Mihály Ágostonné: Cseréptöredékek az én uram életiből

Szerkesztő B, cs, 10/26/2017 - 00:12

 

 

 

 

A cím utólagos, és önkényes, mert Mihály Ágostonné elbeszélése eredetileg teljes volt. A hetvenes években néprajzos édesanyámat kísérve – a néprajz és az általam jobban kedvelt történelem közti egyensúlykeresésként – számos életet „gyűjtöttem”. Kazettás magnómba idős emberek mesélték el, hogy miképpen élték át, és élték meg a 20. század viharait, emberséget kísértő megpróbáltatásait.
Mihály Ágostonné – pedig iíztattam, de hiába – nem magáról beszélt, hanem a férje életét mondta el. Adatközlőm egy olyan, ma már megmosolygott, s tán még meg is vetett életszemléletet képviselt, amelyben a nő szerepe nem az önmutogatás, hanem a férj, és a család szolgálata.
A magnófelvétel Csíkszeredán készült 1978-ban, ám lejegyzése évről-évre eltolódott, s csak idén történt meg. A két esemény közötti negyedszázados kimaradás alatt a négy elkészült kazetta közül kettő valahová elkeveredett, hiába is kerestem, csak az első és a negyedik dobozka került elő. Az így töredékké vált szövegből nekem kellett kiválasztanom két, egésznek ható, kerek történetet. Bár – szégyellem – eképp örökre elveszett egy teljes élet küzdelme, de két jellemző, balladai szépségű történetet mégis csak megmenthettem: Ágoston és Benedek, a két egymásra utalt, egymást szerető testvér viszonyának megromlásáról, s a család tehenének elbódorgásáról, és csodálatos megkerüléséről.
Olvassák olyan jó szívvel, mint amilyennel én írtam le őket!

Barcsa Dániel

Az én jó uram, Mihály Ágoston – nyugudjék csendesen –, egy testvér vót Mihály Benedekvel. De Benedek vót a nagyobb üdős. Testvéreik es számoson, ám fiú csak ez a kettő. Mire kitört a nagy háború1 a leányok közül mán egyik erre, a más arra: vótak, kik férjhez mentek, vót ki az apácák közi állt, de egy elment szolgálni es, Kolozsvárra, s bár kerestették, de híre se többet.
Benedeket tizennégyben bérokultatták, s vitték hamar a kétfejű sas segedelmére. Ment Benedek, ment – Megállj, kutya Szerbia! –, mozsikaszóra, cigányozva, felvirágozva, büszkén, s lám egy nap csak úgy lopták haza csendesen, megnyomorítva, nagy szomorán. A lábát lőtték el. Napja fogytáig a bal térgyit nem es tudta béhajlítani. S mert hogy a baj, s a jaj kézen fogva járnak, mintha e’ nem lett vóna elég, még az oláh es béhurcolkodott, s hozta magával a spanyolgrippét2. Ez a járvány osztán Csíkban elkezde bogározni té, és tova, fel, s alá, s a gyász meg járt a nyomába’. S mielőtt még megüsmerhettem vóna őköt, a láz csontos ujja elébb az anyósom, maj’ két napszállatára az apósom lángját es elkoppintotta. Ágoston s Benedek jóformán körbe se pillamodott, mán csak ketten maradtak az ősbe’3.
Ezidőtájt, az én jó uram – nyugudjék csendesen – még csak tizenhét esztendős vót, de erős, jóeszű, s jódógú. Reaszakadt a gazdaság minden baja-gondja, me’t Benedek ugye nem vót egész ember, nem bírt úgy dógozni, ahogy kell, s lassan reahagyott mindent az öccsire. Üdeje az vót, dóga elig, hát reakapott az italra, hogy elüsse a semmit. Nem es eccer, mikor jött Ágoston hazafele a mezőről, még ki se fogott, mán izentek a korcsomából, hogy vigye a testvérit onnat, míg a kicsike bajból nagyobb nem lesz. Mer’ Benedek, ha bédécizett, ammódulag belékapcáskodott bárkibe, s mivel a nyomorú elől tért ki mindenki, hát kezdte magát erősnek hinni. S hát, ki tudja, egyszer valaki méges csak megsokallja a részeg bolondságait, béfirol, s akkor Benedeknek annyi! Ágoston – ugye, méges csak a testvére –, futott ilyenkor a bajt eligazítani, csitítani, sokszor fizetett a haragvónak es, hogy nyugudjon, s osztán Benedeket haza terelte, mint egy dancs, útálatos állatot.
Benedek, ha ivott – tartott mindig honn es egy kicsike háziszőttest –, még a saját öccsibe es belékötött. Oda-odabüklögött Ágostonhoz, mikor az eppe’ csinált valamit a ház körül, s elkezdte:
– Monca, Ágoston, jól van-e ez így? Mán hogy te vagy a küssebb? Mer’ hogy én es állhatnék most ahol te, s te es ahol én, az istápra dőlve!
Egyszer osztán Ágoston úgy nekikeseredett – eppe’ fát vágott –, hogy letette a kezit a tuskóra, felemelte a fészit, s nagy komolyan megkérdezte a testvéritől:
– No, Benedek, melyik ujjamot üssem el? Vaj csapjam le az egészet csuklóból, hogy bódog légy?
Látta az, hogy nem tréfabeszéd, hát egyből kijózanodott.
– Hadd el, testvér, nem es azétt mondtam! Csak mondtam, hogy mondjak valamit.
Egyik este Ágoston jött haza a lovakval, s a szekervel Szeredából. Mán eppe’ azon bucsálódott, hogy ma es szalajtanak-e érette valakit a korcsomából, mikor látta ám, hogy a házban világ van. Ezen erőst elcsudálkozott, me’t jó üdeje, hogy Benedeket honn nem kapta.
Bényitott, s hát Benedek csakugyan honn, de nem egyedül, hanem egy leánt ölelget. Vót a faluban egy olyan Barassót járt, uraktól levetett cégéres cafra, aki kiviselte magát még azótától fogva es, hogy béállított a világ szégyenire, s a szülei bánatára egy zabgyermekvel. Az a gyermek ugyan nem élt meg, de utána nemhogy magába szállott vóna, de továbbra es latorkodott, nemhogy a legényekvel, de még a hütet tett házas emberekvel es.
Mikor Ágoston meglátta őköt az édesanyja ágyában, amely jóformán ki se hült még, hiszen a minap vitték ki a temetőbe onnat azt a drága testet, hát erőst elfogta az indulat. A kezibe’ vót az ostor. No, avval hajtotta ki azt a személyt, úgy, mint egykor a szent helyről Krisztus urunk a kufárokot!
Erről a dologról osztán a két testvér között több szó nem es esett, mintha meg se történt vóna. Ágoston tán azt es hihette, hogy Benedek arról a cafráról mán le es tett örökre. Hanem egy nap őt es elvitték katonának, s így nemigen tudhatta, hogy amíg ő távol, Foksányba’, addig honn melyik homályból mi es kerekedik. Eleinte rosszul ment a sora, me’t a székely legényeket különöst szerették megalázni, egrecérozni, de Ágostont egy napon maga a colonel4 nezte ki magának, hogy legyen
a pucerja5. Azótától fogva urul élt, me’t a colonel, de még a colonel felesége es, erőst megszerette őt, s nagy jó dógába még el es tepsedett nálik. Kapott hamarost szabadságot es, sokkalta elébb, s többet, mint más székely legények. Ment hát nagy örömvel, ment, mer’ nem es tudta, hogy mire. De amikor fordult vóna bé az utcájukba, hát eléfut az ángya – arra lakott vót ő es –, s kérdi tőle:
– Vetted-e hírit, hogy Benedek megházasodott?
Ágoston felfogta egészen.
– Csak nem ment el a testvérem maradék esze es, hogy pont azt az országost…?
– De, biza el, s pont azt, biza!
Megindult Ágoston, ment, mint a fergeteg. Bényomta az ajtót. A sógorasszon mikor meglátta, erőst megijedett. Szökött vóna ki a nagy hasával – mán akkor a nyócadik hónapba vót – az ablakon es, de Ágoston nem nyúlt hezza, csak megállott a szoba közepin, s a bátyját szólította. Az béódalgott, de látszott, ő es inkább künn lenne. De Ágoston csak annyit mondott neki:
– Hezzád se sok, de ehhez a személyhez egyetlen szavam nincsen! Véle egy levegőt nem szípok. Most amim van, egy általvetőbe bérakom, s amíg a szabadságom tart, másutt elleszek. De amire a katonaság gondját leteszem, addig ügyekezz, hogy a részemet kapjam ki! S akkor te es éled az életed, s én es a magamét!
Avval kiment.
Vót Ágoston édesanyjának egy testvérnénje Szentgyörgyön – pont a szomszédunkba’ –, hát oda indult. Én eppe’ künn állottam a kapunk előtt, s látom, hogy fordul bé egy katona az utcánkba. Nagy örvendezve futottam elé, me’t azt hittem, hogy a testvérem, ki azidőtájt szintén a román király keserű kenyerét ette. Mán szürkünyödött, s így csak akkor vettem észbe, hogy ez a katona, nem az a katona, mikor mán a nyakába szöktem, s átöleltem. S akkor ő es átölelt, kacagott, s azt mondta: „No, méges csak valaki örömvel fogad ingemet!” Akkor a vér az arcomba szökött, s löktem el. S mondtam, ne higygye, hogy én olyan leán vagyok, ki nekiszökik minden katonának, ki elékerül. De Ágoston ezen es csak jóízűn kacagott.
Az én drága jó uramval, Mihály Ágostonval – nyugudjék csendesen – nem akkor találkoztam elsőbbszer, hanem tizenkét, vaj tizenhárom esztendős koromba’. Ágoston gyakorta járt át a mü falunkba édesanyjának ehhez a testvérnénjihez. Ezalatt igen jó pajtások lettek Emrével, az én bátyámval, kivel egy hónap híján egy üdősek vótak.
Akkorjában a falubeli gyerekek Szent Karácson közeledtére Betlehemes játékra készültek, amibe’ pont az én testvérem lett vóna a király. S a bátyám úgy tanult, hogy a szerepét Ágostonnak mondta fel. Vót egy füzet, abba írták le, hogy kinek mit kell mondania, s énekelnie, Ágoston meg nezte, s ha kellett, segélte a testvéremet. De ezalatt – az esze jól fogott – minden szót, s éneket jól megjegyzett.
Egyik este, Karácsontájt, kopogott Ágostonékni a szentgyörgyi tanító:
– No, Ágoston, tudod-é a király szerepét?
– Én tudom, s fúvom az egészet!
– Hát akkor Lázár bá’ – így hítták az apósomot –, Lázár bá’, elengedik-e velem ezt a fiút, me’t a királyunk Szentgyörgyön elbetegedett, elment a hangja es, s nincsen más, aki a helyibe tudna állani!
Én ebbe’ a Betlehemesbe’ Mária szerepét kaptam, s bár még igazi buba es vót a karjaimba’ – Csiszer Boriska unokatestvérem kicsi fiacskája – s mellettem állt József es, a színdarabbéli uram, én méges inkább csak egyre a királyt neztem. Valahogy Ágoston üdősebbnek, komolyabbnak látszott a többinél, s olyan jól állott rajta az egyenruha – a királyon olyan zsinóros húszár ruha vót – mint senki máson.
A szabadság hamar eltőt, s akkor Ágoston, mielőtt visszaindult vóna, kihívatott.
– Erzsi! – mondta – Én most visszamenyek Foksányba, de ha a katonaság terhét leteszem, visszajönnék éretted, ha te es hajlasz rea. Én a testvéremtől a részemet kikértem, s valahol más életet kezdek. S ha így alakulna, jönnél-e velem?
S akkor Isten szent ege alatt hütet tettünk egymásnak.
Benedek elsőbbszer nem akarta adni a jusst, erőst hergelte az asszon es, hogy ne. Még egy ügyvédhez es elmentek Szeredába, de tiszta hiába, me’t ami jár, jár. Nem tehettek semmit. Benedek eladott ezt-azt, egy-két lánc fődet es, hogy kifizethesse az öccsit.
Eppe’ akkorjában járta a falut egy nadrágos ember, s gyűjtötte a régiségeket a sepsiszentgyörgyi múzeumnak. Meglátta
a kaput – hét faluban a legszebb, s a legöregebb székelykapu vót a Mihályoké – bément, s Benedekvel megalkudott rea.
A kaput hamar széjjelkapták, jött egy szeker, s el. Benedek meg amit érette kapott, vitte rögvest a korcsomába, az elmúlt, s az ujjabb décikre. Egy nap, vaj kettő, s úgy elpallta az egész pénzt, nem es keveset, hogy honn egy banit6 se tudott belőle felmutatni.
Ágoston leszerelt, s elment a testvérihez megbeszélni, hogy miképpen kaphatná ki a jussát. Amikor elért a házukhoz, úgy elment mellette, mintha nem es abba’ növelkedett vóna. A szomszédtól azonban visszafordult, s mint a szólásban bornyú, úgy bámulta azt a hitván gyalogkaput, amit a régi helyibe hozatott Benedek.
– Te, Benedek, a kapunk hol van?
– Osztán, mi dógod avval?
– Annyi, hogy ingemet meg se kérdeztél! A ház, meg minden, ami hezza tartozik, az enyém es. A jó híred, s a becsületed ledöntheted, ahhoz közöm nincsen, bár a szégyenből freccsen reám es, de a mü kapunkot soha! Nem azétt állította azt egy Mihály 1767-ben, hogy egy olyan, aki a Mihály névre érdemtelen, 1923-ba’ ledöntse!
– Nem úgy van az, testvér! Ma, vagy hónap elmenyünk Szeredába’ a Weisz ügyvédhez, aláírod, amit kell, s kifizetlek.
A pénz megvan, s az a tejéd. De immá’ evvel a házval azt teszek, amit akarok! Akár felvágathatom tüzifának es, fel es gyújthatom! Neked mán ehhez közöd nincsen!
Ágoston erre megragadta Benedek mejjin az inget, s húzta magával az udvarra kifele. A sógorasszon futott utánik, s ki az utcára es, hogy jaj, jöjjék valaki, me’t ölik az uramot! De Ágoston nem törődött vele. Amikor Isten szabad ege alá értek, Ágoston a testvérit szembefordította a Napval, maga es odafordult. Akkor levette a kalapját, s így szólt:
– A Napnak mondom Benedek, az áldott Napnak, hogy átkozva legyél!
Avval a testvérit elengedte, s ment sebesen ki az ősből, az addigi életjiből. S még csak vissza se nézett.

Szeredába’, a gyakorlótéren, ahol most blokkok vannak, negyvenkettőben magyar katonák táboroztak: sátrakban laktak, tábortüzeket raktak, s gyakorlatoztak. Mivel sima hely vót ahajt, s jó fű, a tehenek es ott legeltek, de nem zavarogtak egymásval, me’t a katonák es tették a dógikat, s a tehenek es. Oda hajtottuk ki a Gyöngyit es, a mü tehenünköt.
A tőszomszéd asszony egy gonosz, rosszindulatú személy vót, s mindig csak azt nezte, mivel tudna ártani nekünk. Egyszer osztán a Gyöngyit eltérítette valahogy. Mikor napszentületkor mentünk, hogy hajtsuk haza, hát nem kaptuk sehol. Kérdeztük a katonákot, látták-e a tehenünköt, de ők nem figyelték. Osztán az egyik csak jelentkezett, s mutatta, hogy egy olyan, mint a mienk, ott ne, elindult felfele a Zsidó utcába, s mintha egy vénasszon egy bottal csapkodta vóna.
Az én uram, Mihály Ágoston – nyugudjék csendesen – kereste a tehent, több mint egy hónapig. Erőst szerettük, me’t a Gyöngyi kedves természetű, jó tejelő vót, s kicsi gyermekek honn, meg a tejből jutott a szeredai piacra es. Odavót az uram egészen a gyimesi határig, s mindenütt kidoboltatta – Szépvízen, Delnén, a közbe falukba Szentmihályig, s Dánfalván –, hogy egy elyen, s elyen tehen, zsemleszínű, a jegyek rajta ezek, s a homlokán egy fejér kicsi csillag. S aki tud róla, megkapja a jutalmat.
Egyszer az én uram hírt kapott a tehenről, hogy megvan, Gyergyóba’. Felült a vonatra, s ment sokat, de osztán mégse kapta – kárbament üdő, s kőtség –, me’t az a tehen, amit mutattak, mégse a Gyöngyi vót. Utazott hát vissza Szeredába, de a vonaton vót egy törött lábú domokosi aszszon, istápval. Mikor szálltak le, mindenki ügyekezett, hogy fenn ne maradjon, de hát az az asszon meg nehezen mozgott, s az én uram – nyugudjék csendesen – megszánta, s a nyomorút lesegélte a magos lépcsőkön.
Akkor az az asszon megköszönte, s azt mondta:
– Maga jó ember, s megérdemli, hogy segéljek. Tudom, mit keres, de ne keresse tovább, me’t úgyse kapja meg! Hanem csak menjen el haza, s amit maga gondol, tegye a tarisnyába. Menjen a métafához7, ahol Gyimes és Románia közt van a határ, oda, hol az út négy fele ágazik. Ahajt valami fák lesznek eldöntve, s oda maga üljék le. Akkor fog jőni arra egy magos ember, s ő fog mondani magának valami biztosot a tehenről.
Az én uram, Mihály Ágoston – nyugudjék csendesen –, azt gondolta, hogy van száz szivara8 egy iskatulyába, s egy liter pálinkája es, s ezeket teszi bé a tarisnyájába. Osztán megindult Gyimesbe, ahol annak idején vettük vót a Gyöngyit.
Sokat ment, amíg elért a métafához. Meglelte az útelágazást, meg a kidöntött fákot es. Leült oda az én uram, s várt, ahogy a domokosi asszon mondta. De annyit várt, hogy sok. Mikor mán eppe’ el akart vóna menni onnat, hát látja, hogy jő az a magos ember, kieresztett ingbe’, csángóson. Az megnezte jól az uramot, aki meg székelyesen, csizmába, harisnyába vót felöltözve, s megcsóválta a fejit.
– Ugyan biza, én nem tudom, hogy mióta lakom itt, de még ezen a helyen nem láttam elyen embert, mint maga.
Akkor Ágoston elmondta, hogy pont rea vár, s hogy milyen járatban van errefele.
A csángó esment megcsóválta a fejit:
– Nem tudok semmit, jóember.
Az én uram, Ágoston – nyugudjék csendesen – erre bényúlt a tarisnyába, s kivette a szivarat, s megkínálta. De a csángó akkor es csak aszonta, hogy nem tud semmit. Erre megkínálta a pálinkával.
– Használja ezt es!
Az ember meghúzta az éveget, megtörülte a száját, s így, a fejihez kapott:
– Álljon sza meg! Me’t mikor a feleségemvel jártunk mü Szépvízre, a sokadalomba, hát akkor azt a tehent látták, s mondták, hogy az valami csángó tehen lehet, me’t menyen haza. S akkor biza a tehennek valahol ehejt kell lennie, Gyimesbe’.
Akkor odaért egy másik ember es, s Ágoston azt es megkínálta cigarettával,
s pálinkával. A két csángó esszebeszélt, s osztán közösen eligazították ott ahhelyré.
– Menjen, jóember, tovább – mondták neki –, addig, míg egy házat nem ér. A ház előtt maj’ kap egy vak asszont, aki fon. Oda kopogjon bé bátron, s a házból ki fog jőni egy kicsi veres ember. Kérdezze őt, me’t annak az embernek sok a tehene, s hátha a magáé es köztük van.
Az én uram – nyugudjék csendesen –, Mihály Ágoston megköszönte a tanácsot, s elindult, hova mutatták. Ment, de olyan sokat ment, hogy mán szürkünyödött. De megkapá a házat, s előtte a vak asszont es. Font.
Azt mondja az én uram az öregasszonnak:
– Nénikém, tud-e róla, hogy van-e erre egy idegen tehen?
– Nem tudom, van-e, vaj nincs. De a gazda benn, s kérdezze azt!
Akkor mán a gazda es kilesett az ajtón, hogy ki beszél künn. Kijött. Akkor Ágoston őt es megkínálta szivarral, s pálinkával. Úgy állva elszípták a szivarat, s addig nem es szóltak. Akkor a vak asszon törte meg a csendet:
– Ez a székely ember – honnan es tudhatta, hisz nem es látott? – a tehenit keresi.
Erre aszonta a veres emberke:
– Nem tagadom, van itt egy idegen tehen, de akárkinek nem adom. Minden gazda üsmeri a magáét, hát sorolja el a jeleit, s meglátjuk!
– Zsemle a színe, fejérség a homlokán, mint egy kicsike csillag, s balfelől egy akkora, mint egy pingpanglabda, egy csomó.
– A jeleket üsmerheti mindenki, me’t régóta dobolják. Járt mán erre a mút héten es, meg a tegnap es egy ember, de – a Jóisten így akarta –, nem tudták a többi közül kiválasztani. No, maga eppe’ a harmadik, aki nálam keresi. De próbáljon szerencsét, hátha maga az igazi gazdája!
Akkor a kicsi veres ember az én uramot, Mihály Ágostont – nyugudjék csendesen – elvezette a ház megi, s ott vót egy nagy mélyedés, völgy, s annyi tehen, hogy sok. Nezte az uram a sok tehent, megindult, de nem látta a magáét. Mán eppe el es keseredett, mikor a szélen, egy fa tövibe meglátta. Az én uram akkor azt mondta:
– Gyöngyi, Gyöngyi, jól elbódorogtál! – s kiszökött a könny a szemiből, sírt, de a tehen es elbődült háromszor.
Még rajta vót a tehen nyakán az a csengő, mit még mü vettünk vót, sátorlapszíjuval felkötve. Azt a szíjut megkapta az én uram, s avval vezette elé a kicsi emberhez. Akkor a gazda azt mondta:
– Kösse meg azt a tehent a kerthez, s jöjjék bé hezzánk!
S tett ételt elé az az ember, túrót, ordát, s minden kőtséget, hogy egyen az én uram. S mondta azt es, hogy maradjon ott, hálni.
Jó reggel Ágoston felkelt, s kérdezte a gazdától:
– Mit fizessek én kendnek, hogy egy hónapig kezelte, fejte az én tehenemet, hogy tönkre ne menjen?
– Nekem nem kell fizessen maga semmit, de én adok magának egy sajtot.
Avval kiment, s a kamarából eléhozott egy majd akkora sajtot, mint a szeker kereke.
– Hallja-e! Én ezt a sajtot megköszönöm, de nem vagyok rea érdemes. Nem szógáltam. S erőst nehez es, én meg igen-igen messze lakom, s hát nem tom elvinni.
Erre elkacagta magát a kicsike veres ember, fordult s tért, a kezibe’ zsineg.
– Nem es magának kell vinni! Felkötjük ide a tehen szarvai közi ezt a sajtot, s a’ meg úgy elhordozza.
Megindult Ágoston onnat a Szellőről, s még aznap, alkonytájt, haza es érkezett. Eppe’ mentem ki az udvarra a kúthoz vízér’, mikor tárult a kapu. Futottam elibé nagy örvendezve. Akkor Ágoston, az én jó uram megállt, s a tehen mellette.
– No, Gyöngyi, te tekergő! Honn vagyunk, ugye? – s a jobb karjával átfogta a nyakát.
A lábom ahajt gyökeret vert, me’t olyan vót az, mint egy festett kép: a vereslő ég előtt, a nyitott kapun át látszott a Hargita, s elölfelől Ágoston, s a tehenünk. S a tehen két szarva közt mintha az áldott Hód fehérlett vóna.

Jegyzetek:
1 az első világháború
2 Téves az időrend, a spanyolnátha-járvány már a román megszállás előtt megkezdődött.
3 az ősi házban
4 ezredes (román)
5 tiszti szolgája
6 a román pénznem, a lej váltópénze
7 „jegyes” fa, határkijelöléshez
8 cigarettája

A tájszavak jegyzéke:
ahajt ott
ammódulag azonmód, ugyanúgy
átalvető vállon, vagy állat hátán átvetve hordott tarisznyaféle
azétt azért
bérokul berukkol, bevonul
bédécizik berúg
bogározik cél nélkül, fel s alá futkos
buba baba
bucsálódik vívódva töpreng, búslakodik
büklög döcög, biceg
cafra, cafrang rongy asszony
cégér rongy asszony
Emre Imre
ehejt itt
elig alig
eppe’, eppeg épp, éppen
firol, béfirol megmérgesedik
harisnya a székely népviselet zsinóros, szűk magyar nadrágja
háziszőttes otthon főzött pálinka
Hód Hold
homály felhő
honn otthon
ingemet engem
istáp mankó, bot
kapja találja
mé’t?, mejétt? miért?
nagyobb üdős idősebb
napszállat alkony
nyomorú nyomorék, nyomorult
országos rongy asszony
pall, elpall ver, elver
pillamodik hajnalodik
pillantat pillanat
rea- rá-
szökik ugrik
urul él úri módra él
üdő idő
zabgyermek törvényen kívül született, zabigyerek
zavarog veszekszik

 

Forrás: Polísz, 2006. 70. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap