A meggyfa

Bodó János, h, 08/17/2015 - 00:19

 

Volt egy király, akinek csak akkora volt az országa, mint egy jókora kőhajítás. Bármilyen kicsi is az ország, a király az király! Szép, nagy palota állott benne, szolgák seregestől, királyi módon élt a király. Szép feleséget is vett magának, s annyi gyermekük született, hogy már a királyi palotában alig fértek. Mert minden királyfinak és királykisasszonynak királyi lakosztály dukált, abban nem volt pardon! 
A hoppmester feladata volt, hogy gondoskodjék mindenről, így a királyi lakosztályok méltó módon való berendezéséről, tükrös-fényes termekről, kandallókról, bálteremről, meg mindenről, ami ilyen esetben illendő. Ideje volt bőven, mert mihelyt megszületett az új királyi sarj, rögtön nekilátott az új lakosztály berendezéséhez, a kellékek beszerzéséhez, mindenhez, ami kell.
Hely azért volt jócskán, mert a király palotája igen nagy volt, még az ősapja építette, amikor az országa olyan nagy volt, hogy a nap soha sem nyugodott le, hol egyik felében ragyogott az égen, hol a másik felében. Annyi kincset hordtak katonái a föld minden tájáról a kincses kamrába, hogy egy szalmaszál sem fért volna el, arany, ezüst és drágakövek borították a kamra padlóját a mennyezetig.
De ahogy teltek az évek, a nemzedékeket újabb nemzedékek követték, a királyok is mentek-jöttek, az ország egyre kisebb lett. Mert ez a királyság a béke királysága volt, soha sem viselt háborút, ha valamelyik szomszédos királyság szemet vetett valamelyik tartományra, s király inkább odaadta, semmint háborút viselt volna. Így aztán elfogyott az ország, csak a királyi palota maradt, meg a hatalmas királyi kert, ahol az éppen, aki volt az uralkodó király,  az sétált napestig.
A mi királyunk is ezt tette, hol a feleségével, hol egymaga sétálgatott.
Amikor a tizenkettedik gyermek is megszületett épségben-egészségben, a király elgondolkodott aznapi sétáján: mi lesz a sok gyerek sorsa? A lányokat talán férjhez tudja adni, hiszen hozománnyal kistafírungozhatja őket , mert a kincses kamra még mindig tele van. De a fiúkkal mi lesz? Hat fia volt immár a hat lánya mellett, a Jóisten egyenlően osztotta el őket. A királyfiaknak ország is jár, de hogyan adhatna országot, amikor neki is csak egy van, és olyan kicsi, hogy azt már megfelezni bajos volna.
Amint így gondterhelten bandukolt a kertjében, egy szép növekmény fát látott meg, első látásra meggyfának látszott. De olyan különös fa volt, az volt az érzése a királynak, hogy az a pár ága, ami volt neki, mintha beszélni akarna! Tüstént hívatta a kertészt, mi ez a fa, mikor ültette, ki adott rá engedélyt? Szóval kérdőre fogta az öreget, aki már a nagyapjának a kertjét is gondozta. Nézte a fát az öreg, nézegette, de nem tudott válaszolni a sok kérdésre, mert ő is most látta először. Amikor ezt a király tudomására hozta, az ugyancsak meglepődött. Melyikük volt inkább meglepve, a király vagy a kertésze, nehéz lett volna eldönteni. Megbeszélték hát a dolgot, és az lett a vége, hogy nőni hagyják a fát, és majd kiderül mi lesz a sorsa.
Szemlátomást nőt a fa, nőttek az ágak, magasodott, nem telt bele egy hét, máris kész fa lett! Ki is virágzott, bár már a meggyfák virágzása lejárt, de ennek szép fehér, virágoktól tömött koronája lett, millió méh zsongott körülötte, csak úgy zenélt a királyi kert. Aztán pár nap múltán elvirágzott a fa, a virágszirmok valóságos szőnyeget borítottak a földre. De hiába leste a király és a kertész: csak a lomb növekedett, nem volt rajta termés egy szem sem. Úgy látszott, meddő lesz a meggyfa, ezért utasítást akart adni a kertésznek, vágassa ki ezt a semmire való fát. Ekkor megpillantott egy szem gyönyörű termést a lombok között a kertész! Azon nyomban megnézte a király is és elhűlt a látványtól: a majdnem alma nagyságú gyümölcs csodaszép fényes volt, és halkan suttogott, mintha a szél beszélne a lombok között:
- A legidősebb fiad vegyen le és fogyasszon el!
Úgy is lett. A legidősebb fiú leszedte a meggyet és el is fogyasztotta. Ettől olyan okos lett, mint a király összes papja együttvéve, hamarosan meg is nősült, a legnagyobb szomszéd királyság uralkodójának lányát vette el. És ez így történt minden évben, a következő gyermek vagy férjhez ment, vagy megnősült legott, ahogy azt az egy szem termést elfogyasztotta. Végül az összes ország-szomszéd rokonságba keveredett a királlyal, mert vagy a fia lett az uralkodó, vagy az uralkodónak az ő lánya lett a felesége.
Az egész világ boldogan élt, a menyegzők sorra következtek, egészen a legkisebbik gyermek házasságáig. Mikor ez is megtörtént, a meggyfa kiszáradt, nem hozott új virágot többé. A király megértette az üzenetet, a béke a legnagyobb hatalom, a béke fája volt a meggyfa, és meghagyta:
Ha meghal, vágják ki az elszáradt fát, csináljanak koporsót belőle, és abban temessék el.
Úgy is lett.
Meseországban megkondultak a harangok amikor eltávozott a lelke, és harangzúgás kísérte el utolsó útjára a királyt a meggyfából készült koporsóban a testével.
A béke-király teste porrá lett, de az emberekben tovább él a béke iránti vágyakozás.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap