A mese háza és az ökotradíció (2/2)

Jankovics Marcell, h, 09/03/2018 - 00:08

 

 

 

 

Folytatás

 

A “modern ” mesék

 

A népmese ma nem él igazán, de ez nem az ő hibája, hanem a klasszikus meséket nem ismerő, nem mesélő szülőké, nagyszülőké, óvónéniké. Sokan azt hiszik, a hagyományos mese idejét múlta. Részint ezért a klasszikus meséket átírják, de nem a korszellemnek megfelelően, hanem azért, hogy megkíméljék a gyerekeket a bennük lévő rémisztő dolgoktól és erotikától. Micsoda hipokrízis! Ami rémisztő a mesében, annak épp az a célja, hogy a gyermek jelképes formában és áttételesen dolgozza fel a traumáit; így vívja meg a sárkányaival, gonosz mostohájával, a félelmetes óriással a maga győztes csatáját, mert hiszen a mese végén ő győz, és sárkányok, a mostoha, az óriás – hadd ne nevezzem meg, kik is ők – a valóságban is fenyegetik. Ami pedig az erotikát illeti, kapja meg minden korosztály a magáét; mindeniknek azt meséljük, ami neki való.

Ugyanakkor a tévében – na jó, újabban felnőtt kíséretet ajánlva (ez is hipokrízis) – annyi erőszakot, értelmetlen rémséget és fölösleges kitárulkozást látnak, amennyi a felnőtt “kísérőt” is megviseli. A meséket viszont megcsonkítják, mondván, a hosszú mesékhez ma már nincs a gyerekeknek türelme. (Más a tapasztalatom. Vagy hatezer gyermeknézőt volt alkalmam figyelni a közel 100 perc hosszúságú Csodaszarvas nézése közben. Nem izegtek-mozogtak, nem kéredzkedtek ki közben, nem pusmogtak. Lekötötte őket; akik nem mindent értettek, azokat is. A televízió prokrusztészei szerint a mese hosszát kell a műsoridőhöz igazítani, és nem fordítva. Mennyit kellett győzködnöm az MTV illetékeseit és “fölkent” meseválogatóit, hogy ne akarjanak fél vagy tízegynéhány oldalas mesékből pont hétperces rajzfilmeket készíttetni!) Azt is mondják, a mesekönyveket nagy betűkkel kell szedni, hogy legyen kedve a gyereknek elolvasni. Na jó, de miért ő olvassa, miért nem mondják neki? Az én régi mesekönyveimet – van köztük százéves is – normál méretű betűkkel szedték.

Vannak meseírók, akik korszerű és kiváló meséket írtak, írnak, de e műmesék – sokszor csak egy szál bélű tanmesék – nem helyettesíthetik a népmeséket. A hagyományos mesemondók, akiktől elvárható lenne, hogy a szüzséket a korhoz igazítsák, lassan kihalnak. Ezek az igazítások néha bájosan groteszk eredménnyel járnak (pl. a király nem leüzen, hanem letelefonál az istállóba). Néha, de nem mindig. A Magyar Népmesék rajzfilmsorozat egyik meséje, amelyet Kovács Ágnes népmesekutató az erdélyi Maros megyében gyűjtött az 1960-as években – a 70-es évek vége felé lett belőle film –, úgy kezdődik, hogy “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy közös gazdaság”; pozitív hőse egy vörös ruhás ember, a negatív hőse pedig a hatalmával visszaélő állomásfőnök (Méhek a vonaton). A jó szándék nem vonható kétségbe, de minden szempontból balul ütött ki. És hol van már politikai aktualitása?! Nem mellékes, hogy az efféle mesék “vörös” szereplői a “fehérekkel” szemben mindig a rossz oldalon állnak. Pilinszky János Aranymadár című verses meséje, amelynek forrása a Sárkányölő-típus valamelyik meséje lehetett, az 1950-es évek elején született. A költő az eredeti mesék Vörös vitézét – a marsikus álhőst, a hős gyilkosát – “korszerűen” átnevezte Ezüst vitéznek. Mivel amúgy a mesebeli ezüst a Hold attribútumaként mindig a jó oldalon világít, ezzel az aprócska változtatással Pilinszky meghamisította a hagyományt. (Nagyobb bajt csinált volna, ha még “korszerűbben” a jó Arany vitézből Vörös vitézt kreál.)

Sajnálatos módon azok az angolszász próbálkozások viszont, amelyek a népmesei szimbolikát öncélúan és ellentmondásosan alkalmazva (mit jelképez egy kard sci-fi környezetben, még ha fényből van is?), filmre ültethető, infantilis, giccses álmeséket eredményeznek, rendkívül sikeresek. (Csillagok háborúja, Gyűrűk ura, Harry Potter és – hogy egy régebbi példát mondjak – az 1939-ben készült Óz, a csodák csodája. Ez utóbbi az amerikai kulturális térhódítás korai példája. Amikor nálunk bemutatták, még a háború kitörése előtt, egyidejűleg könyv alakban is megjelent, a film világát megidéző illusztrációkkal, az amerikaitól csak nyelvében különböző hasonmás kiadásban.) E mesepótlék-könyvek, -filmek sikere a mese iránti olthatatlan éhet jelzi.

És mert más szellemi táplálékról leszoktatják a gyermekközönséget, különösen kártékonyak. Hizlalnak, de nem táplálnak, mint a junkfood. (E szó értéktelen giccset is jelent!) Mindaz hiányzik belőlük, ami a ház lényege. Zavaros a szerkezetük, nincs bennük rend; pazar kiállításúak, azaz pazarló költségvetésűek; együgyűek és öncélúak, nem egyetemesek; természetellenesek, és a technikai civilizáció fensőbbségét hirdetik a hagyománnyal szemben. Angolszász környezeten kívül nem is érthetők igazán, mivel nem “honunkból, magunktól valók”, lélek- és környezetidegenek. Velük szemben szinte reménytelen megnyerni a háborút, vagyis a közönséget, mivel ahhoz “pénz, pénz, pénz” kell (nálunk kormányzati akarat is) – mondom Montecuccolival. Az álmesék másik köre a neoliberalizmus fejtetőre állt logikájának engedelmeskedve, de akár jóhiszemű (?) korlátoltságból is, a mesék főbb hagyományos szerepköreit fölcseréli, ahogy Pilinszky is tette. (A két kör persze átfedi egymást.) Így lesz a gonosz és félelmetes sárkányból emberbarát, a sárkányölő vitézből ellenség, “jobb” esetben nevetséges alak. Éljen a másság! Azonosulj a mással! (Lásd Sárkányszív és – hogy magyar példát is mondjak – Süsü, a sárkány.) Hasonló “mítoszfejlődési” folyamat zajlott le a közelmúltban a phantasy-filmek sárkányait illetően is. Kezdetben valának Godzilla és társai. Őket követték “tudományosan korrekt” hasonmásaik (Jura park). Végül megérkeztek az “édi” kis dinókról készülő rajzfilmek is.

 

Mese és valóság

 

A mesepótlékok valójában kizárólag szórakoztatni, “kikapcsolni” akarnak. A bennük fellelhető együgyű kis “igazságok” felmondása csak kötelező penzum, vörös farok (vagy inkább vörös köpeny, amivel a torreádor a bikát szédíti, félrevezeti). A népmesének ezzel szemben fontos feladatai vannak. E feladatok mit sem változtak az első mese születése óta, ahogy a Homo sapiens sapiens sem változott számottevően az elmúlt évezredek során. A mese dolga, hogy bekapcsoljon a szűkebb-tágabb közösségbe. Sohasem voltak időszerűbbek a másokkal, a többi élőlénnyel való helyes kapcsolatteremtésre figyelmeztető mesei tanácsok: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!, vagy Jótett helyébe jót várj!. A magzatot, a csecsemőt, a kisgyermeket, a kamaszt ma is ugyanolyan traumák érik, mint évezredekkel ezelőtt. A mese dolga, hogy ezeket feloldja. Az ember ma is a fényre vágyik, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, mint vágyott már sok száz millió évvel ezelőtt, kovamoszat-korában. A mese a vágyott világosság eljövetelét, örök visszatérését hirdeti. És ezek csak kiragadott példák.

Vannak persze jogos kérdőjelek – mind az időtlen, mind pedig az “időszerű” igazi mesék érvényességét illetően. Példának okáért: a mese asztrálmítoszi felépítése nem igazodik a precesszió okozta változásokhoz. (Tegyük hozzá, ahogy a csillagképek bevett elnevezései sem.) A világosság győzelmét a sötétség felett ma is a Perszeusz-mítosz csillagkép-alakjai hirdetik a Kos-csillagkép cikkelyében, holott az esemény idején, a tavaszi napfordulókor ma már a Halak és a Vízöntő határán jár a télsárkányt Perzselő, vagyis a Nap. Nem épültek be a planetáris szerepkörök közé az időközben felfedezett bolygók (a mesebeli Plutón a Szaturnusz értendő). Pedig a csillagászok oly figyelmesek voltak, hogy “mesébe illő” neveket adtak nekik (az asztrológia e neveket hálásan fogadta). Vagy: mai eszünkkel, szívünkkel nem tarthatjuk követendő példának – jóllehet, a mesehős mindig a példakép – azt a természetátalakító, -pusztító munkát, amelyet némely mesebeli herkules humorosnak szánt, fölösleges kegyetlenséggel végez el (az Erős Jankó, Haragszol, szolga? típusú mesékben). Aztán: a meséken csüngő minden kislány és kisfiú királykisasszonynak, illetve királyfinak képzeli magát (a neki szóló mese hősnőjével, hősével azonosul). A mesebeli királyban, tanácsadó öregemberben, aki olykor eredeti alakjában és nevén, égi atyaként jelenik meg, a saját apjukat látják. A királyos és istenes mesék abból az időből valók, amikor még voltak királyaink, és az emberek többsége hitt még Isten létezésében. De ma? A mese mélyebb igazságára rácáfol a rideg valóság. A kis királyfi csalódni fog, ha kinéz a mese házának ablakán. Az angol, svéd, dán, holland, belga, spanyol gyerekek ezek szerint boldogabbak lennének? Nem tudom. De azt igen, hogy nem a mesével van baj.

 

Függelék

 

Marácz Lászlót idézem: “A valódi nyelvi és kép-gyökök jelenleg nem játszanak szerepet a magyar önazonosságtudatban. A magyar tudomány nem foglalkozik ezen nyelvi és képi gyökök kutatásával, ellenkezőleg: hamis és torz gyökök előterjesztését alapozza meg. A legutóbbi példája ennek Jankovics Marcell Ének a csodaszarvasról című animációs filmje, amelyben a finnugor nyelvi fantomgyökökkel összhangban hamis és torz képi kultúra jelenik meg, mint például a havas tajgán csodaszarvasűző, sítalpon járó magyar.” (Ökotáj, 29–30. sz. 2002. 34.o.)

Mivel egy egész könyvet szentelek a Csodaszarvasnak, és e könyvben, amelynek megjelenése reményeim szerint karácsonyra várható, minden, a filmmel kapcsolatban is felmerülő kérdésre szeretnék válaszolni, itt csak nagyon röviden reagálnék Marácz László sommás megállapítására. A film nem csak a magyar csodaszarvasmondáról szól (l. a II. énekben), hanem a szarvaskultusz kialakulásáról általában, ami a jégkorszakra tehető (az I. énekben), és hazai utóéletéről, ami egyfelől eleink lókultuszában (a III. énekben), másfelől nyugati keresztény hatásra módosult legendákban és a regősénekekben öltött formát (a IV. énekben és a vége főcímben). Az “ősállapotok” bemutatásához valóban finnugor szarvasmondákat vettem alapul. Többek között azért, mert a jégkori vadászok életmódja a havas tajgán, sítalpon járó finnugorok életén keresztül érthető meg; legfőképpen pedig azért, mert csak a finnugor népek körében maradtak fenn viszonylagos épségben a csodaszarvasmonda ősibb és teljesebb változatai. Olyanok, amelyeket szkíta-szibériai, hun, avar sírokból előkerült figurális ábrázolások illusztrálnak; olyanok, amelyek nélkül a magyar változatok mélyebb jelentése sem érthető meg. Sine ira et studio kérdezem: Nem kellene egyszer már összeülnünk és meghallgatnunk egymást? 

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap