Mítoszok a szabadkőművesség körül 2/2

Benedek Szabolcs, v, 11/16/2014 - 00:12

 

Folytatás...

    2. Egy másik divatos hipotézis a szabadkőművességnek az Amerikai Egyesült Államok történetében játszott állítólagos szerepe köré szövődött. A közismert és népszerű klisé szerint az Egyesült Államok megszületésénél jócskán bábáskodtak a szabadkőművesek – egyes divatos frázisok szerint például a függetlenségi nyilatkozat 1776. július 4-i aláírása fölért egy szabadkőműves-összejövetellel. Nos, megint csak a rend kedvéért nem árt leszögezni azt a tényt, hogy a függetlenségi nyilatkozat 56 aláírója közül mindössze 9-ről tudjuk, hogy szabadkőműves volt, 7-ről nincs információnk, a többiekről, azaz szám szerint 41 aláíróról viszont a kutatások kiderítették, hogy nem álltak kapcsolatban a szabadkőművességgel. Hasonló eredményre jutunk, amennyiben az Egyesült Államok alkotmányának aláírói között kutakodunk: ebben az esetben a 39 név közül csupán 13 köthető bizonyítottan a szabadkőművességhez. Azaz azt mondhatjuk, hogy noha valóban jelen voltak a szabadkőművesek az Amerikai Egyesült Államok létrejötténél, arányuk sokkal kisebb annál, mint hogy merész és messze mutató kijelentéseket lehessen tenni az ott játszott szerepükkel kapcsolatban. Hogy a kép valamelyest kerekebb legyen, azt is érdemes elmondani, hogy a függetlenségi háború 74 katonai parancsnoka közül 33 volt tagja valamelyik szabadkőműves-páholynak – azaz George Washington tisztjeinek majdnem fele valóban szabadkőműves volt, ám ez elsősorban a többnyire brit mintára létesült katonai páholyok elterjedtségét mutatja; a polgári életre vonatkozóan ellenben azt tapasztaljuk, hogy az államigazgatásban jóval kisebb arányban játszottak szerepet a szabadkőművesek. Ami egyébként teljesen normális, hiszen a szabadkőművességnek nem feladata az államigazgatás, sőt elvei alapján szigorúan tilos az állam működését bármiféle szabadkőműves ténykedéssel összekapcsolni.
    Ha már a számoknál tartunk: az is közismert klisé, hogy az amerikai elnökök többsége szabadkőműves volt. Nos, a „többség” kifejezés ezúttal sem állja meg a helyét, ugyanis az eddigi 43 amerikai elnök közül 14 volt tagja a szövetségnek. Egyikük, Harry S. Truman Missouri állam Nagypáholyának nagymestereként is dolgozott, a többiek azonban inkább kevesebb, mint több aktivitással vettek részt a szövetség életében. A közhiedelemmel ellentétben nem volt szabadkőműves a nevesebb elnökök közül például se Thomas Jefferson, se Abraham Lincoln. Sőt, az Egyesült Államok történetének két harcos szabadkőműves-ellenes elnöke is volt, mégpedig apa és fia, John Adams és John Quincy Adams, a XVIII–XIX. század fordulóján, illetve a XIX. század elején. Utóbbi elnöksége idején komoly lépéseket tett a szabadkőművesség betiltása felé – regnálása egybeesik azokkal az évekkel, amikor az Amerikai Egyesült Államokban egyértelműen megnevesítve egy szabadkőműves-ellenes párt is működött.
    Egy másik elterjedt hiedelem az amerikai egydollároson fölbukkanó szabadkőműves szimbólumokról szól… Az a nagy helyzet, hogy a „zöldhasún” – a helyes fordítás valójában „zöldhátú”: greenback – egyetlen szabadkőműves szimbólum sincsen. Az ezzel kapcsolatos félreértések alapja az Egyesült Államok 1782-ben készült nagypecsétje, amely nem mellesleg csak 1935-ben, azaz jóval az Unió megalakulása után került föl a bankjegyre. S azt sem érdektelen megemlíteni, hogy azok közül, akik a nagypecsét tervein dolgoztak, egyedül Benjamin Franklin volt szabadkőműves, az ő terveit azonban félredobták, és a kongresszus végül egy olyan férfiú terveit fogadta el, aki nem állt kapcsolatban a szabadkőművességgel.
    A nagypecséten lévő szimbólumok közül leggyakrabban az ún. „mindent látó szem”-et szokták a szabadkőművességhez kötni. Valamennyien ismerjük: egy háromszög, benne egy szem, ami a magyarázatok szerint azt hivatott jelképezni, hogy Isten mindent lát. Ez a szimbólum fölbukkan egyes középkori bibliákon is, a XVI–XVII. század folyamán pedig előbb az alkimisták, azután a jezsuiták elevenítették föl a használatát (egy időben „Hórusz szeme”-ként is számon tartották). Érdemes fölnézni pl. a budai Batthyány téren álló Szent Anna-templom homlokzatára, ahol ugyancsak látható. De megjelenik II. Rákóczi Ferenc egyik ifjúkori képén is – Rákóczit Bécsben a jezsuiták nevelték, minden bizonnyal ennek nyomán került a portréja mellé a „mindent látó szem”. Kiugrott jezsuita volt Weishaupt, a XVIII. századi, kétes hírű illuminátus rend alapítója, aki valószínűleg korábbi rendjétől hozta át a jelképet a saját szervezetéhez, majd ahogy pár illuminátus beszivárgott a szabadkőműves-páholyokba, a „mindent látó szem” bekerült a szabadkőműves jelképek közé – ám nem kizárólagossággal, azaz nemcsak szabadkőművesek használják, és ők se mindenütt (pl. a XIX. században az FBI elődjének tekinthető Pinkerton-féle nyomozóirodának is ez volt a jelvénye). Egyébként a „mindent látó szem” első szabadkőműves ábrázolása 15 évvel a nagypecsét elkészülte után bukkant föl, azaz már csak ebből eredően sem vonható párhuzam a nagypecsét szimbolikája és a szabadkőművesség között.
    A „mindent látó szem” alatt az egydollároson, illetve a nagypecséten piramis látható, amelynek jelentésére többféle magyarázat létezik, de egyiknek sincs köze a szabadkőművességhez. A talán legreálisabb elképzelés szerint a piramis árnyékos nyugati fele a föltáratlan nyugati földeket jelzi, a befejezetlen piramis pedig azt szimbolizálja, hogy amit ember elkezdett, azt Isten fejezi be. (A piramis 13 lépcsője minden bizonnyal az Egyesült Államokat alapító 13 államra utal.)
    Hasonlóképpen nincs köze a szabadkőművességhez a nagypecsét alatti, ugyancsak sokat citált jelmondatnak se – Novus Ordo Seclorum, amit tévesen „új világrend”-ként szoktak fordítani, holott a latin szöveg jelentése helyesen: „a korszakok új rendje”.
    A fentiek nyomán szintén elvethetjük azt az ugyancsak gyakran hangoztatott divatos hipotézist is, miszerint ha megvizsgáljuk Washington térképét, fölfedezhetjük az utcák és az épületek elrendezése által kirajzolt szabadkőműves szimbólumokat. Tévedés, nem fedezhetünk föl ilyeneket – illetve megfelelő képzelőerővel igen, na de ugyanezzel a fantáziával akár Budapest térképére is fölrajzolhatjuk a körzőt és a derékszögű vonalzót. Ennek az elméletnek az a valóságalapja, hogy Washington, az új szövetségi állam új fővárosa először valóban tervasztal mellett született meg, azaz ténylegesen körzővel és vonalzóval határozták meg az utcák és az épületek elhelyezkedését, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az egyes szövetségi államok határait is a térképen olykor derékszögű vonalzó mentén húzták meg. Ám abban az időben, amikor Washington városrendezési tervei születtek, még nem volt repülőgép, a léghajóval is még épp hogy csak kísérleteztek, így hát nem is lett volna értelme a város utcarajzába szimbólumokat tervezni, hiszen azokat a földről nézve úgyse látja senki.

    3. A szabadkőművességgel kapcsolatos magyar vonatkozású mítoszok közül az első helyen mindenképpen azt érdemes megemlíteni, amelyik a szabadkőművesek és Trianon lehetséges kapcsolatát taglalja – egészen konkrétan akár olyan formában is, miszerint a trianoni békediktátum egyenes következménye a nemzetközi és a magyar szabadkőművesség ténykedésének. Az elmélet hívei közül sokan a Trianon előzményének és okozójának tekintett 1918-as őszirózsás forradalmat, valamint az azt követő Tanácsköztársaságot is a szabadkőműves ármánykodás folyományának vélik. A dolog nem új keletű: már az 1920-as évek elején megjelent a hazai közgondolkodásban, mikor is többen többféle módon próbáltak választ keresni arra a meglehetősen bonyolult és összetett problémára, hogy mi minden vezetett Trianonhoz. Az államszocializmus évtizedei alatt egyebek mellett természetesen ez az elmélet is hallgatott – mint ahogy a békediktátumról sem lehetett beszélni, és (jegyezzük meg gyorsan) a szabadkőművesség is tiltva volt –, a rendszerváltást követően azonban újra fölbukkant, mégpedig nemcsak elrejtve, esetleg szűk nyilvánosság előtt, hanem országos sugárzású filmekben és történelmi tematikájú folyóiratokban is egyaránt.
    Nem volna szerencsés most, ezen a helyen ezzel a mítosszal részletesen foglalkozni. Egyrészt azért nem, mert a Trianon-kérdés túl összetett ahhoz, hogy röviden elintézzük. Nyilvánvaló, hogy nem egyetlen út vezetett Trianonhoz, hanem több folyamat együttesen. A probléma túl bonyolult és összetett ahhoz, hogy pusztán azt a leegyszerűsített választ adjuk rá, hogy a békediktátum egy szabadkőműves-összeesküvés következménye. Másrészt – megint csak több okból eredően – kilencven évvel később az események megtárgyalásában és jellemzésében még mindig túl sok politika van ahhoz, hogy szimplán történelmi kérdésként tekintsünk Trianonra. Azt azonban, ha röviden is, de mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a reguláris szabadkőművesség egyik legfontosabb alapelve a politikamentesség: a szabadkőműves-páholyokban szigorúan tilos politikai kérdéseket megvitatni, és sem a szabadkőművesség egésze, sem az egyén szabadkőművesként nem nyilvánulhat meg politikai ügyekben. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy léteznek magukat szabadkőművesnek tekintő, ám a reguláris szabadkőműves-főhatóságok által annak el nem ismert szervezetek, amelyek olykor a politika vizeire merészkednek, azonban a reguláris szabadkőművesség egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy kerüli mind a politikai, mind a vallási kérdéseket, és egyáltalán, zárt, spirituális testvériségként tagjainak önépítő és önjobbító ténykedésével foglalkozik, nem pedig társadalmi és még kevésbé politikai ügyekkel. Az erre vonatkozó tiltás fölbukkan már a szabadkőművesség legkorábbi dokumentumaiban is, és azóta is több, megismétlő és megerősítő megfogalmazást nyert a szabadkőműves irányelvek, kötelmek között, továbbá az egyes Nagypáholyok alkotmányaiban.
    Nem kétséges, hogy azon személyek soraiban, akiknek szerepük volt Trianon létrejöttében, akad szabadkőműves érintettségű. Mint ahogy az sem vitás, hogy (maradva a mítosz sarokköveinél) az első világháborút követő forradalmak szellemi és gyakorlati előkészítői között is találunk szabadkőműveseket. Ám ha átnézünk a „barikád” másik oldalára, akkor azt látjuk, hogy bizony ott is vannak szabadkőművesek. (Az megint csak vita tárgya, hogy ezen forradalmaknak volt-e bármi közük is a háború utáni határokhoz.) A szabadkőművesség nem zárja ki, hogy tagjai politikai ügyekkel foglalkozzanak – azt azonban nagyon határozottan tiltja, hogy bárki is szabadkőművesként, avagy a szabadkőművesség nevében politikai tevékenységet folytasson. Egy politikus lehet szabadkőműves. Van is erre bőséggel példa a világtörténelemben. Ellenben senki nem politizálhat szabadkőműves mivoltában. Amikor egy szabadkőművespáholy-tagsággal rendelkező politikus politizál, azaz a munkáját, a napi ténykedését végzi, azt nem szabadkőművesként, hanem politikusként teszi. A szabadkőművesség legföljebb – humanista filozófiai rendszerként – egyfajta elméleti hátteret adhat politikus tagjai számára, ám semmiképpen nem közöl és nem sugall konkrét cselekvési terveket és irányokat. (Azt pedig itt megint csak nagyon röviden lehet, de mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a szabadkőművességet Trianonnal kapcsolatban is méltatlanul éri a nemzetellenesség vádja. Egyes országokban mind a mai napig az uralkodóházak tagjai állnak az ottani Nagypáholyok élén, akiket nemigen lehetne nemzetellenességgel vádolni. Magyarországon pedig olyan tagjai voltak a szövetségnek, akiket a köztudat is úgy tart számon, hogy igen sokat tettek a nemzet anyagi, szellemi és kulturális fölemelkedéséért: a teljesség igénye nélkül említsük meg Kazinczy Ferenc, Széchényi Ferenc, Festetics György, Klapka György, Móra Ferenc, Benedek Elek, Kosztolányi Dezső vagy éppen Hajós Alfréd nevét.)

    4. Térjünk át talán két kisebb fajsúlyú, ám mindenképpen izgalmas, ugyancsak a szabadkőművességgel kapcsolatos magyarországi mítoszra. Ezek pontos eredetéről jelen sorok szerzőjének nincs egyértelmű tudása, mindenesetre mostanság újra sokat lehet hallani ezekről is.
    A dégi kastélyban nemrégiben kis szabadkőműves-múzeumot alakítottak ki. Hasonló példát számos más országban is találunk, így a közvetlen közelünkben, Ausztriában is, ahol Rosenauban működik egy ilyen témájú kiállítás. Annak előzménye az volt, hogy a rosenaui kastély XVIII. századi tulajdonosai között akadtak szabadkőművesek, akik az épület egyik eldugott szegletében egy, a szabadkőműves-összejövetelek céljára szolgáló speciális helyiséget, úgynevezett műhelyt rendeztek be, ahol a környék szabadkőművesei találkozhattak rituális keretek között. A dégi kastély helyzete ezzel részben analóg: építtetője, Festetics Antal a család más tagjaival együtt ugyancsak szabadkőműves volt, később pedig – miután I. Ferenc osztrák császár és magyar király 1795-ben betiltotta a szabadkőművességet birodalma területén – a birtokában lévő, illetve a különféle forrásokból beszerzett és megvásárolt szabadkőműves iratokat és dokumentumokat az 1810 és 1815 között épült dégi kastélyban helyezte el. A kastéllyal kapcsolatos elméletek szerint Festetics Antal oly módon instruálta a tervező Pollack Mihályt, hogy az egyrészt szabadkőműves szimbólumokat helyezett el az épületen, másrészt kialakított egy, a rituális összejövetelekre használható helyiséget is.
    Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy mint említettük, a kastély építése azon időszakok egyikére esik, amikor Magyarországon tiltva volt a szabadkőművesség, melynek egy másik fontos elve az, hogy a törvényeket lehetőség szerint minden körülmények között be kell tartani. Ha tehát valahol a világon betiltják a szabadkőművességet, az javarészt azt jelenti, hogy addig, amíg az ennek föloldásáról szóló állami vagy uralkodói rendelet meg nem születik, ott nem lehet rituális összejövetelt (szabadkőműves szóhasználatban: „munkát”) rendezni. Elszórt kivétel lehetséges, hiszen a magyarországi betiltások idejéből is tudunk úgynevezett illegális munkákról, ám ezek nem szervezett körülmények között zajlottak, és maguk a szabadkőművesek sem tekintették szabályos munkának. Festetics gróf természetesen gondolhatott arra, hogy a tiltást egyszer föloldják, és ennek megfelelően terveztette meg a kastélyt, ám hogy ott valóban tartottak rituális szabadkőműves-összejövetelt, arra egyelőre semmilyen bizonyíték nincsen. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szabadkőművesség 1868-as újbóli engedélyezését követően, vagyis amikor újra lehetett legálisan szabadkőműveskedni, a család tagjai már nem voltak érintettek.
    A dégi kastély körüli elképzelések a kastély egyik oldalszárnyában lévő dísztermet tekintik a „munkák” lehetséges helyszínének – mondván, szokatlan, hogy egy efféle díszterem nem az épület közepén, hanem kissé elrejtve, oldalt kap helyet. Igen ám, csakhogy ez a terem ovális alakú, ráadásul jókora ablakokkal, nemigen alkalmas tehát szabadkőműves-összejövetelekre. Ha már effélét keresünk, akkor e sorok szerzője sokkal inkább tekinti lehetséges helyszínnek az épület túloldali szárnyában lévő azon, a díszteremnél jóval kisebb és jóval eldugottabb, csak az egyik oldalán ablakos helyiséget, amelybe nem a folyosóról, hanem több szobán keresztülhaladva jutunk csak el, és amelyből az az ovális alakú, kupolás mennyezetű beugró nyílik, amit az 1920-as években fürdőszobává alakítottak át, és amit a dégi kastélyról kiadott látogatókalauz a szabadkőműves iratok lehetséges tárolási helyeként említ.
    Annyi bizonyos: a XIX. század végén Abafi Lajos ismerte a dégi Festetics-könyvtár szabadkőműves iratait, és föl is használta azokat a magyarországi szabadkőművesség történetéről kapcsolatos könyve megírásához. Mint ahogy az is biztos, hogy a kastély homlokzatán valóban találhatunk a szabadkőművességhez, de máshoz is köthető szimbólumokat. Minden további elmélet egyelőre hipotézis – és a szabadkőművesség rejtettségéből és nehezen kutathatóságából következik, hogy erősen kérdőjeles, hogy ennél többre bármikor is fény derül.
    Egy másik mítosz, amiről még röviden szólunk, az a budatétényi úgynevezett szabadkőműves pincekápolnához kapcsolódik. Abafi Lajos azt írja már említett könyvében, hogy egyebek mellett a budai hegyek, valamint egyes budafoki, budatétényi sziklapincék szolgálhattak az 1795–1868 közötti betiltás időszakára esett állítólagos, különösen a János-napok körül, illetve a reformkorban gyakori találkozók helyszínéül.
    Budatétényben, a Jókai Mór utcában, egy hajdani présház pincéjében található az a pár négyzetméteres föld alatti helyiség, amit ugyancsak a szabadkőművességhez kötnek. A helytörténeti kutatások szerint a pince valamikor 1780 körül épült (a présház már nem áll), tehát elvileg nem volt akadálya annak, hogy 1795-ig legális (avagy esetleg később illegális) szabadkőműves-összejövetelt rendezzenek benne. Más kérdés, hogy méretei ezt nem igazán teszik lehetővé. Déghez hasonlóan ez a dolog is még bővebb kutatásokat igényel, mint ahogy ennél is ugyancsak kétséges, hogy a jelenleginél többet fogunk tudni róla. Az ajtóval szemben fölállított, fából készült díszítés (berendezés?) elemei mutatnak rokon vonásokat a szabadkőművességben használt szimbólumokkal – de mutatnak mással is. Az egészet megkérdőjelezi a bejárat fölötti, német nyelvű „Éljen a barátság!” fölirat, ami viszont nem igazán köthető a szabadkőművességhez. (Persze az is lehet, hogy a fölirat később került oda, hiszen ha tényleg találkoztak is szabadkőművesek a pincében, könnyen lehet, hogy ugyanez a helyiség más egylet, szervezet, afféle „holt költők társasága” összejöveteleinek is helyet adott.) Ahogyan Déggel kapcsolatban, itt is azt mondhatjuk, hogy a mítosz valóságtartalma nincs kizárva, de nincs is megerősítve. Szigorúan történettudományi szempontok alapján nem állíthatjuk, hogy akár a dégi kastélyban, akár a budatétényi pincekápolnában bármikor is rendeztek szabadkőműves-munkát. Kétségtelen azonban, hogy mind a két helyszín a köztudatban a szabadkőművességhez kapcsolódik, és ez (ahogy a bevezetésben szó volt róla) már önmagában is elegendő a vele összefüggésbe hozható mítoszok születésére.

 

Bibliográfia

Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon (Budapest, 1900)
Churton, Tobias: Freemasonry – The reality (London, 2007)
Cooper, Robert L. D.: The Rosslyn hoax? (London, 2006)
Encyclopaedia Britannica: Founding fathers – The Essential Guide To The Men, Who Made America (New Jersey, 2007)
Jászberényi József: A magyarországi szabadkőművesség története (Budapest, 2006)
Millar, Angel: Freemasonry – A history (New York, 2005)
Stevenson, David: The origins of freemasonry (Cambridge, 1990)

 

Megjelent: Napkút, 2009. aug.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap