hozza a néha jelentős pluszt. Fordított színelosztásban ugyanez a változat más osztályzatot kapna a „tudoroktól”! Aztán vannak makacs tévedések, akár évtizedekig is magukat tartók, amelyek gyakorta abból adódnak, hogy a különben tisztességes munkákat író szerzők sem képesek minden sort ellenőrizni, így egymástól is átvesznek ezt-azt, kivált ha a forrásmunka szerzője jó hírben áll. Csakhogy! Én sem kentem oda (legalábbis szándékom szerint) soha semmit, de persze előfordult, hogy tévedtem. Olyan nagyságrendben is, aminek fölfedezése egy kövér pontot hozhatott volna bárkinek.

2./ Valamennyien elfogultak vagyunk önmagunkkal, gyerekeinkkel, más szeretett személyekkel szemben. Ez bizony gátja lehet a tárgyilagosságnak, és azzal a veszéllyel jár, hogy éppen magunknak, vagy számunkra kedves személynek okozunk kárt csupa jóindulattal. Ne kerülgessük! Első kérdés: Azon túl, hogy a gyerekkel megismertettük – egyebek mellett – a sakk alapelemeit, nem gyakoroltunk-e rá nyomást érzelmi zsarolás, vagy erőszak útján? (A mi családunkban semmiféle hagyománya nem volt a – verseny – sakkozásnak, én már évek óta tanultam zongorázni, mikor végül is a sakkot választottam. Merthogy a kettő együtt nem ment. Ha a szüleim ezt a választást bármilyen okból megvétózzák, semmit sem tehettem volna!) Második kérdés: Ha a gyerek mondhatni beleszeretett a sakkba, és valamilyen formában (sakkiskola, edző) szervezett keretek közt irányítással tanulja is, megnyilvánul-e ez a szeretet olyan formán, hogy jóformán minden szabad percét a tábla mellett, vagy/és a komputer előtt elemezve tölti? Vagy éppenséggel a víz is kiveri, ha a „kötelezőn” túl többre nógatják? Az első eset bíztató, de a második sem elkeserítő. Művészi tökélyt egy szülőtől éppen annak a felismerése kíván, hogy a gyerek mindazon szép és értelmes dolgok közül, amelyekkel megismerkedett, és amelyeket valamilyen fokon kedvel, mégis melyikhez húz leginkább. Mert hiszen semmi jó nem néz ki a kikényszerített gyakorlásból, bármit is mondjanak azok (kettő az ezerből), akiknél bejött. A fennmaradt 998 tönkretettet nem szokták interjúvolni. Egy gyerek érdeklődése csapongó, és ez teljesen indokolt, hiszen most ismerkedik a világ dolgaival, és igazán önfeledt lelkesedést mutathat valami iránt, amely lelkesedés lángja valami egyéb láttán lelohadhat. Én ma is szeretem a sakkot. Akkor is szerettem, mikor hivatássá, kenyérkeresetté vált. Nem fásultam el, nem lettem favágó, és bármi csalódás ért is, azért 1./ semmiképp sem a sakkot magát, 2./ nem feltétlenül mást, másokat okoltam. Nincs olyan pálya, ahol el lehetne kerülni a kilengéseket, botlásokat, kudarcokat, amelyek szükségszerűen jelen vannak a sikerekkel együtt. Ezzel együtt azt mondom, nagyon sok más szépség és ígéretes pálya létezik a sakkon kívül, és ha valakinek a számításba jöhető rengeteg foglalkozás közül bármelyikhez inkább van affinitása, mint a sakkhoz, Isten ellen való bűn az illetőt sakkozónak erőltetni. Az már más kérdés, hogy ettől még sakkozhat ő, és csak alig egy-két év alatt megtanulhat annyit, amennyi képessé teszi akár a legmagasabb szintű játszmák utánjátszásával járó élvezetre. Egy hangversenyen is vegyes a közönség: nem gondolom, hogy túl sok zeneművész, énekes ül egy-egy este a több százas nézőtéren. Vannak persze olyanok, akik magasabb szinten értik és képesek befogadni a zenét, de azért a koncert mindenki számára nyújthat és nyújt is élményt. Baráti körömben azok a srácok, akikkel együtt indultunk mint sakkozó gyerekek, ügyvédek, orvosok, közgazdászok és más polgári pályára tért emberek vannak. Mind a mai napig őrzik a szép emlékeket, és a sakk szeretetét, szabadidejükben élvezik is adományait. Baj, hogy nem mind lettek sakkozók? Nem baj! Nem azért, mert nekem kisebb volt a konkurenciám. A világ nagyobb ám, mint a mi hazánk! Egyikük (Antal Laci) úgy 40 év múlva mesélte el, hogy amikor – csapattársak lévén – egy szép partimat látta, levonta a következtetést. Másnap minden sakk-könyvét elvitte az antikváriumba. (Sajnos, a tőlem kapott kölcsönkönyvet is – mondta rezignáltan egy harmadik csapattársunk, Nagy Ervin) Váltott, és országos hírű lett a szakmájában. Summázat: ha valaki a kisfiát /lányát megtanítja „sakkozni” (azaz a lépésekre és a szabályokra), s ha az a gyerek valódi és kitartó érdeklődést mutat, vigye el, ha teheti, egy sakkiskolába. Ettől még maga is tanítgathatja. Ha e lehetőség híján oktatót fogad mellé, semmi értelme a mindennapos nyúzásnak, ha csak azt nem számítjuk, hogy az edző fényes keresethez jut. De erre semmi szükség, és nem csak pénzkímélés okán. A gyereknek nem az kell, hogy mindent a fejébe verjenek. Irányításra van szüksége! Kapjon feladatokat! Az ezek megoldásában mutatott eredmények és főleg az önálló játékos munka iránt megnyilvánuló(?)öröme tájékoztathat a legbiztosabban afelől, hogy az elhivatottsága milyen erős. Aztán persze játsszon gyerekekkel-felnőttekkel különböző alkalmakkor, ebből mérhető le részben hol is tart. Nem hiszem, hogy 2-3 évnél hosszabb idő kellene, hogy valakiről kijelenthessük (vagy szabad legyen neki kijelentenie!), hogy ő nem erre a pályára való. Megeshet az is, hogy az intellektuális képességei kiválóak, a sakk is érdekli, de az alkati (értsd: sportbeli) adottságai – állóképesség, koncentráció, feszültségtűrés, a monotónia elviselése – ehhez közel sem jönnek. Nem baj! Vannak ugyanis olyan emberek, akik még élvezik is a harcot, a nyilvános szereplést, minden vesztenivalóval, izgalommal együtt. Ismét mások, kiváló tudósok és olyanok, akik mesterei, művészei a területüknek, de irtóznak a szerepléstől, a laboratóriumukban boldogok, mi több, eredményesek, sőt, forradalmiak. Merné-e valaki azt mondani, hogy ez, vagy az a típus felsőbb -, vagy épp alacsonyabb rendű?

Én mindezeket a szerető szülők, felelősségteljes felnőttek kedvéért írtam le.

Jelen pillanatban nincs arra mód, hogy a törvény erejével védjük meg azokat a gyerekeket, akiknek a szülei azt gondolják, hogy a gyerekük az ő tulajdonuk, akivel azt tehetnek, amit akarnak. Egész addig, míg valaki baltával nem kergeti a gangon a családját, vagy veri kékre-zöldre látható helyeket is különböző családtagjait – senkinek nincs beleszólása. Senki sem mentheti meg a nyomorult, kiszolgáltatott gyereket attól, hogy a szülei (rendszerint az apja) elvetélt ambícióikat az ő révén próbálják megvalósítani. Ezek azok, akik áldozatukról beszélnek, holott az áldozat maga a gyerek. Azért, hogy apuka híres lehessen, utazhasson, gazdagon, jókedvvel és bőséggel legyen áldva a család. És ha egy napon a már felnőttforma gyereküket még épp idejében vágják le a kötélről, boldogságuknak semmi híja nem lesz…

 

Nyíregyháza, 2004. május 26.

Adorján András

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap