A mese háza és az ökotradíció (1/2)

Jankovics Marcell, v, 09/02/2018 - 00:08

 

 

Öko-kezdetű szavaink (ökológia, ökonómia, ökoszisztéma, ökumené stb.) gyökere: az oikosz. Az ógörög oikosz és a latin traditio, illetve annak alább taglalt egyik fenntartója, a mese, jelentésgazdag fogalmak a maguk nemében. Találkoznak-e egymással, erősödnek-e egymás által, és ha igen, mely jelentésszinteken? Ennek felmérésére vállalkozom az alábbiakban.

 

Az ökológusok a nyilvánosságnak szánt írásaikban rendszerint megelégednek azzal, hogy az oikosz legfeljebb két jelentését adják meg. Az első a ház, és a szerintük legfontosabb: a háztartás. Nem szükséges görögös műveltségűnek lenni ahhoz, hogy ismerjük az öko fogalomkör szűkebb-tágabb jelentését, de ha az ember a mélyére szeretne nézni a dolgoknak, felüti, mondjuk, a Soltész–Szinyei féle Ógörögmagyar szótárt. Lássuk csak. Oikosz: “ház, lakhely, szoba, terem, templom; haza, hon, istálló, fészek, tanya, kalitka, épület; háztartás, gazdálkodás, vagyon, birtok, család, nemzetség”. A szó közvetlen környezetét átfutva feltétlenül meg kell említenem még az oikothen határozószó alábbi jelentéseit: “saját házából, hazulról; származásánál fogva; saját ösztönéből, magától; honából”, valamint az oikonomeó igét: “rendez, kormányoz; célszerűen eloszt”, és névszói megfelelőit. Remélem, világos, hogy e szavak pozitív tartalmúak: jó kormányzást, takarékos gazdálkodást, bölcs sáfárkodást jelentenek, és a haza, templom, származás adta hagyomány magától értetődő, ösztönös érvényesítését. Ennek bizonysága, hogy a szótár a szóbokor negatív tartalmú képződményeit is felsorolja. Egy példa: oikophthoreó: házat tönkretesz, vagyont elpazarol; károsít”. Az oikoumenikosz kissé távolabb esik, de ide illik, akkor is, ha egyesek számára jelentésében ellentmondani látszik a fentieknek. Jelentése: “a lakott földgömböt illető; egyetemes, átalános (sic!), köz”. Bizonyos esetekben ellent is mond, mivel az, ami általános, egyetemes, globális – “a lakott földgömböt illető” ezt jelenti! – és a haza, nemzet, család által behatárolt különösség sokszor kerül szembe egymással.

De nem a mesében! A mese – a népmese!! – az egyetemes világ rendjét az egyetemes emberi faj ösztönéből értelmezi. Ennek megfelelően a mesei szerkezet a műfaján belül többé-kevésbé állandó – ezért lehet a meséket katalogizálni –, de “honából” is származik, hiszen egyetemessége adott kulturális és nyelvi, filozófiai sajátosságokba öltözik. Az angol Once upon a time, az orosz Zsülá, bülá és a magyar Hol volt, hol nem volt mesekezdő fordulatok közti filozófiai különbségek jól példázzák ezt. Különböznek egymástól, de ha egy magyar mesét angolra vagy oroszra fordítanak, nem szó szerint ültetik át, mert akkor az angol, orosz számára nem hat a szöveg meseszerűen. A magyar fordulatnak az eltérő jelentésű angol, orosz fordulatok felelnek meg. Hogy térben és időben távoli, a mese, mítosz ősidejéhez közeli példát is említsek, az ausztrál őslakosok mítoszaikat, meséiket nem a “volt egyszer” múltjából idézik meg, hanem mint előző éjszakai álmot mesélik. Az “Álomidő álomtörténeteit” ezért így kezdik: “Azt álmodtam …”, “Volt egy álmom”. Az álom és a mese összekapcsolása bölcsességre vall, hiszen az álomképzést jelentős részben a tudatalatti motiválja, ahogy a meséét is, és az álmok ugyanúgy tipizálhatók, mint a mesék.

A népmese mint jelentéshalmaz többféle szempontból is átvilágítható. Műfaja szerint (tündérmese, legendamese, novellamese, állatmese, tréfa); típusa szerint (I. Aarne – Thompson, illetve Berze Nagy János mesekatalógusát); keletkezési helye (ország és vidéke; nyelve, nyelvjárása) szerint; aszerint, hogy kikhez, melyik nemhez és mely korosztályhoz szól; és persze jelentésszintjei szerint (alulról felfelé haladva: szexuális, mélylélektani, családi, társadalmi, természeti, kozmikus szintek). Vannak köztük időtlen és egyetemes érvényűek (szexuális, mélylélektani, általános természeti és kozmikus szintek: ezek adják a mese házának fundamentumát és tetőszerkezetét), és vannak időleges, helyi érvényűek (helyi természeti körülmények, a civilizáció foka, a szociális berendezkedés formái, helyi szokások: ezek adják a ház gazdasági és lakóterét). A hagyományos mese tehát éppoly jelentésgazdag, mint a görög oikosz, és ez utóbbi jelentéseinek ismeretében rögtön látható, hogy közük van egymáshoz. Nyilvánvaló jelentésbeli egybeesések a lakott földgömböt illető, egyetemes, általános, köz típusú gondolatok csakúgy, mint a származásánál fogva, saját ösztönéből, magától, honából; rendszerűen nézőpontok (l. a mese szerkezeti rendjét, rendszerezhetőségét).

Helyi viszonylatban éppily nyilvánvaló a mese és a gazdálkodás kapcsolata. Mondhatni, a mi népmeséink a letelepült életforma, a feudalizmus (szebben mondva, a lovagkor) és a paraszti társadalom szellemi termékeinek tűnnek, akkor is, ha a mitikus régmúltban keletkeztek. Ezért illenek hozzájuk olyan oikosz-jelentések, mint gazdálkodás, vagyon, birtok, család, nemzetség. Nem véletlen, hogy e mesék kiemelt, jelképes jelentőségű helyszínei a ház (paraszti porta, vár, palota vagy kunyhó), a szoba, terem (a tizenkettedik, a századik, a háromszázhatvanötödik), az ól, istálló (ahol a szolgává süllyedt hős él és dolgozik), a fészek (a griffmadáré), vagy a kalitka (a tűzmadáré). Az 1001 éjszaka meséire e megfeleltetés csak tágabb értelemben illik, hiszen egy alapvetően városias, ugyanakkor vándorló életformájú, kereskedő nép kultúráját tükrözik.

 

Szájhagyomány és magyarázat

 

Jelentésgazdagon fogalmazni, illetve a jelentésgazdagság taglalása azonban mindkét fogalomkörben bizonyos nehézségekbe ütközik. Ha az ember ír, lineáris cselekvést végez – quod erat demonstrandum –, és általában egyértelműségre törekszik. Holott a valóság összetett, egyszerre több értelme van, csak több irányból értelmezhető. Az írás lineáris volta azzal jár, hogy az író kénytelen egyik szótól a másikig haladva kifejteni mondanivalóját, miközben érzi, hogy vertikálisan, egyidejűleg is több dimenzióban kellene kifejeznie magát, hogy éreztesse olvasóival is az egyes szavak, szóképek, mozzanatok egymásra épülő jelentésszintjeit, hogy egy szót leírva is többet értsen meg belőle az olvasó, mint annak első, vagy a szövegkörnyezetből kiderülő valamelyik jelentését. Ez a köznyelv mai állapotát tekintve majdnem reménytelen, még ha vannak is eszközeink a figyelem kiterjesztéséhez (kiemelés, hivatkozás, lábjegyzet, illusztráció), és ha – egészen más okokból – meg is tanultunk a sorok között olvasni. Élőbeszédben könnyebb. Az orátor testbeszéddel, hangsúlyokkal, hatásszünetekkel akár ellenkező értelmű beszédet is tud kanyarítani a leírt szövegből. Hadd ne soroljam ennek ismert irodalmi példáit. Ezért él meg leginkább a mese fennhangon mesélve, és – mert szájhagyomány útján terjedt – ezért volt képes sok-sok mese évezredeken keresztül lényegét tekintve változatlan érvénnyel fennmaradni (újabban már csak gyermekmeseként, mert a modern kor felnőttjeiben már süket fülekre talál). A képes “támogatás”, vagyis a filmes feldolgozás is megoldás, de tökéletlen. A mesélő és hallgató kapcsolata filmen személytelenebb, mint élőben, a feldolgozás viszont a kívánatosnál személyesebb (kézzelfoghatóbb) lehet, ami korlátozza a gyermeki képzeletet.

Az Ökotáj honlapján egy könyvismertetőjében írja Régheny Tamás: “Az ökológiai kultúra és a környezeti tudatosság kapcsán – elsősorban angol nyelvterületen – a mítoszokat lefordítják, horribile dictu alátámasztják tudományos ismeretekkel. A mitikus szöveg lényege éppen az, hogy egyszerre képes beszélni az atomról és az éroszról, az istenekről és az entrópiáról, a szépségről és a történetről. Nyelvének metaforikus burjánzása épp a lényeget szolgálja, logikus nyelvi mederbe terelése tanmesévé degradálja – a történetet és a világot egyaránt.” A hangsúly az egyszerre szón van. Miközben egyetértek az idézetben foglaltakkal, művelődéstörténészként mást sem teszek, mint hogy lefordítom a mítoszokat, és alátámasztom őket tudományos ismeretekkel, azaz próbálom megérteni és megértetni őket. Legfeljebb azzal menthetem a “rombolást”, szebben mondva, az analíziseimet, hogy velük talán fenntartom az érdeklődést a téma iránt, és hogy művészként szintézisre törekszem, megkísérlem a szétszedettet károkozás nélkül újból összerakni, miközben az eredeti (eredeti, mihez képest?), tőlem “érintetlen” anyag is az érdeklődők rendelkezésére áll. Mindkét tevékenységemért kritizálnak még a körön belül is rendesen. (Reményeim szerint a kritika félreértésből táplálkozik.) Pap Gábor azért bírált, mert szerinte a mesei téridőből én csak a mese (kozmikus) terének szenteltem figyelmet, az időnek nem. Dehogynem. Még a megbírált, e témában első harmincvalahány oldalon is. Később többször visszatértem rá, külön könyvet is szenteltem neki. (Mondom, lineárisan tudok csak írni.) Marácz László (az Ökotáj hasábjain) azért támad, mert előítélettel és figyelmetlenül nézte (végig?) Csodaszarvas című filmemet, mely nemcsak a mi csodaszarvasmondánkról szól, hanem annak elő- és utóéletét is feldolgozza, egymás után, szépen sorban haladva. (Vádjait szöveghűen, valamint védekezésemet, a Függelékben alább adom elő.) Orbán Viktor viszont azzal az ismert megállapítással élt február 6-ai beszédében, hogy “a hagyományt folytatni kell, nem magyarázni”. (Ezekben a napokban írtam e cikket, ezért figyeltem föl rá.) Istenem, be jó is lenne, ha nem szorulna magyarázatra! Szívem szerint én is inkább csak folytatnám, hiszen a magyarázás Szkülláit és Kharibdiszeit jól ismerem.

Illő-intő példaként emlékeztetnék arra a keleti (tan)mesére, amelynek vak szereplői a sohasem látott elefántot tapogatva próbálják megismerni. Egyikük, akinek az elefánt lába jut, azt mondja, hogy oszlopot (árbocot)érint. Egy másik az ormányát fogdossa, és azt mondja rá, hogy vastag kötél van a kezében. A harmadik, akinek a füle esik a keze ügyébe, vitorlának véli azt. A negyedik az állat oldalát lapogatva azt óriási hordónak hiszi. Együtt arra a következtetésre jutnak, hogy hajóval van dolguk. Így járhatunk mi, mai vakok a hagyománnyal. Egy ismeretlen házat, amelybe bekötött szemmel vezettek, és csak a padlását vagy pincéjét mutatják meg, nem fogok megismerni, ha később olyan részeit láthatom csupán, amelyeket nem nézhettem meg előzően. De ha kívül-belül mindenhonnan megmutatják, és erre csak szép sorjában van mód, azért még összeállhat bennem a ház teljes képe. Emlékezni fogok rá, és jóval később, ha ismét elvisznek bekötött szemmel a házhoz, elég lesz a padlását látni ahhoz, hogy tudjam, hol járok, és maga a ház is meg fog jelenni lelki szemeim előtt, minden emlékezetes részletével.

A hagyományai között otthonosan mozgó embernek, így például a hajdani falusi fonók közönségének, nem kellett magyarázni a hallott mesét, mert jelrendszerét eleve ismerte, és a szövege is szókimondóbb volt. (Nem volt jelen a pap, nem cenzúrázták meg prűd adatgyűjtők. Tanulságos egyébként, hogy a mesei szövegek “életre-halálra szóló” nyersesége hogyan finomodik az idővel. Az ausztrál őslakosok meséi nyíltan és halálos komolysággal a nemiség körül forognak. A mi népmeséink a nemiségből – nem a férfi–nő kapcsolatból! – tréfát űznek, szövegük, még a pajzánabbaké is, zömmel képes beszéd, ahogy a szerelmes népdaloké. De a hallgatóság hajdan értett a szóból, az aprónép is.) A régi falusi embernek még otthont, meleg családi fészket jelentett a mese háza. A mesékben örökösen pórul járó farkast, amióta az eszét tudta, ellenségének tekintette (bizony, kedves ökológusok, de hát az más világ volt), mert a nyájakat fosztogatta. A boszorkányt személyesen ismerte, a falu szélén lakó, angyalcsináló, csúf Lidi néni képében, akihez szerelmesek és egymás ellen acsarkodó szomszédok jártak varázsszerért, és akinek boszorkány voltáról meg is győződhetett volna – hite szerint –, ha fel mert volna állni a karácsonyi misén az e célból eszkábált lucaszékre. Az élet vize sem volt ismeretlen a számára, hiszen már a bölcsőből láthatta, amint a kútból, forrásból frissen merített élet vizét karácsony éjjelén behozzák, beköszöntik, különféle praktikákkal javítva hatásfokát. (Az ekkor merített víz ugyanis élő víz volt, csodaszer minden bajra.) Mese hallatán az is eszébe villanhatott, hogy nemcsak Nap királyfi, hanem Hamupepejke, Fehérlófia és társai, az aranyhajú kertészbojtár meg az összes mesebeli Jancsi is a Napot személyesíti meg. Hiszen Jézusról is azt énekelték, hogy “Krisztus, ki vagy Nap és világ, minket sötétségben ne hagyj!” Mit tud erről (és még mi mindenről) a mai átlagmagyar? Semmit. Ezért kell magyarázni. Ezért nem hiábavaló Berze Nagy János, J. V. Propp, Bruno Bettelheim és mások munkája.

Egy alkalommal, amikor a Csodaszarvast vetítettem vidéki (!) kisiskolásoknak, egy fiúcska megkérdezte, hogy lehet az, hogy állatoktól embergyerek születik, vagy hogy ember állattá változik? A totemizmusról mégsem tarthattam kiselőadást, megkérdeztem hát tőle, hogy amikor kicsi volt, meséltek-e neki Fehérlófiáról, Medve Jankóról, a Sündisznóvőlegényről. Kiderült, hogy soha. Nem is hallott róluk. A Magyar Népmesék-sorozat egyetlen epizódját sem látta. Egy másik vetítés alkalmával azt kérdezte tőlem egy gyerek, mi az a sárga a szereplők feje körül? Mint kiderült, nem tudta, hogy milyen vallású (azt sem tudta, mi a vallás). Kénytelen voltam a szájába rágni, mi a glória. 

 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap

   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap