Mert Édesanyám azt mondta

Kondra Katalin, p, 07/06/2018 - 00:06

„Tizenhat éves leányka voltam, amikor édesanyám a házunk küszöbére mutatva azt mondta nekem: „Ha úgy találod magad viselni, hogy szégyent hozol reánk, ezen a küszöbön többé be nem teszed a lábad! Megértetted?” Gyermeki engedelmességből azt feleltem rá, hogy igen. Pedig dehogy is értettem akkor, mi az, hogy „úgy viseld magad” de, azért vannak az embernek idősebb lánytestvérei, hogy felvilágosítsák a fiatalabbat. Elmagyarázták nekem, ezt úgy kell értelmezni, hogyha lányfejjel gyermekem lesz, azzal szégyent hozok a családra. —Mitől lesz az embernek gyereke? —kérdeztem egyszer félénken az édesanyámat, azért őt, mert a nővéreim sehogy sem akarták elárulni, én pedig mindenáron tudni akartam, hogy kerüljem el a bajt. —Vigyázz lányom, mert ha megcsókol egy férfi, abból még baj lehet! —okított édesanyám. Értettem a szóból, kerültem is a férfiakat, legényeket, de egyszer csak tizenhét éves lettem és a szüleim elengedtek a nővéreimmel bálba, ahonnét egy legény megpróbált hazakísérni. A nővéreim előreszaladtak, mert édesanyám azt mondta, pontban tízkor otthon kell lenni. A legény mindenáron vissza akart tartani, de siettem, szinte futottam, ő pedig ott lihegett a nyomomban. Nem tudom hány óra lehetett, amikor a kapuhoz értünk, mert végül is utolért és hirtelen homlokon csókolt, én persze sebesen befordultam a kapun és azon nyomban kaptam is egy jókora pofont az édesanyámtól, amiért két percet késtem. Éjjel aztán csak forgolódtam az ágyban. Arcom sajgott a pofontól, testemet pedig zokogás rázta. A nővéreim, akikkel egy szobában aludtam, nem értették, hogy mi a bajom. —Julcsika, tényleg ennyire fáj az a pofon? —kérdezték együtt érzően. —Nem a pofon miatt sírok —hüppögtem. —Akkor mi a bajod? —Az, hogy gyermekem lesz —bőgtem fel hangosan. —Mi, hát, az hogy lehet? — ugrottak nekem. —Mesélj, kivel és hol és mit csináltál? —Az úgy volt, hogy Jóska hazakísért az este, hiszen tudjátok… —És? Még mi történt? —Hát az, hogy homlokon csókolt! —Tényleg? És azután? —Semmi. Édesanyám pofon vágott. —Jaj, te butuska! Te édes kicsi lyány! Hát egy csókból még nem lesz gyerek! —nevettek ki a nővéreim. —De lesz, mert édesanyám azt mondta! —De nem, ha mi mondjuk! —nevettek tovább. —Mi már csak tudjuk, néhányszor ki próbáltuk, aztán nézd csak meg, sehol semmi! Kissé megnyugodva bújtam a takaróm alá, de míg ébren voltam, azon töprengtem, ha a csóktól nem lesz gyerek, akkor mitől lesz? Tizennyolc éves koromig nyitott volt a kérdés. Akkor felkerültem Budapestre, ahol iskolába jártam, hogy gépíró kisasszony lehessek. Volt egy jó barátnőm, akivel az iskolában ismerkedtem össze, ő húsz éves volt és már elvált, tehát tudta, hogy mi az élet. Azt mesélte nekem, hogy tizennyolc évesen férjhez kellett mennie, egy olyan férfihoz, akit a nagymamája választott neki, mert a nagymama meg akart halni, de addig nem tudott, míg az unokáját férjhez nem adta. Mariska nem szerette a férfit, a férfi sem szerette Mariskát, de mindketten beleegyeztek a házasságba, hogy a nagymama nyugodtan meg tudjon halni. A temetés után, szinte azonnal el is váltak, és Mariskának azóta több udvarlója is akadt, úgyhogy jártas, mondhatni kiművelt nőnek számított, ha szívügyekről volt szó. Egy alkalommal, Mariskával bálba mentünk, ahol ő, igencsak gyorsan magamra hagyott, mert eltűnt egy férfival. Ezalatt, míg magamban ácsorogtam, megkörnyékezett egy fiatal katona és felkért egy táncra. Édesanyám azt nem mondta, hogy nem szabad táncolni, hát elmenetem vele, amikor pedig a tánc végén randevúra hívott, a szívem majd kiugrott a helyéről. Pirulva igent mondtam neki, majd miután megbeszéltük a helyszínt és az időpontot, úgy elfutottam a bálteremből, mint Hamupipőke. Másnap elmeséltem Mariskának, hogy mi történt. —De én nem akarok elmenni a randevúra —mondtam. —Miért? —csodálkozott. —Hát mert nem tudom, hogy milyen ember? Mik a szándékai? Nem megyek! —döntöttem el. —Hülye vagy fiam! —vágott hátba a barátnőm. —Elmegyünk és kész! Távolról megfigyeljük a férfit, én majd eldöntöm, hogy randevúzz-e vele vagy se. Vasárnap el is mentünk a megbeszélt helyre. Feri katona volt, aznapra kapott két óra kimenőt, mikor megérkeztünk, egy lámpaoszlop mögé bújva figyeltük, ahogy virágcsokorral a kezében, idegesen fel-alá járkál. —Menj oda hozzá, te szamár! —lökött meg a barátnőm, így nem sok időm volt gondolkodni, hogy mitévő legyek. Feri meglátott, még mielőtt meggondolhattam volna magam, aztán ebből a találkozásból nagy szerelem lett, csakhogy, mint a mesében, a házasság előtt ki kellett állnunk a próbát. —Szóval azt mondja, hogy el akarja venni a lányomat —nézett Feri szeme közé az édesanyám. —Igen. Mégpedig amilyen gyorsan csak lehet —válaszolta a vőlegényem. —Várjon csak fiatalember, maga katona. Mikor szerel le? —Három év múlva. —Jól van, akkor jöjjön vissza három év múlva, ha akkor még mindig szereti a lányomat és az is még mindig maga után epekedik, nem bánom, elveheti. Ezek után az én Ferim egy tiszt mellett szolgálva bejárta az országot, három év múlva leszerelt, majd állást kapott a kecskeméti rendőrségen, ahol én is dolgoztam, miután elvégeztem a gépíró iskolát. Ott találkoztunk újra. Mindkettőnkben a régi érzések lobogtak, így házasodási vággyal a szívünkben, kéz a kézben odaálltunk ismét megözvegyült édesanyám elé. —Jól van, látom, még mindig szeretitek egymást —mondta. —Áldásom adom rátok, de ne feledjétek, amit az esküvőn egymásnak ígértek, az egy életre szól. Összeházasodtunk és minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. Egy szép napon arra ébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok. —Vigyél el az orvoshoz —kérleltem az uramat, mert úgy éreztem, hogy ilyen rosszul még soha nem voltam. —Mit ehettem, hogy ilyen szörnyű hányinger kínoz? —töprengtem útközben. Láttam, hogy Feri erősen aggódik, ezért inkább nem panaszkodtam. Majd az orvos felír valamit, aztán csak elmúlik —nyugtatgattam magam. Kissé csodálkoztam, mikor az orvos azt mondta, hogy vetkőzzek le és feküdjek fel a vizsgáló asztalra. Nem értettem mit akar, de nem mertem ellenkezni. A szokatlan vizsgálat csak még jobban megijesztett, félve kérdeztem meg, mi a bajom. —Kicsi bántsa a nagyot —mondta az orvos. —Na, mi van? —kérdezte az uram, amikor végeztem. —Semmi. —Írt rá valamit? —Nem. Semmit. —Ezt nem értem —töprengett az uram. —Hát csak mondott valamit az orvos! —Azt mondta… —dadogtam gyámoltalanul —hogy, kicsi bántsa a nagyot. Erre az uramból kitört a nevetés. —Te butuska, hát nem tudod mit jelent ez? —Nem —néztem rá nagy szemekkel. —Azt, hogy gyerekünk lesz! —Tényleg? —pirultam el. És igaza volt. Nyolc hónap múlva megszületett a lányunk. Ennek örömére egy este az uram, kissé ittasan érkezett haza, megdöbbentem, mert még sosem láttam így azelőtt. Miközben a vacsoráját melegítettem, hevesen faggattam, hol volt, kikkel volt, miért ivott. Ő persze nem szólt semmit, csak nézett rám értetlenül. —Nem szégyelled magad, így jönni haza? —fakadtam ki. —Kérlek Julcsikám, hagyd abba. Majd reggel mindent elmesélek —szólat meg akadozó nyelvvel, de én nem tudtam megnyugodni. Egyre csak dúltam-fúltam, hogy így meg-úgy, miért kellett így berúgnia. Feri egy ideig még tűrte a zsörtölődést, de amikor leakart ülni, hogy vacsorázzon meggondolta magát, hirtelen megfogta a lábast és úgy földhöz vágta, hogy a paprikás krumpli mind szétloccsant a padlón. Erre én fogtam egy kendőt, belebugyoláltam az alvó gyermeket, és sírva elfutottam vele az édesanyámhoz, hogy menedéket kérjek. Éjfélre járhatott az idő, amikor ez történt. Édesanyám döbbenten nyitotta ki az ajtót. —Mi történt lányom, ég a házatok? —kérdezte álmosan. —Nem, csak Feri részegen jött haza és kiborította a vacsorát… —sírtam el magam. —Lányom, lányom. Emlékszel mit fogadtál az uradnak az esküvőtök napján? —Igen —vallottam be keserűen. —Hát eddig minden jó volt. Most, hogy van egy kicsi rossz, máris megfutamodsz? Megértettem, mit akart édesanyám ezzel mondani. Keserű szájízzel kullogtam haza. A gyermek szerencsére nem ébredt fel, így az egészből nem érzett semmit. Visszafektettem az ágyába, lefeküdtem az uram mellé, közben azon keseregtem, hogy milyen szívtelen anyám van nekem. Reggel azonban új nap virradt. Az uramnak, ahogy felkelt, az volt az elő dolga, hogy bocsánatot kérjen a történtekért, én pedig úgyszintén bocsánatot kértem meggondolatlan viselkedésem miatt. Boldog házasságunkból egy fiúnk is született, nehéz és szép éveink sorban követték egymást, de amíg élt az uram, nem volt nálam boldogabb asszony a földön és úgy érzem mindez azért lehetett így, mert édesanyám azt mondta…” 2018. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap