Michel Foucault: Mi a hatalom? (Előadások a Collčge de France-ban - részlet)

Szerkesztő A, v, 03/19/2017 - 00:07

 

 

 

 

Mindezen genealógiák tétjét önök ismerik nagyon is jól, majdnem szükségtelen hát hangsúlyoznom, hogy e tért a következő: mi ez a hatalom, amelynek betörése, ereje, éle, abszurditása az elmúlt negyven év során a nácizmus és a sztálinizmus összeomlása nyomán mutatkozott meg? Mi a hatalom: vagy inkább, mivel a kérdés: „Mi a hatalom?” afféle elméleti kérdésnek hangzik, amely csak megkoronázná az egész elméletet, amit viszont nem akarok – a tét: meghatározandó, melyek mechanizmusaikban, hatásaikban, viszonyaikban a hatalom különböző diszpozíciói, amelyek a társadalom különféle szintjein és egymástól nagyon távol eső területein hatnak? Grosso modo, azt hiszem, hogy mindezek tétje a következő: a hatalom elemzését vagy a hatalmak elemzését, ilyen vagy olyan módon, levezethetjük-e a közgazdaságtanból?
Ezért teszem föl e kérdést, és ezt akarom mondani vele. Nem akarom eltörölni a megszámlálhatatlan, gigantikus különbséget, ám e különbségek ellenére és rajtuk keresztül, van bizonyos közös érintkezési pont a politikai hatalom jogi és mondjuk liberális felfogása – amellyel a XVIII. századi filozófusoknál találkozunk – és a marxista felfogása között, amely meglehetősen közismert, lévén a marxizmus álláspontja. E közös pontot a hatalom elméletében, „ökonomizmusnak” nevezném. Ezzel pedig a következőt akarom mondani: a hatalom klasszikus jogi elméletében a hatalmat olyan jognak tekintették, amely birtokolható, mint általában a javak, adományozható és elvehető, teljességgel vagy részleteiben, egy jogi vagy jogalkotói aktus által, e pillanatban nem nagyon fontos, hogy átruházásról vagy szerződésről van-e szó. A hatalom konkrét, amelyet minden egyén birtokol, és teljességgel vagy részben átruház egy hatalom, politikai uralkodói hatalom megalkotásához. A politikai hatalom létrehozása tehát e sorozatban bonyolódik le, abban az elméleti összességben, amelyre utalok, egy jogi művelet modellje alapján, amely a szerződéses csere rendjéről való. Következésképpen ez nyilvánvaló analógia, amely ezen elméletekben mindvégig jelen van a hatalom és a javak, a hatalom és a természeti kincsek között.
A másik esetben a hatalom általános marxista felfogására gondolok: ilyesmi nincs is, ez nyilvánvaló. Viszont e marxista felfogásban van valami más, amit a hatalom „közgazdasági funkcionalitásnak” nevezhetnénk. „Közgazdasági funkcionalitás” annyiban, amennyiben a hatalomnak lényegileg az volna a szerepe, hogy fönntartsa a termelési viszonyokat, és kísérje azt az osztályuralmat, amelyet a fejlődés és a termelőerők kisajátításának jellemző modalitásai lehetővé tettek. Ebben az esetben a politikai hatalom a közgazdaságtanban találná meg történelmi létokát. Ha úgy tetszik, egyik esetben olyan politikai hatalommal találkozunk, amely formális modelljét a csere folyamatában, a javak körforgásának közgazdaságtanában találja meg, míg a másikban a politikai hatalomnak a közgazdaságtanában volna a történelmi létoka, valamint konkrét formájának és aktuális működésének elve.
Az általam említett kutatások tétjének problémája, azt hiszem, a következő módon bontható föl. Először: a hatalom mindig másodlagos pozícióban van-e a közgazdaságtanhoz képest? A közgazdaságtan mindig célszerűsíti (finaliser) és mintegy funkcionálissá teszi a hatalmat? A hatalom rendeltetése, hogy működtesse, megszilárdítsa, fenntartsa, kísérje azokat a viszonyokat, amelyek jellemzők e közgazdaságtanra és lényegesek működése szempontjából? Második kérdés: a hatalom a termék modellje alapján írható le? Amint az emberek birtokolnak, megszereznek, szerződéssel vagy erővel, ami elidegeníthető, vagy birtokba vehető, körfogást végez, bizonyos területeket ösztönözve, másokat elkerülve? Vagy ellenkezőleg: a hatalom elemzéséhez különféle eszközök működtetésével kell próbálkozni, még akkor is, ha a hatalomviszonyok mélységesen át vannak itatva a közgazdasági viszonyokkal, még akkor is, ha a hatalomviszonyok mindig egyfajta nyalábot alkotnak a közgazdasági viszonyokkal? És ebben az esetben a közgazdaságtan és a politika szétválaszthatatlansága nem funkcionális alárendeltségű, nem is a formális izomorfia jellemzi, hanem valami másik rend, és pontosan ezt kellene kibontakoztatnunk.
Mi áll jelenleg rendelkezésünkre a hatalom nem közgazdaságtani elemzéséhez? Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy valóban meglehetősen eszköztelenek vagyunk e téren. Először is, rendelkezésünkre áll az a kijelentés, hogy a hatalom nem adható, nem cserélhető, nem vehető vissza, hanem hat (s’exerce), és csak hatásában létezik. Ugyancsak rendelkezésünkre áll az a másik kijelentés, hogy a hatalom elsődlegesen nem a közgazdasági viszonyok fenntartója és megerősítője, hanem önmagában, elsődlegesen, hatalomviszony. Itt kérdések következnek, vagyis inkább két kérdés: ha a hatalom hat, miben áll ez a hatás? Mi ez a hatás? Milyen a mechanikája? Itt pedig afféle tárgy-válaszhoz jutunk, vagy legalábbis közvetlen válaszhoz, amely engem számos aktuális elemzést követően mindig az alábbi megállapításra indított: a hatalom lényegileg az, ami elnyom (réprime). Ami elnyomja a természetet, az ösztönöket, egy osztályt, az egyéneket. És amikor a mai diskurzusban a hatalomnak ezzel a makacsul visszatérő meghatározásával találkozunk, hogy a hatalom az, ami elnyom, akkor a mai diskurzus nem talál fel semmit. Hegel mondta ki ezt elsőnek, aztán Freud, majd Reich. A hatalom mindenesetre az elnyomás szerve, ez a mai szótárban a hatalomnak majdhogynem homéroszi jelzője. Akkor pedig a hatalom elemzése lényegileg először is nem az elnyomás mechanizmusainak elemzése legyen?
Másodszor, ha a hatalom önmagában egy erőviszony működtetetése és kibontakoztatása, akkor nem az átruházás, szerződés, elidegenítés fogalmai szerint elemezzük, ne is a termelési viszonyokat megerősítő funkcionális elemek szerint, hanem először is és mindenekelőtt a harc, a szembenállás vagy a háború fogalmai alapján. Az első hipotézissel szemben tehát, amely így hangzik: a hatalom mechanizmusa alapvetően és lényegileg az elnyomás, második hipotézisünk ekképp fogalmazható meg: a hatalom a háború, a háború folytatása más eszközökkel. Tehát e ponton fordítjuk meg Clausewitz tételét, mondván, hogy a politika a háború folytatása más eszközökkel. Mindez pedig három dolgot mond. Először is: a hatalomviszonyoknak, ahogy olyan társadalomban működnek, mint a miénk, támpontként bizonyos hatalomviszony szolgál, amelyet háborúban, háború által létesítettek, történelmileg meghatározott, adott pillanatban. És ha igaz, hogy a politikai hatalom gátat vet a háborúnak és megpróbálja uralomra juttatni a békét a civil társadalomban, azért még egyáltalán nem mond le a háború eszközeiről, és nem semlegesíti az egyensúlyvesztést, amely a háború utolsó csatájában jutott kifejezésre. A politikai hatalomnak e hipotézisben az volna a szerepe, hogy folyamatosan átírja e hatalomviszonyt egy csendes háború útján az intézményben, a gazdasági egyenlőtlenségekben, a nyelvben, sőt az emberek testében. Clausewitz aforizmája megfordításának első értelme tehát a következő: a politika a háború folytatása más eszközökkel: vagyis a politika a háborúban megnyilvánuló erők egyensúlyát vesztett állapotának szankcionálása és meghosszabbítása. Ám e tétel megfordítása mást is akar mondani: tudniillik, hogy e „civil békén” belül a politikai küzdelmek, a hatalomért folyó hatalmi harcok, az erőviszonyok módosulásai, bizonyos szempontok hangsúlyozása, megfordítások stb. – mindez egy politikai rendszerven nem interpretálható csupán a háború folytatásaként. Hanem a háború epizódjaiként, szétforgácsolásaként, mozgásaként értelmezendő. Soha nem írnánk alá, hogy ez még mindig ugyanannak a háborúnak a története, ha már a béke és intézményei történetéről van szó.
Clausewitz aforizmájának megfordítása azonban egy harmadik dolgot is sugall: a végső döntés csak a háborútól jöhet, vagyis attól az erőpróbától, amelyben végső soron a fegyverek a bírák. A politika célja az utolsó csata volna, vagyis az utolsó csata végre felfüggesztené a hatalom gyakorlását folytonos háborúként.
Látják tehát, tisztelt  hallgatóim, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor kibontakozunk a közgazdasági sémákból a hatalom elemzésében, mindjárt két határozott hipotézissel találjuk szemben magunkat: először is, a hatalom mechanizmusa, mint elnyomás, e hipotézist, ha megengedik, az egyszerűség kedvéért, a Reich-féle hipotézisnek nevezném, míg a másodikat, a hatalomviszony hátterét, az erők harcias egymásnak feszülése hipotézisét, megint csak az egyszerűség kedvéért, a Nietzsche-féle hipotézisnek nevezem. E két hipotézis nem összebékíthetetlen; ellenkezőleg: nagy valószínűséggel együtt lépnek föl: végső soron az elnyomás nem a háború politikai következménye-e, ahogy a politikai jog klasszikus elméletében a zsarnokság (oppression) a királyi hatalom visszaélése volt a jogrendben?
A hatalom elemzésének két nagy rendszere állítható tehát szemben egymással. Az egyik, a XVIII. századi filozófusoknál is megtalálható régi rendszer, amely egy eredendő jogként fölfogott hatalom körül szerveződik, amelyet az uralkodói jog alkotóelemeként engedélyeznek a szerződéssel a politikai hatalom alapjaként. Fönnáll a veszély, hogy az ekképp megalkotott hatalom mintegy túlcsordulva önmagán, vagyis túllépve a szerződésben kikötött megszorításokon, zsarnoksággá változik. Hatalomszerződés, amelynek határa a zsarnokság, vagyis inkább határán túl a zsarnokság van. A másik rendszer pedig a politikai hatalmat már nem a szerződés-zsarnokság séma alapján elemzi, hanem a háború-elnyomásséma alapján. És ekkor az elnyomás már nem az, ami a zsarnokság volt a szerződéshez képest, vagyis nem visszaélés, hanem az uralmi viszony (rapport de domination) hatása és vitatása. Az elnyomás nem egyéb, mint egy állandó erőviszony működtetése, azon a pszeudo-békén belül, amelyet egy folytonos háború munkál ki. Tehát a hatalom elemzésének két sémája van: a szerződés-zsarnokság, amely, ha úgy tetszik, a jogi séma és a háború-elnyomás vagy uralom-elnyomás, amelyben a pertinens oppozíció nem a törvényes és a törvénytelen, mint az előző sémában, hanem a küzdelem és a megadás közötti oppozíció.
Az elmúlt évek során én természetesen a küzdelem-elnyomás sémáról beszéltem önöknek. Voltaképpen ennek működését próbáltam magyarázni. Márpedig ahogy magyaráztam, új meg új szempontokból voltam kénytelen szemügyre venni: magyarázat közben bizony, mert egy egész sereg szempont elégtelenül volt kidolgozva, azt is mondhatnám, egyáltalán nem volt kidolgozva, meg azért is, mivel azt hiszem, hogy e két fogalom: „elnyomás” és „háború” tekintélyes mértékű módosításra szorul, netán fel is kell őket adni. Mindenesetre a „háború” és „elnyomás” fogalmát közelebbről kell tüzetesen szemügyre venni, vagy azt a hipotézist kell alaposabban megvizsgálni, hogy a hatalom mechanizmusai lényegileg elnyomó mechanizmusok-e, meg azt a másik hipotézist, hogy ami a politikai hatalomban fortyog és működik, az lényegileg és az mindenekelőtt harcos viszony.
Dicsekvés nélkül szólva, azt hiszem, elég régóta gyanakszom már erre az „elnyomás” fogalomra, és megpróbáltam önöknek kimutatni, éspedig pontosan a genealógiák kapcsán, amelyekről az imént beszéltem, a büntetőjog története, a pszichiátriai hatalom, a gyermekszexualitás ellenőrzése stb. kapcsán, hogy e hatalmi formációkban működtetett mechanizmusok mások, mint az elnyomás. Munkámat folytatva mindenképpen meg kell vizsgálnom kissé tüzetesebben az elnyomás ezen elemzését, ám nem mindenre kiterjedően, amit kétségkívül némiképp összefüggéstelenül elmondtam ezzel kapcsolatban. Ezért a következő előadást vagy két előadást az „elnyomás” fogalma kritikai vizsgálatának szenteljük és megpróbáljuk kimutatni, hogy az „elnyomásnak” ez a manapság olyannyira elterjedt fogalma mennyiben és mi módon elégtelen a hatalom mechanizmusai és hatásai jellemzését tekintve.
Ám az előadás másik része az érem másik oldalával, vagyis a háború problémájával foglakozik. Megkísérlem áttekinteni, hogy a háború, a küzdelem, az erők szembenállásának kettős sémája milyen mértékben jelölhető meg a civil társadalom alapjaként, a politikai hatalom gyakorlataként, egyszersmind mozgató rugójaként. Okvetlenül háborúról kell-e beszélnünk a hatalom működésének elemzésénél? Érvényesek-e a „taktika”, a „stratégia” és az „erőviszonyok” fogalmai? És ha igen, milyen mértékben? A hatalom egyszerűen a háború folytatása, csak nem fegyverekkel vagy csaták útján? A manapság megszokottá vált séma fogalmán, amely egyébként nem túl régi, hogy a hatalomnak meg kell védenie a társadalmat, azt értsük-e, – igen vagy nem – hogy a társadalom a politikai struktúrájában úgy van megszervezve, hogy bizonyos egyének meg tudják védeni magukat másokkal szemben, vagy uralmukat mások lázadásával szemben, netán egyszerűen csak megvédeni a győzelmüket és megörökíteni azt mások leigázásában?
Tehát az előadássorozat sémája ebben az évben a következő lesz: először egy vagy két előadást szentelünk az elnyomás fogalmának: aztán kezdem majd – vagy esetleg folytatom évekkel később, fogalmam sincs – a háború problémájának taglalását a civil társadalomban. Félretolom mindazokat, akik a civil társadalomban vívott háború teoretikusainak látszanak, de nézetem szerint távolról sem azok, vagyis Machiavellit és Hobbest. Aztán igyekszem dolgozni tovább a háború ezen elméletén a hatalom működésének történelmi elveként, mégpedig a faj (race) fogalma körül, mivel éppen a fajok binarizmusában észlelték háborúként első ízben Nyugaton a politikai hatalom elemzésének lehetőségét. És igyekszem mindezt elvinni addig a pontig, ahol a faji küzdelmek és az osztályharcok lesznek, a XIX. század végén, az a két nagy séma, amelyek szerint megpróbáljuk elhelyezni a háború jelenségét és a hatalomviszonyokat a politikai társadalmon belül.

Romhányi Török Gábor fordítása

 
Forrás:

Michel Foucault: „Il faut défendre la société.” Cours au Collčge de France, 1976. Seuil/Gallimard, 1997.

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap