„Mejhöz hasolló lyókat kivánok…”

Druzsin Ferenc, p, 09/15/2017 - 00:03

Mit ér a komikum, ha lepéndi?

 

    A 19. század utolsó évtizedének leglátványosabb könyvsikerét Gárdonyi Géza Göre-kötetei jelentették. 1893 tavaszától a Magyar Hírlapban, azután Singer és Wolfner üzleti érzéke folyományaként könyvecskék sorozatában (sőt újabb és újabb „eresztésekben”) ország-világ-járó „bolygásba” indult Göre Gábor lepéndi bíró, Durbints sógor esküdt és Kátsa cigány. Az olvasó pedig szűnni nem akaró kacagásba kezdett.
    A 20. század közepéig tartó nevetést (melyet persze, mint tartós, tehát gyanúsítható sikert szokás, egyvégtében valami fanyalgás is kísért) olyan hírlapszerkesztői ötlet indította útjára, amelyet többféle formában őriz az emlékezet. Kabók Győző színész, az első Göre-film címszereplője Gárdonyi „Göré”-je című írásában1 egy Magyar Hírlap-beli interjúra támaszkodva (melyet Illy János készített Gárdonyival) az alábbi „történetet” adta közre:
    „Egy budapesti napilapnál dolgoztam akkoriban. (Magyar Hírlap, 1891-től.) A szerkesztő, Nagy Miklós, egy este azzal állít be a redakcióba, hogy a lap szürke, száraz, nem elég élénk; kellene valami mókás, szórakoztató írás. Felém bök: hogy én, mint afféle vidéket, falut járt ember, csináljak valamit. – Így született meg Göre Gábor. Az első után követelték a folytatást. Én meg írtam szorgalmasan. Ez az alak tulajdonképpen: »A nyugateurópai ember« címmel írott egy régi monológomban kelt először életre, akit aztán a Göre-munkákban csak tökéletesítettem, jobban kidolgoztam.”
    Lipp Tamás Gárdonyi-könyvében2 a következőképp adatik elő a lepéndi különítményt útnak indító pillanat:
    „Állítólag egy alkalommal, amikor Fenyő Sándor, a felelős szerkesztő elolvasta az aznapi laptervet,3 így szólt a szerkesztőség tagjaihoz:
    – Urak, a mai lap szürke és unalmas. Legalább egy érdekes vagy vidám cikk volna benne! Így nem lehet lapot szerkeszteni. Gárdonyi úr, ön írhatna valami kis színeset…
    Gárdonyi fanyarul mosolygott.
    – Írhatok.”
    Írt is: aznap, 1892. június 6-án megírta az első Göre-levelet.
    „Tekintetös szörkesztő hivatal!
    Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá oda erányul az kérésöm, hogy minekutána biróválasztás lészön nálunk és az én nevem még soha ki nem szekesztődött a zulyságba, noha az szögedi árvizkárosok lyavára is adakoztam 40-ven karjtzárt és én illesztöttem az torom gombot az toromra, hát szeretném és az felesigöm is ügön óhajti, hogy kiszörkesztenék az nevemet, mert Göre Gábor a zén nevem és az Jézust én énekölöm az paksióba a nagyhétön, máskülönben birónak meg nem választanak, hát szörkesszék ki az bötsületes nevemet, hogy mögválasszanak mejhöz hasolló lyókat kivánok
 

Göre Gábor”
 

    A szerkesztőségben a legtöbben nem hitték el, hogy Gárdonyi a levél szerzője: egy valóságos vidéki levélíróra gyanakodtak. Csak amikor a másnapi levél is „megérkezett”, akkor voltak hajlandóak tudomásul venni a valóságot.
    „Tekintetös kiszerkesztő hivatal!
    Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok és köszönettel vagyok, mivelhogy immárom biró úr vagyok és mivelhogy a zárvamögyei tótok éhözéssel foglalkoznak, hát kivetöttem 12-t zsák krumplit adóba, és 2-t véka babot, a mit el is loptak az zsákokkal együtt. No ijen szöröntsétlenség. Mondok tisztőtt falu mindönkinek bötsület adassék, de az tolvaj nem löhetett más, mint az Vida Imre, de mivelhogy ü tisztösségös embör hát ralyta nem löhet keresködni és másnap éjjel visszalopattam tüle, mejhöz hasolló lyókat kivánok
 

Göre Gábor
biró úr”4
 

    Gárdonyi természetesen írt, írt egyvégtében, s meg sem állt nyolc könyvig!
    A könyvek népszerűségét a kötetek illusztrációi is növelték. Kabók Győző így emlékezik vissza a rajzok születésére:
    „Az első illusztrációkat Gárdonyi maga készítette. Göre, Durbints, Kátsa alakjai teljesen eltérnek a későbbiektől. Ekkor már a »Kakas Márton« kiadója összehozta Gárdonyit Mühlbeck Károly kiváló illusztrátorral és karikaturistával. Összeültek és megbeszélték, tanácskozták a Göre-figurákat. Mühlbeck mester többféle vázlatot, rajzot mutatott be Gárdonyinak, aki a rajzokat »osztályozta«, mint a jó tanító: 1-es, 2-es, 3-as kalkulusokkal. Végre hosszas vajúdás után kibökte Gárdonyi Mühlbecknek: »Tudod mit: Göre Gábornak rajzold le Pósa Lajost, – csak öltöztesd parasztruhába, falusi bírónak; Durbints sógor esküdtnek – jó leszek én magam; Kátsa cigány meg talán a Wolfner…«”5
    A siker jelei az egymást követő filmek. Az első félszázadban többször is megfilmesítették: 1913-ban Damó Oszkár rendezésében Göre Gábor bíró úr kalandozásai Budapesten címmel, 1915-ben a Göre Martsa lakodalma készült ugyancsak Damó Oszkár rendezésében, s végül 1940-ben György István vitte filmre (Göre Gábor visszatér); a címszerepet Tompa Sándor alakította.
    Ugyancsak a népszerűségnek (és persze a könyvkiadó találékonyságának-mohóságának) jele, hogy a húszas években a Dante Kiadó is kiadta a teljes sorozatot: a remélt siker nem maradt el.
    1945 után Gárdonyi Göréje – „fekete bárány” lett: jó szó kevés érte, elmarasztalás annál több. A másfajta értékelésnek megfelelően kiadásáról a kilencvenes évekig szó sem lehetett. Ekkor „A kötetet a birtokában lévő eredeti mű alapján hasonmás kiadásban megjelenteti a Közlekedési Dokumentációs Vállalat”. Nehéz megítélni az olvasók körében kiváltott érdeklődést, kiváltképp a hatást: csaknem félszázados elhallgatás remekműveknek sem tesz jót, Göre kötetei pedig – ugyan nemzedékek sorát kacagtatták meg – nem remekművek.
    Az utolsó félszázadban túlnyomóan elmarasztaló a Göre-könyveket értékelő szakirodalom: ha jó szót nem is kap sokat értük Gárdonyi, némelykor kap kíméletes vagy kíméletesen elhallgató bírálatokat is. A teljességre törekvés helyett ez utóbbiakból idézek néhány gondolatot: a tájékozódás és a tájékoztatás szándékával olvasom őket magam is.
    Z. Szalai Sándor könyvet írt Gárdonyi Gézáról.6 Bár csupán sorokat szentel a Göre-ügynek, azok is jobbára a keletkezés történetére utalnak, ám egy megállapítására (még ha csak félmondatnyi is) sokat lehet alapozni. Miközben hangsúlyozza, hogy az író politikai riportere volt a Pesti Hírlapnak; annak az újságnak, amelyben közölni kezdte a Göre-leveleket, hozzáteszi: „Furcsa helyzet, kétarcúság ez egy orgánumon belül, bár a Göre-levelekben is van politika.”7
    Szalay Károly a „regionális humor” kategóriájába sorolja a Göre-könyvek komikumát, ami értelmezése szerint a táj, a vidék hatása elsősorban a költői karakter kialakulásában. „De nemcsak Székelyföld, Bácska, Balaton-mellék, Tiszatáj, Szeged-környék humoros irodalma nevezhető regionálisnak, hanem annak nevezhető a pesti aszfalton kisarjadt városi humor is. Hiba lenne azonban a regionális humor fogalmát csak tájhoz, vidékhez kötni, ezért kerültem el a tájhumor, vidékhumor különben magyarabbul hangzó megjelölést. A regionális humor nemcsak stílust, hanem szemléletet, hangulatot, kötődést is jelent.”8
    A „regionális humor” képviselői vizsgálatakor Gárdonyi Göre-írásai elé azt a címet illesztette, hogy „A göregáborság mint osztályízlés-torzulás”.9 Ezzel tulajdonképpen nemcsak „vádpontját” helyezte kilátásba, hanem az elemzés végeredményét is. Azért nem egyenesen ezt a végeredményt idézem a cím mellé, mert fölöttébb érdekes az „osztályízléshez”, még inkább az „osztályhoz” elvezető gondolatsor.
    Nagyjából három lépésben jutott el hozzá.
    Az első az, amikor megállapította, hogy a Göre-komikum „rossz szájízt hagyott az olvasóban”. Biztos, hogy ez a hatás sem zárható ki, de az évtizedeken át tartó siker mást mutat. Ám ennek latolgatásánál érdekesebb az indoklás; Szalay Károly szerint „azért hagyott rossz szájízt az olvasóban, mert a városiasodó ember pökhendiségét szolgálta a vidéki, a falusi, a paraszti világgal szemben. A göregáborizmus nem a városi-polgári magabiztosság szülötte a vidékiséggel szemben, hanem a félvárosi, kisvárosi, mezővárosi parasztgazdagőg és kivagyiság azok ellenében, akik közül nemrég emelkedett csak ki.”10 (Kiemelés: D. F.) Mielőtt értetlenkedni kezdenénk, hogy hol a „félvárosi, kisvárosi, mezővárosi parasztgőg” a Göre-történetekben, olvassuk tovább a fejtegetést. 30 sorral lejjebb újabb rejtvénnyel bővül a probléma. Maga Göre a feladvány:
    „Jellegzetes kisvárosi, falusi félművelt vagy annál is rosszabb: műveletlen, de tudálékos embertípus, a századvégi magyar középréteg alján.”11 (Kiemelés: D. F.)
    Ám valamennyi talány elsúlytalanodik a tanulmány összegző gondolatai olvastán: ez a záró „megvilágítás”, ez a tipológiai „topográfia” olyan abszurd, hogy legcélszerűbb bármiféle kommentár nélkül idézni:
    „(…) Göre Gáborban Gárdonyi nem a parasztot, még csak nem is a vidéki embert karikírozta szándéka szerint. Nem a falusi nincstelent akarta nevetségessé tenni figuráiban, hanem a vagyonát és kultúráját vesztett, lecsúszott dzsentrit, középosztálybelit, aki egyként veti meg a parasztot, a szegény embert, a cigányt s a modern eszméket hirdető városit.”12 (Kiemelés: D. F.)
    Lipp Tamás azt a nézetet fogalmazta meg, amely viszonylag leggyakrabban szokott előfordulni: a vidéki, a falusi ember kinevetését, éspedig a városi ember fölényes pozíciójából. Jócskán elmarasztalja Gárdonyi nézőpontját is: „Mintha azt a fölényt maga az író is jogosnak tartaná, ő is nevet Görén, de nem szívből, együttérzőn, hanem ujjal mutogatva kívülről, hidegen. Még nyoma sincs Az én falumban fölcsillanó, a vidéki emberrel együttérző, sőt azonosuló meleg szeretetnek.”13
    Később én magam is felteszem a kérdést: ki nevet, kit nevetnek ki, és milyen nézőpontból fakad a nevetés?, most csak azt a tényt szeretném megállapítani, hogy az bizony igaz, hogy az író „ujjal mutogatva kívülről” nevet. De hát azonosulhat-e a városiakkal a felületes parasztfelfogás dolgában, vagy vállalhatja-e a lepéndiek „sültparaszt” szemléletét a városi világ érzékelésében? Most csak azt a kérdést vetem föl, hogy a két „oldal” hibái („komikus hibái”) közül miért kellene Gárdonyi Gézának valamelyik iránt elnézőnek lennie? Ettől még meg lehet, s bizonyára meg is van benne „a vidéki emberrel együttérző” szeretet, ha a vidéki ember azokra hasonlít, akik Az én falum valóságát népesítik be.
    Lipp Tamás több ponton bírálja a „Göre-nótákat” is: „Amikor Göre Gábor nótáiban népieskedik, azzal elnyeri ugyan a nemzeti érzelmektől fűtött, főként vidéki kisbirtokosok, kurtanemesek, városi tisztviselők, kispolgárok kegyét, de nem szolgálja a haladás ügyét. A Göre-levelek népszerűségét éppen magyarnóta-népiességükben kell keresnünk, amelyre oly nagy igény volt akkor s azóta is.”14
    A „Göre-nótákat” ugyan érheti szó, ám nem azért, amiért Lipp Tamás elmarasztalja őket. A „vádpontok” némelyike rutinszerű kőhajigálás a magyar nótára. Például az, hogy a „vidéki kisbirtokosok (…)” mulattak a magyar nóta szavára; népismeret kérdése, hogy megállapítsuk: mulatott cigány mellett (vagy csak nótaszóval) a parasztvilág is a maga ünnepein, és aligha számított bármely mulató társaságában, hogy nótájuk „nemzeti érzelemtől fűtött-e”, vagy csupán jókedvükben (bánatukban) húzatják. „A haladás ügyét” pedig szerencsére nemigen bízták nótára (ám még arra is találunk példát, amikor valóban szolgálta; Gárdonyi számtalanszor megtapasztalhatta, hogy Blaha Lujza dalainak népszerűsége sokat használt a magyar szó, a magyar dal, a magyar nyelvű színjátszás ügyének). Abban viszont igaza van Lipp Tamásnak, hogy „nagy igény volt” ezekre a nótákra „akkor s azóta is”.
    Bár a „Göre-nótáktól” függetlenül is létezett egy többé-kevésbé állandó magyarnóta-ellenes magatartás, a nóta élt, és mellette is hangzott el olykor-olykor jó szó. Akár meglepetésszámba is mehet, hogy Gyergyai Albert, az Eötvös Collegium kultúráján (meg a franciákén) nevelkedett irodalomtudós, a francia irodalom ihletett fordítója és értelmezője, az európai látókörű, modern világszemléletű irodalmár önéletrajzi könyvében15 mondott véleményt a műdalokról, amikor szülőföldje, a somogyi Nagybajom és környéke vigadó szokásaira emlékezett.
    „Szinte minden házban énekeltek, hegedültek, vagy cimbalmoztak! (…) Mindenkinek megvolt a maga »nótája«, anyámé, jól emlékszem: »A fonóba szól a nóta«, apámé »Túlsó soron esik az eső« (…) Emlékezem, már nagy diák voltam, amikor kissé becsípve meg mertem kérdezni, s meg is tudtam legkedvesebb tanáromtól, Horváth Jánostól, hogy ő meg a »Cserebogár, sárga cserebogár« nótát vallotta a magáénak, bár igaz, mindjárt hozzátette, mennyivel régibb ez a nóta minden ismert műdalunknál, Pálóczi Horváth jegyezte fel több mint száz éve dallamostul (…)”16
    Gyergyai „megértő”: a 19. századról, sőt a századvég műdalairól is nagy szeretettel beszél:
    „Azok a műdalok, amelyek Petőfitől kezdve, (…) legbővebben a múlt század végén kerültek, mint mondják, »a nép ajkára«, azt hiszem, nemcsak kegyelmet, nem csupán több megértést, hanem bizonyos tekintetben magasabb értékelést is érdemelnének. Nem mintha vesztettek volna egykori, talán túlzott és egyoldalú népszerűségükből, hiszen legfeljebb a finnyásabbak kerülik a meghallgatásukat, s azok is, nemegyszer, mert félnek, hogy nem leplezhetnék eléggé mintegy orvul rájuk törő, mélyebb vagy csak felületi elérzékenyülésüket. (…) Az én gyermek- és kamaszkoromban névnapot vagy születésnapot, lakodalmat vagy más ceremóniát, nemegyszer egy-egy temetést is ezek a dalok kísértek és hangoltak ünneppé (…)”17
    Gyergyai „gyermek- és kamaszkora” alig egy évtizeddel esik későbbre, mint a „Göre-nóták” keletkezése. Ami mármost ezt az időt, a 19. század legvégét illeti: olyan költők verseiből lettek nóták, mint Pósa Lajos, Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza, és olyan muzsikusok álmodtak rájuk illő dallamot, mint Blaha Lujza híres cimbalmosa, Lányi Géza, vagy a leghíresebb szegedi, majd pedig pesti cigányprímás, Dankó Pista.
    Még Szegedről való Pósa és Gárdonyi barátsága Dankóval; számos szép dal született ott, ám amikor Pósa „bácsi” a fővárosba költözött, vele jött a cigányprímás és a nóta is. Számos szerzeménye ma is ismert és népszerű. Pósa szövegére született a Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagyharangja, Szőke kislány, csitt, csitt, csitt, Egy csillag se ragyog fenn az égen, Még azt mondják, nincs boszorkány Szegeden… A legszebb Dankó-nóták egyike azonban Gárdonyi költeményére készült: a Bakalevél dallá lett strófáit hányszor eldalolhatták a Lim völgyében rostokoló vagy a bécsi szolgálatukat töltő „csongorádi” katonák. Idézzük fel a költemény szívet megérintő első versszakát:
 

Küldöm e levelet Balogh Máriának,
Csongorád gyönyörű gyöngyvirágszálának.
Ki vagyon fizetve billogja, pöcsétje,
Adják tisztelettel a saját kezébe.

    Az Április című Gárdonyi-verskötetben Göre Gábor nótái címmel egy ciklus található tíz nótával. Korabeli kedveltségük adódott a Göre-könyvek népszerűségéből, ám abból is, hogy 1901-ben mutatták be A bor című színművet, amelyben a Göre Gábort alakító Ujházi Ede énekelte estéről estére az egyik legsikerültebb Gárdonyi–Dankó-dalt, a Pintzei nótát.
    A Pintzei nóta értéke a roppant egyszerű, tömör szövegben van, mely egyfelől megtévesztésig a népdal hatását kelti, másfelől lélektanilag helyt áll magáért, hiszen a kapatos ember nehezen birkóznék meg a „bonyolultabb” beszéddel. Mesteri a kis dal „dramaturgiája” is.
    Az első verszak a „belépő”: a borivás szerepe és „filozófiája”:
 

Ez a világ mi vóna,
Ha egy kis bor nem vóna!
A szép asszony mög a bor,
sej! Mögvigasztal mindönkor.

    A nótaépítmény 2. és 3. strófája indoklását adja annak, „hogy én mindönnap iszok”. Csupa közhely, asszonyharagtól osztrák kártevésig, ám funkciója van: „lélektani” időhúzás, hogy a 4. versszak kapatos „abszurdja” (?) – hihető legyen: „Mentül jobban víg vagyok, / antul inkább bús vagyok (…)”
    A zárókép (5. strófa) valóban kép; a „pintzei” kaland utolsó helyszínén, a hosszadalmassá-körülményessé nehezült hazafelé-úton készült „felvételek” sora: „Billöggyünk és ballaggyunk, / sej! Mög-mögájjunk, itassunk!”
    Igazi kis gyöngyszem lett ez a remek építmény A bor színpadán, Ujházi Ede Göre-alakításának és az előadás egészének egyik legbiztosabb támpontja.

    A Göre-levelek komikumának szinte alapesete a falusi világ és a (fő)városi civilizáció állandó ütközése, de legalább koccanása. Ennek lépten-nyomon előforduló, az unalomig ismételgetett „ziccereit” nem tartom érdemesnek a mégoly vázlatos áttekintésre sem. Ám a két „fél” pengeváltásai közben jócskán akad természetes és szellemes helyzetekben fakadó nevetés; ezek közül célszerű kiemelni néhányat.
    A város nevet ritkábban: inkább bosszankodik Göréék viselkedésén, rendre utasít, nemegyszer tilt. Ám ha nevet, az igazi csattanó.
    A lepéndi különítmény Tátrafüredre érkezik „tapasztalatot szörözni” (A Pesti úr). A szálloda árát ugyan sokallják, de „fenyőfürdőre” befizetnek.
    „Bemögyünk a szobába, hát két kád van benne. Arasznyi magos, fehér hab mind a kettőbe.
    Összenézünk a sógorral, oszt mondok:
    – Nem ojan-e ez sógor, mint a pesti kávé?
    – De aszondi szakasztott ojan.
    (…)
    – Aszondi a sógor ne ögyük-e mög inkább.
    – Mondok nem látok kanalat.
    – Aszondi löhet, hogy ezt ugy öszik az urak, hogy benne ülnek ö.m.a f. (…)
    Avval beleülünk nyakig, oszt szörpöjjük a habot.
    Hát nem vót nagyon jó, de mink ketten mégis elmondhatjuk, hogy kávéba füröttünk.”
    Pesten pedig sokallják a Svábhegyre kiszabott viteldíjat, és inkább gyalog indulnak fölfelé. Utoléri őket „a högyre mászó vasút”.
    „Itt ekkis veszödelöm is környéközött bennünket, ahogy ódalt álltunk, hát eltrüsszentötte magát az masina, oszt szömünk szánk teli lött, azt hittem sose kerülünk ki a nagy ködbül.”
    Ahogy a két idézet mutatja, tulajdonképpen „tiszta komikum”18 kíséri az efféle „malőröket”: az elsőben a maguk mohósága okozta a nevetést, a másodikban a masiniszta ártatlan tréfája, melyet bizonyára a furcsa atyafiak látványa váltott ki. Még kevesebb okunk van a tiszta komikumon kívül egyébre (mondjuk szatírára) gondolni a Tapasztalatoknak abban az igazán mulattató jelenetében, amikor Göréék benéztek a követükhöz megtudakolni, miként találják meg „az Lyózsep főhercegöt”, mert Kátsának lenne valami elintéznivalója vele.
    „(…) hát aszondi várni köll, mivelhogy most odahaza van és az tavaszit veti.”
    De ha már itt vannak, asztalához invitálja őket, ahova egy nagy tál „kirántott hust” hozat.
    „(…) hun vöttek méltóságos uram ennyi korai csirkét, van ez 100-áz is, mert tsupa tzombja vót.
    – Aszondi nem tsirke ez, hanem béka.
    Erre a Durbints sógor se szól se beszél, hanem ki kotzog a szobábul. Neköm is etzeribe mozogni keztek az békák a gyomromba, hát mondok istenálgya mög méltóságos uram mert ügön silyetünk.”
    Göréék is nevetnek a falujukba tévedt városi emberen. Bár az ő nevetésük kissé vaskosabb, ám többnyire „belefér” a tiszta komikum csalafinta-rászedős szellemiségébe, és nem lépi át a népi nevetéskultúra ízléshatárát.
    Az első pesti úr nyaralni jött. Görénél vett volna szállást, de feleségének nem tetszett a szoba. A kocsmában találtak megfelelőt.
    „A Kátsa tzepelte utánok a sárga tarisznyákat, kisládát, nagyládát.
    Aszondi a Kátsa ne búsujjon biró uram, visszagyünnek ezök röggelre. (…)
    Hát lám még alig vérratt, hallom ám a zörgést, hogy aszondi a pesti úr eresszenek be, oszt vessenek két ágyat. (…)
    Mondok a Kátsának mért gyüttek ezök vissza?
    – Hát aszondi, ahogy béraktam a zektzementzéjüket, három eleven szarvasbogarat dugtam a zágyba. (…)
    Ebbül is kitetszik, hogy több eszi van nálunk a Kátsának is, mint akármelyik pesti urnak.”
    A második pesti úr sem úszta meg tudós foglalatosságában Kátsa attrakciója nélkül: persze ezúttal is ártalmatlan, „transzparencia nélküli”, „derűs” és komikumgazdag szellemesség, amit művel.
    „Hát itt is lődörgött a faluba, mög a falu körül. Fogdosta a sok bogarat, oszt beleöldözte a pájinkába, hol mög avval mulatott, hogy gombostűt vött, oszt fölszurkálta a bogarakat.
    Hogy a píz könnyen tsöppent tűle, hát a Kátsa is melléje szegődött, oszt etzör egy marék bolhát hozott neki, azér is kapott egy hatost, de mögmondta, hogy neki egyfajta féregbül tsak egy köll.”
    Arra a kérdésre, hogyan és kit nevet (ki) az író és az olvasó, viszonylag nem nehéz a válasz. Mivel a „hősök” mindkét világát, a falusit és a városit is a tökéletlenség, a felemásság díszletei között látjuk, amit még fel is erősít az a körülmény, hogy mindkét fél magamagát tévedhetetlennek, megfellebbezhetetlenül mértékadónak tartja – a „komikus hibák” szatirikus felfogásához és ábrázolásához a szükséges fölényhelyzetet Gárdonyi (s az olvasó) úgyszólván készen kapja.
    Nevet tehát az író: a „pesti úron” éppúgy, ahogy Göre „választmányán”, Durbints sógor esküdtön és Kátsa cigányon; komikumgazdag szatíra kíséri őket falun, Pesten, a „világban”.
    Természetesen nevet az olvasó is. Az nem biztos, hogy a korabeli olvasó olyan „igazságos” nevető, mint az író: alighanem többet nevetett Göréék kárára, mint a városéra, ám ez az „igazságosságon” kívül egyébbel is magyarázható. Mindenekelőtt azzal, hogy az olvasók többsége városi, amolyan polgárféle, s az ember hajlamosabb máson nevetni, mint a maga „fajtáján”. A másik ok, ami a lepéndiekre irányította a nevetést, az a körülmény, hogy ők vannak szem előtt, ők a „láttatók”, és helytálló, bíráló észrevételek mellett nagyon sok hibát (komikus hibát) vétettek, ráadásul ha mással nem, „elefánt a porcelánboltban” mozgásukkal, a testiség komikumával, a szakadatlanul velük tartó „nehézkedési erővel” magukra vonták a kinevetést.
    A Göre-történetek komikuma a válfajok, a komikum mélysége és minősége tekintetében sokféleséget mutat. A későbbi kritikák leginkább a gépiesen ismétlődő, az anekdota vagy az élclap színvonala alatti komikumot vetették az író szemére – joggal. Ám keveset törődtek azzal, hogy más is van a Gárdonyi-könyvekben: megvannak bennük a komikum értékesebb nemei, s hogy rendkívül gazdag (elsősorban a Tapasztalatokban) a szatíra politikai célzatosságú változata.
    Én magam az értékre vetem a hangsúlyt: értéket keresek a Göre-könyvek jobbik felében, cím szerint a következő kötetekben: A Pesti úr, A Kátsa, Durbints sógor, Tapasztalatok vagyis más szóval az nagy kiállításon szörzött tapasztalatok.
    A komikum válfajai között szemlézve az tűnik fel, hogy az értékesebb komikumrétegekben a tiszta komikum és a szatíra jut a legnagyobb szerephez. „Vezető helyük” érthető. A „szürke, száraz” Magyar Hírlapnak „mókás, szórakoztató írás” kellett, s ezt adta meg jórészt a tiszta komikum. Mivel a város is, a falu is, a mindkettő fölött parádézó politika is a fogyatékosságok és a hibák egész sorát vonultatta fel, ráadásul ezek nagyobb része kinevetésre, kiiktatásra, javításra való, a szatirikus nevetés adhatott esélyt a kívánatos korrekcióra. Humor alig-alig csillan meg, talán csak Kátsa alakja körül érezhető nagy ritkán, iróniára pedig úgyszólván nincs is példa (feltéve, hogy nem azonosítjuk a köznapi értelemben vett gúnyt az iróniával). Ennek meg az az oka, hogy a felmerülő probémák a dolgok és a jelenségek felszínén találhatók, még Göréék „szorult helyzetei” sem sodorják hőseinket igazán nehéz, komolyabban kiszolgáltatott pozícióba, ahol csak az irónia fedezéke segíthetne. Itt jórészt játékcsapdák csattognak, amelyekben nem marad benne az ember lába.

    A tiszta komikum egy részére nyelvi természetű hibák szolgáltatják az alapot. Ezek többnyire félrehallásból, felületességből származnak, csaknem mindig a lepéndiek nyelvi botlásaként, ám olyan nagy számban és olyan sablonra járó mechanizmusok szerint, hogy nagyon hamar elveszítik nevetést indukáló képességüket. Ez a Göre-könyvek egyik legnagyobb hibája: Gárdonyi az esetek nagyobb részében elszalasztotta azt a lehetőséget, ami a népi nevetéskultúra nyelvi „alkotásaiban”, nyelvi „produkcióiban”, leleményeiben benne van, mint friss, kiapadhatatlan komikumforrás. Göre helyesírása a levelek egyik fő „hibatermő”, azaz komikumtermő alkalma, azonban csak ott fakaszt nevetést, ahol a tanulatlan ember tipikus tévedései és a nyelvjárási sajátosságok „szabályszerűen” alkalmazott tipikusságai eredményezik a nyelvi hibát. De ahol a megkonstruált jelenség mögött nincs nyelvtani hitel (voltaképpen nemtudásból adódó „szabályos” hibázás), ott előbb-utóbb erőltetetté és hatástalanná válnak. Mivel az ilyenekre számtalan a példa, felismerésük pedig mindennél egyszerűbb, én velük nem szaporítom a szót. A jó, a „szabályszerű”, a szellemes nyelvi jelenségek közül választottam néhányat.
    Az országos kiállítás egyik pavilonjában láttak Göréék egy „ojan könyvet a kire rá van írva, hogy Kata lóg, mondok a sógornak mirül szólhat az a könyv, hogy aszondi Kata lóg.
    – Aszondi a sógor bizonyosan fölakasztotta magát valami szögény leány ö.m.a f.” (Tapasztalatok…)
    Ugyancsak Durbints esküdt állandó szóhasználata (szavajárása) és a közvetlen szomszédságában lévő szó jelentése összeférhetetlenségére épül a következő pesti „tapasztalat”. Az örömhír így szólt:
    „Hálistennek mögkaptuk az levelet, a kibe tisztöltetnek bennünket kentök és münk is hasolló lyókat kivánunk, továbbá mögértöttük a levélbe a bihalt, és mondok a sógornak, lám nem is gondolta kend mire virrad, hogy immár bihal bornyu is van a gazdaságba.
    – No aszondi ennek örömére fordujjunk bé ide az kávé kotcsmába, ö.m.a f., hagy izölitse mög a kávét a Kátsa is ö.m.a f.
    Mivelhogy a Kátsa nyelvin sose fordult még mög az efféle.” (Tapasztalatok…)
    Durbints sógor „különös nyelvi ismertető jelének” legszebb példája A Pesti úrban olvasható: az új esztendő (egyúttal a század) első napján az esküdtek élén köszöntőt mond Göre Gábor házában. Érdemes megfigyelni: az állandó „ö.m.a f.” összekötő szöveg nagyon jól hat ezen az ünnepi reggelen a prózai „bevezetőben” is, ám komikumát jócskán felerősíti a hagyomány költészete, a rímes-ritmusos rigmus.
    Íme a prózai beköszöntő:
    „– Hála lögyön a fölséges Istennek, hogy mögen uly századra virradtunk, kigyelmed biró uram a falu feje ö.m.a f. hát kegyelmedhöz jöttünk legelsőbe, hogy a lyó Isten ebbe a századba is éltesse ö.m.a f. Mert ahol a biró lyó, ott a község is lyó ö.m.a f. (…)”
    „A szokásbéli köszöntő” pedig így hangzott Durbints sógor nyelvén:
 

„Örüjjön kigyelmed ma uly év napjára
                                               ö.m.a f.
Hogy szépen fölvérratt piros hajnalára
                                               ö.m.a f.
Valamennyi fűszál a kerek mezőbe ö.m.a f.
Annyi áldás szájjon fejére ebe a zesztendőbe
                                               ö.m.a f.
Ha pediglen möghal, mönyekbe vitessön
                                               ö.m.a f.
A zarany korona fejibe tétessön ö.m.a f.
Éjjön!”

    A népi nevetéskultúra igazi nyelvi alkotásait Kátsa produkálja: észjárásához igazított nyelvét tökéletességre emeli az esküdözés, fogadkozás és a nagyotmondás (hazudozás) „alműfajában”.
    Egy példa a nagyotmondásra, a hetvenkedésre:
    „Hát hogy én is a siletésemen kezsgyem a zsén anyám Sárkezsi jány vót azs bizsonyos de már a zsapai ódalrul én ojan úri méltóságbul magzsottam, hogy magam is tsak husvétkor pinkeskor merek rágondolni. Mer a zsén apám akár hisik kentek akár nem maga Júzsep fihetzeg ű szentsége vót. Isten eressen deget a gyisznómra ha nem igazs.” (Kátsa)
    Ugyanerre a „témára” szól az esküdözés, csak nem disznóval, hanem hegedűvel:
    „Hát farsang előtt repeggyen meg a hegedűm, a görts huzza össze a zsujjamat mikor a zsuraság konyháján kapok ebédet.” (Uott)
    Szinte A nagyidai cigányok Csimasz-történetének „lélektana” szerint megalkotott érvelés a következő, színtiszta komikumban fogant „hazudozás”:
    „– De mér hinak tégöd Kátsának ha Sárközi a neved?
    – A zsórom mián.
    – Vagy hogy kátsát loptál.
    – Nem loptam én kátsát soha.
    – Hát papét tavaj?
    – No azs azs egy. Azt is a pap adta, tsakhogy elfeledte. Pedighát azsért adta, hogy akkor ajan beteg volt a felesigem, azstán egyre kátsájér esedezett, no mondok nem bánom ha lopnom kell is tellyesitem a kedvit.
    – Hiszön a feleséged nem is vót tavaj itthon Kátsa, a harmadik vármögyébe járt, de az se bizonyos.
    – Majd haza gyitt nóna azs bizonyos.” (Kátsa)
    Az alábbi változat dinnyével, amikor „az magyar tudományos akadémia küszöbén a hódvilágnál” megettek három görögdinnyét, amit Kátsa állítólag „egy bizonyos tzigánytul” kapott. A negyediknél jött a baj.
    „Mivelhogy a Kátsa még egy negyedik görögdinnyét is akart hozni attul a bizonyos tzigánytul, hát mögfogták, oszt ügön elverték a Dunaparton, oszt hogy mégis mögszökött, mondok neki otthon, máskor éngöm igaztalan uton szörzött dinnyével mög ne kenájj. Oszt hogy erősen bizonykodott, hogy a másik tzigány lopta a dinnyét, hát mondok én elhiszöm, hogy te ártatlan vagy, de azt mond mög, hogy minek köllött neköd a negyedik?
    Hát aszondi a Kátsa, kölleni nem köllött biró uram, de hogy nagyon kilátszott az ponyva alul, hát attul tartottam, hogy valaki ellopja.” (Durbints sógor)
    Göréék kiváncsisága rendre csalódottságba fordul a kiállítási pavilonokban, csodaváró naivitásuk, primitív ítéletalkotásuk egymás után teremti meg a tiszta komikumban fogant kalandokat. „A régi budavárába” azzal csalogatták be őket (Tapasztalatok…), hogy „mindön ugy van ott mint ezelőtt 300 esztendővel”. Fakírt is láttak, „egy ojan embört a ki egy hónapig ébren van, egy hónapig alszik, most éppen alszik. (…)
    – No aszondi a sógor, mögtróbájjuk, hogy igazán alszik-e?
    Avval beleverte pipájábúl a tüzes hamut a fakér markába.
    A fakér erre megpökdöste az markát oszt bétötte a bagót.
    – Andajiló kámló ámál! serbus more! – mondja akkor az Kátsa.
    No akkor főnyitotta a szömit az fakér oszt aszondi az Kátsának:
    – Hogy kerüs ide sógor? tsákhogy ekkis bagót áttátok majd megvestem már a zunalomtul.”
    Akár szatíra is lehetett volna Durbints sógor „leleplező” akciója, azonban alig hihető, hogy igazat beszélnek a világjáró levélírók. Ha viszont füllentenek, akkor a népi nevetéskultúrában oly mindennapos nagyotmondás, hazudozás nevettet; ez a nevetés pedig nem akar egyebet, mint az életterhek kitartóbb, állhatatosabb elviselőjévé tenni, kis túlzással: lelkeket gyógyítani. Azért sem lett belőle szatíra, mert ez a „leleplezés” a maguk mulattatására történt, és „kimenetele” nem billentette ki (legfeljebb egy pillanatra) a világot az ünnepi időre – átmenetileg – megalkotott „rend” állapotából. (Magyarul: nem járt következményekkel Göréék „próbája”.) Így lett belőle tiszta komikum, éspedig „hátsó gondolatok”, „rejtett vonatkozások nélküli” a nevettetők szándéka szerint, az olvasók élményét tekintve pedig „gyönyörködő elragadottság”.
    Bevitte hőseinket a kíváncsiság „az tengöri pannarámába” is, ahol egyebek között „két igazi halról” azt állította „a magyarázó ur”, hogy az nem más, mint „embör övő tzápa”.
    „– Mondok higgye aki hiszi, hogy akkora kis hal mögögyék egy embört.
    Mert akkora mint egy lyó tséve kukoritza.
    Erre oszt mögmagyarázta, hogy ez még kölyök hal mind a 2-tő.”
    A pavilonbeli „országos mutatványok” után a nap igazi produkcióját a lepéndiektől kapja az olvasó.
    „Hát lyó soká möntünk egy alkalmatos hejön aztán letelepöttünk. A Kátsa tüzet bagzott, oszt előhuz ám a köpenyeg alul két dörék halat.
    – Hun vötted mondok.
    – Aszondi a Kátsa a maga kösségibe vallasson biró uram.
    Hát ez is igaz.
    Aztán hogy levötte az nyársrul aszondi mindönki látott eddig az kiállításon embör övő tzápát, hanem tzápa övő embört tsak mi hárman láttunk.”
    Ebben a jelenetben még meg is duplázódik a komikum: Kátsa úgy leplezi le magát (nem egészen bizonyos, hogy szándékosan-e vagy elszólással), hogy előzetesen egy szellemes riposzttal megszerzi Göre bíró jóváhagyását a megtörtént hallopáshoz, „a tzápa övő embörök” attrakciójával pedig az „elragadtatottan” kacagó olvasókat vonja be a „beavatottak” cinkosságába.
    És végül még egy „össznépi” cigánymutatvány a kiállítási falu végéről, ahol – ahogy ez lenni szokott a valóságos falvakban is – „tzigányok is vótak ott oszt oda kajátt az Kátsa, hogy aszondi.
    – Atse devlaha roma.
    – Huzd rá mondok én is, mulassuk ki a nagy ijetségöt.
    Oszt akkor láttuk, hogy azok se igazi tzigányok.
    Aszondi a Kátsa mingyán gondótam, hogy nem igazi tzigányok, mert az purgyék fő vannak őtözködve.”
    A Göre-könyvek leggyakoribb komikumfajtája a szatíra, bár korántsem minden az, amit annak olvastak, vagy amire ráfogták. Az a „vád” például, hogy Gárdonyi gúnyolja a parasztot, hiányosságait-hibáit, műveletlenségét-pallérozatlanságát felnagyítva élcelődik a parasztember kárára – nem állja meg a helyét. Azt persze kár lenne tagadni, hogy a nevettetésre teremtett írások komikus hiba-áradata nemegyszer meghaladta a kellő mértéket, s a pillanatnyi (napilapban megjelenő „levelekről” lévén szó: az aznapi, egynapi) hatást elébe helyezte a nevetéskultúra nagyon is határtisztelő érzékenységének. Ez azonban legfeljebb azt jelenti, hogy a Göre-levelek komikumának egy része a megjelenés másnapján már kihunyt; ami pedig a nevetés kárvallottját illeti: a rosszul alkalmazott, mértéket nem ismerő nevetés nem a parasztvilág kárára, hanem a komikuméra sült el rosszul. (Azt felesleges ismételgetni, hogy amit szatírának vél a mindent szatirikus kinevetésnek felfogó olvasói beállítódás, az többnyire nem más, mint tiszta komikum; különösebb célpont és leleplező szándék nélkül.)
    Arról viszont kevesebbet szoktunk beszélni, ami Göréék történeteiben a tiszta komikumnál is több figyelmet érdemel: a társadalombíráló „etűdök” esztétikai megformálójáról, nevén nevezve: a politikai szatíráról. Az esetek többségében egy-két mondatnál alig terjedelmesebb szatirikus elemről van szó, amely úgy helyezkedik bele a történet-etűd egészébe, mint a közvetlen mulattató vagy a bohóc szöveghalmazába belérejtező bíráló szó, kritika, a voltaképpeni „mondanivaló”, amiért az adott produkció létrejött. Látszatra mellékesen, a szórakoztató történetmesélésből „kiszólásként”, ám a figyelmes olvasó meghallotta Gárdonyi privát „hozzászólását” Göréék sajátos nyelvén is.
    Idézzünk egy-két jellemző példát az elmondottakra. A Durbints sógorról szóló könyvecske „kiszólásaiban” Göre Gábor, Durbints sógor s velük egyenrangúan Kátsa cigány (s természetesen a „javukra” nevető olvasók) kitűnő lehetőségekhez jutnak, hogy a tatai parádén a komikum élét az őket leereszkedő kedélyességgel megszólító császár ellen fordítsák, mégpedig szellemes, finom, ám pengeéles szatírával:
    „– Aszondi a mi öreg tsászárunk, hogy hijják?
    Mondom neki a nevemet kérdi osztán hogy mijen vót a termés.
    – Bizony mondok fölségös kirájom marad elég zsákunk.
    – Hát aszondi mi ujság otthon?
    – Az mondok, hogy nagy a zadó fölségös uram.
    Kérdi osztán a Durbints sógortul, hogy aszondi:
    – Maga is biró?
    – Nem aszondi a Durbints sógor a fejét törülgetve, én nem vagyok az ö.m.a f.
    – Hát aszondi mijen vót a termés.
    – Aszondi a sógor, ojan vót az fölséges uram, mint amijennek a sógor mondta ö.m.a f. mivelhogy mink egy faluból valók vagyunk ö.m.a f.
    – No aszondi a tsászár, hát mönjenek hátra innen, mivelhogy kentök nem huszárok.”
    Lepénden is voltak események, melyek sorában Göre bíró nevezetesnek, sőt „nevezetös jelös napnak” tartotta március 15-ét (A Pesti úr), mert „ezön a napon ütött ki a szabadság”.
    Az nem tartozik a meglepetések sorába, hogy a Göre szervezte ünnep – groteszk. Valóban az, hiszen a lepéndi bíró országos szabású ünnepségről vette a mustrát: kiváltképp az eszméhez rendelt szertartást, ám azonnal lepéndi törpeségűre zsugorította, ami a nevetéselmélet szerint a legszabályosabb paródia.
    Göre beszédet mondott, de gondolnivaló, hogy nem ez volt az országos mustrából „kopírozott” ünneplés lényege és fénypontja.
    „A beszéd végin azt mondtam a népnek, hogy mondok közös vatsorát illenék önni, mint más helyön olvassuk, de mivelhogy mink szögényök vagyunk, oszt ki tejet öszik ki pedig kolompért, vagy tsak kinyeret magába, hát azon is segithetünk. Hozza el ki-ki a maga vatsoráját a község házára oszt ott kőtse el, mert nem a vatsora a fő, hanem a hazafiság.
    Hát úgy is lött. Hanem a zembörök elhozták a tsutorájukat is, oszt megemléköztünk Kossuth apánkrúl is, mög a költőrül, aki talpra állitotta az magyart. Föláll oszt Balogh sógor oszt aszondi, ojan szépön beszélt kend biró sógor, hogy az vóna a kérésünk, mongya el méegyször.
    Hát én el is mondtam, de hogy a Burutz Jóska részög vót, minduntalan belekajabált a beszédömbe. (…)
    Itt engöm is elönt a zepe, mondok ejnye azt a vartyogó tütskit a zapádnak, hát velelm mersz-e pistikázni. Elő azt a derest!
    Avval ojan huszonötöt vágattam rája, hogy még ma is tapogati.
    Mejhöz hasolló lyókat kivánok
 

Göre Gábor
biró úr.”
 

    Nem áll szándékomba sem túlmagyarázni, sem különböző korokra aktualizálni a bíró úr „beszámolóját”, ám belőle a csekélyebb rész, a csaknem (vagy éppen) humorszámba vehető szánalmas, kisszerű utánzás írható a lepéndiek számlájára, a paródiába foglalt harsány szatíra igazi éle a túlméretezett, külsőségekre épített országos ünneplési formákat találja telibe. Pontosan úgy, ahogy Gárdonyi Géza ez időben keletkezett naplójegyzetei, feljegyzései.
    Így érkeztek el Göréék a „történelemben” a millennium esztendejéig: az ünnepre készülődés, majd pedig a pesti eseményeken való részvétel a „szerzett” tapasztalatok rutinszerű „alkalmazásával” megy végbe, már nem jellemző rá a kisemberi esetlenkedés, bizonytalankodás, így a történéseket kísérő komikumban a minimumra szorult vissza a humor (ha egyáltalán érezni belőle valamit), ugyanakkor mindenre kiterjesztette célpontját a szatíra.
    A következő idézet azt példázza, miként rántja le a magasztos ünnepi eszmét a legprofánabb „alkalmazási terepre” a kisemberi gondolkodás rugalmatlansága, gépies utánzó hajlama:
    „(…) minekutána így elvégeztetött, hogy a félesztendeig tartó nagy ünnepöt végig ünnepőjük az község nevibe (…) röndbe akarom hagyni az kösséget is, a házamat is mer vagy élünk, vagy halunk, az is mög löhet, hát ép elmével igy röndölközök:
    (…) mivelhogy a zannyukom mögen nemzetszaporitó állapotba vagyon, hát ha fiú lönne, a mit a zisten engeggyön, Árpád lögyön a neve vagy Zoltány, de Taksony sömmi esetre se, ha pedig leány, a mitűl a zisten őrizzön, hát Zsófi is löhet, mivelhogy az Árpádné nevit nem tuggya az kántor se, no ijen tudatlan.” (Tapasztalatok…)
    Az országos ünneplésről küldött levelek közül abból „a budapesti nagy parádérul” szóló beszámolóból választok pár sort, amelyik a feldíszített-kivilágított főváros csodáját adta hírül a lepéndi „pógároknak”.
    „(…) itt Budapesten akkora parádé vót, amekkorát még a zöregapánk leki se látott (…)
    Budapestön mindön házat főpántlikáztak pintzétül padlásig, oszt ami lámpás mög gyertya vót bévül aszt mind kivülre tötték, hogy ne lögyön addig étzaka, míg ott az nimöt tsászár.” (Durbints sógor)
    Azok után, hogy az ünnepbe merüléssel párhuzamosan növekedett a szatíra ereje, nem meglepő a tény: Gárdonyinak megvolt a maga különvéleménye mindarról, ami az ezeréves ország fővárosában történt. Gárdonyi József idézi édesapja 1896. május 2-ához jegyzett gondolatait19:
    „Első napja a nyári ruhának és a cserebogárnak.
    A milleniumi kiállítás megnyitása.
    Én bizony nem húztam frakkot. Utálattal néztem, végig a német familia mint fogadja »Magyarországom« hódolatát. A király, – kopasz saskeselyű – vörös kucsmában és fehér ködmenben. A királyné feketében. Árpád ivadékai részint téliprémes magyarban, részint nyáriban. Keverve cilinder és frakk. Főképpen a kereskedők voltak díszmagyarban meg a grófok, mágnások.
    A király beszédétől meg a Gotterhaltetól az ezredik ünnepen rosszul lettem. Ebéd után betegen feküdtem le.”
    Gárdonyi nem ilyen mámorba hajszolt ünnepet akart, „betegen” nézte ünneplő nemzetét, ám ő nem vett benne részt. Családja sem.
    „Családja tüntetőleg gyászol – Világosért és a szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült Ziegler apáért. Gárdonyi nem öltözik díszruhába a felszólításra, nem gyújt gyertyát ablakában az ünnep előestéjén. Szöllősgyörökre utaztatja édesanyját, koszorút küld apja sírjára Kálba; ő maga pedig a fehéregyházi síkra zarándokol.”20
    Görét és Durbints sógort azonban hagyja ünnepelni; mivel a „diszmönetel” nagyon izgatta a fantáziájukat, megtudakolták „egy urtól”, hogy mi az voltaképpen.
    „– Hát aszondi nem ögyéb az, hanem hogy a szent koronát által vüszik az királyi rezedentiábul az ország uj házába, hogy mindönki mögláthassa, hogy nem veszött el, aztán mögen vissza vüszik a király ládájába, hát aki küldöttség az kiséri.” (Tapasztalatok…)
    A lepéndiek úgy gondolták, ők is küldöttség, és be akartak sorolni a kísérők közé, de rájuk kiáltottak: „tzoki innen”.
    Felemásra sikeredtek egyéb kísérleteik is; az állandó sokadalom, a tülekedés csakhamar takarékra apasztotta bennük az ünnepi lángot.
    „Mondok a sógornak, gyerünk valami alkalmasabb hejre, ne lökdössenek bennünket, hát be is ültünk az közhuszár nevezetű vendégfogadóba, de Kátsa kívűl maradt, mivelhogy fölmászott a telegráf oszlopára, a röndér lármázott is, hogy aszondi gyere le te tzigány, de ű tsak aszondi gyüjjön föl maga is inkább, mer itt lyobban láthat (…)
    (…) hát estig ott ültünk az közhuszárba, oszt aszondom este a sógornak.
    – Biri-e még kendöt a lába?
    – Bir, aszondi.
    – Mondok hát gyerünk tapasztajjuk mög az kivilágositást.
    – Aszondi a sógor, én mán duplán látok.
    – Én is mondok, de antul szöbb lösz az nekünk.
    Hát nem is látta senki ojan szépnek az kivilágositást, mint mink ketten.”
 

(Durbints sógor)
 

    A mégoly mozaikos szemlézés végére összegzés helyett a Tapasztalatok… című könyv „Előre eresztött beszéd”-ének utolsó sorait illesztem; ezt a népi nevetéskultúra lefokozó gesztusa jegyében készült szatirikus „csoportképet”, a korabeli ünnepségek legabszurdabb szépirodalmi képeslapját, amelyen együtt szerepel: király, királyné, koszorús költő – és Göre gatyája:
    „Én bizony végig ünnepöltem a zegész nemzeti ünnepöt, noha fél esztendeig tartott, és láttam a kirájt is, kirájnét is és sok méltóságos urakat mög az haza koszorus költőjét Jókai Mórt, noha éppen akkor nem vót rajta, mög mindönkit. Pósa Lajost is és vótam az rátz feredőbe is, hogy a zisten sülyessze el, mert ellopták benne az gatyámat.
    Mejhöz hasolló lyókat kivánok
 

Göre Gábor
biró úr.”
 

1 In: Az egri remete. Tanulmányok Gárdonyi Gézáról halálának tíz éves évfordulója alkalmából. Szerkesztette Simon Lajos. Budapest, én. Dante Könykiadó. 144.
2 Így élt Gárdonyi Géza. Budapest, 1989. Móra Ferenc Könyvkiadó, 76/77.
3 A Magyar Hírlapnál.
4 A két „levelet” Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi (Bp. 1934. Dante kiadás) c. könyvéből vettem.
5 Kabók Győző: In: Az egri remete.
6 Gárdonyi Géza alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó
7 Z. Szalai Sándor: I.m. 95.
8 Szalay Károly: Humor és szatíra Mikszáth korában. Budapest, 1977. Magvető Könyvkiadó, 530.
9 Szalay Károly: I.m. 554.
10 Szalay Károly: I.m. 555.
11 Szalay Károly: I.m. 556.
12 Szalay Károly: I.m. 562.
13 Lipp Tamás: I.m. 78–79.
14 Lipp Tamás: I.m. 84.
15 Anyám meg a falum. Budapest, 1972. Szépirodalmi Könyvkiadó
16 Gyergyai Albert: I.m. 99–100.
17 Gyergyai Albert: I.m. 100–101.
18 A „tiszta komikum” fogalmát Barta János értelmezése szerint használom. A nagyidai cigányok elemzése kapcsán írja a következőket: „Egy időben úgy vélték, hogy minden nevetés kinevetés, hogy minden komikum támadás, kigúnyolás, szatirizálás. A komikum birodalmának ebbe a leszűkítésébe nem szabad belenyugodnunk. Hinnünk kell azt, hiszen életben-művészetben oly sokszor találkozunk vele, hogy van változat, amelyet tiszta komikumnak is mondhatnánk: fölény van benne, felszabadultság, derű, sőt akár gyönyörködő elragadottság is. (…) Önmagában megálló, transzparencia nélküli, hátsó gondolatok, rejtett vonatkozások nélküli világ ez: a nevetés tiszta fluiduma.” (B.J.: A pálya végén. Budapest, 1987.)
19 Gárdonyi József: I.m. I.k. 292.
20 Z. Szalai Sándor: I.m. 121.
 

 

 

Megjelent: NApkút, 2004. jan.-febr.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap