Mitől csoda a szarvas?

Jankovics Marcell, h, 03/03/2014 - 00:22

                                                             

 

 

 

Egy fogalom és egy élőlény kapcsolódik össze a kérdésben, amely a milliók által beszélt nyelvek közül egyedül a mi nyelvünkben alkot szót (=csodaszarvas, csodaszarvasünő, csodafiúszarvas). A bulgároknak szintén van színre, de szóra nem egyező szarvasmondája. Mitikus szarvasukat viszont ők aranyszarvasnak nevezik.

A szóteremtő szópárból előbb tisztázzuk a fogalmat. Mi a csoda? Hagyományos értelmezése szerint (TESZ) eredetileg olyan rendkívüli jelenséget vagy eseményt értettek alatta, amelyet természetfölötti lény idézett elő. Később (?) a csoda alatt már magát a természetfölötti lényt, akár (mitológiai) szörnyet is jelentett. Ahogy a csoda leszállt a földre, úgy vált egyre hétköznapibb jelentésűvé. Vásárban mutogatott torz alakká, vagy éppen dicséretes tett, erény értékelésévé, míg végül (?) olyan mindennapi szavakban, szófordulatokban kötött ki, amilyen a kicsoda, micsoda, a mi a csuda, kész csoda, a csudába!, és csépelődött el a csodálatos jelző Torgyán József kedvenceként. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a maga hétköznapiságában is kétértelmű maradt. Hiszen a csudát a fene helyett használjuk, és az egyértelműen negatív jelentésű fene szavunk részben rokon jelentéssel bír, és hasonló múltra néz vissza (> fenevad~szörny).

Szerintem a fenti meghatározás magyarázatra és kiegészítésre szorul. A természetfölötti lény a kereszténység előtti időkben – a természetvallásokban – nem feltétlenül a természetből kiemelt szellemet jelentett, hanem a földi természet fölötti, azaz égi jelenségek, égi testek megszemélyesítői voltak. Hadd hivatkozzam itt csupán a görög-római mitológia planétaisteneire: Zeuszra, Aphroditéra, Arészre, Kronoszra, Hermészre, Apollonra, Artemiszre, nap- és csillagkép-héroszaikra: Héraklészre, Perszeuszra, Orionra, akiket ma is „tisztelünk” csillagképek formájában. Ebből következik, hogy a csoda nem föltétlenül rendkívüli jelenség. Legföljebb csak annak látták a tudatlanok. A villámcsapás, a mennykő (meteorit), az üstökös, a szokatlan bolygóegyüttállás, a nap- és holdfogyatkozás csak annyiban rendkívüli, hogy nem túl sűrűn fordul elő, nem illeszkedik a napok rendjébe.

Másfelől közelítve a kérdést, nem minden csodát kell szó szerint értenünk. Sok csodának igenis van értelmes magyarázata. Ebben az összefüggésben a csoda jelkép. Szándékosan két keresztény példát választottam, mivel a katolikus vallás különösen nagy jelentőséget tulajdonít a csodának. Amikor az angyali sereg megjelenti a pásztoroknak Jézus születését (Lk 2,14), azt úgy kell értenünk, hogy a csillagok állása az, amelyből az életüket a csillagok járáshoz igazító pásztorok kiolvassák a jelet. Nincs itt terünk ennek részletes bizonyítására.

Az apokrif iratokból kideríthető, hogy az angyalok égi jelenségek és égitestek megszemélyesítői voltak. s a szentírási „égi seregek”, „angyali seregek”, „seregek Ura” kifejezésben a seregek alatt valójában nagyon is materiális égitestek értendők. (Madách is fölismerte ezt. > Az ember tragédiája I. szín: 17–20. sor. Jól is néznénk ki a monoteizmusunkkal, ha az angyalokat létező szellemeknek tekintenők!) Így a pásztorok ugyanabból olvastak, amiből a napkeleti bölcsek: abból, amit az egyszerűség kedvéért itt és most mi is betlehemi csillagnak nevezünk.

Másik példám földközelibb. Jézus meggyógyítja a vakokat. Ilyen csodára a jámbor hívő igényt tart. Szerintem azonban Jézus e csodáját átvitt értelemben kell értenünk, ahogy egyébként sok újszövetségi hely is teszi. (Mt 6,23; 15,14; 23,16; 23, 26; Jn 1,8-9; 3,19; 8,12; 9,5; 1Kor 4,5; 2Kor 6,14; Ef 4, 18; 5,8.) Tanítása azt szolgálja, hogy megvilágosodjunk, ne botorkáljunk mint vak a sötétben, hanem lássuk meg az igazságot.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a csoda jel, rendszerint égi jel. A régi ember a csillagokat jeleknek tekintette. Iránytű, térkép, naptár, óra híján, hogy mást ne mondjunk, tájékozódás és előrejelzés végett meresztette szemét az égre.

Ilyen égi jel a csodaszarvas is. Más szóval égi lény, noha mintájául földi állat szolgált. Több olyan csillagképről tudunk, amelyet a csodaszarvas égi képmásának tekinthetünk. Ilyen a Szekeres, Perseus és Cassiopeia csillagképek együttese, a Bika, a Fiastyúk, a Nagy Göncöl meg az Orion. Annak, hogy több féle csillagkép alakjában jelenik meg az égen, több oka is van. A finnugor népek csodaszarvasmondájának ünője egyszer a Tejúton „gázoló” Szekeres, Perseus és Cassiopeia csillagképek együttes képében jelenik meg. Ebben az alakjában ő az űzött csodaszarvas, akit a vadásztestvéreket „alakító” Ikrek csillagkép követ. Vele menekül bikája (Bika csillagkép) és a hét borja is (Fiastyúk). Ez a hatalmas, az ég negyedét elfoglaló csillagkép teljes terjedelmében azonban csak télen látható. A Nap útjában járó csillagképek napközelben eltűnnek, majd a Nap távolodásával újra megjelennek, ahogy a mondai szarvas is teszi. (Eltekintek most attól, hogy a csillagok minden reggel eltűnnek a kelő Nap fényében, s attól is, hogy a felhők, a köd, de még a természetes földi formák, a hegyek és a fák is elrejthetik őket.) Hogy nyáron is látható legyen, az obi ugorok nyárra a Nagy Göncölbe röptették át az alakját. Az Orion, melyet egyes szibériai népek Szarvasfőnek neveztek, mások benne is egész szarvast (hinduk), vagy szarvason lovagoló istenségek (a finnek Väinämöinent) láttak, azért különleges eset, mert ez a csillagkép szintén a Tejúton „jár”, emellett keresztezi az égi egyenlítő, „feje” fölött pedig a Nap és a bolygók látszólagos pályája ível. Szibériai szölkup sámándobon a szarvas az egész égboltot reprezentálja. Feje az Orion, szarvai a látható égboltot kerítik, közöttük a Napot és a Holdat viseli, homlokából a világ fája, a Tejút nő a magasba, mint Münchhausen szarvasának a meggyfácska. Fás agancsú ábrázolásai az újkőkor óta ismertek.

A csodaszarvas égi jel voltára utal, amilyennek a mondák és képmásai ábrázolják. A szőre fehér, szarvai, patái aranyból vannak. A fehér (ezüst) és az arany a Hold és a Nap, általában az égiek, isten jegye. Szárnyakkal is ábrázolják, ami szintén égi voltára utal. Ikerfiait, a magyar mondában Hunort és Magort a Nappal és a Holddal azonosíthatjuk. Szarván, mely világfa- (Tejút-) jelkép (> ág~agancs) a testén égitesteket hordoz, mint a tápiószentmártoni szkíta aranyszarvas, az itáliai Valcamonica kőkori sziklarajzának rénszarvastehene, a dozmati regösének csodafiúszarvasa, Szent Hubertus, Placidus (Euszták), Imre keresztény legendáinak szarvasa Krisztus képmását. Nap-, hold-, csillagfényszimbólum maga az agancs is. Ahogy a héber nyelvben a KEREN egyszerre jelent szarvat, fénysugarat, sőt még ivótülköt is (vö. gör. kerasz, lat. cornu, ang.-ném. horn). Lásd a zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas lángos agancsát, a Képes Krónika egyik csodaszarvasának gyertyás-szárnyas agancsát).

 

 

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap