Mi az emberekben lévő jót szeretnénk felébreszteni

Csernák Árpád, k, 05/24/2011 - 06:26

 

 

 

 

Farkas Judit beszélget Csernák Árpáddal

         „Eljátszottam több mint száz szerepet, írtam több mint száz novellát; örülök, ha tapsolnak, örülök, ha elolvassák az írásaimat, de amit igazán fontosnak érzek, az, hogy 2000 után is legyen még tiszta víz, tiszta levegő, fák és madarak… hogy unokáim is kifekhessenek anapra…”- így vall magáról az 1994-ben megjelent Este próba című novelláskötet borítóján a Kaposváron élő Csernák Árpád író, szerkesztő, színész. 1967 óta publikál különböző folyóiratokban, önálló elbeszélés gyűjteményei azonban csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg. Idén már negyedik alkalommal szerepel az évente kiadásra kerülő Az év novellái című antológiában. A Csernák-novellák jellegzetes alakjai a gyermekek, a különcök, a túlérzékeny művészek, kallódó értelmiségi figurák, kitaszítottak, betegek, akik – ahogyan egyik kritikusa, Baán Tibor megfogalmazta – gyakorta többet tudnak a létezésről, mint a hatalmi helyzetben lévő akarnokok, akiknek kevés fogalmuk van arról, hogy valójában mi történik a társadalom fogaskerekei között eltárgyiasult emberrel. 2003. októberében, a forradalom évfordulójára jelent meg Gerencsér Zsolttal együtt írt Felnőtté tiporva című regénye, amely Mansfeld Péternek és 1956 többi gyermekhősének állít emléket. A regény 10-15 éves gyerekek szemén keresztül mutatja be a forradalom eseményeit; hogyan lesznek a Széna-téri fiúkból a felnőtt forradalmárok kis segítői, de feltűnik a regényben Gérecz Attila, Tóth Ilonka, Szabó bácsi és Wittner Mária alakja is. 

        - Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik ünnepi megemlékezésén Dávid Ibolya az írótársadalom szemére vetette, hogy nincs a forradalmat méltó módon megörökítő regény. A magyar irodalom helyzetére jellemző módon valószínűleg még nem jutott el hozzá a hír, hogy Ön szerzőtársával együtt ezt az adósságot már törlesztette, és mi, akik olvastuk, 1956-ot 1848 mellé tudjuk tenni a tudatunkban, a lelkünkben. A Kráter Műhely Egyesület már az angol kiadásról tárgyal, itthon azonban alig ismerik. Miért tartotta fontosnak, hogy regényt írjon erről az időszakról?

        - Mert az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csak nekem volt életem legmeghatározóbb eseménye, hanem – egyre nyilvánvalóbb – az egész huszadik századi magyar történelemnek, de – megkockáztatom – a világtörténelemnek is. Én akkor tizenhárom éves budai gyerek voltam. A forradalom alatt kötetnyi verset írtam, amelyeket apám – féltésből?, óvatosságból?, félelemből? – megsemmisített. Jól tette, mert ezek – minden bizonnyal – gyönge versek voltak, de attól kezdve minden tettemre, gondolatomra, jellemem alakulására, és később minden írásomra hatott ez az időszak. Tulajdonképpen mindig ugyanazt az egy történetet írtam, folytattam.
Amikor megtudtam, hogy fiatal író barátom: Gerencsér Zsolt, akit akkor már tizenöt éve ismertem, erősen vonzódik a történelmi témákhoz, és hasonlóan gondolkodik 1956-ról, megkértem, hogy kapcsolódjon be a munkába. Ő ezt boldogan vállalta, és nagy tehetséggel teljesítette.
Hogy nincs ennek a regénynek megfelelő „reklámja”? Ez fájdalmas. Mi magyarok túlságosan szemérmesek vagyunk, nem értünk ahhoz, hogyan kell a médiában „központi figurává”, „slágertémává” válni. Volna mit tanulnunk azoktól, akik értenek ehhez. Az értékeket nem elég létrehozni, meg kellene tanulnunk azt is, hogyan lehet eladni. Nem kell szégyellni: „a kultúra is áru”, pontosabban: árú is.
- Ön a Magyar Naplónak, a Magyar Írószövetség lapjának is regionális szerkesztője, belülről ismeri ezt a világot, mi a véleménye az irodalom mai helyzetéről, és az Írószövetségből történő tavalyi kilépésekről?
        - Nem ismerem eléggé „belülről” ezt a világot, én Kaposváron élek több mint negyed évszázada, de véleményem természetesen van. Elképesztő dolognak tartom, hogy egy ilyen kiváló költőt, mint amilyen Döbrentei Kornél, így megtámadjanak, felhasználjanak, megrágalmazzanak, cserben hagyják őt a saját kollégái, csupán azért, mert – pusztán irodalmi eszközökkel – védekezni mert a kereszténységet ért legalantasabb támadások ellen. Ezek a hölgyek és urak miért nem léptek ki akkor, amikor egy sunyi, gyilkos rendszer kiszolgálóival volt tele a szövetség, miért nem „határolódtak el” akkor, amikor Spíró György valami ilyesmit írt: jönnek a szarból a mélymagyarok... Nem pontos idézet, de azt hiszem az ilyen vacakságokat nem érdemes pontosan idézni, de még megjegyezni sem. Mi már régen túl lennénk ezeken a pitiáner mocskolódásokon, de valahogy mindig akadnak akik „verik a habot”. Nem tudom. Én ezt nem értem. Sokan mondják, hogy a háttérben anyagi érdekek húzódnak meg. Ha így van, még undorítóbb. Az irodalom helyzete? Az előbbiekben talán erre is megadtam a választ...
        Meg kell jegyeznem, nem csak kilépések történtek. Nemrégiben több mint harminc író kért és nyert felvételt az írószövetségbe, köztük több erdélyi, beregszászi, zömében fiatalok. Ez örömteli. Lehet, hogy egy megtisztulási folyamat kezdődött el csupán...
        - Színészként már a hetvenes években, színházi elfoglaltsága mellett, járta az országot önálló estjeivel, amit a hatalom akkori birtokosai nem néztek jó szemmel, gyakran csak templomokban léphetett fel. Ma is megy, ahová hívják, és ahol szívesen fogadják, verset mond, műsort vezet, könyvbemutatókon vesz részt. 2002-ben aktív közéleti szerepet vállalt, sőt, kulturális és társadalmi lapot is alapított Búvópatak néven. A mutatványszám 2002. augusztus 16-án, a kaposvári polgári körök első találkozójára jelent meg, és azóta is erősíti erkölcsi erőnket, nemzeti tudatunkat és önbecsülésünket. Milyen céllal hozta létre a Búvópatakot, hogy készül a lap? Életben tud-e maradni ma Magyarországon egy kulturális folyóirat, amely felvállalja a polgári erkölcsi-esztétikai értékrendet? 
       - 2002-ben, a választások után mély depresszióba zuhantam. 1994-ben még zokogtam. 2002-ben már azt sem. Mérhetetlen keserűség vett rajtam erőt. Nem értettem, hogyan dönthet így hazánk lakosságának a fele... Jó, csaltak is, ma már tudjuk... Akkor is! Akkor sem születhetett volna ilyen eredmény az 1956-os forradalom országában. Aztán a keserűség tettvággyá alakult. A fiammal, Csernák Bálinttal, aki számítógép-grafikus, kiváló tipográfus és fotóművész, és Gerencsér Zsolttal elhatároztuk, hogy lapot indítunk. Mindenki olyan fegyverrel harcol, amilyen van neki, mi úgy gondoltuk: tollal, a szó, a szépségek és az értékek erejével. A werberi sátánizmussal ellentétben, mi az emberekben élő jót szerettük volna fölébreszteni, erősíteni. Egyre többen csatlakoztak. Ma már ilyen kiváló írókat, költőket mondhatunk állandó munkatársainknak, mint Sarusi Mihály, Papp Árpád, Hegyi Béla, Vallató Géza, Gerencsér Zsolt,… Körmendi Lajos.  Szellemi műhelyünkhöz nemrégiben csatlakozott Bakay Kornél történész, Harangozó Imre néprajzkutató, de kaptunk anyagot Tőkés Lászlótól, a Kanadában élő Joós Ernőtől, vagy a gulágot Szolzsenyicinnel együtt megszenvedő, Nagykanizsán élő Rózsás Jánostól... Bocsánatot kérek azoktól, akiket most nem említek, de – hála Istennek – hosszú a sor...
        Hogy életben tud-e maradni és meddig? Ez a lap olvasóin és támogatóin múlik. Amíg lesznek áldozatkész, hazájukat szerető jóakaratú emberek, addig a lap is létezni fog. Egyelőre vannak. És olyanok is vannak köztük, akik nem engedik a nevüket nyilvánosságra hozni, mert attól tartanak, hogy a „másik oldal” képviselői ellehetetlenítenék őket munkájukban, életükben. Jogosan félnek ettől. Ismerünk példákat. Hát, még mindig itt tartunk. Ezek a névtelen hősök tartják fenn a lapot, így elősegítik hogy az eljuthasson az ország minden területére, csendben, szelíden, de jelentős hatást kifejtve szellemi életünkben, az emberek lelkében, nevéhez hűen, akár a búvópatak.
     - Főszerkesztő Úr, idén jelenik meg hetedik könyve, A vörös bohóc és más démonok címmel válogatott és új novellái, a Magyar Napló gondozásában. Nemcsak írói magatartására, de egész életére jellemző a lényegkutató szenvedély, és ahogyan írótársa, két könyvének szerkesztője, Lengyel Balázs megfogalmazta, ez a pálya, az önre jellemző írásmód kétségbeejtően kegyetlen, önmagával, a világgal kíméletlen. Az átvirrasztott éjszakák, a bántások és megalázások ellenére mi ad erőt Önnek a napi küzdelmekhez, a folytatáshoz, az íráshoz?
 
    - József Attila írta: „A hetedik te magad légy!” Na, ő is megjárta a poklok poklát... Égő ház, jeges áradás, bolondok háza..., disznók közt az ólban... Elkelt volna a segítség. Helyette egy útját keresztező tolató vonat érkezett... De visszatérve a kérdésére: remélem ez a válogatás, a hetedik könyvem megfelel a józsefattilai kritériumnak. Egyébként – tragikus sorsa ellenére – ő is erőt adhat.
        A közelmúltban egészen brutális, övön aluli ütések értek. A legfájdalmasabb, hogy onnan is, ahonnan a legkevésbé sem vártam. Mi ad erőt az embernek a nehéz helyzetekben? Ez titok. Gondolom, mindenkinek más. Van, akinek semmi. Mi ad nekem erőt? Jézus Krisztus példája, néhány ember és állat szeretete... A létezéshez mindenképpen elegendő. Küzdeni nem akarok. Ha valaha küzdöttem, sohasem magamért. A személyes siker, a hírnév soha nem érdekelt. Az írás kegyelmi állapot. Én csak akkor írok, ha diktál az Úristen. Remélem, lesz még mondandója általam. Lao-Ce mondta: Az igazi emberek... névtelenül merülnek feledésbe, ha az Út van fényben, de kilépnek a fénybe, ha az Út merül feledésbe.”

 

 (Szövetség, 2004. június) 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap