Mint a moziban

Molnár János, p, 05/25/2018 - 00:04

 

 

 

 

Még érezte a késszúrást a derekában. Tehát él.
Élt és nem örült az életnek. Olyan döntés elé került, amiből csak a rosszat választhatta, vagy a még rosszabbat. Önmarcangolása legalább is azt láttatta: nincs kiút. És az idő is nagyon kevés a döntésre.
Amikor mintegy a semmiből megjelent hívatlanul az idegen, és érdeklődni kezdett a dolgok állása felől, Jónás nem gyanakodott, bár voltak aggályai. Készségesen válaszolt, ahogy szívélyes vendéglátóhoz illik. Rég nem látott ismerőse jelezte, hogy feltehetően érkezni fog az idegen, akkor is, ha nem hívják. És akár egy nagyon előnyös ajánlatot is tehet. Az attól függ! Hogy pontosan mitől, az nem volt világos, de egy esély felcsillanásakor az ember ne legyen mohó, telhetetlen, objektív. És ne érezze úgy, hogy a látogató hívatlan, noha tényleg nem hívta. Környezete ezt tanácsolta aggályainak csillapítására.
Jónás nagyon hosszú ideje nem kapott semmilyen jelentős ajánlatot senkitől és semmitől. És akkor még az is, hogy talán mégis kapott, csak nem vette észre. Mint a vándor, aki ereje fogytán tudni szeretné, hány kilométerre van a céltól, de mire odaér egy mérföldkőhöz, már másra figyel, észre sem veszi, hogy elment mellette. Ha az ember váratlanul kihívás elé kerül, olyan dolgokon is elgondolkozik, amelyek korábban fel sem merültek a napi, ismétlődő rutingondolatok, rutincselekvések közepette.
Gyermekkori, porhanyóssá szelídült ösvényeken jártak az elvadult templomkertben. Az idegen kérdései váltakoztak, mint a hosszútávfutók téli kondícióedzésén a futásadagok: egy kilométernyi szántás, vágták sima úton, újra szántás. A málnást ki telepítette? És miért épp oda, az északi oldalra? És miért éppen tíz sor szőlő kúszik a hirtelen púposodó pincetetőre? A kajszibarackfát miért nem vágták ki, ha már nem terem? Mikor trágyáztak utoljára? A diófa milyen diót terem, papírhéjút vagy kulcsosat? És miért nem telepítették védettebb helyre a fügefát? És miért nincs mandula? A mandulát mintha mandalának ejtette volna. És a szőlő két szótagját egymástól elválasztva: szö-lő. Ahogy közeledtek a kertkapuhoz, fokozatosan telepedett Jónásra a bizonyosság, az idegen nem más, mint húga gyilkosa. Akit nem találtak, és a nyomozást beszüntették.
A málnás szivacsszerű talaján bukdácsoltak, amikor a pincedomb és a diófa közt, a szellőztető-kémény takarásából előbukkant a fekete márványszobor. Az idegen lekapta átláthatatlannak tűnő napszemüvegét és rámutatott:
– Ez ki?
– A húgom.
– Meghalt?
– Megölték.
Úgy tűnt, a ferdeszemű idegen egyáltalán nem jött zavarba. Visszahelyezte kissé pisze orrnyergére a pápaszemet. Szürke, csillogó anyagból készült öltönyének kabátujját megigazgatta, csak úgy reflexből megrázogatta fehér ingének mandzsettáit, megcsillantak a valamilyen drágakőből készült gombok. Jónás nem ismerte a drágaköveket, de esküdni mert rá, a mandzsettagomb abból készült.
– Hogyan?
Mintha arra lett volna kíváncsi, milyen indulattal ejti Jónás a szavakat.
– Egyszerűen meggyilkolták.
– Biztos nem természetes halállal halt meg?
– Biztos. Mondom, hogy megölték!
A ferdeszemű megállt, szembefordult Jónással, lekapta szemüvegét, kutatóan szegezte rá sötét tekintetét. A kifejezésbeli különbség idegesíti? Vagy nem érti a különbséget? Vagy mint a kutya a félelemét, megérezte Jónáson a terebélyesedő gyanú szagát?
– Azért nem kell olyan idegesnek lenni.
Izolda, a festő lépett hozzájuk. Jónás dühöngött, mit keres itt, ki a franc hívta ide, miért kell beleüsse az orrát mindenbe, de leplezte indulatait. A nő a ferdeszeműt kérdezte, hogy mik azok az embernél magasabb kékeszöld növények a magtár és a vécé közt. Mert hogy azok annyira plasztikusak, és bosszantó, hogy nem tudja a nevüket. Mert ő betonerdőben nőtt fel. Ki a francot érdekel, hol nőttél fel, arról nem is beszélve, hogy a te esetedben növésről beszélni enyhe túlzás, mondta volna Jónás, de nem mondta.
A kérdezett úgy tett, mintha nem hallaná, de lehet, csak kérdezni tudott, vagy egyszerűen rangon alulinak tartotta a választ? Kínos, ködszerű csend. Jónás kibökte: bürök. Gyermekkorában furulyát nyestek belőle. Egy kántor tanította meg őket, hogy kell sípszerűvé alakítani. „De hát ha bürök, akkor mérgező!” – hitetlenkedett Izolda. „Minden és mindenki mérgező valamilyen szinten, nemde?” – dörmögött váratlanul Izoldára a ferdeszemű, és tovább baktatott. Aztán hátra nézett, intett Jónásnak, hogy kövesse. Jónás is hátranézett. Nem intett Izoldának. Fölösleges lett volna: a nő eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A kertkapu mágnesterében Jónás svédországi barátja támasztotta egy vén, girbegurba akác törzsét. Ő az, aki felhívta pár hete, későn este. Aggódott, hogy nem történt-e baja? Rég nem adott életjelt. Mentegetőznie kellett, hogy sokat dolgozik. Hogy nincs ideje emberi kapcsolatok ápolására. Ez fájdalmasan igaz volt. Mondta, szégyelli magát. Ez szintén igaz volt. Nem gondolta, hogy ott meszsze északon hiányzik bárkinek, valakinek. És bosszankodott. Határozottan emlékezett, küldött neki interneten egy zenés üdvözletet. Nem sok, de a semminél több. Elveszett valahol a titokzatos világhálón?
Leplezetlen aggodalommal figyelte a svédmagyar a furcsa kettőst. „Segítsek?” – súgta a mellette elhaladó Jónás fülébe. – „Nincs semmi baj, csak megnézzük, hogy állnak a dolgok.” – „Miféle dolgok?” – hallotta még a gyanakvó érdeklődést, de nem volt ideje válaszolni. Hallatszott az idegen morgásszerű, követelőző sürgetése. Jónás felé fordult, igyekezett megnyugtatóan mosolyogni, ahogy egy európai úriemberhez illik. Akinek a dolgai rendben vannak. Igyekezett felhőtlennek látszani. És magabiztosnak.
A gyermekkori óriásgesztenye alatt, amely akkor is dacolt a sorssal, amikor ‘56-ban a vihar lecsavarta a torony tetejét, s a millenniumi ötven méteres vörösfenyő teljes hosszában kidőlt, maga alá temetve, illetve szétszórva a biztonság vélt tudatával ráépített madárfészkeket – fia és annak barátnője várták.
– Hova húztok? Arról volt szó, itt találkozunk.
– Azonnal visszajövök, és beszélünk, csak – nem fejezte be a mondatot. A ferdeszemű türelmetlen mozdulatokkal sürgette. Mandzsettagombja villámként cikázott a levegőben. Mintha valami varázskört írt volna maga köré. Mintha valamilyen mágikus cselekmény szertartását koreografálná. Amikor utolérte, színtelen, tompa hangon megkérdezte:
– Ők kik?
– A fiam és a barátnője.
– Meg fognak halni – dünnyögte ugyanazon a szenvtelen orrhangon.
– Hát persze, egyszer mindenkinek meg kell halni. Értem én a viccet – nevetett idegesen Jónás. Miközben egyre kevésbé értette az egészet.
A ferdeszemű nem nevetett. „Ezt vegyem fenyegetésnek? De akkor mi lesz az ajánlattal? Amitől mindnyájunk élete jobbra fordulhat. A fiataloké is.”
Beléptek a kertbe.
Minden a helyén volt. A gyümölcsfák, a virágok, az orgonabokrok, a madarak. Ám a szülőházat valakik, valamikor kettévágták. Mint egy tortát. És a torzóban maradt részleteket befalazták. És napsugaras fehérre volt meszelve az egész. Mint egy itáliai emlék. És a tuják nincsenek sehol. Nyilván a házat is azért vágták ketté, mert kellett a hely. Az öt hatalmas fenyő helyén mozi állt. Nem tűnt újnak, mintha száz éve ott állna. Biztos eleve antikizáló szándékkal tervezték. A nosztalgia-divat miatt.
Jónásnak moziba kell mennie. Meg volt beszélve a feleségével. Hogy majd a dolgok tisztázása után moziba mennek. Abba a moziba. Nem kell hazaszólni telefonon. A nő majd utána indul, egy bizonyos illendő idő elteltével. Hogy ne zavarja a tárgyalást. Az esetleges ajánlattételt. Az ajánlattétel azonban késett.
Jónás megvette a jegyeket és várt. Míg a kettészelt szülőházat csodálta, ami ebben a formájában már nem is hatott szülőháznak, a ferdeszeműt mintha elnyelte volna a föld. Ma már a második ilyen eltűnés az Izoldáét is beszámítva. Mit fog mondani a feleségének, ha rákérdez, hogy mi van az ajánlattal? Nem mondhatja azt, hogy ez egy olyan nap, amikor minden váratlan szereplőt elnyel a föld.
Hallatszott, hogy vége a reklámoknak, előzeteseknek. A felesége sehol. Beült egyedül. És várt tovább. Úgy érezte, a nézőtéren alig lézengnek. De az is lehet, rajta kívül egyáltalán nem volt senki. Annyira nem hallatszott egy nesz sem, és nem látszott egy lélek sem. Ugyanakkor tudta, nem szabad nézelődnie, forgolódnia, feltűnést keltenie. Egyszerűen nem illik. Úgy kell tennie, mintha minden a legtermészetesebben történne. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hogy honnan tudta? Benne volt a levegőben, ahogy az már lenni szokott. Meg a neveltetésében. Meg a neveltetés levegőjében. Ugye, a híres-nevezetes európai zsidó-keresztyén kultúrkör. Vagy valami ilyesmi.
Peregni kezdett a film. Az életét játszották. Legalább is felismerte magát a történésekben. Elsősorban a hibákra, rossz döntésekre koncentrált a rendező és a forgatókönyvíró. A hibákra, amelyeket mindig erényként élt meg, és mindig meg tudott magyarázni, és mindig azt tudta mondani, attól függ, honnan nézzük. Közben rádöbbent, nincs nadrágja. Felháborító! Triviális! Amikor bement, még bizonyosan a kék, kedvenc farmerét viselte. Emlékszik is rá, a felesége mondta, a farmeredet vedd fel, ki tudja milyen állapotok uralkodnak ott a régi dolgok között. Nem érdemes oda jobb cuccba menni. Még kicsit dühös is volt rá. Volt egy olyan érzése, hogy lenézi az idegent, akiről utólag kiderült, ferdeszemű, és hogy miatta nem tartja fontosnak előkelőbbre venni a fazont. Meg a régi dolgokat is lenézi: „Képes vagy elmenni egy idegennel abba a koszfészekbe”? De Jónás, jó vagy rossz szokása szerint, nem tiltakozott.
A film teljesen elbizonytalanította. Az mégiscsak más, ha az ember kívülről látja önmagát. Ha világossá válik: nincs kiút.
Nesze neked előkelőség, európai kultúrkör, mifene. Volt nadrág, nincs nadrág. Kínos, de ez van. Szerencséjére hoszszú, majd a térdéig érő izominget viselt. Azt is mondhatná, antik rómaira vette a fazont. És úgy nincs semmi szégyellnivaló. Ez megint az a bizonyos attól függ, honnan nézzük szindróma. De akkor is. Annyira kiszolgáltatottá, védtelenné vált. Több minden történt a moziban, és amikor vége lett, amikor kint volt, csak a kínos érzés, a szorongás, a szégyenérzet rögződött emlékként. A konkrét események összemosódtak.
A mozi előtt a ferdeszemű várta. Meg egy másik. Akit sosem látott, akárcsak korábban az idegent. Mintha az ikertestvére lett volna. Ő nem volt megbeszélve. Ő még inkább hívatlan volt. És teljesen független a dolgoktól. Vagy mégsem?
A kezükben viszonylag hosszú, élére köszörült kés csillogott. Világos lett, hogy rá várnak. Világos lett, hogy rajtuk kívül senki nincs a gyermekkori kertben.
Idegen a „másik” felé nyújtotta a kezét. Jónás ismerkedési gesztusnak vélte a mozdulatot és viszonozta. Kezük találkozott. Aztán már csak azt érezte, földön van, és mozgásképtelen. Elsötétült előtte a világ.
Szúró, hasogató fájdalmat érzett a derekában. Tehát még él. Élt, és nem örült az életnek…

 

 

 

 

 

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 79. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap