Miatyánk, ki vagy a mennyekben

Petrozsényi Nagy Pál, h, 09/08/2014 - 00:08

Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.
Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.
– Dokumenti! (Az iratokat!) – rivallt rá egy forradásos képű alak.
– Miért, kik maguk?
– Nem kérdezni! Itt csak én beszél – állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz.
– Tiltakozunk! – húzta összébb pongyoláját a pap felesége. – Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok.
– Háráso! – fogta rá pisztolyát a forradásos képű. – De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít?
– Mire kíváncsiak?
– Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás?
– Tessék?
– Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban megértsen!) – szólta el magát egy
bibircsókos férfi.
– Szóval románok – rezzent össze a lelkész. – Persze, gondolhattam volna.
– És ha igen? – dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. – Talán nem tetszik?
– Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk.
– Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket, – pattogott immár magyarul. – Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok.
– Tehát ezért jöttek.
– Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk.
– Életünk Mindenhatónk kezében van – térdelt le a lelkész. – Ha azt akarja, hogy meghaljak...
– Ne félj, nem ölünk meg – vigyorgott a vezér. – Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
– Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok – tette hozzá dölyfösen. – Nektek kuss!
– Trăiască! (Éljen!) – vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”.
– Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod...
– Megértetted? – ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. – Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel – mutatott a zsebére –, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri.
– Nem! – gyűrte le félelmét a lelkipásztor. – Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak.
– Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! – vágott szemével a tiszteletes asszony felé.
A férfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte.
– Bitangok! – sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült.
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött.
– Legat-îi! (kötözzétek meg őket!) – parancsolta a forradásos képű. – Na, meggondoltad magad?
– Meg.
– Hangosabban!
– Meg. Prédikálni fogok.
– Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat. Addig is, légy szíves, add ide a bukszád!
– Tessék!
– Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár...?
– Nincs.
– Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk – intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna.
– Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk!
– Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól?
– Rajta!
Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték.
A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik... Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda... – vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült... Uram, irgalmazz: a forradásos arcú!
– Kedves atyámfiai – rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott.
A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne... Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja.
A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.
– Nézzétek! – kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban.
A gyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak.
– Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned – horgasztotta le fejét a lelkipásztor. – Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod...
Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt.
Állítólag felakasztotta magát.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap