Miklóssy Endre: Népünk sorsa és a Bibó-felejtés 1/2

Szerkesztő C, h, 03/23/2015 - 00:04

 

 

 

 

 

Tisztelettel ajánlom Rácz Sándornak,

a Nagy-Budapesti Munkástanács megválasztott örökös elnökének,

és minden tisztelet nélkül az egykori Kerekasztal önjelölt lovagjainak.

 

Az újra-felfedezés és az
újra elfelejtés

Bibó István, a szobatudós, úgy vált tör­ténelmi főszereplővé, hogy október vége felé, amidőn a ’45-ös pártok újraszerveződ­tek, a Parasztpárt nem építhetett a
hajdani politikai vezetőire, mivel közülük az antikommunisták, mint Kovács Imre, már nem voltak jelen a politikai életben, a “társ­utasok” és a kriptokommunisták pedig oly mértékben kompromittálódtak az előző években, hogy most senki sem kívánt rájuk támaszkodni – igaz, ezt ők maguk is fel­ mérték. Maradtak a “népi írók”, akik azonban magukat aktív politizálásra alkalmatlannak tartották, – joggal – és így végül Illyés Gyula javaslatára a népi mozgalom­ hoz tartozó államjogászt delegálták miniszterként Nagy Imre új, koalíciós kormányába. A szovjet invázió után játszott politikai kulcsszerepe, a magyar kormány, a magyar demokrácia és a magyar nép tántoríthatatlan képviselete a közvetlen élet­ veszély árnyékában azután ráirányította figyelmet az elfelejtett elméleti munkásságára is, főleg a ’40-es évek második felének a politikai publicisztikájára, mivel az emberi helytállása egyszersmind a gondolatait is hitelesítette.

A börtönből, ahová életfogytiglani íté­lettel került, 1963-ban jött ki a Kennedy amerikai elnök által kialkudott úgynevezett “nagy amnesztiával”. A hátralévő éveit az­ után elzártságban és fokozódó hazai ismeretlenségben töltötte, ami egybeesett a Kádár-konszolidáció látszólagos sikerével és a történelmünk elfelejtési kísérletével. Ám a ’70-es évek végétől, különös egybeesésként a halálával, a munkásságának valóságos reneszánsza következett Ma­gyarországon. Az első látványos megnyilatkozása ennek éppen a születésnapjára készülő, de kényszerűen emlékkönyvvé alakuló szöveggyűjtemény volt, három tucat különböző mértékadó értelmiséginek a tisztelgése az ember és a mű előtt. A könyv szamizdatban készült, a politikai vezetés iszonyú hisztériáját váltotta ki (Knopp-Kornidesz-jelentés a szerzők politikai osztályozására, megosztására és eltérő szankcionálására), és valóban, úgy­ szólván kiindulási pontja lett a ’80-as évek egyre terebélyesedő földalatti irodalmának.

Az értelmiség egységesnek látszó érték­ rendje ezidőtájt Bibó körül kristályosodott. “Demokrata az, aki nem fél”. A nyolcvanas évek lassan bontakozó független gondol­ kodású értelmiségi mozgalmai ezzel a mondattal bátorították önmagukat. Talán maga a “demokratikus ellenzék” fogalma is innen született. Ide sorolható az a fordulat, amikor a marxista indíttatású radikális értelmiségi ellenzék átértékelte végül az 1956-os magyar forradalmat. A Harmadik Út, Szabó Zoltán 1960-ban Nyugaton meg­ jelent Bibó-válogatása most belekerült a Mértékadó Értelmiség köztudatába. A lát­hatóan düledező kommunista világelrendezés utáni “kivezető utat egy aknamezőről” Zsille Zoltán az ő hagyatékában keresi. Halványan ugyan, de felbukkan az ’56-os munkástanácsok emléke is.

Mindez persze szűk értelmiségi csoportok belügye. Akik azonban jól felmérik, hogy hatalomba, vagyis jobbító elgondolásaik érvényesítéséhez csak két úton juthatnak: pártkarrier vagy tömegtámogatás útján. A pártkarrierről lassanként világossá vált, hogy szellemi ember számára sehová sem vezet, mert mire netán bejönne, semmi sem marad az eredeti célból. Erre vonatkozik a korabeli önironikus mondat: “Az értelmiség előtt két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.” (Amiből is látszik, hogy a közfelfogásból az értel­miségi lét értelmének a tudata akkor még nem veszett ki.) A társadalmi támogatás, aminek a lehetetlenségéről szól burkoltan ez a mondat, pillanatnyilag járhatatlannak látszik. De vajon véglegesen az-e?

Végül is ezt a problémát oldotta meg a rendszerváltás előzményeképpen a pártállam által megoldatlanul hagyott és társa­dalmi felháborodásig fokozódó néhány “közös ügy” (respublica): a Duna, a falu­rombolás, a forradalmunk tisztessége. Erre a lóra ült fel aztán az úgynevezett rend­ szerváltó politikai elit és állapodott meg az önbizalmában megrendült hatalommal – miről is?

A közös nevező az volt, hogy kerüljük el a forradalmat. Emögött azonban tisztázatlan, sőt egymással szögesen ellentétes cé­lok rejtőztek. A vezetés második vonala, amely sok szempontból már jó tíz éve gyakorolta a tényleges hatalmat Kádár helyett, ekkoriban már világosan látta, hogy az állammonopolista közös tulajdonnak és a bolsevik típusú monolit hatalomgyakorlásnak végképp befellegzett, a kommunista világmegváltó üdvtanról nem is beszélve, és ehelyett az egyéni érvénye­ sülés kerül előtérbe, aminek már nincsen köze a haldokló párt által kínált karrierhez. Kádár puccsszerű eltávolítására éppen azért került sor, hogy a Nagy Átalakulás zavartalanul végbe mehessen. Ezt a receptkönyvet zavarták meg a tömegmegmozdulások. Az újonnan felbukkant politikai elit és a rendszerváltást elindító nó­menklatúra közötti tárgyalás célja ennek az átmenetnek a biztosítása volt. Az egyéni érvényesülés mindkét félnek fontos volt, az újak azonban úgy vélték, hogy ehhez tömegtámogatás szükséges, erre hivatkoztak is. Ekképpen került sor a kompromisszum eredményeképpen a többpárti választásokra, amelytől a pártok újdonsült vezérei a hatalmuk teljességét várták.

Az új helyzetre való felkészülés során, Kádár közelre várható bukásával és a teendőkre vonatkozó általános tanácstalansággal Bibó a nyilvánvalóan bekövetkező új rendszernek egy időre úgyszólván kulcs­ alakja lett. (Magam is úgy véltem akkori­ban). A ’70-es évek végétől kibontakozó Bibó-értelmezés, és ezen belül főképpen a “nép” megszólíthatóságának a víziója volt ennek az alapja. Így keletkezett az egyetemen a Bibó-szakkollégium, került megrendezésre a ’87-es Bibó-konferencia. Aztán, ahogyan a rendszerváltás kézzelfogható valósággá vált, Bibó nyomtalanul el is tűnt a hivatkozások közül. Mind a mai napig. Ezzel a történelmi tudatvesztéssel együtt pedig eltűnt az a szellemi tartalom is, amit az ő nevéhez fűzhetünk, és ami vizsgálódás és hivatkozás tárgya volt a ’80-as évek rendszerváltáson tűnődő ellenzéki mozgalmaiban.

Íme egy részlet a Népszabadság egyik 1990. augusztusi számából, a változás gyorsaságának a szemléltetésére. “A bolsevik típusú kísérlet antitézise nem az a már korábban zsákutcának bizonyult harmadik utas, nacionalista zagyvaság, amit a harmincas évek eleje óta kínálgatnak nekünk populista hordószónokok, hanem…” mindegy is itt, hogy mi, hiszen ezt az úgymond zagyvaságot még 1960-ban is kínálgatták nekünk Bibó István válogatott írásainak a címében. Maga Bibó pedig 1945-ben ezt írja : “A harmadik, egyedül helyes út a belsőleg kiegyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, füg­getlen, szabad Magyarország lehető­ sége.1 Populista hordószónok volna tehát ő is? De hát mi itt a baj? A radikális reformpolitika? A demokrácia? A független Magyarország? Sose magyarázták el ne­künk, melyiken voltak annyira fennakadva. Lassanként persze világosodik előttünk, hogy mind a hárommal bajuk van, bár anélkül, hogy ezt kifejtették volna.

Mindössze három hónap telt el a választás óta, és Bibó, ha meg nem nevezetten is, immár a szégyenpadra van ültetve. És ebben egyetértés van az új politikai elit tagjai között is. Antall József pél­dául annyival intézte el, hogy “naiv volt.”2

Aki elégedett mindazzal, ami itt 1990 óta történt, vegye ezt természetesnek, mint egy kinőtt és éppen ezért el is dobott ruhát. De akinek nem igazán tetszik, annak el kell tűnődnie az alternatív le­ he­ tőségeken, ide értve mindenek előtt azt, amit a rendszerváltozásnak a hajdan ígér kező kulcsalakja hirdetett és képviselt.

A párbeszéd
és a kompromisszum

Bibó elméleti tudós volt, de ez őnála nem az élettől elszakadt és a cselekvésről lemondó európai idealizmust jelenti. Ha­ nem a gondolkodóknak abba a sorába
tartozik, amit minálunk Karácsony Sándor, Fülep Lajos vagy Szabó Lajos képviselnek, és amiről Hamvas Béla azt mondja, hogy minden gondolat annyit ér, amennyit realizál önmagából. Mivelhogy az európai kultúra csődjét éppen a realizáció hiánya idézte elő.

Bibó, az államjogász számára a Horthy-rendszer képtelen társadalomszerkezete és az ebből fakadó csúfos összeomlás le­ he­ tett az a kihívás, ami a gyakorlati politikába vezette. ’44 nyarán már egy politikai kiáltványt fogalmazott meg3, Németh László tár­ sadalom-felfogásának4 a gyakorlati alkal­mazásaképpen, majd év végén belépett a politikai tényezővé vált Nemzeti Paraszt­ pártba, sőt amíg tisztességgel tehette –
a svábok deportálásáig – állást is vállalt a Belügyminisztériumban, a közigazgatási reformterv megvalósítása céljából. Ezekben az években nagyszámú, a magyar demokrácia aktuális helyzetével foglalkozó cikket írt, részint a pártja nézeteinek a formálása, részint pedig az események kedvező befolyásolása céljából. A politikai hely­zet kilátástalanná válása, a kibonta­kozó kommunista puccs vetett véget ennek a munkájának, amiről utóbb azt mondta, hogy ő tulajdonképpen csak 1945 és ’48 között élt, mert a társadalomformáló hivatását csak ekkor tölthette be.

Külön elemzést igényelne ez a rövid, de sokat ígérő korszak, ami a ’44–45-ös “félforradalom” és a ’47–48-as kommunista hatalomátvétel közé esik. Amiről meg kell jegyeznünk, hogy a ’30-as évek reform-mozgalmaiban, a népi mozgalomban és a dogmatizmusától megszabaduló szociáldemokráciában gyökerezett, és társadalmi-szellemi megalapozása volt az 1956-os forradalmunknak.

Bibó ekkor írott cikkei azonban nagy részben ellentmondásosak, hibásan meg­ ál­la­pított tényeket és rossz politikai hely­zetmegítéléseket nagy számban tartalmaznak. Éppen ezért kiindulópontjai lettek a Bibó-életmű legújabb keletű elutasításának. Nem tárgyunk itt ennek a részletes elemzése, de mégis érintenünk kell Bibó makulátlan gondolkodói tisztességének a megvilágításához, sőt ezen túlmenően
a po­litikai stratégiája megértéséhez is. Hiszen egy politikusról kevés az, ha csupán tisztességesnek mondjuk – gondolatainak és tetteinek hiteles politikai értelemmel is rendelkeznie kell. Bibó esetében ez a “kompromisszum” fogalmában ragadható meg. Ami őnála nem elvtelen megalkuvást jelent, hanem azt, hogy a demokratikus társadalomformálás csak a társadalom tagjainak az akaratából mehet végbe, tehát létre kell hozni az eltérő szándékok között a kiegyenlítést.

Bibó a politikai helyzetet félreismerte. 1945-ben kelt nagyhírű tanulmánya, ami azután alapja lett az úgynevezett “demok­rácia-vitának”, ezzel a mondattal kezdődik: “A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától és fél a reakciótól.”5 A cikk maga, miután oktalannak mutatja be mindkét félelmet, sőt arra figyelmeztet, hogy önbeteljesítő jóslattá válhatnak, egyúttal egyenlőségjelet is tesz közéjük. Bibó maga is őszintén osztozott a reakciótól való bizonyos fokú félelemben, nem mérve fel azt, hogy a Horthy-rendszer ’44-es csődje tényleg kiiktatta a reakció befolyását a közgondolkodásból. A választáson győztes párt, a kisgazdák, azelőtt is ellenzéke volt ennek a hatalomnak, és a politikusaiban a legcsekélyebb hajlam se volt arra, hogy most, a csúfos bukás után ahhoz térjenek vissza.

Azt is rosszul mérte fel, hogy a kommunistákkal lehetséges az együttműködés.
A kommunisták iránti akkori szimpátiája elvi alapokon nyugodott, mert az a nem-formalizált hatalomgyakorlás, amit az idő ­ tájt ők hangoztattak a legmarkánsabban, Bibó szemében a demokrácia megalapo­zási lehetősége volt. Erről később részletesebben beszélünk.

De miért is nem lehet velük együtt­ mű­ködni? Szemléltető példaként nézzük meg Révai József mondatát a “demokrácia-vitában”: “Gyerekesen helyt nem álló, egy informálatlan embernek az állításával ve­tekedő a mi pártunkkal szemben az a föltevés, hogy ’aki nincs vele, az ellene van’.”6 Néhány évvel később ugyanő mondja majd azt, hogy “aki nem kommunista, az fasiszta”. Az ellentmondást nyilván azzal oldaná fel, ha a fejére olvasnák, hogy “más volt a helyzet”. Ez az, amit sok évtizeden át “marxista-leninista dialektikának” csúfoltak, mert a valóságban nem egyéb, mint az emberi lényegnek, az önálló ítéletal­ko­tás készségének a felszámolása. A gondolat helyébe az utasítás magyarázata lép, és aki mégis a saját gondolatához ragasz­ko­dik, az már “nem kommunista”. Hogy még­is miért nem teljesen haszontalan a pár­ beszéd, arra a keresztény ember optimizmusa tud választ adni – mindenki először ember és csak azután kommunista, ezért nem szabad feladni azt, hogy emberként kezeljük. A történelmünk, elsősorban pedig az ’56-os forradalom ezt azután igazolta is.

Komoly problémája ezeknek a cikkeknek az is, hogy tele vannak tárgyi tévedésekkel. Nem történelmi szakmunka ez, mondhatnánk, hanem alkalmi publicisztika, amelyben forráskutatásra nem volt lehetősége a szerzőnek. Napirendre is térhetnénk fölöttük, csakhogy ezek a tévedések mindig a mi rovásunkra esnek. Csak a példa kedvé­ ért, a zsidókkal való háború alatti bánásmód tekintetében pozitív példaként szerepel velünk ellentétben Románia.7 Nem esvén szó arról, hogy a Vasgárda és a Sigu­ranca népirtó tevékenységének közel fél­millió zsidó esett itt áldozatul.8 Ami cseppet sem mentség ugyan a nálunk történtekre – de olyan egyoldalúság, ami többféle kárt okozott,9 a külső megítélésünket és a belső párbeszéd lehetőségét is rontotta. (Minden szomszédos országban államtitokként kezelték a holocaustot, és ma, bár a tagadása “bűncselekménynek” minősül, beszélni mégsem szoktak róla úgy, mint minálunk, persze emlékmúzeuma sincsen, csak a németeknél).

Két dolgot kell az efféle eseteknél figyelembe vennünk. Az egyik az, hogy Bibónak valóban nem álltak források a rendelke­zésére, kénytelen volt a média híreire hagyatkozni, amelyek pedig éppenséggel ezeket a torzításokat közvetítették.10 Másrészt azonban az ő számára ezek csu­pán kiindulási alapok a kérdések érdemi megbeszéléséhez, a dialógushoz. Aminek az első számú feltétele mindig a partner álláspontjának a lehető megértése és tudomásul vétele, hiszen enélkül nem jöhet létre érdemi párbeszéd. Bibó egész politikai publicisztikájában éppen ezért az a valósággal boszorkányos, hogy ezek a tévedé­sek csöppet sem csorbítják a mondanivaló érdemi igazságát.

Az már a következő kérdés, hogy téve­déssel lehet vitatkozni, hazugsággal viszont nem, beleértve a mindennél rosszabbat, az önnön becsapásra irányuló hazugságot. Ez az oka annak, hogy az 1945-ös tanulmánya még valóságos párbeszédet tudott előhívni, a későbbi években pedig ez már nem volt lehetséges. Az önmaguknak is hazudó kommunistákkal sem, és természetesen a mind jobban fenyegetett nem-kommunistákkal sem, akikből éppen ez csi­nált antikommunistát, és akik számára különösen bántó lehetett ez a helyzetleírás.

Bibó túl későn veszi észre a párbeszéd lehetőségeinek a megszűnését. Persze az embernek nem könnyű feladni az illúzióit. A politikai publicisztikája ezért egyre problematikusabb, a ’47-es írásokat már láb­jegyzet nélkül nem is tanácsos olvasni. Ezek a tanulmányok minden kétes tartalmuk ellenére mégis gondolatgazdagok. Bibó az általa kényszerűen vállalt kompromisszu­mok­ kal igen határozott célokat kívánt el­ érni. Nézzük meg ezt a talán legproblematikusabb tanulmányán, az Össze­es­küvés és köztársasági évforduló című íráson.

Ma már tudjuk, ez volt a fordulat tényleges éve, a demokrácia felszámolásának a kezdete, és a Magyar Közösség összeesküvési pere volt az egyik kulcslépés. Ez volt az első komoly koncepciós per Magyarországon. A kommunisták addigi próbálkozásai valószínűleg nem irányultak többre, mint a hatalmas kisgazda-többség gyengítésére, de most már a párt szét­ ve­ rése került napirendre. Bibó ezt bizonnyal nem vette még észre, ezért úgy vélte, hogy folytatható az 1945-ben elkezdett dialógus. Egy eljárásrendi és egy komoly, a messze jövőbe mutató stratégiai célja volt vele, aminek az érdekében egy sor megal­kuvást kellett tennie az általa is felmérhető igazság rovására. Valószínűtlen, hogy el­ hitte volna Nagy Ferenc miniszterelnök, vagy a nagy tudós Vatai László “össze­ esküvését”, vagy hogy rendjén valónak tekintette volna azt, hogy Kovács Bélát, a Magyar Országgyűlésnek a mentelmi joggal rendelkező képviselőjét a szovjet titkos­ szolgálat Szibériába hurcolja. Mégis napi­ rendre tér ezek fölött, hiszen a támadó szándékú kommunistákkal próbál szót érteni, mentve, amit még lehet.

A cikk kiindulása akkori párttársának, Darvas Józsefnek az írása, akiről még nem tudták azt, hogy kriptokommunista. Dar­ vas szerint az összeesküvésnek három fő komponense volt: “a Horthy-rezsimet visszasíró katonák és úriemberek”, “a kommunista mozgalom néhány szektása”, és a “nemzeti és középosztályi sértődöttségben vagy parasztromantikában megre­kedt, a magyarság nemzeti problémáinak társadalmi vonatkozásaival szemben vak, csak svábokat és zsidókat látó elemei”,11 és igazából csak a harmadik összetevő vesze­delmes.

Ha most eltekintünk attól, hogy “össze­ esküvés” egyáltalán nem volt, de Magyar Közösség igen, akkor Darvas helyzetér­ té­ kelését abban a tekintetben reálisnak mondhatjuk, hogy tényleg ez a háromféle erő szállhatott szembe a készülő kommunista diktatúrával.

Dálnoki Veres Lajos vezérezredes, akit még Horthy nevezett ki homo regiussá, vagyis az ő akadályoztatása esetére tény­ leges államfővé, és akit éppen ezért a Gestapo el is hurcolt, valóban fontolgatta azt, hogy a legitimnek tekintett hatalmát visszaszerezze, de társasági beszélgetés szintjén ez nem ment túl.

Weishaus Aladár, a “szektás kommunista” ide keverése már a hamisítatlan sztá­lini recept szerint történt, ezzel a paranoiás világfelfogással lehet valaki egyszerre troc­kista, cionista, Gestapo-ügynök és amerikai kém. A Magyar Közösséghez már a szár­mazása miatt se lehetett köze, viszont a Kominternhez sem volt, hanem autonóm módon szervezte a hazai illegális kommunista mozgalmat Demény Pállal együtt (akit Rákosi utasítására Péter Gábor már 1945. február 13-án letartóztatott), sőt az ő szervezeteiken kívül jószerivel nem is volt kommunista Magyarországon. Aminek a titka éppen az volt, hogy sohasem engedelmeskedtek a Komintern havonta meg­vál­tozó tébolyult utasításainak, és ezért elég hatékonyan működhettek. Ők viszont valóban elvhű emberek voltak, éppen ezért jelentettek kockázatot a berendezkedő moszkovita diktatúrának.

A Magyar Közösség a húszas évektől működő titkos szervezet volt, azzal a céllal, hogy a tagjai egymást lehetőleg vezető pozíciókba juttassák, a kívánatos társadalmi reformok megvalósítása céljából. Olyas­féle volt tehát, mint a szabadkőművesség, mint a szegedi fehér sváb tisztek EKSZ nevű szervezete (a Magyar Közösség elsősorban ezt tekintette ellenfélnek), mint az oxfordi diplomások sokszáz éves érdekszövetsége, vagy mint az amerikai egyetemek “skulls and bones” szerveződése. Össze­ esküvés sohasem szerepelt a programjukban, a német megszállás után jelentős antifasiszta munkát végeztek, és 1945 után gyakorlatilag szünetelt a tevékeny­ ségük. Mivel azonban köztiszteletben álló magyar értelmiségiek voltak, a tömegbefolyásuk nem volt elhanyagolható, ezért Darvasnak volt némi igaza, midőn őket vélte a legveszélyesebbnek a kommunista agymosásra nézve.

Itt azonban ütközik a dolog Bibó szellemi kötődésével, a népi mozgalommal.
A mondvacsinált váddal egyidejűleg hajsza indult a népi írók, elsősorban Veres Péter és Németh László ellen, ami az utóbbira ko­ moly veszélyt is jelenthetett volna.12 (Hogy a Magyar Közösséghez sem volt köze, a légből kapott összeesküvésről nem is szólva, az ekkor már mellékes kérdésnek számított.) Németh Lászlót szellemileg na­ gyon komolyan meg is védi a rászórt ostoba rágalmaktól, mind e mai napig ez talán a legjelentősebb értelmezése Németh László életművének.

Bibó, miután elemzi a helyzetet, így fog­lalja össze a mondanivalóját.13 “Hiábavaló minden elgondolás, amely elképzel kommunistaellenes demokráciát antiszemitizmus nélkül vagy magyar nemzeti visszaütést úri restauráció nélkül. De ugyanígy hiábavaló ezen a szövedéken kívül keresni fasisztákat.” Van ebben még mindig vala­ melyes illúzió a kommunistákkal kapcsolatban, de érdekesebb ennél, hogy milyen finoman fejezi ki azt, hogy objektíve túl­ méretezett szamárság az összeesküvés feltupírozása. A legérdekesebb pedig az, hogy a magyar történelem 1956-ra éppen azt tudta produkálni, amit Bibó még lehetetlennek tart: kommunistaellenes demokráciát antiszemitizmus nélkül és ma­ gyar nemzeti visszaütést úri restauráció nélkül. De ehhez már az ÁVH élményére volt szükségünk.

Az összeesküvést tehát tényként elfogadva javaslatokat tesz a kezelésmódra.14 “Nem jó, ha a nyomozásnak élesen körülhatárolt politikai feltevései vannak”, mert csökkenti a hitelességet. Bibó itt a kommunista úgynevezett igazságszolgáltatás szívét, a politikai koncepciós pert célozta meg. Egyébként pedig téved. A hatalmi monopólium birtokában semmi jelentő­sége sincsen a per hitelességének. “Nem meggyőző egyszerűen fasisztákként kezelni az összeesküvőket”. No és, mondhatnánk erre. Szükség van rá, hiszen aligha lehetne másféle rágalmat kitalálni ellenük. “Nem jó politikailag türelmetlenül kihasz­nálni”, és minden bajért felelőssé tenni őket. Itt is a sztálinizmus lényegét érinti, amely az összes kudarcát oly sikerrel varrta mindenféle összeesküvések nyakába.15
“A megtorlás ügyében a magyar demokráciának meg kell mutatnia, hogy nem fél, se nem hisztériás, se nem gyáva és mártírlegendát sem idéz fel.” Bibó személyiségét tekintve rendkívül feltűnő, hogy az “igazság” kérdése fel sem vetődik, hanem csak pragmatikus mérlegelés. Aligha volt ez a szíve szerinti, viszont a nyilvánvaló célja a megtorlás enyhítése volt. Sikertelenül. Ámde mégsem haszontalanul: Bibó tisztánlátását bizonyára jelentősen javította a problémáknak ilyen világos megfogalmazása. A sztálinizmusnak olyan éles­ elméjű, bár burkolt kritikája ez, aminőt az­ időtájt nem sokan írtak.

A kompromisszum és a dialógus azután Bibó egész életművét végig kíséri, híres ’56-os politikai írásai is ennek a jegyében születtek, és a hatvanas években a nem­zetközi szervezetek bénultságáról és ennek a megszüntetéséről írott nagy tanulmánya is16, az akkori nemzetközi politikai konfliktusok megoldási javaslatával: Észak-Írország, Ciprus, Palesztina. Mondhatjuk ezt az írást naiv racionalizmusnak, viszont mindezek a kérdések azóta sem oldódtak meg, sőt tovább mérgesedtek. Viszont az elvileg lehetséges megoldást még mindig csak Bibó egykori javaslatai mutatják. “Parva sapientia regnatur mundus”, a világot csekély bölcsességgel kormányozzák, idézhetnénk az egykori svéd kancellár híres mondatát.

A hatalom és legitimitása

Bibó, az államjogász számára kezdettől fogva kulcskérdés a hatalom legitimációja, szoros kapcsolatban a hatalom ellenőrizhetőségével. Az ellenőrzés nélküli hatalom ugyanis könnyen biztosítja önmagának a formális legitimitását. Ez a kvázi-isteni po­zíció az abszolút hatalmak jellemzője, azonban eredendő gyengeségként hordozza a valóságos isteni hatalomnak a hiá­nyát: egyrészt bele ütközhet más hatalmi tényezőkbe, másrészt végső korlátai vannak a teremtett világ vastörvényeiben. Az abszolutizmusok ezért végső sikertelen­ségre vannak kárhoztatva ugyan, ámde ad­ dig mérhetetlen szenvedés okozói lehetnek.

A hatalom megosztása is rejthet azonban veszedelmeket, mivel káoszba taszít­ hatja az országot. “A köztársaság, ha nem tudja a politikai tekintély kérdését meg­ felelően megoldani, akkor az anarchia és az önkény alternatívái közé kerül, vagyis a monarchiánál rosszabb állapotba.”17 – írja Bibó. E probléma megoldására vetette fel már Arisztotelész a hatalmi ágak megosztását, vagyis olyan ellenőrzött szisztémát, ami a szükséges egységet mégsem csorbítja, hanem funkcionálisan osztja szét. Montesquieu pedig ennek az elméletnek a gyakorlati igazolását az általa mindenek fölött tisztelt angol alkotmányban látja megtestesülve.

Bibó azonban rámutat arra, hogy ez egyáltalán nem a tisztán formalizált jog­ rend eredménye, ahogyan Montesquieu állítja.18 Sőt ellenkezőleg, az angol alkotmány igen kusza, mert a törvényhozó, vég­rehajtó és ítélkező kompetenciák össze-vissza vannak keveredve benne. Egészé­ben véve mégis teljességgel működőképes már jó háromszáz éve, biztosítván a hata­lom megfelelő ellenőrzését. Mitől van ez?

Az igazi “alkotmány” őszerinte mindig történelmi termék. Anglia esetében a fel­ törekvő polgárság és a királyi hatalom közötti konfliktusok oldódtak fel és váltak ezáltal kezelhetőekké az alkotmányos rendben.

A modern szabadság-eszme történel­mileg a rendi szabadság eszméjéből fej­lődött ki. “Az urak szabadsága is egy neme a szabadságnak” – veszi védelmébe a hajdani rendi jogokat az abszolutizmus ellenében. Ékes reprezentatív példája erre a holland himnusz szövege, Orániai Vilmos herceg imája, amelyen kimutatható, hogy a szabadság milyen elemekből tevődik össze. 19 Ebből a képletből tudja megma­gyarázni egyébként Rákóczi Ferenc sza­bad­ságharcának az értelmét is.

Még érdekesebb az amerikai alkotmány, ami ugyan dogmatikusan követi Montes­ quieu elvét, mégis kimutathatóan a hajdani gyarmati jogrendből származik, ahol a “kormányzó” nem volt alávetve a helyi jog­ hatóságoknak, hanem csak a távol lévő és többnyire alig-alig látszó angol királynak. Ebből a több évszázados gyakorlatból alakult ki a prezidenciális rendszer, amelyben az elnök egy személyben állam és kormányfő is, a törvényhozás gyakorlatilag nem válthatja le őt, ámbár ő sem befolyásolhatja másrészt a törvényhozást. A ha­talmát pedig a 4 éves újraválasztási kény­ szer korlátozza. Ez gyakorlatilag a királyi szuverenitás helyébe lépő népfenség elve, aminthogy a király hajdani bíráskodási hatalmát is a választott esküdtszék veszi át.

Ezzel a beágyazottsággal válhatott a történelem legsikeresebb írott alkotmá­nyá­vá az amerikai. Érdemes itt összehasonlítanunk az 1936-os sztálini alkotmánnyal, amely a teljes kudarcát nem a tartalmának, hanem a történelmi alap hiányának kö­szönheti. “Olyan jogi alapelv, amelynek nincs eljárási technikája, annyi mint a semmi”20 – mondja Bibó az efféle alapdo­kumentumokról, amelyek nem érintik a ha­talomgyakorlásban kialakult eljárási tech­ni­kákat. Érdemes ezen gondolkodnunk mindenféle alkotmányokkal kapcsolatban…

A hatalom legitimitását pusztán formá­lis alapon nem lehet megnyugtatóan megalapozni. Nézzük meg például Nagy Imre 1956-os kormányának a legitimitási ellentmondását. A forradalom szemszögéből nézve egy illegitim erő, az a Pártköz­ pont nevezte ki őt, amely ellen maga a forradalom irányult. Másrészt Kádár vérbíró­sága is meg volt akadva, hiszen nekik, a kommunista vezetésnek, ezt a kinevezést legitimnek kellett volna tekinteniük, ámde ezzel elismerik a rendelkezéseinek a tör­ vényességét. A bíróság ezért kénytelen volt arra az abszurd jogi álláspontra helyezkedni, hogy Nagy Imre “eljátszotta” ezt, mivel elárult valamit, amiről nehéz meg­ mondani, hogy micsoda21, és éppen ezért a per homályban kellett hagyja még azt az alapkérdést is, hogy mikor történt volna ez az “árulás”. A formális államjog számára ez a helyzet megoldhatatlan. Bibó számára viszont egyszerű: a legitimitás forrása a bár nem formalizálódott, mégis általános elfogadottság, ami kétség­ kívül fennállt Nagy Imre kormányával kap­ csolatban.22

Az Alkotmány, benne a hatalom ellenőr­zésének a mikéntjével, nem a formális jogi koherenciától hatásos, hanem a kiala­ku­lásának a történelmi körülményeitől. Így például az 1944-es Ideiglenes Nemzet­ gyűlés, bár nem tett eleget a képviseleti demokrácia formális szabályainak, hiszen a tagjait nem választották, hanem kooptálták, mégis legitim volt a történelmi helyzet miatt, hiszen a mindaddig legitim hatalom megdőlt, nem kis részben a saját hibájából. Az 1949-es választás “Népfront-listáját” viszont a kommunisták formálisan kifogástalan legitim módon fogadtatták el – csak éppen a hatalmat kellett előbb illegitim módon, népellenes puccsal maguk­ hoz ragadniuk.

Az 1989-es alkotmányreform legitimitási problémái pedig abból adódtak, hogy fi­gyelmen kívül hagyták az adott helyzetben egyedül lehetséges Bibó-féle megközelítést. A kérdés itt az, hogy egy elutasított és végső soron illegitim, viszont formálisan koherens alkotmányos helyzetből, a kommunista diktatúrából miképpen térhetünk át egy másikra, ami demokratikus.

Ténylegesen az történt, hogy miután megválasztottuk az Országgyűlést legitim alkotmány nélkül, ezt felhatalmazásnak tekintette arra, hogy elfogadja az Alkot­mányt, és ezzel utólag legitimálja önmagát. Mi mást tehetett volna – kérdezhetnénk? Egyet: a népfenségre hagyatkozást. Vagyis nem a politikai elit megválasztásával kezdeni a rendszerváltoztatást, hanem a formális szabályoknak, az Alkotmánynak a nép által történő jóváhagyásával.

A nép ezt jobban érzékelte, mint a rendszerváltó politikai elit. Ezért volt olyannyira népszerű az egyébként sanda szán­dékú “négyigenes” népszavazás ’89 vé­gén.23 Ezt szimbolikusan értelmezték az emberek, a rendszerváltozásra mondott IGEN-ként, vagyis silány pótléka volt az Alkotmányról szóló soha meg nem tartott népszavazásnak.

Ennek a balul sikerült alkotmányozásnak aztán máig ható, és mindinkább sú­lyosbodó következményei lettek. A politikai elit hatalmát a parlamenti többség hatalmában kodifikálta. Ez választja meg a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróságot, a főügyészt, a legfelső bíróságot, a rendőrség, a Nemzeti Bank, a Számvevő­ szék, a Statisztikai Hivatal vezetőjét, a médiumok irányítóit, a választási bizottságok vezetőit – minden létező hatalmi és ellenőrző tényezőt.

Övé tehát minden hatalom. És ki választja őt? Nem a “nép”. A nép legfeljebb az “étlapról” választhat, de ezt az étlapot pártközpontokban állítják össze.

És ki ellenőrzi ezt a páratlan, a bolsevizmusra emlékeztető hatalmi koncentrációt? Egyetlen alkotmányos kontroll létezik csu­ pán, a négy évente ismétlődő választás. De Magyarországon, amely 1867 óta klasszikus hazája a névleges többpártrendszernek, ez nem feltétlenül hatékony ellenőrzés. Többféle történelmi véletlen egybeesésével24 1998-2002 közt epizodi­kusan kormányozhatott ugyan egy másik politikai erő is, de ez aligha fog megismétlődni. A monolittá épült Hatalomnak minden lehetősége megvan önmaga be­ be­tonozására és a külső ellenőrzés lehetőségének a megszüntetésére, és aligha tartóztatja meg magát ezeknek a felhasználásától.

A másik, ebből következő, ámde még súlyosabb következmény az, hogy a formális jogállamiság rendjére hivatkozva ki lehetett zárni a társadalmat és annak minden önszerveződését a saját ügyeibe történő beleszólásból. Nem volt nehéz. “Semmi sem könnyebb, mint egy szigorú rangsorhoz szokott társadalomban valami­ lyen rangsor nevében rendet, jogot és biztonságot teremteni, ez azonban a mozdulatlanság rendje, joga és biztonsága, nem pedig a szabadságé”25 – mondja Bibó pró­fétikusan a várható következményekről.

 

Folytatjuk...

 

Budapest, 2006. augusztus

Jegyzetek:

1.   Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II.77. o.

2.   Ez kétségkívül igaz. De talán ahhoz is kell naivság, hogy a keresztény Magyarországot majd “kalózok és rablóvezérek” fogják felépíteni, ahogyan ő intett minket annakidején.

3.   Bibó I.: A magyar munkásság békeajánlata a középosztálynak, Kézirat, 1944. június

4.   Németh László: Az értelmiség hivatása, (1943)

5.   Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. k. 15. o.

6.   Révai József hozzászólása a demokrácia-vitá­ban, in Válogatott tanulmányok II. k. 112. o.

7.   Bibó I.: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, (1948), in Válogatott tanulmányok, II. K. 626. o.

8.   Matatias Carp: A román holocaust (1946–48) Magyar kiadása. Primor, 1993

9.   Esterházy Jánost például, a pozsonyi parlament egyetlen képviselőjét, aki nem szavazta meg a zsidók deportálását és kiirtását, “há­ bo­ rús bűnösként” halálra ítélték, és csak a nemzetközi zsidó szervezetek osztatlan felháborodása mentette meg az életét, egy élet­ ­­ fogytig tartó börtön számára.

10. Külön elemzést igényelne, hogy minek kö­szönhetjük ezt az immár folyamatosnak mondható rágalomhadjáratot.

11. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 445. o.

12. Németh László az “Égető Eszter” című regényé­ben örökítette meg ennek az összefüggéseit.

13. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 447. o.

14. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 448–449. o.

15.     Szolzsenyicin a Gulag-szigetcsoportban kü­lön fejezetet szentel ennek a témának.

16. Bibó I.: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai (1977) In Válo­ ga­ tott tanulmányok, IV.k.

17. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II.k. 457. o.

18. Bibó I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most (Akadémiai székfoglaló, 1947) in Vá­ lo­ gatott tanulmányok. II.k. 367–398. o.

19. Bibó I.: Az európai társadalomfejlődés értel­me (1972) in Válogatott tanulmányok III. k. 97. o.

20. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről in Válogatott tanulmányok, IV.k. 720. o.

21. A Varsói Szövetségből való kilépés tekinthető ugyan ilyennek, de csak akkor, ha előtte elismerjük azt, hogy közvetlenül a szovjet alkotmány joghatálya alá tartozunk. Ettől azonban még a vérbíróság is visszarettent.

22. Dudás Józsefet, a kalandor felkelőparancsnokot, aki nem bízott Nagy Imre miniszterelnökben, a saját emberei vették őrizetbe.

23. Az SZDSZ egyrészt ezzel kívánt kitörni a vi­szonylagos ismeretlenségből, másrészt pedig elütni Pozsgai Imrét, az MSZMP reformerői­nek akkori népszerű vezetőjét a köztársasági elnökségtől.

24.     Meghatározó fontosságú volt, hogy a párt­ vezetés még nem határozta el magát egyér­telműen a rablókapitalizmus támogatása emellett, és ez zavart keltett a soraikban.

25. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok, II. k. 504. o.

26. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. k. 50. o.

27. Ehhez a négyhez még hozzá számíthatjuk az 1919-es kommünt, az 1920-as ellenforradalmi rendszert, az 1944-es nyilas puccsot, az 1947-es kommunista hatalomátvételt, és Ká­ dár 1957-es ellenforradalmát, mint megannyi rendszerváltást. Kilenc (!) rendszerváltás, vagy annak legalábbis a kísérlete egyetlen évszá­ zad alatt. Ez valószínűleg világcsúcs, és nem csupán ingatag külpolitikai helyzetünket mutatja, hanem egy alapvető társadalmi fogyatékosságot. Mert csupán ’56 született a nép akaratából, és még ’18-ról és ’45-ről mondhatjuk azt, hogy legalább a nép érdekei szerint próbálták csinálni. A többi ugyanarról szólt: a nép kijátszásáról.

28.     “Leraktuk a fejlett kapitalizmus alapjait” – mondta néhány éve elégedetten egy demokratikus képviselővé átalakult hajdani KISZ-tit­ kár. Elég volt a hívó szót kicserélni a hajdani pártszemináriumi szövegben…

29. A középiskolás tanulók számára évfordulós pályázatot írtak ki “Freedom Fighter” címmel, utalva a Time Magazin 1956. decemberi híres címlapjára. A győztesek pedig Moszkvába utazhatnak. No comment.

30.     Különösen feltűnő a hajdani úgynevezett Demokratikus Ellenzék lapítása ebben a kérdésben.

31. Magát a fogalmat Wilhem Röpke alakította ki (Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart) a
’30-as években, mint az államszocializmus és a laissez-faire kapitalizmus közti tertiumdaturt.

32. Még maga az igen okos Bethlen István is bedőlt ennek, midőn azt mondta, hogy mi­ nálunk nem lehetséges a szabadelvű politika, mert az bolsevizmusba torkoll.

33. Maga Antall József ajánlotta ezt a produkciót.

34. A harmincas évek “népi-urbánus” vitája talán a legelképesztőbb produktuma ennek a hely­zetnek: a “városi demokraták” szálltak szembe a mozgalommal, hatalmas megerősítést nyújtva ezzel a Horthy-rendszer status quo-jának sőt a szélsőjobboldali mozgalmaknak is.

35. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. 53. o.

36. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok, II.k. 503. o.

37. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok II. 55-57. o.

38. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II.k. 41. o.

39. Lukács György hozzászólása a demokrácia-vitában in Válogatott tanulmányok, II.k. 97. o.

40. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem, in Válogatott tanulmányok, II.k. 607. o.

41. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két világ­ háború között, in Valóság, 1976/4-5. sz.

42. Szabó Ivánnak, az MDF egykori elnökének az emlékezetes szavai a “rémes tagságról”, vagy a szociálliberálisnak mondott miniszter, Kóka Já­ nos hasonlata a békákra emlékeztető

 tiszt­vise­lőkről az “úri gőgnek” olyan fokát mutat­ják, ami még a Horthy-rendszerben is isme­retlen volt.

43. Az MDF 1990-es imponáló választási győzel­me éppúgy ahhoz az illúzióhoz kapcsolódott, hogy ő ennek az értelmiségnek a pártja, mint az azt követő megsemmisítő veresége az illúzió szertefoszlásához.

44. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem. In Válogatott tanulmányok, II. k. 617. o.

45.     Kifejtésére, mintegy szellemi végrendelete­ ként az “Európai társadalomfejlődés értelme” című tanulmányában került sor, in Válogatott tanulmányok, III. k.

46. Bibó I.: Az európai társadalomfejlődés értel­me (1972), in Válogatott tanulmányok. III.k. 24. o.

47. Bibó I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 393–397. o.

48. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről (1978) in Válogatott tanulmányok, IV. k. 758. o.

49. De legalább pontosan megérthetjük itt a Bibó-felejtés lényegét.

50. Hamvas Béla tanulmánya, az “Értekezés a köz­ ­ igazgatásról” ennek a helyzetnek talán a legki­ válóbb, sziporkázóan szellemes leírása. (in Patmosz I.)

51. Szelényi Iván–Konrád György: Az értelmiség út­ ja az osztályhatalomhoz (1973). A téves szó­ ­ használaton túl kell lépnünk, és akkor meglát­ hatjuk azt, hogy nem az “értelmiség” általános pozícióját jellemezték, hanem ép­penséggel ezt a szakértő-uralmat. Ami Ma­gyarországon a késő-kádári érában tényleg meg is valósult. 

52. Hamvas Béla: Scientia Sacra III. 226. o.

53. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről (1978) In Válogatott tanulmányok IV. k. 735. o.

54. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok II.k. 491. o.

55. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem. In Válogatott tanulmányok, II.k. 611. o.

 

Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap