Milyen volt Bessenyei Ferenc?

Doma-Mikó István, szo, 02/10/2018 - 00:06

Ifjúkoromban két évig a Magyar Televízió munkatársa voltam. A „tévézés őskorában”, amikor még  egyetlen fekete-fehér csatorna szórakoztatta a nagyérdeműt. Ám azon az egy csatornán színvonalas műsorokat teremtettek a korai televíziózás őstehetségei; rendezők, színészek, bemondók, operatőrök. Munka közben életre szóló élményeket szereztem, tanultam és szórakoztam a legkiválóbb magyar színészek társaságában. Filmforgatás közben mi azt is láthattuk, ami nem kerül a filmbe. A színészek valódi énjét, habitusát, ahogyan egymás játékára, és a környezetükre reagálnak. Az is sokat elárult, hogy saját nyelvbotlásukat miként nyugtázzák, ingerülten, vagy vidáman. (Sinkovits például mindig derűs megjegyzésekkel kísérte, ha valamit elrontott.) Felvételszünetben nem egyszer „ingyen előadással” szórakoztattak bennünket. Ebben az elnyomott tehetség, Suka Sándor volt a nagymester. Szem nem maradt szárazon, amikor parodizálva megismételte a drámajeleneteit.
A színészekre is igaz a mondás: „csak a kis kutya hangos”. A nagy tehetségek természetesen viszonyultak a tv munkatársaihoz. Sorolhatnám őket: Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Körmendi János, Agárdi Gábor, Ruttkai Éva, és a színjátszás nagy öregje, Páger Antal. Csak Bárdy lógott ki közülük. Nem egyszer elfelejtett visszaköszönni, és megesett, hogy udvarias felkérésre („Művész úr, szíveskedjék egy kicsit arrébb állni”) „süketként” kanalazta tovább a dinnyét. A jelentéktelen színészecskék gőggel palástolták a szorongásukat. Velük olyan volt a közös munka, mint órákig hamis énekkórust hallgatni.

Abban az időben a legjobb férfiszínész Bessenyei Ferenc volt. Különösen a magyar történelem nagyjait alakította elementáris erővel. Ehhez minden adottsággal rendelkezett. Férfias jelenség volt, és bajusszal, szakállal még inkább azzá vált. Magas, vállas termetét kiegészítette a markáns, ”bessenyeis” egyéni vonású arc, mélyen ülő, szuggesztív pillantású szemekkel. Ezek a sötét szemek, ha a szerep megkívánta, olyan mérhetetlen haragot sugároztak, hogy „az acélt is megolvasztották”. A hangja öblös, csengő volt, mint a harang. Ha megszólalt, betöltötte a termet. E szerencsés adottságokhoz veleszületett tehetség és hatalmas mesterségbeli tudás társult. Ezek összessége tette őt naggyá.    

Elképesztő memóriával rendelkezett. Pár perc alatt képes egész oldalakat betanulni a forgatókönyvből. Kénytelen vagyok összehasonlítani másik „nagy” színészünkkel, B. Lajossal, akit csak magas pártfunkciója tartott a csúcson. Ha hírét vette egy készülő filmnek, az MSZMP Központi Bizottságától máris hívták a rendezőt, aki sírhatott: „A filmnek befellegzett! Főszerepet kell adni benne a művész úrnak!” Amennyire Bessenyei zsenijét nem tudnám kitörölni az emlékeimből, ugyanolyan felejthetetlen a másik kóklersége. Hány hajnalba nyúló felvételt kínlódtunk vele végig, mert képtelen volt megjegyezni a monológjait! A szövegét mondatonként kellett rögzíteni, s ehhez az operatőrök a kamerát minden snitt után átpakolták más szögbe és újraállították, hogy a vágás után a filmben ne ugráljon a „művész úr” feje. Egy ilyen átvirrasztott éjszakán, amikor nyolcadszor bakizta el az éppen aktuális egy mondatát, szeme sarkából észrevette, hogy két operatőr összemosolyog. A hangja ezegyszer megközelítette Bessenyei orgánumát. „A k…va anyjukat, amíg én csinálom itten a művészetet, ezek a parasztok röhögnek!” – ordította, és közéjük vágta a széket. Szóval ilyen állapotok uralkodtak akkor a Magyar Televízióban és a művészvilágban.

Bessenyeivel legemlékezetesebb munkám kétségkívül a Fejedelem forgatása volt, 1969-ben. Bródy Sándor tv-filmre átdolgozott műve az 1. Stúdióban készült. A színész színházi előadása után, egyetlen éjszaka alatt. A történet a valaha hatalmas és erős, de időközben megöregedett és megbetegedett Bethlen Gáborról (Bessenyei) szólott. Udvarában az a hír járta, hogy szép, fiatal felesége (Béres Ilona) megcsalja. A gyanakvó fejedelem valóban rajtakapta egy fiatal lovaggal (Huszti Péter), és kegyetlen bosszút állt.

Amikor Bessenyei megjelent a stúdióban szakállasan, fejedelmi köntösben, az elragadtatottság moraja fogadta.

- Hova álljak, gyerekek? – volt az első kérdése, mire a rendező karonfogva bevezette a korabeli szobarészletbe, a lámpák fényébe. A többi színész bevonásával rövid diskurzus következett a kameraállásokról, a nézésirányokról, és hogy kinek milyen irányba kell elmozdulnia, hogy a többieket ne takarja. Aztán a stúdió ajtaja előtt kigyulladt a piros jelzőlámpa. „Felvétel! Csapó!” hangzottak fel a jól ismert kiáltások, és mi a kamera másik oldalán mozdulatlanná merevedtünk.
Bessenyeinek nem csak az arca volt kifejező, de a mozgása is. A fejedelem büszke tartását megtörte a gyanakvás, a kétségbeesés, szinte percek alatt öregedett meg. Haragjában azonban rövid időre ismét fiatalnak és erősnek látszott. Béres Ilona kiválóan alakította a férjét kijátszó szép fiatalasszonyt. Még Huszti is remekelt, bár az ő szerepe lényegtelenebb volt.

Bessenyei igényes volt. Megesett, hogy a rendező által jóváhagyott jeleneteket megismételtette.

- Vegyük fel ezt még egyszer. Az én kedvemért! – kérte szelíden. Soha nem bántuk meg, mindig tudta, hogy mit akar.

A Fejedelem forgatásának szünetében betoppant egy másik rendező. Ő már a következő filmet jött egyeztetni a színésszel.

– Ferikém – nyomott Bessenyei kezébe egy forgatókönyvet – ez lesz a közös filmünk. Kérlek, nézd át, hogy rendben van-e minden.

 Bessenyei felcsapta a könyvet, és föl-alá sétálva hangosan olvasni kezdte. Furcsa látvány volt, ahogy a polgári drámát fejedelmi viseletben olvassa. A hangja csengett, a díszlet mögötti zugoktól a trénerpadlásig bejárta a stúdiót. Az először látott szöveget nem csak hibátlanul hangsúlyozta, de szabad kezével mintegy ráadásként a tartalomnak megfelelően gesztusokkal is kísérte. Megbűvölten néztük.   

A Fejedelem csúcsjelenetét soha nem felejtem. Az uralkodó éjszaka, lámpással felszerelkezve berontott hitvese hálószobájába és in flagranti kapta őt a lovaggal. Öblös hangját kiengedve hatalmasat bődült.

- Ennyi! – szólt a rendező, és a mozdulatlanságba merevedett stáb életre kelt. A színész pár másodpercig még a szobadíszlet felé meredt, majd hirtelen felénk fordult. Félelmetes jelenség volt. Arcán, tekintetében még égett a fejedelem mérhetetlen haragja. Szinte szikrák pattantak ki a szeméből. Az egész ember maga volt a féktelen düh és bosszúvágy. Állítom, ha akkor megindul valamelyikünk felé, az illető elfutott volna. Aztán lassan megenyhült, szelíden elmosolyodott, és valami olyasmit dörmögött, hogy „na, gyerekek, akkor ezzel is megvolnánk”. 

Az ember életében vannak villanások, amiket magával hordoz. Nálam ezek egyike Bessenyei „fejedelmi” játéka, és a tekintete. A későbbiekben hozzá mértem minden férfiszínészt, és bizony, sokakat könnyűnek találtam.      

Tulajdonképpen ez volt az utolsó találkozásunk. Más vizekre hajóztam, Japánba kerültem, itt élem az életemet. Egyszer Magyarországra látogatva a televízióban éppen egy vele készült riportfilmet vetítettek. Nyugdíjba ment, nem vállal már szerepet, visszavonultan él lajosmizsei tanyáján. Feltették neki a leginkább oda nem illő kérdést, hogy mire vár ott. Nyilvánvaló volt: a halálra.
Az ember életében akadnak tettek, és akad, amit nem tett meg. Aztán egyiket, vagy másikat örökké bánja. Terveztem, hogy meglátogatom, de nem tettem. És ma is bánom.

 

Doma-Mikó István
Tokió

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap