Mindszenty József védelmében 1/2

Dr. Tóth Zoltán..., v, 05/06/2018 - 00:06

 

 

Gondolatok Somorjai Ádám és Zinner Tibor köteteihez

A magyarországi közélet történéseivel és hatásaival akarva - akaratlan érintettek, a keresztény hitet élni kívánók különösképpen, valamint a magyarság történetére érzékenyen odafigyelők azzal szembesülhettek az elmúlt évtizedekben, hogy Mindszenty József személyisége és életműve, sőt esetenként életszentsége is ”problematikus”. Illetve problematikusnak mutatkozik. Feltűnő, hogy valamiért meg kell magyarázni azt, értelmezni és ”megfelelően” elhelyezni az éppen aktuális rendszer „diszkurzus – terében”. Ezek a hiányos és torz diszkurzus – terek a jó szándékú keresőt is téves pályára vihetik éppenséggel. Egy torz világban ugyanis a tények nem elegendőek, azokat rendszer konform módon tálalni kell, illetve tálalják. Semmiképpen sem engedni, hogy önmagát, a maga teljességében tárják elénk a bíboros személyiségét, életművét, életszentségét. Szükség esetén bizonyos tényeket kiemelni, elhallgatni, sőt megmásítani se haboznak a feladatra, vállalkozók, kijelöltek. Pedig igazolni sem kell a bíboros életművét, mert igazolja az saját magát, ha lefejtjük a magyarázatokat. Ezek a magyarázatok megtörténnek időről – időre, korszakról korszak, azonban érezhető, hogy a kialakított kép továbbra sem teljes, vagy éppenséggel gonoszan torz, égbe kiáltóan igazságtalan. Sérti az alapvető igazságérzetet.
 Ha azonban megfordítjuk az optikát, lehet, hogy azzal szembesülünk, hogy az adott korszak rendszere torz, igazságtalan, illetve finoman kifejezve: problematikus. A problematikus rendszernek kell egy neki megfelelő Mindszenty-kép, amely segítheti elkerülni a tükörbenéző igazságkeresést, vagy éppenséggel hazugsággal fedez egy a becsapásra létrehozott politikai rendszert és annak oligarchikus vezetőségét. Mindszenty József a náci és szovjet megszállás évtizedeiben volt reakciós, a nép ellensége, beteges személyiségű hatalom mániás, hazaáruló, stb., sőt alpári módon köztörvényes bűncselekményekkel és műveletlenséggel is megvádolt főpap. Ezek a vádak és jelzők először, mint tudjuk 1919-ben, a kommün időszakában tűnnek fel először. Az 1944 óta a megszálló hatalmak által támogatott, sőt előhívott diktatórikus totális rendszerek jelző készlete, bár finomítottan újrafogalmazva, de nem kevésbé felháborítóan tovább él a Magyarország hetilapban, 1986-ban megjelent főpapi programadó cikkben is. Ugyanakkor, megjelenik egy új meghatározás, amely 1989-90 után is úgy látszik, a rendszerváltozás egyes politikai elvárásaihoz simuló új a bíboros személyiségének ”értelmezési keretét” kívánják adni, amely akkor válhat igazán hitelessé, ha egyházi személyektől származik. 1989 után már nem lehetett eltagadni Mindszenty József mártíromságát, a vértanúságát. Ha a lelki, hitbeli hősiességet nem lehetett, illetve nem lehet kétségbe vonni, akkor marad a szellemi, tudatbeli állapot megmagyarázása, az állítólagos rossz tulajdonságok vegyítésével. Lehet mondani, a „hát nagy hős volt (szegény), de buta paraszt” jól ismert analógiájára, hogy intranzingens, makacs, korlátolt, erőszakos, türelmetlen, a haladás által lelépett anakronisztikus nézetekkel, tévképekkel megrögzött szerencsétlen, sajnálatra méltó ember, aki a hatáskörén is túl lép és így tovább. „Láthatatlan, mert általa nem látott bilincsek… fogva tartották, s egyben az önigazolás kényszerébe vitték.” Ezek után még egy lépés: nagy szent volt ő bizonyára, de nem kell sietetni a boldoggá, illetve szentté avatást, rá ér az mondjuk 500 év múlva, amikor ezek a kérdések már nem lesznek kérdések. Addig is vannak másik hősök, példaképek: boldog Salkaházi Sára, esetleg Meszlényi Zoltán… Így aztán szembe állítódik az, ami egymáshoz tartozik. (Egy kicsit sánta hasonlattal: mintha az egykori aranycsapat tartalék játékosait dicsérjük, de a csapatkapitányról, Puskás Öcsiről nem szólunk) „Egy boldoggá avatás során azonban szükséges az igazság, mégpedig a teljes igazság kiderítése. Ha nehézségek merülnek fel az erények hősies fokon való gyakorlásának kimutatása során, akkor ezeket a nehézségeket számba kell venni és meg kell oldani.” Most megint megmagyarázzuk Mindszenty Józsefet, de lehetőleg úgy, hogy most jó időre kivonjuk őt, mint vonatkoztatási pontot,  hogy öröksége ne legyen ható tényezője se az egyházi – hitbeli aktualitásnak, se a  politikai jelennek.  
Ez és az előző idézet Somorjai Ádám OSB: Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971-1975, a Bencés Kiadó által 2008-ban kiadott kötetben olvashatóak. A következő kételyek megfogalmazása, pedig Somorjai Ádám és Zinner Tibor: Majd’ halálra ítélve. – Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez (Magyar Közlöny Lap és Könyvkiadó Kft, 2008) monumentális munkához köthetően olvashatóak. „Csodálkozhatunk-e azon, hogy egyre korosabbá válva, térben és időben a való világ fő folyamataitól elszigetelve, a társadalmi formációváltások, politikai berendezkedések széles tárházát mindennapjaiban tapasztalva megkeseredetté, esetenként anakronisztikussá vált elveihez való ragaszkodásával? A történelem száguldott el mellette, vagy az elvtelen kompromisszumok gyűrték maguk alá? Vajon, ő nem értette-e meg a 20. század fő folyamatait, vagy az e századon véres nyomokat hagyó akarnokok nem értették meg őt?”
Abban bizonyosan egyetért az olvasó és a cikk szerzője, hogy amíg a korábbi évtizedekben a nagyon is hatékony propaganda eszközével ábrázolták (és járatták le Mindszenty Józsefet), addig most az érveléshez talán egy még hatékonyabb eszköz társul. Mégpedig a tudomány, és tudományosság megkérdőjelezhetetlen érvei. A tudomány ugyanis, mint tudjuk a felvilágosodás óta ”szent” és amit a tudomány állít, az, tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen. A tudományosság szempontjai alapján ”nincs is semmi baj” a két megjelent kötetnek. Ezek a dokumentum gyűjtemények hosszú, fáradságos és tiszteletet érdemlő munkával, kutatott, összeállított és megírt alapművek. A Mindszenty életmű és a korábbi évtizedek történéseinek feltárásához, megértéshez, kutatásához nélkülözhetetlen korszakos könyvek. Csak egyetlen ezt igazoló példa: a „Majd’ halálra ítélve” kötet egyedül 379 rendszerezett dokumentumot bocsát az olvasó, illetve a kutató rendelkezésére. Talán ezért is volt szükséges a kiváló és megkérdőjelezhetetlen történész Zinner Tibor hatalmas munkáját ”csatolni” az egyházpolitikai és hazai közéleti álláspontot képviselő új értelmezési irány megfogalmazása mellé. Az ellentmondás, a konfliktus, a dokumentumoknak főleg az egyházpolitikai és közjogi kérdésekhez köthető magyarázataival, következtetéseivel, mintegy megkérdőjelezhetetlen és kizárólagosan elfogadható értelmezésként szánt, majdhogynem ítéleteivel kapcsolatban merülnek fel, amely ugyanakkor kiváltja, akár követeli is ezeknek a következtetéseknek a megkérdőjelezését. Ezek az állítások azon túl, hogy vitathatóak, sőt nézetem szerint tévesek, az egész életmű torzításához vezetnek. A kötetekben keveredik a történészi munka a jelenbe aktualizált egyházpolitikai magyarázattal.
Somorjai Ádám könyvében úgy gondolom, hogy található egy mély ellentmondás. Megállapítja, hogy Mindszenty József megítélésében a problematikus kérdés a Szentszék a bíboros konfliktusa, amelynek háttere még csak nem is a Vatikán új keleti politikája általában, hanem annak a magyarországi rezsimmel folytatott, a magyar egyházra és azon belül a bíboros egyházi és közjogi helyzetére is kiható politikája. Ebben a helyzetben vállalt szerepéért a főpásztort a kötet szerzője egyértelműen hibáztatja. Az ellentmondást ott látom, hogy bár a szerző álláspontja szerint e szerepéért lehet kritizálni Mindszenty Józsefet, ugyanakkor a szerző óv attól, hogy ezt a kommunista rezsimmel folytatott viszonyt boncolgassuk. Megtörtént, ami megtörtént, majd a Gondviselés meghúzza a mérleget. Ez igaz, azonban a probléma az, hogy az, ami akkor történt az nemcsak a múlt, hanem nagyon is a jelen. Tulajdonképpen a jelen helyzet miatt kell a bíboros életpályáját a mához alkalmazkodva ebben a tálalásban bemutatni. A kényes helyzetek tárgyalását úgy lezárni, hogy őt elmarasztaljuk, de óvni a kérdés tárgyának átfogó, és a megszabott határokon túllépő boncolgatásától. Ez nem történészi magatartás. Nem véletlen, hogy Sodano bíboros egykori (és szerepét tekintve részben ma is) államtitkár a 90-es években maga kérte a Horn kormányt (!), hogy titkosítsa a 60-as évek államközi tárgyalásainak vonatkozó dokumentumait. Hova tovább, a szerző sokat mondóan azt is leírja, és igazat ír, hogy amennyiben ezt a kérdést feszegetjük: „Éltet bennünket a remény, hogy… nem lesz szükséges hazugsággal vádolnunk az Apostoli Szentszék diplomatáinak keleti politikáját, mert ha ilyen áron akarnánk tovább vinni a boldoggá avatást, nem kizárt, hogy zsákutcába jutunk.” A szerző megállapítása jóindulatú és elgondolkodtató. A „Majd’ halálra ítélve” mű bevezetőiben ugyanakkor megtalálhatjuk, elolvashatjuk azt az útmutatást, amely a mai egyházpolitikai és közéleti viszonyok között „politikailag korrektté”, elfogadhatóvá teheti a bíboros személyt és életművét. Várszegi Asztrik írja bevezetőjében: „Mindszenty József hat évtizeddel előzte meg korát. Számára az emberi szabadságjogokért való kiállás egész emberi egzisztenciáját kockára tevő küzdelem volt.” Továbbá Bölcskei Gusztáv szavai szerint az ökumenizmust megteremtő főpásztor személyét tisztelhetjük Mindszenty József személyében. Ez a két útjelzés és meghatározó keret alapján ma is elfogadható lehet Esztergom egykori érseke, de csak így. Ez most a konszenzus tartalma.
Nézetem szerint a bíboros mind két esetben nem csupán a jogokért, hanem többért, az igazságért állt ki. Az emberi jogok értelmezése és az igazság közé nem tehető egyenlőség jel. Az emberi jogok értelmezéséből ugyanis kimarad a felelősségvállalás belső követelménye és a külső intézményszerű, elsősorban az egyházi állandó közösségi és közéleti jelenlét. A szólás, a tulajdon, a lelkiismeret és egyéb szabadságjogok nem tartalmazzák az egyéni felelősség elvárható jelenlétét, ugyanis nem tesznek különbséget és jó és rossz között. A tulajdont következmény nélkül lehet használni, nézetet és szót következmény nélkül lehet képviselni, kimondani, stb. Az egyház, a világhoz alkalmazkodás új politikája jegyében, mint egy a sok civil szervezet között elveszti kiemelt helyzetét, lényegi jelentőségének egy részét, világítótorony szerepét. A hit átadás és képviselet kérdése, és így az igazságért való kiállás jelenkorunkban sajnálatosan, a társadalomban elsősorban, sőt kizárólagosan a civilek ügye. Az egyház főpásztorai alkalmazkodnak a világhoz, vagy rosszabb esetben kollaborálnak. A határ az elmosódhat és el is mosódik. Az igazságért kiállás, azonban maga az üdvösség elnyerésének feltétele, hiszen akkor magát Jézust törekszünk követni. Sőt a politikai közösség fennmaradásának is ez az elsődleges feltétele. Az igazság pedig tartalmazza a jogok mellett a kötelezettséget, a felelősséget is. A jogok és kötelezettségek arányát. Az igazság, pedig feltételezi a szeretetet, amely az áldozatvállalás és a szenvedés elfogadása, felajánlása. Sokkal inkább kemény munka, és a hitelesség adta tekintély, mint nyájas, üres szentimentalizmus, tudóskodó képmutatás, mosollyal leplezni kívánt gyávaság, valamint a jámborság, az alázat összemosása a meghunyászkodással, a hazugsággal és a hívőket ez irányba vezető szerepvállalás. Természetesen a szeretet gyakorlása nem zárja ki a férfias megjelenést, és helytállást, az eleganciát, vagyis a szépséget, annak megjelenítését. Hiszen a saját példát, magatartást tekintik és mutatkozik általában követendőnek. Az áldozatkész tevékenység mindig tagadja az önbecsapásra és mások becsapására épülő kegyes hazugságokon és szemfényvesztésre épülő életeket.
Mindszenty József ökumenizmusa is nézetem szerint ekként értelmezhető. Az igazságért való kiállás, így a szociális igazságért, a magyarságért való felelősségvállalás a keresztény egyházak elsődleges felelőssége és közös, kötelező szerepvállalása. Hiszen, ha az igazságért állunk ki, akkor Krisztus jelenlétéért küzdünk a világban. A hittérítés és az igazságért vállalt üldöztetés minden keresztény kötelessége és sorsa, nem is beszélve a pásztorok, és főleg a főpásztorok alapvető felelősségéről. A vezetők helytállása nélkül nehezen várható, illetve nehezebb a laikusok helytállása is. Kétségkívül, ahogy nem mindenki alkalmas papnak, szerzetesnek, mert nincs ilyen jellegű hivatása, úgy nem minden egyházi személy alkalmas főpásztornak. Az ökumenizmus nem a hitelvek és egyház szervezetek egymásközti elmosását, relativizálását, feloldását jelenti, hanem a közös ”értékek”, így az igazság, a szeretet, a gondoskodás közös vállalása a világban. 
Éppen az igazságért, Krisztusért áldozott életnek kiemelkedő példája Mindszenty József. Az 1919 és 1944 közötti zalaegerszegi plébánosi működése bizonyítja, hogy a hittérítő tevékenység mennyire nem elválasztható, illetve kiegészítője a szociális igazságosságért való hétköznapi küzdelemnek. Ennek sikeres felépítése és működtetése, pedig egy racionális, zseniális személyiségre utal, akinek munkabírása, szervezőkészsége mellett a gazdasági, pénzügyi, gazdálkodói hozzáértése, mondhatni profizmusa jelenik meg. A hittérítő és szociális közösség építés, pedig maga a közéleti állásfoglalás, közéleti részvétel és befolyásolás. Somorjai Ádám könyvében – a felsorolás teljessége nélkül – leírja, hogy tizenhat lelkészséget alapított, felépített kilenc új plébánia templomot, hét plébániaházat, kilenc ideiglenes miséző helyet. Nézzük tovább: tizenkét új iskolát alapított, a Notre Dame nővérekkel a tanítóképzőt, középiskolát, polgári, elemi és háztartás iskolát nyitottak a városban. És még nincs vége, sőt. Az egyházi vagyon gazdálkodásából évente harmincöt szegény sorsú diák tanulmányi ösztöndíját fedezte. A rendelkezésre álló egyházi birtokot mintagazdaságként működtette. Napi lapot indított: a Zalaegerszegi Újságot. Mindezekhez – figyelem!: nem volt, illetve nem fogadott el állami támogatást.

 

Folytatjuk...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap