A miniszter sofőrje

T.Ágoston László, sze, 12/13/2017 - 00:08

 

 

 

 

        Kovács és Balogh barátsága még a középiskolában kezdődött. Egy osztályba kerültek a kisvárosi gimnáziumban. Mindketten kollégiumban laktak, mert egy - egy olyan kisfaluból érkeztek, ahonnét nem volt autóbuszjárat a városba, amelyik reggel elhozta, este pedig hazavitte volna őket. A vonatok messze elkerülték mindkét települést.

        Kezdetben csúfolták is őket az osztálytársaik, a városi fiúk, mert tájszólással beszéltek. Bármennyire igyekeztek is megtanulni az úgymond’ irodalmi nyelvet, még a feleleteikbe is becsúszott olykor egy - egy nyílt á - hang, egy  - egy  tájjellegű kifejezés. Ilyenkor a tanárok elnézően mosolyogtak, bólintottak, hogy csak mondják tovább, az osztálytársak azonban harsány röhögésben törtek ki. Nem véletlen, hogy a második hét után padszomszédok lettek, s a kollégiumban is egy szobában laktak.

        A második évben már konszolidálódott a helyzetük. Igaz, Kovács Béla apja, aki a megye leggazdagabb termelőszövetkezetének, a Szovjet - Magyar barátságnak az elnöke volt / no meg a Szovjet -  Magyar Baráti Társaság megyei elnökségi tagja is /, mindig fölkereste a kollégium, vagy az iskola igazgatóját, ha a megyeszékhelyen akadt dolga, s gyakran előfordult, hogy a sofőr a lakásukon szabadult meg a csomagtartó tartalmától. Sokfélét pletykáltak a városiak annak idején erről, de hát a csomagokba senki se láthatott bele. Balogh Sanyi apja csak főkönyvelő volt a takarékszövetkezetnél, de ő se akart elmaradni a fia barátjának szüleitől. Így aztán különös figyelemmel kísérték a két tehetséges vidéki fiú fejlődését a tanárok, s külön programokat szerveztek a kollégiumi nevelők, melyeknek mindig ők voltak a főszereplői. Hamarosan az évfolyam legjobbjai lettek, s fej - fej mellett szerepeltek a tanulmányi versenyeken. Az osztálytársaik is lassacskán elfogadták, sőt megszerették őket. Különösen azt követően, hogy Kovács Béla apja az egész osztályt meghívta egy háromnapos, szürettel egybekötött tanulmányi kirándulásra, ahol  még lovagolni is lehetett a ménes csikósainak felügyelete mellett. Volt ott kaja, pia rogyásig, este diszkó a tanyaközpontban...

        Érettségi után Kovács a jogi egyetemen folytatta tanulmányait, Balogh pedig a testnevelési főiskolán. Az apja, aki közben a takarékszövetkezet párttitkára is lett, jobban szerette volna, ha közgazdász lesz a fia, de Sanyi azzal érvelt, hogy kézilabdázni elég nehézkes dolog ötvenévesen, diplomát meg bármikor szerezhet az ember. Ha nem hozna eleget a konyhára a sport, meg az edzői diploma, még mindig van ideje átnyergelni a számok világába. Az idősb. Balogh csóválgatta ugyan a fejét, de mit tehetett? Sanyi fia ünnepelt kézilabdázó lett. Igen ám, csakhogy az egyik nemzetközi meccsen fölvágták, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a lába. Kétszer is megműtötték, de már közel sem volt olyan gyors, mint a baleset előtt. Elővette az edzői diplomáját, s hol az egyik, hol a másik csapat trénereként tűnt föl a tévében. Egy szezonnál többet sehol se töltött. Végül egy másodosztályú rendőrségi csapatnál kötött ki, ahol aránylag jó fizetést kapott, s mivel épp akkor nősült, mintegy nászajándékként a feleségét is bedugták egy irodába. Fél év elteltével szolgálati lakást kaptak.

        Doktor Kovács Béla sokkal jobb esélyekkel indult a pályáján. Az egyetemi klubban megismerkedett egyik kolleginájával, aki se igazán szép, se különösképpen csinos nem volt, de figyelemreméltó egyéniségnek mondták.  Az apja egy híres ügyvédi iroda vezetője volt, amiből később, a kilencvenes évek elején még híresebb családi praxist alakított.  Tehette, hiszen a lánya, meg a veje, dr. Kovács Béla is ügyvéd volt, s egy olyan sikeres, nagy párt szakértőjeként tartották számon, amelyik a legtöbb képviselőt küldhette a Parlamentbe. Fölbecsülhetetlen értékű szolgálatai elismeréseként a privatizáció során megkapta azt az egykori grófi palotát, amelyben az ügyvédi irodája  működött, és a párt elnöke felajánlotta neki, hogy az első kihaló képviselő helyére beválasztatja a képviselőházba. Ő csak szerényen mosolygott, és köszönte a kitüntető jóindulatot, de inkább marad a kaptafánál - mondta. - Ellenben ott van a veje, doktor Kovács. Ő biztosan nem utasítaná vissza a megtisztelő felkérést. Elképzelhető, hogy a lánya, Ilonka is hasznára lehetne a pártnak. Most ugyan minden idejét és energiáját leköti az iroda, meg az egyetemi magántanárság, de ha szépen kérik...

        Hát így lett Kovácsból képviselő, a feleségéből meg pártjogász. A palota második emeletén alakították ki a rezidenciájukat külön háló - és dolgozószobával, hogy ne zavarják egymás munkáját.

        A két fiú az egyetemi évek alatt, meg utána is tartotta a baráti kapcsolatot. Talán az egyetlen dolog, ami árnyékot vetett a barátságukra, Ilonka, Kovács feleségének a személye volt. Egy alkalommal sörözgetés közben - jóval túl a szalonspiccen - Balogh azt találta mondani rá, hogy olyan randa, hogy neki bizony akkor se  kellene, ha egy atomkatasztrófa után ketten maradnának a világegyetemben.

        Kovács sokatmondóan bólintott rá, aztán részeg félvigyorral megjegyezte:

        - Mit gondolsz, miért van két titkárnőm? Hja, édesapám, a politikai érvényesülésnek ára van. Én ezzel fizetek. Te meg csóró maradtál. Egy senki, és úgy is fogsz megdögleni. No, melyik a jobb? Én legalább kapok valamit ettől a kurva élettől. Ha feketén, hát feketén, ki a francot érdekel!...

        Másnap, amikor kiszállt a fejéből a borgőz, szánta - bánta Balogh a történteket. Dehogyis akarta ő megsérteni a barátját... Fel is hívta rögtön reggel telefonon. Elnézést kért, meg minden. Kovács úgy tett, mintha nem is emlékezne az egészre, de azért érezni lehetett a hangján, hogy a talpában maradt a tüske. Nem is beszéltek meg következő találkozót.

        Egyik reggel azt olvasta az újságban Balogh, hogy valami új minisztériumot hoztak létre, és a miniszterelnök dr. Kovács Bélát, a közismert sztárügyvédet nevezte ki a tárca első emberének. Nem volt kétséges, hogy  ő az, hiszen ott vigyorgott két széles hasábon, és ott volt az életrajza is. Természetesen nem téeszelnöknek nevezték az apját, hanem gazdálkodónak, aki már a rendszerváltás előtt is a családi kisgazdaságok fejlesztésében látta a mezőgazdaság fejlődésének egyetlen útját, s ebben a szellemben nevelte a gyermekeit is.

        - Röhögnöm kell! - mutatta az újságot a feleségének. - Az öreg Kovács, meg a kisparaszti gazdaság... Háromszáz hektáron gazdálkodik hat alkalmazottal. Kihasította a téeszből a legjobb földeket, és ócskavas áron megvette a gazdaság legjobb gépeit. No, hát erről ennyit! Tudod mit? Felhívom telefonon, gratulálok neki a miniszterséghez. Hátha hozzám vág valami magántitkári állást. Végtére is barátok vagyunk... vagy csak voltunk? Minden esetre valamiféle állást kéne keresnem.

        - Már megint megkritizáltad a főnöködet? Te, Sanyi, ezzel viszel a sírba! Nem tudnád végre befogni azt a nagy pofádat? Most megint kivel vesztél össze?

        - Senkivel. Ez sokkal rosszabb. Valaki följelentett, hogy a fater párttitkár volt a faluban. Tényleg az volt, a takarékszövetkezetnél vagy három évig. Ha jól emlékszem, voltak vagy hatan, és még az internacionálét is elénekelték.

        - Hiába bohóckodsz, ezzel tényleg ki tudnak fúrni az állásodból, ha akarnak. Ki volt az a rusnya  féreg, aki alád vágott?

        - Gondolod, hogy nem vertem volna már be a pofáját, ha tudnám? No mindegy, gratuláljunk a miniszter úrnak, aztán majd meglátjuk, mi lesz a következő lépés!

        Az elhatározást tett követte. Balogh fölhívta a minisztériumot, és bejelentette, hogy a miniszter úrral óhajt beszélni magán ügyben. A titkárságvezető - bársonyos hangú ifjú hölgy - közölte vele, hogy a miniszter úr éppen tárgyal, de ha megmondja a nevét és a telefonszámát, visszahívják. Így is történt. Nem telt bele negyed óra, s a vonal másik végén Kovács szerény köszönömökkel fogadta régi barátja lelkes gratulációját. Az illem úgy kívánta, hogy ő is visszakérdezzen: „ és te hogy vagy, kenyeres?” És Balogh nem hagyhatta ki a ziccert.

        - Hát éppen ez az, hogy ha így megy tovább, lehet, hogy holnap épp a kenyeret ütik ki a kezemből. Valamelyik mocskos állat a fater múltját próbálja fölhasználni ellenem. Holnap tízre rendeltek be a főkapitányhoz.

        - Hmm... - komorodott el a miniszter hangja. - Tudod mit, Sanyi haver? Ne menj te tízre a főkapitányodhoz, hanem kilencre gyere be hozzám! Van hívatásos jogosítványod?

        - Persze, hogy van.

- Tiszti vizsgád?

        - Azzal vettek át edzőnek. Sőt! Nem tudom, mi a fenének, de még személyi fegyverem is van. Fél évenként el kell mennem lőgyakorlatra, és addig nem engednek ki a lőállásból, míg el nem találom a céltáblát.

        - Helyes. Nagy tragédia lenne, ha mondjuk elsejétől háromszor annyi fizetést kapnál, mint most?

        - No ide figyelj, Béla pajtás! Ha mindezt cukkolásnak szántad, ott egye meg a fene a mocskos pofádat a bársonyszékben. De ha tényleg segíteni akarsz rajtam, nagyon megköszönöm, és számíthatsz a hálámra.

        - Nemcsak a háládra számítok, hanem a feltétel nélküli hűségedre is. Ezt az állást ugyanis, amire én gondoltam, úgy hívják, hogy testőr és gépkocsivezető. Tehát akkor holnap kilenckor.

        - Tudod mit? Ott leszek.

        Így lett Balogh Sanyiból miniszteri sofőr. Eleinte kissé furcsa volt a szolgálat már csak azért is, mert eddig ő utasítgatta a játékosait a pálya széléről, most meg neki kellett mások parancsait végrehajtani. Szerencsére nem volt sok főnöke, s azok is inkább tőle tartottak, mint fordítva, miután megtudták, hogy a miniszter barátja. Márpedig hamarosan mindenkinek a tudomására jutott, hiszen mindenki előtt tegeződtek, s dr. Kovács az imázsába is beépítette, hogy ő egy olyan miniszter, aki még a sofőrjével is baráti viszonyban van.

        A feleségének, Ilonkának nem volt éppen ínyére a dolog. Szerinte egy politikus, különösen ha még miniszter is, adjon a tekintélyére. Rendben van, legyen közvetlen, sőt akár udvarias is a beosztottaival, ez beletartozik a politika tárházába, de azért minden szavából, minden mozdulatából érződjön, hogy ő itt a gazda, a többiek meg... hát szóval senkik. Egy koszos sofőrrel leállni sörözgetni, meg idétlen vicceket mesélni még akkor se ildomos, ha történetesen földi, sőt egykori iskolatárs az illető. Aztán egyszer - ez már a második évben volt - honnét, honnét nem, valahogy a fülébe jutott az a hajdani sörözős történet, amikor állítólag Balogh azt mondta, hogy neki akkor se kellene, ha egy atomkatasztrófa után ketten maradnának a világegyetemben. „ Oké, akkor egyedül fogsz házaséletet élni” mondta Ilonka, s különösképpen nem is kutatta, honnét ered ez az információ. Különben is a pletykát egy olyan különleges postai küldeménynek tartotta, amelyiknek a feladója soha, mindig csak a címzettje ismeretes. Szükség esetén maga is szívesen élt vele. Most sem kereste hát a forrást, csak összehúzta a szemöldökét és rábólintott.

        Attól kezdve pokollá váltak a sofőr napjai. Az asszonynak két saját kocsija volt, s ha netán nem volt kedve vezetni, a jó néhány hivatali közül is bármelyiket igénybe vehette sofőröstül. Ő azonban a miniszteri kocsival járt bevásárolni a nagycsarnokba. Személyesen alkudozott a kofákkal, mögötte a házvezetőnő, aki kiválasztotta a főznivalót, s őket követte a sofőr két hatalmas kosárral, aki vitte. Gyakran úgy megpakolták a kosarakat, hogy le - lepottyant róla valami. Ilonka megállt, személyesen, a saját kis kezével fölvette, aztán úgy, hogy mindenki hallja, ráripakodott a sofőrre.

        - Ejnye, Sándor, ne ügyetlenkedjen már! Egyszer még a fejét is el fogja hagyni....

        Sándor egy ideig csak nyelte a szemrehányásokat, mígnem egy vidéki útjuk alkalmával kibukott belőle a panasz.

        - Ne haragudj, Béla - mondta -, de kezd az agyamra menni, hogy csicskásnak használtok. Nem elég, hogy hordárt csinál belőlem a feleséged, még le is tol a vásárcsarnokban a kofák előtt, mert nem tudok káposztát egyensúlyozni a fejem tetején. És akkor még nekem kell hajbókolnom, hogy elnézést, nagyságos asszony, legközelebb majd jobban vigyázok, meg ilyesmi. Néha már úgy érzem, direkt cikiz. Mit vétettem ellene? Legalább mondja meg, mi nem tetszik neki! Különben is, miért kell nekem a barátom feleségét nagyságos asszonynak neveznem a kofák előtt?

        - Látod, ez meglep - mondta Kovács elgondolkozva. - Nekem állandóan csak dicsér, hogy milyen rendes, szolgálatkész, ügyes ember vagy, mennyit segítesz neki a bevásárlásban. Néha már úgy érzem, hogy szinte túlzottan is ragaszkodik hozzád. Akár egy valódi házibaráthoz...

        - Remélem, ezt nem gondolod, komolyan. A nagyságos asszony, meg az inasa, vagy sofőrje... Nagyságos asszony...

        - Hagyd már a francba a titulust! Ez mindössze formaság, semmit nem von le az ember értékéből. Ő úgy alakította ki a pártban az imázsát, hogy mindenki fölnézzen rá, én meg a barátkozó miniszter vagyok. A látszatok és a formák tartják össze a társadalmat. Hidd el, nem nekünk van szükségünk ezekre a formákra, hanem azoknak, akik föl akarnak nézni ránk. Ami pedig téged illet, ne mondd, hogy leesik a karikagyűrű az ujjadról, ha eljátszod vele azt a kis bevásárló színházat... Különben a születésnapján is az volt az egyik kérése, hogy továbbra is veled mehessen a piacra, mert melletted biztonságban érzi magát. Különös, nem?

        - Fölöttébb különös. Ha meglátom, már elkezd remegni a gyomrom.

        - Ugyan, ugyan, Sanyikám! Egy kicsit hisztis, mint minden nő. A te feleséged nem az? Számolj tízig, aztán tégy úgy, mintha nem is hallanád! No, meg gondolj arra is, hol keresnél ennyit az edzői diplomáddal.

        Megpróbálta, úgy tett. Igen ám, de akkor meg a házvezetőnő ripakodott rá, hogy nem hallja, mit mond a nagyságos asszony?! Attól kezdve ettől a nőtől is elkezdett remegni a gyomra. Kovácsnak nem merte újra szóba hozni a dolgot, mert attól félt, a végén még tényleg elveszti az állását. Meg nevetségesnek is érezte az egész szituációt; egy miniszteri testőr - gépkocsivezető retteg két asszonytól... Mi lesz akkor, ha netán egy fegyveres támadótól kell megvédenie a főnökét?

        A merénylővel továbbra se kellett megverekednie, mégis egyre kínosabban feszengett a jól szabott állami öltönyében. Egyik nap egy határszéli kisfaluba kellett menniük. A miniszter díszvendég volt valami alapkő letételénél. Természetesen nem egyedül utazott, hanem a feleségével, hogy lássák a vidékiek is, mennyire családcentrikus. No, meg ha már arra járnak, be kell ugrani a párt megyei központjába egy kis megbeszélésre, központi instrukciók átadására, meg minden. És a beszámolóba se jön rosszul, ha elmondhatják, hogy a takarékosságot szem előtt tartva több feladatot is megoldottak egyetlen vidéki utazással.

        Velük tartott egy másik biztonsági ember is. A miniszteri kocsit rendőrök kísérték, s a megyehatártól hozzájuk csatlakoztak az ottani biztonságiak. Balogh jó előre megtervezte az utat, felmérte a lehetőségeket, a számba jöhető akadályokat, s bejelentette a miniszternek, hogy reggel hat órakor el kell indulniuk, hogy biztonsággal megérkezzenek a kijelölt időpontra.

        Ott is állt a kocsi háromnegyed hatkor a villa előtt. A miniszter negyed hétkor leüzent, hogy semmi baj, hamarosan indulnak, de még néhány percet várniuk kell, mert az asszonynak migrénje van. Alig múlt fél hét, mire leértek. Semmi baj, már csak a patikába kell elugrani a gyógyszerért. Természetesen Balogh ugrott el, mert ő ismerte azt a kis patikát a sarkon. Ott aztán kiderült, hogy rossz az információ, nem is az az ügyeletes gyógyszertár, hanem a másik, amelyik alig öt kilométerre van. Mire visszaért a tablettákkal, alig volt több hét óránál.

        - Hol tudott ennyi időt eltötyörögni? - fogadta a miniszterné enyhe undorral a hangjában, s neki ettől azonnal görcsbe állt a gyomra.

        - Ne bántsd már szegény Balogh urat - mondta Kovács  elnéző mosollyal -, ő már egy órája kiállt a kocsival.

        Balogh úr? - ütötte meg a sofőr fülét a szó. - Hát már neked is Balogh úr lettem? Akkor itt mégis csak történt valami. Valami nagy disznóság, a hátam mögött. Lehet, hogy kifelé áll a szekerem rúdja?

        - Na és? - mondta az asszony durcásan, miközben elhelyezkedett a hátsó ülésen. - Legföljebb egy kicsit rálép majd a gázpedálra. Vagy attól fél, hogy fölírja rendőr gyorshajtásért?

        Balogh Sanyi húszig számolt mielőtt elfordította az indítókulcsot, s olyan mereven fogta meg a kormányt, mint még soha életében. Az anyósülésen figyelő biztonsági ember kérdőn nézett rá. Ő intett, hogy minden rendben, s kigördültek a villa udvarából.

        Kovácsék hátul csendesen veszekedtek. A szavaikból semmit se értett Balogh, csak az arcukat látta a visszapillantó tükörben. Aztán egyszer - akkor már nyolc óra is elmúlt - hisztérikusan szinte felkiáltott a nő:

        - Tehetek én róla, hogy a sofőröd nem képes megtalálni egy rohadt patikát? Nézd meg, most is alig hajt százötvennel. Így persze, hogy el fogunk késni. A fejemet teszem rá, hogy direkt csinálja. Ne mondja nekem, hogy csak ennyi van ebben a rohadt autóban!

        - Elnézést, asszonyom, de az útviszonyok nem a legalkalmasabbak a versenytempóra...

        - Maga csak ne dumáljon, Balogh, hanem vezessen! Csiga - biga úr...

        Már nem is Balogh úr, csak úgy per Balogh. Hoppá! A sofőr agyát elborította a vörös köd. A gázpedál padlót fogott, a kanyar meg csak közeledett, közeledett, aztán már nem is volt sehol. Az út menti puha szántásban landoltak fejen állva. Valami isteni csoda folytán a miniszter sértetlenül megúszta a balesetet. A sofőrnek a lába tört el, meg a homlokán volt kisebb zúzódás. A másik biztonsági embernek a füle hasadt be, az asszonynak meg eltört a karja.

        Az alapkő letétel elmaradt, s Balogh a rabkórházban töltötte az éjszakát. Gyorshajtás, és a foglalkozáskörében elkövetett gondatlan veszélyeztetés volt ellene a vád. Lehet, hogy még más is, de a többit, meg az egész dolgot föl se fogta. Mintha nem is vele történt volna ez az egész. Csak ült az ágyban, nézett maga elé mereven, és azt hajtogatta: „ a patikát, nagysasszony, a patikát.”

        Gyorsított eljárással tárgyalták az ügyét a katonai bíróságon. Egyszer Kovács is meglátogatta a fogdában az elején, amikor még gipszben volt a lába. Azt mondta, hogy ő nem hibáztatja, akár a vádat is elejtetné ellene, de a neje ragaszkodik a vizsgálathoz. Mert hogy ne mondja senki, különösen így a választások előtt, hogy ott fönt, a nagyok egymás közt elsimítják a balhéikat. Legyen meg az ügyészségi vizsgálat, meg játsszák le a bírósági cirkuszt, no, és akkor mi van? Ne aggódjon, az apósa irodájából fogad mellé ügyvédet, az majd kihozza a sitkóból. Még a kártérítési pert is meg fogja nyerni neki. Nem lesz semmi baj, csak bízzon benne! Már Ilonka se haragszik annyira, csak fáj a keze. Meg viszket a gipsz alatt. Ez ingerli.

        A végén fél évre ítélték, de azt le is kellett ülnie. No, meg elbocsátották az állásából. Az ítélet kihirdetése után újra fölkereste Kovács.

        - Ne haragudj, pajtás, ennyit lehetett tenni - mondta mentegetőzve. - Ilonka azt üzeni, hogy ez még nem atomkatasztrófa. Nem tudom, miért lenne az, de ragaszkodott hozzá, hogy szó szerint adjam át az üzenetét.

        - Nem baj, Bélus, add át neki kézcsókomat! De ha lehet, most az egyszer személyesen.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap