A megkerülhetetlen élet

Döbrentei Kornél, p, 04/26/2019 - 00:03

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hetvenéves Csoóri Sándornak

 

Miért, hogy mindig leharcolt ünnep utáni maradék-sors

a miénk, keselyûkbe ojtott vércsevijjogás és hiénák

dögletes zihálása közt át hogyan hathat a szférák zenéje?

S hol a nyers-erejû, vitorla-hágó északi szél, amely

könyörtelen söpörné szikár-ragyogásúvá a homlokok

mögötti fülledt menny-zugolyt, s elragadná a gyermekjátékként

megunt, örökre elrontott isten-szerkezetek roncsait,

ám minden elrozsdállt liliom s emlékpenésztôl zöld irhájú

limlom helyben marad, bensôséges áporodottságban leng

a lepkeszárnyakat felajzó, járványt dajkáló, lágy zefír,

miért mindig ez az elhasznált ünnep-utániság, akkor is,

ha még elôtte? Meg nem élt gyerekkorát melyik fáraó

balzsamoztatta be, így játszva ki belevénhedését az

örökkévalóságba?  Múmia-tokban az idô morzsolt

kukoricaszemeit konda-édesgetôn ki zörgeti,

s az alvilág kapuin túl mi nyittatik meg, ha csíraôrizô

a szándék és sarjú-friss az AKARAT? Akadnak férfiak még,

kik nem feledik, nem tagadják meg apjukat, akiket

megbecstelenítô történelmi nászoktól várandós öklükbôl naponta

kihordanak, s ütnek akkora rettentôt, hogy belérecseg

ez az ál-világ, a bronzkapu beszakad, bízz hát, NE HAGYD MAGAD,

mert véled végleg elvész valami visszahódíthatatlan,

belôlünk való univerzumrész, szívdarab, NE HAGYD MAGAD!

 

Miért, hogy nem ihlettél magad köré egy hazát egyházként

megbíró szikla-szilárdakat, inkább csak tévelygésbôl

megtérô félútig igazakat, a megigazulásban

kifulladtakat, nem gyûjtöttél fortélyosan merész,

a kalitka-nosztalgiától nem bénított szabadcsapatot,

sem regulát tûrô, jó vérû regimentet, miért, hogy

a fájdalom lassú-lángú, besenyô ôrtüzein kormozódott

 

két szemednél olykor több a Vak Bottyán félszeme?

Egyetemesen vagy poéta, tudom, s nem parasztgenerális,

bár volt pillanat, ha a kettô együtt áll, jövôbb idôt

tetézhetett volna tán. Hogyan akartál a puszta gondolattal

a békéért háborút nyerni itt, ahol már csatát se, csak szánalmas

helyiérdekû merényleteknek nyit teret a sors, ahol

már elôtted az eltévedt, a mindig mindenhonnan elkésett

lovas is káromkodott, vagy fütyörészett?
Ki lenne az, ki itt legalább dúdolni képes?

 

Leleplezôdött minden, mint ez a koszlott, másnapos kedélyû

tél is, sárba kidobott, temetetlen karácsonyfa-csontvázakkal,

összes tûik a Te szívedben nagykorosúdnak tôrré,

lándzsává, de egy elôled fölélt szaloncukor üres

aranypalástja még a tiéd lehet, ízekre emlékszik a nyelv,

melyben immár agonizál a nemzet… s nem felejt a test, ó, hányszor

elbitangolt volna már megkönnyebbítô elíziumi

mezôkre, de cserben nem hagyott, mert tudja, az egyetlen

méltó lét-elégtétel a megmaradásod, hogy megéred,

megérhetted az érzést, mit ama legnagyobb magyar megélt,

amikor fô mûvén, a Lánchídon elôször Haynau s legényei

masíroztak át, hiszen bebizonyította idô s fátum:

gyûlöljék bár s ô utálkozhatik akár, nem érint semmi lényegit,

életét át már nem léphetik, meg nem kerülhetik. Jussod ez

Neked is, a többi csak szófia szó, kulissza, kellék.

És mégis, ha elôttük, mögöttük általad beszédessé

lesz a hallgatag Isten, az már a Jutalom…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap