Mint szarvas

Tusnády László, h, 07/09/2018 - 00:02

 

 

 

 

Ragyogó téli nap volt. A fagy, a hó, a jég a káprázó napsütésben szinte bizonyítani akarta, hogy a tél is versenyre kelhet a többi évszakkal. Az ágakon dús zúzmarabevonat fehérlett. Kristályos csend uralta a falut.

         A főutcát is ünnepi hallgatás töltötte be, csak távolból szüremlett vidám gyermekzsivaj; a tél kicsiny rajongói az alvégen, a Gőgő nevű kis tó jegén csúszkáltak, korcsolyáztak.

         - Bár karácsonyig tartana ez a tiszta káprázat! - kívánta Szamosi Bertalan plébános, amint a parókia épületéből áttekintett a főutcán, majd újra belemélyedt olvasmányába. Öreg, fájó szeme szinte csak tapogatta a sorokat, ez a homályos érintés lobogtatta ragyogóbbra lelkében a fényt. Ott már minden a helyén volt: nyugalom csönd és fehérség. A szemmel való tapogatás csavarta égőbbre a benti világosságot: „Mint szarvasgím a források vizére, úgy sóvárog utánad, én Istenem, a lelkem”. Igen, ez a szép zsoltár lesz a holnapi szentbeszéd központjában. Rég nem írta le előre a beszédeit, de nem szerette ugyanazt elmondani, amit már egyszer kitárt a híveinek. Az új megközelítés, az egyre mélyülő érzés és gondolat az ő lelki építését is szolgálta, hiszen tudta jól, hogy nemsokára már nem tükör által lát, hanem lehull szeméről léthomály, s a tükör nélküli fényben szemtől szemben nézheti a tiszta igazságot.

         Mint szarvas a híves patakra - csengett-bongott lelkében a fönséges üzenet; harmatos, tiszta adventi várakozás hangja visszhangzott, zengett vissza erre, s ahogy feltekintett, az ablakon túlról figyelő szempárt vett észre.

         Egy szarvas. Furcsa az öregkor. Hát előjönnek a régi zsoltáros könyv szereplői? A belső látás már a külsőt is teljesen uralja. Kedves szarvas, híves forrásra, patakra vágyakozó lelkem!

         Túl eredeti volt a kép. A szempár túl életes volt. Nem érintette a látomás határát. Létezés volt benne. Bánat nem, de valami fájó idegenség.

         Az öreg pap recehártyája még akkor is őrizte a képet, mikor a jelenésnek vélt alak eltűnt. Mint belső képre, úgy tekintett utána. Maga is csodálkozott azon, amit tett, de önkéntelenül felállt székéről, kezében a nyitott könyvvel az ablakhoz ment, hogy kinézzen, és íme, a patyolatfehér havon piros vércseppek látszottak. Becsukta hát fekete kötésű könyvét, és tűnődve az ablaknál maradt.

         Ötven éve tudja magát a falu szellemi vezetőjének, hívei pásztorának, de szarvas ide még sohasem jött a közeli erdőségekből. Hivatásos vadász nem volt a faluban. Valutás nyugati urak járták a rengeteget csodás trófeákért. Néhány orvvadászról is tudott mindenki, így ő is, és most, hogy a látomás ily valóságossá lett, hirtelen azt is tudta, hogy ki sebezhette meg ezt a nemes vadat.

         A csendes utca hirtelen zajjal telítődött. A szarvas menekült volna ki, az erdőbe, de csak hol ebbe, hol abba a kertbe, udvarba ugrott be, és itt is, ott is támadókba ütközött. Nem híves forrásról álmodó emberekkel találta magát szembe, hanem a meglepetés tizedmásodpercei is karót, villát, lapátot ragadtattak az itteniek kezébe, mintha egy életen át mindenki arra készült volna, hogy majd ezt a vadat elejtse. Kertből kertbe ugrott szegény állat, egyik telekről át a másikra: meglepett arc, ideges mozdulat, szúrós ütés fogadta mindenütt. Világos szőrén folyt a vér, életére pályázott mindenki, bárhova lépett.

         Nagy Jani épp a konyhában borotválkozott, mikor felneszelt a zajra. Félig már lehúzta az arcáról a szappanhabot, mikor kinézett, épp ekkor ívelt át a kerítésen még karcsú tartással az üldözött szarvas. A konyha előtt hasított fa volt, a rönkbe belevágva ott fénylett a balta. A szarvas alig szusszantott egyet; Jani nekiiramodott, futtában kirántotta a baltát a rönkből, és belevágta az állatba. a fejét célozta, de a hátába talált. Ott maradt a balta, a szarvas megtántorodott, de ritka szívóssággal szinte suhant át máris a kerítésen.

         Elborult Jani agya, feszítette az indulat. Szarvast akart, és baltát vesztett. Fénylő szerszámát valami foglalófélének tekintette, és ész nélkül rohant a vad után. Beszappanozott fél arcáról egészen elfeledkezett. Mint valami rosszul sikerült hóember, zúdult a szomszéd udvarába. Ott Kiss Ignác döfött egy paradicsomkaróval a szarvas felé, de az már röpült át a kerítésen.

         - Mit akarsz, hé, a szarvasommal? - rikoltott Jani.

         - Te mit háborgatsz az én birtokomon? - röffent rá Ignác. A két legény majdnem összeakaszkodott, mikor a távolodó lárma arra figyelmeztette őket, hogy nem egymást kell most megnyúzniuk a nemes vad helyett. A szarvast a kutyák is követték. Azok is marakodtak, mint az imént a legények.

         A szerencsétlen állat nem tudott kifutni a főutca ostromgyűrűjéből; a paplak és a másik vég - Janiék háza - között már ötödször futott végig. Egyre sűrűbben jöttek elő az emberek. Szamosi plébános csak ámult, hogy lám, az oly gyakran kihalt utca most milyen népes. Minden ingázó, távol élő ma itthon van. Most többen nyüzsögtek az utcán, mint amennyien az éjféli misén szoktak lenni. A menyecskék félénken álltak a tornácokon. Nézték a nagy virtusú legényeket.

         Legutóbb a szarvas Vargáék kertjében két játszadozó cicusra tiport, hallván a miákolást, erre zúdult a kutyanép. A vezéreb átvetette magát a kerítésen, nekitámadt a cicáknak, azok fel egy törpealmafára, a kutyák a talpukat érték. Vicsorogtak, nyüszítettek; a szarvas is vonzotta őket, erre-arra iramodtak.

         Közben a hajtóvadászat rendületlen erővel folyt. Mindenki magáénak akarta szarvast, és ez az üldözött némi szerencséjét jelentette, legalábbis ideiglenes szerencsét, mert az üldözők egymásba akaszkodtak, lökdösték egymást. Káromkodás, trágár beszéd fejezte ki az egymás elleni fortyogó indulatot, ezt egy-két rúgás, gyomorszájas is kísérte.

         - Furcsa az én nyájam - tűnődött a pap -, beszélhetek én ezeknek holnap a szarvasról. Azt hiszik, hogy kutyafalka-marakodásuk ihletett meg, pedig én másképp akartam szólni. Jók is ezek az emberek, jók, de rosszak is. Lélekbőrük hidraszerű. Kifordul. A jót tölti bele az angyal, hamar kifordul az; a rosszat tölti bele az ördög, az is kifordul. Háromezer szentbeszédet mondtam nekik. Hol van az most bennük? „Mint szarvasgím a forrás vizére,...” Mit érlelne bennük a holnapi beszédem? Azt a fényt mutatom, és kell mutatnom nekik mindig, melyet a jóság, az igazság és a hit táplál. De mi ez az indulat, mi ez az öldöklő erő? Ha egy égi kéz kiemelné innen a szarvast, nagy tragédia történne. Még szerencse, hogy itt van ez az állat, azt lehet ütni, a legártatlanabbat.

         A nap haladt az égen, a viadal tartott, s a nagy mozgás ellenére az egész jelenet már állóképnek hatott. Közben a tej itt is, ott is felforrt, kifutott; kozmás szag terjengett innen is, onnan is. Siránkoztak a háziasszonyok: mi lesz a ebéddel?

         Gács Gusztinak volt telefonja. Ő púpos volt. Csatázni nem tudott a szarvasért, hát a rendőröknek telefonált: „Falunk főutcáján egy szarvas veszélyezteti a közlekedést”.

         A rendőrök megértették, hogy azonnal ki kell szállniuk, és azt is tudták, hogy nem a közlekedésről van szó, hanem az az igazság, hogy Guszti szíve fájna, ha valamelyik győztes legény magáénak mondhatná az elejtett vadat.

         Jöttek hát a rendőrök fegyveresen megvédeni a veszélyeztetett közlekedést. A gyereksereg előttük érkezett meg a Gőgőről, kipirulva, vidáman, így a hajtóvadászat élvezetéből ők sem maradtak ki.

         Épp a plébánia épülete előtt érte a szarvast a végzetes lövés. Az utolsó vércseppek tovább színezték a hófehér téli takarót. A szarvas szeme előtt fekete alakok robogtak ide-oda. A fátyolos, tört szemsugarat furcsa módon jól látta az öreg plébános is. Ő szinte reflexszerűen szeretett volna odamenni; szelíd mozdulattal szerette volna eltakarni a vádló tekintetet, melyből most távozik az élet. De nem mozdult. Idegenséget érzett a falu iránt. Szörnyű nagy távolságot.

         Jól tette, hogy nem mozdult, mert abban a pillanatban, amikor a nemlét merevsége birtokába vette a szegény állatot, Kácsa Gusztávné a vad fejénél termett, és eszelős siratóénekbe kezdett:

         - Jaj, te ékes állat! Így kellett neked elpusztulni. Te hűtlen, te beste! Nem várhattál addig, míg az uram megjön a börtönből? Jaj, annak is épp most kell oda lennie. Az elejtett volna téged. Ő hazahozott volna hozzánk. Akkor nem kellett volna fáradniuk ezeknek...Jaj, te csúfság, hűtlen állat. Jaj, az én börtönben senyvedő uram!

         Kácsánét hagyták beszélni, mert mindenki féleszűnek tartotta. Közben zajlott az élet. Gazsi bá’, a városi hentes megnyúzta a szarvast. Húsát, bőrét és szarvát a hatóság lefoglalta. A beleket a kutyáknak dobták. Volt nagy marakodás, nyüszítés, csak úgy villogtak a fehér fogak.

         Teherautó érkezett. A nap hősének a földi maradványait ráhelyezték. A kátyús, csúszós, döcögős úton ünnepélyesen indult végállomása felé, a városba.

         Délutánra fordultak a nap sugarai. Elült a lárma, kiabálás, miákolás és nyüszítés. A kozmás szag is felszállt az éteri magasságba. A nem létező forgalmat már semmi sem akadályozta. A fehér havon vércseppek harmata piroslott véges-végig az egész főutcán.

         Hamar leszállt az est, majd a koromfekete éj. Kísértetkomor füstcsíkok törtek elő a kéményekből. Puha csönd volt mindenütt. A kutyák is elfáradtak. Az öreg pap elhomályosuló szemmel szinte tapintja a könyv szavait: Mint szarvas a híves patakra,...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap