A mohácsi vész gyásznapja (1526. aug. 29.)

Szerkesztő A, szo, 08/29/2015 - 00:20

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mohácsi ütközet emléknapja

1526. augusztus 29.
 

 

Az ezerszáz éves magyar történelemnek bizonyosan a legtöbbet emlegetett ütközete. A középkori magyar históriának a tragikus lezárása, és az ország három részre szakadásának a kezdete (a százötven éves török uralomnak).
 

Mátyás király halála után (1490) az ország hamarosan ijesztő romlásnak indult szervezetileg, katonailag, gazdaságilag, de a nemzetközi körülmények is Magyarországra nézve kedvezőtlenül alakultak. A hazai nemesfémbányászat a megnövekedett dél-amerikai túlkínálat következtében elértéktelenedett, a Habsburg-ellenes európai szövetség megerősödött a francia, török, velencei összefogás következtében. A parasztfelkeléseket az előző évtizedben Európa-szerte vérbe fojtották (pl. Németországban, de 1514-ben a Dózsa vezette felkelést is Magyarországon), így sok, későbbi potenciális katona elveszett a hadvezetés számára.
 

Aggasztó jel volt, hogy az új török szultán, I. (Nagy) Szulejmán 1521-ben elfoglalja a Délvidéken kulcsfontosságú Nándorfehérvárt és Szabács várát. Minderre a magyar királynak semmi érdemleges válasza nem volt (se pénze, se katonája), az erdélyi vajda (Szapolyai János) a királyi hatalom meggyengülésére számított, ami az ő királyságát segítette volna elő (ahogy történt is Mohács után). Bakócz Tamás 1513-ban eséllyel pályázott a pápai trónra, pápasága esetén komoly koalíciót kovácsolhatott volna a török ellen, - a pápaságból és a segítségből nem lett semmi.
 

A török 1526-ban valójában Bécs ellen indult, a szultán június 30-án hidat vert a Száva folyón, semmiféle ellenállást nem tapasztalt a magyar határvédelem részéről. Augusztus 14-én bevonult Eszékre, az egyetlen Dráva-parti városba, ahol át lehet kelni a folyón (a Dráva mindkét partja végig mocsaros). Hajóhidat építtetett, augusztus 22-én az egész török sereg átkel, és már a magyar Dunántúlon táboroz.
 

A török sereg (a mai hadtörténeti kutatások szerint) kb. 60 ezer fő volt. Ennek mintegy a fele szpáhi és janicsár. vagyis szervezett lovas és gyalogos (elit alakulat), a másik fele a csatlakozott népek hadaiból áll (köztük fosztogató martalócok is vannak). A janicsárokat puskával fegyverezték fel, a lőfegyver ekkoriban még ritkaság volt. A sereg erejét továbbá a kb. 160 ágyú jelentette, a török hadfelszerelés Európában akkoriban a legmodernebb volt. De a hadvezetés és a fegyelem valamint a felderítés is.

A magyar király, II. Lajos (a lengyel Jagello család sarja), július 20-án indul Budáról Tolnára, ahol a seregek gyülekezőhelye volt. A királyi sereg ekkor kb. 12 ezer főt tett ki, de várták Frangepánt Horvátországból, a cseh segédcsapatokat és Szapolyai hadait Erdélyből. A királyi sereg nagy része idegen zsoldos volt, közöttük kb. ötezer fő a pápai sereg. A had két vezére Szapolyai György szepesi gróf és Tomori Pál kalocsai érsek volt. A csata színhelyéül Mohácsot (illetve a tőle 7 kilométerre lévő Sátorhely nevű területet) választották ki, a helyszín (ahogy közel fél ezredévvel később megállapítható) a magyar sereg szempontjából kedvezőnek volt mondható. A magyar sereg ekkor már kb. 25 ezer főből állt (jobbára zsoldosok, illetve keresztény segédcsapatok: horvát, spanyol, német, cseh egységek). Frangepán Zágrábban gyülekezett, Szapolyai Szegedig jutott előre, a csehek nagy része Székesfehérvárig. Vagyis a magyar seregek nagy része (több mint a fele) nem érkezett meg az ütközet helyszínére, vagy nem is akart odaérni. A sereget 85 ágyú szolgálta. Maga a király Tolnáról, aznap reggel pedig Szekszárdról érkezett a csatatérre.

Mindkét harcoló fél fontolgatta, hogy az ütközetet elhalasztják, nagy volt a meleg, és csak sebtében volt idő a támadást előkészíteni. Reggeltől délután 3-ig álltak a magyar seregek a tűző napon (augusztus 29-én!), a törökök az erdők védelmébe húzódtak. Török bekerítési kísérlettel indult az ütközet, a király ezerfős testőrsége azonban visszaszorította a támadókat, Tomori rohamot vezényelt, a török balszárny visszahúzódott. (Tomori valószínűleg már ekkor elesett, pedig – érsek létére – bátor hadvezér és jó stratéga volt.) A török ágyúk (a történelmi hiedelemmel ellentétben) alig tettek kárt a magyar seregben, rosszul – magasra – állították a csöveiket, a levegőbe lőttek, de az erős hang- és tűzhatás komoly pszichológiai rombolással járt.
 

Az ütközet alig másfél-két óráig tartott, a török sereg döntő győzelmet aratott, a magyar sereg katasztrofális vereséget szenvedett. A magyar hadból mintegy 16-20 ezer ember elesett, az összes ágyú török kézre került (a magyar ágyúk közül csak kb. ötvennel lőttek), elesett négyezer lovas, Tomori (kalocsai) és Szalkai (esztergomi) érsek, nagyon sok magyar főúr, aki bandériumát vezette. A törökök cselt gyanítottak, nem hitték, hogy ez volt az egész magyar sereg. A csata másnapján folytatták előrenyomulásukat Budavár felé. Ha nincs Mohácsnál ütközet, talán egyenesen Bécs ellen vonulnak, és Magyarország megmenekül? – erre a kérdésre sose tudjuk meg a választ. Szeptember 12-én érnek Buda alá, hidat vernek a Dunán, Pestet elfoglalják, lakosait az utolsóig felkoncolják, az országot pedig Egertől Győrig végigrabolják.
 

Szeptember 15-én Pusztamarótnál (a Gerecse eldugott völgyeiben) még összegyűlt mintegy 20 ezer (főleg parasztokból álló) hadsereg. Szekértábort vertek és szembeszálltak a portyázó törökökkel. Három napig bátran verték vissza a török ostromokat, akkor a szultán ágyúkat küldött (a nem oly távoli) Budáról, a törökök felgyújtották a szekértábort, és az utolsó magyar seregtest is megsemmisült. Ez volt Mohács tragikus utójátéka, alig két héttel a nagy ütközet után (a pusztamaróti ütközet azonban máig sincs benne kellőképpen a nemzeti történelmi tudatban).

A mohácsi csatában (illetve a csata után, menekülés közben) meghalt II. Lajos király, a Mohácstól északra folyó Csele patak megáradt vizébe fulladt, a lova maga alá temette. Halálával nyitottá vált az uralkodás rendje – látszólag legalább is. Szapolyai János, mintegy Hunyadi Mátyást utánozva, a megszerzett koronával afféle „nemzeti királynak” nevezte magát, majd erdélyi fejedelemként a török hűbéri uraságát elismerve uralkodott Erdélyben. I. Ferdinánd a Habsburgok korábbi trónigényét elevenítette fel, - vagyis egyszerre két megkoronázott királya volt az országnak. Hamarosan (1541-ben) Budavár végleg török kézre került, mint török tartományi alközpont. Valójában ekkor következett be az ország három részre szakadása, amely mintegy másfél évszázadig tartott, mérhetetlen szenvedést és pusztulást okozva az országnak. A törökök által megszállt országrészek (a teljes Alföld, a Dunántúl déli és keleti része)döntően magyar lakossága elpusztult vagy elmenekült, - valójában a Kárpát-medence etnikai összetétele ekkor változott meg katasztrofálisan, a magyar nemzet kárára. Az 1680-as évek során a török megszállók lassan kiszorultak az országból, de az akkor már fél évezrednél hosszabb ideig fennálló Magyar Királyság visszavonhatatlanul elpusztult, megváltozott. Értékeit, városait, de legfőbb képen lakosainak jelentős részét elveszítette. Egy új elemekből, új elvek szerint alakuló ország keletkezett a régi helyén, amelynek (fájó és figyelmeztető) emléke azonban tovább élt, és máig is a magyar történelem alapkövét jelenti.

 

Mohács neve a magyar történelemben a pusztulással azonosult, az 1526-os ütközetet „vész” néven emlegetjük, ami veszedelmet és pusztulást egyaránt jelent. A „második Mohács” baljós kifejezés a II. magyar hadsereg doni katasztrófáját jelenti (1943-ban). Mohács neve az irodalomba, a művészetbe kitörölhetetlenül beleivódott, a „Több is veszett Mohácsnál” szállóige erre a pusztulásra, egyúttal azonban a törhetetlen magyar optimizmusra is utal.

A mohácsi vészről már korabeli (történészi igényű) feljegyzések születtek, Brodarics püspök már 1527-ben megírta a mohácsi csata történetét, amely napi valóságként szólt a résztvevőkhöz, az olvasókhoz. A tengernyi Mohács-irodalomból (önkényesen) egyet emeljünk ki. Nemeskürty István: Ez történt Mohács után című könyvét, amely a magyar történelem megszakadását és az újraindulás nehézségeit keresi, de inkább az 1526-ban működő magyarországi katonai, politikai és szellemi erők katasztrofálisan alacsony erkölcsi szintjét mutatja – kegyetlen őszinteséggel.

És két vers… Ady: Nekünk Mohács kell – írja, amikor az elbizakodottság és a nemzeti gőg rettentő veszedelmére figyelmeztet. Kisfaludy Károly egy évszázadon át tanított és szavalt verse némiképp ma is él a magyar köztudatban: „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / nemzeti nagylétünk nagy temetője: Mohács”, de ne felejtsük a hosszú költemény záró sorait: „Él magyar, áll Buda még, a múlt csak példa legyen most!”

A kalocsai érseki templom oldalánál Tomori Pál erőtől duzzadó bronzszobrának láttán állunk meg tisztelettel. A mohácsi csatatéren (Sátorhely a neve) emlékhelyet alakítottak ki, és a lehetőségig feltártak néhány tömegsírt is. Aki pedig ellátogat a Magyar Nemzeti Galériába, megrendülten áll meg Székely Bertalan festménye előtt, amelynek címe: II. Lajos holttestének megtalálása. Süvegüket megemelő vitézek láthatóak a képen, akik a verség és a pusztulás után is tiszteletet éreznek a nemzet és királya előtt.

 

 

Lukáts János

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap