Mintha a Marsra kerültem volna

Matekovics Jáno..., p, 05/19/2017 - 00:11

 

 

 

 

 

Mintha a Marsra kerültem volna.

 

Mindenütt kopott, személytelen kövek, állványok és nyögések . Fehér ruhás emberek sürögnek az ágyak körül, fecskendőket csatlakoztatnak az emberek karjába, infúziókat segít a gravitáció, a karok ernyedten lógnak. Csend van, csak egy egy nyögés hallik.
Kinn a folyóson lavinaszerű csörömpölés. Közeleg a gyógyszeres kocsi. Rajta fecskendők, infúziók, gyógyszeres dobozok. Betolják a tízágyas kórterembe. Hozzám.
Újabban itt lakom. Ebben a szinte földönkívüli helyen. A beszédhibás ágyszomszédom próbálja elmagyarázni a házirendet. Restellem, hogy nem értem.
- Oda nem szabad akasztani a kabátját. Tegye egy szatyorba, és be az ágy alá.
Valóban üres a fogas. Rémisztő látvány egy túlzsúfolt kórteremben.
Hamarosan pizsamára vetkőzöm. Beadja a nővér a vízhajtót. Ránézek. Csinos, és fiatal. Elgondolkozom azon, hogy mi késztette erre a munkára. Az emberi szenvedés enyhítésére. Erre a hivatásra. Teszi mindezt kedvesen, rám mosolyogva.
A délután egykedvűen telik. A szemben levő „portán” Kiss bácsi már negyedszerre hallgatja az Eddát valami szerkentyűn, és a kör közepén érzi magát. Pedig korántsem ez a helyzet. A betegek vagy az ablak mellett beszélnek a szürke októberi délutánról, vagy éppen magukban emlékednek. Gyógyulnak. Lassú folyamat. Szinte élettelen.
Csak Szász bácsi nyöszörög. Felesége folyamatosan cseréli a fején a vizes kendőt. Egész délután. A bácsi valami halandzsa-nyelven ordít.
- Nocsak, talán japánul beszél? - találgatják gúnyosan a szemben fekvő betegek.
A beteg elviselhetetlen fájdalmát, persze, senki sem kívánja.
Este, villanyoltás után, minden elcsendesedik. Csak Szász bácsi jajgat hangosan.
Kiss bácsi a nővérhívó gombot nyomogatja. Csak ő éri el.
- Csináljanak valamit, az istenit neki, adjanak altatót, vagy valamit, nem lehet aludni tőle, annyit mit mond!
- Nem lehet – közli az ápoló, s azzal lelép.
Szász bácsi jajgatása tovább hallik a sűrű sötétben.
Én is befele fordulok, és elalszom. Mélyen.
Mint a halál.
Hajnali négykor riadok fel. Szász bácsi ágya körül ápolók, mindannyian maszkban. Rituálisan hozzák a paravánt is.
- Nocsak, összecsinálta magát a bácsi? – villant át rajtam.
Aztán megláttam a hullazsákot.
- Meggyógyult.
- Elvitték az angyalok.
- Ez van.
- Innen kétféleképp távozhatsz: két lábadon, vagy négy keréken.
- Hahaha és hehehe.
Mintha a Marson lennék. Körülöttem lények. Nem emberszerűek. Sivárság.
Nem akarok itt maradni. Holnap kiengednek.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap