Móricz: Rózsa Sándor (részlet)

Szerkesztő A, sze, 07/04/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

Lovas betyár

A ló jó ló, az már messzirül meglátszik, de aki rajta ül, az se kutya.

Fiatal a legény, de úgy megül azon a lovon, mintha belőle nőtt volna, mint ág a fából.

Úttalan jön a pusztán keresztül s vágtában.

Ugyan hová siet annyira?

A kovácsmester a nagy nyüzsgésben is messziről meglátta a lovast, s odaszólt az inasnak, hogy:

- Van-e készen patkó?

- Készen?

- Készen!

Szénégetőnek tőkén a szeme, kovácsnak meg a patkón, már ő messziről látta, hogy a legény csak hozzá jöhet. Patkolatlan, ménesbeli vad ló. Ezek a nyavalyás parasztok patkolatlan nyövik el a lovukat, meg nincs is a faluban hat pár ló.[1]

- Patkó van, majszter uram - mondta hirtelen a gyerek -, de szenünk nincs.

- Ha patkó van, minek a szén?

S meg se mozdult a mester, támaszkodva állott a szemközti kerítésnél s nézte, hogy osztozkodnak a Veszelkák.

Nagy lakodalom volt, hogy a Veszelkák osztozkodnak. Két testvér közül Péter elszármazott a faluból, elházasodott. Húsz esztendeig nem is igen hallottak róla, csak néha jött a hír, hogy gazdag embör lett, a várostól nagy bérelt földet kapott, s annyi a marhája, tán nem is tudja urát adni, hogy némely része honnan csapódott az udvarába. Aratók jártak arra, meg előfordult, hogy ismerős találkozott vele a szegedi piacon, kocsmában, csárdában, hol vagy a városházán; mégis mozog az ember. Így mindent tudtak egymásról.

A másik testvér, András, itthon maradt s folytatta a régi jobbágyéletet. Nagy szegénységben élt és örült, ha megvolt a mindennapija. Az öreg is náluk élt, már nagyon aggastyán volt, hetven felé járt, s kint hált a góréban, ott kuporgott magának, ahogy öregek szoktak. Nemigen beszélt, ha szóltak hozzá, akkor is hallgatott. Most aztán tavaly egészen el is hallgatott: meghalt.

Lám, azóta egyik izenet jött a másik után, hogy Péter megköveteli Andrást. Jussot akar.

Az egész falu fel volt zúdulva ezen az istentelenségen. Hogy még egy gazdag testvér húsz esztendő múlva jussolni jön. Igen ám, de akinek Krisztus a barátja, nem kárhozik az el. Veszelka Péter valahogy nagyon jóba lett a városi urakkal, s a szegények szószólója elrendelte, hogy Andrásék adják ki a jussot: a szegények a gazdagoknak.

Már az egyik tehenet elvitték a múlt héten, most azért jött szekérrel az asszony, az idegen asszony, Veszelka Péterné, hogy amit csak lehet, elvigyen. Csak nem adták ám oda. Könnyen nem.

Veszelka András nem szólt, szótlan ember volt, mint az apja, annál többet szavazott a felesége, Duló Marcsa.

A két asszony akasztotta össze a tengelyt.

- Nem röstelli ke, nem sül ki a szöme - sikoltotta Andrásné -, annyira gazdag asszony, olyan messzirül, nem röstelli az istentül, hogy egy szúvas ágyért meg egy rogyott lábú almárjomért el tud gyünni.

De Tövis Boris se hagyta magát.

- Neköm az én uram aszonta: el tudta űtet eriszteni az apja, mezítláb, semmi nélkül, egy szalmakalapba, aminek a teteje lyukas volt, az ódala mög le vót szakadva, oszt és ezök mög itt éltek az őseik házába, beszerezködve, jó fődön, jó gazdálkodással. Hát ű most mögmutatja, hogy ű se ebellötte kutya, neki is jár valami a nagyapák mög a nagyanyák holmijábúl. Neki kiadják! oszt neki elhozzák! vagy rájuk ereszti a vármegye pandúrjait.

Csakugyan két perzekutor jött Tövis Borcsával, két nyalka pandúr. Pirossal volt kihányva a ruhájuk, és akkora fejér pléhgombok voltak felvarrva sűrűen a dolmányukra, hogy a szeme is szikrázott a falusi gyerekeknek.

Nem volt mit tenni, ki kellett adni a jusst.

Csak az nem ment oly gyorsan. Már jó délelőtt óta civakodnak, s igazán épületes volna mind leírni, amiket egymás fejéhez vágtak az asszonyok, mert mai világban olyan már senkinek nem jutna eszébe.

- A görcs annyiszor húzza össze a kezedet, hányszor kihúzod a komót fiókját - így Duló Marcsa.

- Annyiszor tégöd a rossz, ahányat letagadsz a jussból - felelt meg Tövis Boris és így.

A falu tátotta a száját és éhesen nevetette.

A kovács azonban látta, hogy a pusztáról a legény már egészen közel jött, s otthagyta a gyönyörű nagyvásárt, és elébe ment a műhelybe a legénynek. Nem is lehetne könnyen megmondani, hogy melyik a ritkább a falusi kovács életében, a felfordult s veszekedő falusi jelenet vagy a patkolás. Ilyen civódás könnyebben kerül, mint munka. Lehet bagózni doszt. Ha a kovácsnak szene nincs, akkor bagózhat és köpködhet; úri dolga van. Koplalhat mind egész családostul; mert nincs ennije, de heverni heverhet felfordulásig.

A kis tanyai falu, a sok apró mezítlábas szalmasüveges viskó maga is elunta már az életét. A nömös városé itt minden, Szeged városáé az egész világ, ameddig a szem ellát, meg azon túl is.

- Aggyisten - köszönt már messziről a lovas legény.

Ez nem jó jel, mogorvább is lett a kovács rögtön. Nem jó az, ha a csikós előre köszön: az azt jelenti, hogy nincs pénze.

Csak bólintott hát neki, s azt se mondta, hogy fogadj isten, csupán úgy dünnyögött:

- Hun jársz erre, öcsém?

- Van-é patkója, mert ha nincs, hát lögyön ám!

A kovács ránézett az erélyes hangra. Nini, még fel van ennek vágva a nyelve. A lovon egy kemény kis legény ült, olyan szemei vannak, mint a parázs. Orra élesen ugrik ki kerek arcából, mint a madáré, aki avval vág. Fején túzoktollas gombakalap, szorítószíjjal az álla alá kötve. Különben aztán vékonyan van rajta minden. Hótt halálos zsíros ingben, gatyában van, de azért nem vásott vászon. Inkább új lehet, csak biztosan be van avatva zsírba, hogy egyszerre megadják neki a végleges színét. Úgy tartják, hogy a zsírba áztatott vászon soká tart, nem látszik meg rajta semmi. Ami igaz is. Azon már semmi se látszik meg. De a legény lábán csizma volt. Patkós csizma, még ugyan hegyesen tartja ám, holott még kengyele sincs, csak úgy szőrén-szálán ülte a lovat.

- Sürgős?

- Abbiony, sürgős.

- Van pénzöd?

- Ha nincs, lösz.

A kovács ránézett a legényre, megismerte. Nini, hiszen ez is röszkei. Biztosan azért jött ide lovat patkoltatni. Itt ugrált vót ez fattyúkorába a műhelybe... Sándor ez. Az árvák egyike... Andrisnak a fia, akit harminchat lólopásért akasztatott fel a vármegye. Jól emlékszik az anyjára is, szegény Örzsére, azt meg a betyárok verték agyon, mert ki akarta az ura nevét tisztázni, s rávallott Csonka Samura. Mingyárt nagyobb szeretettel nézdelte a helyre legényt.

- Há má itthun vagy? - mondta neki.

A legény egy cseppet sem ütődött meg. Úgy látszik el volt rá készülve, hogy a kovács megismeri, s elég rosszkedvűen morogta:

- Látja mestör uram, ha van szöme.

- De hetykén tudsz.

- Nohát.

- Mögtanútál...

- Mötanítottak.

A kovács felnevetett, de a legény semmit se. Talán a szája sarkában bujkált egy kis mosoly. Pedig szép fiú lehet, ha nevet. Olyan rózsás az arca, és sima, frissen van ez most is beretválva... Persze a csikós akkor beretválkozik, ha emberek közé akar menni.

Az inas fogta a ló kantárát, veregette a pofáját. A ló tajtékos volt; nagyon szép ló. A lába meg-megremegett, ki volt hajszolva. A kovács ezt is gondolkodva nézte: maga lovát még a csikós se hajtja ki... Vagy uraságé ez a ló, vagy ragadt. S ami ragadt, annak nincs becsülete, hiszen ha kidűl, majd ragad helyette másik.

- Ugorgy mán le, no.

- Mi van ebbe a faluba?

- Hát nagy a lakodalom. András bátyádat osszák.

S elmondta röviden a dolgot. A legény gondolkodva hallgatta.

- Mit keresnek itt a pusztázók?

- Hogy nagyobb lögyön az uraság.

Nézte a legényt. Nem látta rajta, hogy félne a pandúroktól. Inkább még azt mondta:

- Akkó mögyök én is, mögnézöm.

De aztán mégse mozdult.

- Gondótam, együvök. Úgyse vótam a születésöm fődjin, mióta innen elkerültem. Nagy a szögedi határ, dejazé az embör eccő-eccő hazaálmodik. Nem igaz?

- Szoktál álmodni?

- Nemigön...

- Mikó gyüttél ki?

- Még februárba, tizedikén. Má Bálint napján formán... Láttam egy szép lovat most az útba. Egy pejt. Úgy beleszerettem, mint egy jányba. Halasi embör nevelte, Bátori Bálint. Halasi nömös jobbágya. Rozgonyié... Oszt elvötte a lovat. Elvötte a zsellérjétű. Odatta másiknak, mérgesi tanyára.

A kovács ránézett.

- Övé. A lú.

A legény komor lett:

- Szögény embör csikaja.

- A szögény embör is övé.

A legény felhorkant:

- Akkor mi a szögényé? A huszonöt?

A kovács nevetett. Derülten nézett a legényre, aki csikós létére ilyeneket mond. Intett a fejével Szeged felé.

- Hogy tudtá'?

- Ki?

- Ki.

- Hát égy Kis Jani nevűve' vótam összeláncóva. Kihajtottak bennünket a szőlőbe - mondta oly őszintén és bizalommal, ahogy a családban kell felelni -, mögtanítottam osztán, hogy kő leverni ja vasat egymás kezirű, lábárú. Vótam én magánál inas! Forrasztáson kő ütni, míg e'pattan.

A kovács komolyan nézett. Négyéves lehetett, mikor innen elvitték.

- Visszamönté Kajla Jánoshoz?

- Nem.

- Akkó mé gyütté ki?

- Möguntam. Müller főkapitány aszonta, hogy egy Rúzsa József főkapitánynak az öccsibű nem lösz betyár, ü mögmutatja. Hát mindön fertály esztendőbe huszonötöt röndölt.

Hallgatott, a szeme szikrázott. Kék szeme most egész haragos sötét lett.

- Hányszó vötted ki jaz ángáriát?

- Háromszó.

Egyet hörgött.

- Emböröm esik az is - mondta a kovács elgondolkodva.

- De engöm az Isten se üssön mög. Aztat nem szívelöm. Nem tűröm. Még ha Müller főkapitány is. Még ha Rúzsa Józsefnek a tanítványa is. Rúzsa József akasztatta fel az én apámat, Rúzsa Andrást... Tudom én, ki vót az a Rúzsa József.

- Üsmertem, kemény embör vót. Ügön. Apádat ü köttette fő. Kurta vallatásra.

- Avval takaródzik? Hogy üneki principálissa vót?

Megrázkódott.

- Tuggya, József bátyám, sokkal tartozok én ezöknek a városi uraknak... Komiszárus, pandúr... Szeretöm üket...

A markában összeszorította a ló gyeplőszárát. Akkor azt újra kisimította, önkéntelen bokorra hajtogatta. Mintha azt akarná jelezni, hogy nem sajnálná felkötni valamelyikét... A kovács kiszámította, hogy háromszor huszonöt botütésnek a nyoma azért möglátszik ám hóttig a gatya alatt. Neki is megvan a farkcsigolyatörése a botozástul, mögvan a minden valamirevaló embernek, aki fel tudja emelni a fejét, ha urakkal szemben áll. Mert az urakkal meghajtott vállal, girinccel kell ám megállani, ha valaki szembe tanálkozik velük, akárkivel is közülük.

- Öcsém, én is tudom, mija... Én is be vagyok ótva... farkasalmáva'... Csak hát ma már a fijatalok nagyon kezdik elbízni magukat, hogy nincsen a török katona... Tudod-e, hogy abbajaz időkbe, mikó még itt járt a török, ha lóháti úr ment át az úton, a parasztnak, aki gyalogszörre' vót, annak ahogy möglátta a török urat, le köllött vönnija kalapját, oszt férreáni jaz útbú, mög úgy köllött neki állania, míg csak a lovas úr e' nem mönt a világbú, hogy má szömive' se látta... Így vót az az apáink mög annak az apái idejébe... De te mög még most is ott ülsz annak a lónak a hátán, pedig mán két pandúr erre nézöget.

- Nézzék ki a szömüket - morogta a legény, s még keményebbre igazította magát a lovon.

- Nem jó lösz most turuccolni - mondta a kovács -, mer éppen most szödik a legényöket. Viszik üket tizenhat esztendőre; katonának.

A legény még jobban bekomorult. Még a szeme is befeketedett.

- Nem komendálom, hogy engöm mögpróbájjanak - morogta.

- Oda is embör kő. Én is letőtöttem tizenhat esztendőt. A szép ifjúságomat. Mikor eemöntem, szögény apád még élt, mikó meggyüttem, még a sírját sé tudta mögmutatni sénki.

- Mit akar a zapámtú. Mindig csak a zapám.

- Jó csikós vót. Jó emböröm vót. Igön derék böcsületes magyar embör vót. Csak jót mondhatok rúlla. Az isten áldja mög az emlékezetjit is.

- Mér beszél kend így arrú, akit főkötöttek. Akit főakasztottak, arrúl csak köpni szabad.

- Kettőja, fiam. Kettő. Egyik a kötél, másik a böcsület. Én a té apádrú' csak jót mondhatok, soha mást, csak azt mondhatom, hogy az én jó istenem álgya mög az emléközetjit is.

- Mér mondja kend aztat?

S a fiatalember szinte nyöszörgősen dünnyögte a szót.

- Mögérdemli, fiam, aki hat gyerököt nevelt fő.

- Mér hatot? Mink csak ketten vótunk, Bandi öcsémmel.

- De mink mög négyen vótunk. Az én apám az ojan embör vót, hogy nem bírta a szögénységöt, nem szerette a hajdinakását, itt hagyott bennünket, oszt elmönt világgá. Mög se állott a tengörig. Ott mög hajós lőtt belőle. Itthon is hajós vót, révész a Tiszán, míg mög nem házasodott. Biztosan úgy gondúta, hogy neki úgy jobb lesz, vízön... Aszonta az anyámnak, hogy Julis, én nem nyugszok, én mestör akarok lönni. Há mink mik löszünk, aszongya édösanyám. Majd amit a jó isten akar veletök. Hát a jó isten ugyan nem sokat akart velünk, má mög is hóttunk vóna, de hazagyütt az apád, Rúzsa András bátyuram. Osztán aszonta a feleséginek: "Örzsi, úgy főzz, hogy a Julis gyerökeji mög ne hajjanak éhön." Így osztán mindennap egy fazékkal főzött nekünk Örzse néném. Hantos Örzsébet. A vót anyátok. Ha nem tudnád.

- Mégis főakasztották.

- Apádat. De anyádat nem akasztották fő, hanem a betyárok verték agyon. Mer fiam, a betyárba is van ám komisz embör. Sok hitvány, semmirekellő, nem odavaló van azok közt... Csak az afféléktől óvakoggyá! Mer az ojan, a' nem kíméli ám a legjobb barátját se.

- Nem tanácsolom az ojannak, hogy belém akaggyon.

- Nem is kő velük tanálkozni.

- Aki úton jár, nem mondhatja mög, kive' akar tanálkozni - s odanézett a perzekútorokra. Ezekkel se akart.

- Osztán űt is felkötötték - mondta elgondolkozva a kovács -, a Samut. Csonka Samut. E vót anyád gyilkosa...

- Milyen embör vót az apám?

- Jó tudott tamburázni. Hej, mikor már aztat elővette, akkó má mindönkinek repesött a szíve.

Közben a kovács előkészítette a patkót, s a szerszámokat. Így a legénynek is muszáj volt leszállani a lóról. Mert úgy mégse lehet a lovat megpatkolni, ha a gazdája rajta ül. Fogni kell a lónak a lábát. Ezt a sárgát meg különösen tartani kellett, mert még soha nem volt patkó a lábán. Igazán csak a kis gazdája kedviért hagyta magát megvasaztatni.

- Nem vagy elszegődve?

- Nem.

- Hm.

S a kovács előkészítette a szerszámokat, s a patkókat válogatta. Megnézte a ló lábát.

- Tartsad csak.

Avval az éles kusztorával lemetszegette a pata aljáról, ami felesleges. A hulladékot egy vederbe gyűjtötte.

- Írni-olvasni tudsz?

- Hun tanultam vóna? A madártúl?

- Hm.

A vederbe vizet öntött. Avval a lovat megitatta.

- Így hagyja a patkolást - tanította. - Ha mögitatják a maga forgácsárúl... Látod, ha óvasni tudná', ez benne van a csízijóba.

- Én csak egyet akarok olvasni.

- Mit? Pézt?

- Á.

- Bosszút?

- Á.

- Hát mit?

- A böcsületöt.

A kovács elgondolkozott.

- Azt az embör az apjátú' kapja.

S a Veszelkák felé intett.

- Itt vannak ezök, ketten, Pétör meg az András. A gyerekök se mind egyfélék. Itt is, ez a Pétör nem bírt mögmaradni a faluba. Mórán lakik, Mórahalmon. Tudom, hun, vótam egyszer nála. Lovat akart eladni, de mögnyilazta neki egy kovács, azt gyógyítottam mög. Láttam. Nem vót tiszta dolog. Orgazda vót abbajaz időbe. Mostanába nem hallottam felőle semmit. Egy lánya van... Itt van az anyjáva'... Jó elhózták, hogy az apja születési helyit möglássa... Ű szégyöll elgyönni, vagy mi? Gyüvő-menő embör lött... Én is a katonaságnál tanútam ki a kovácsmestörségöt... Tartsad csak ezt a csikót.

A legény megsimogatta a lovát, megölelgette s felemelte a hátulsó bal lábát. A kovács reszelgetni kezdte a patát.

- Mér? Mer az apám is aszonta, hogy ű nem marad a faluba örökös fődönülő parasztnak. Mestörségöt akar tanúlni. Biztosan mög is tanulta szögény, ha azúta agyon nem lőtték, mert vadásztak ám rá, hogy szökevény. De nekem mindig a fülembe maradt, hogy nem bolondság az, amit az apám mondott, hogy ü nem akar halálig fődönülő paraszt maradni, hanem mestörségöt tanúl. Én is a katonaságnál aszontam, má inkább mestörségöt, ha löhet... Mert ha egy családba bevöszi magát a szó, hogy iparos! mán azt a gyerök nem hagyi el. De még az asszony se, mer csak az asszony neveli fő a gyerököt... Hát te, nem akarsz mestörségöt?

- Még ráér.

- Rá?... Hát igaz, mi lögyön a betyár fiábúl. Betyár. Nem hagyják, hogy más lögyön, mert belekergetik. A betyárságba... Ez a Péter is, jól ismerem, vele gyerökösköttem ebbeja faluba. Mán akkó is olyan kacsmáró vót. Nem is tudom, ha nem betyár, de valami afféle löhet.

Most hirtelen setét lett a műhely. Odanéznek, hát valaki áll az ajtóba, de olyan óriási ember, hogy egészen elfogta a napot.

- Imre ez - mondta a kovács. - Ismeritek egymást?

- Én nem láttam soha - nevetett Imre, s egész arca olyan kerek lett, mint valami tök, ősszel. Irtóztató nagyra dagadt legény volt.

- Ismerjétök mög egymást.

- Mögmondtam kendnek József bátyám, hogy a szürkét el kő dugni? - nevetett Imre. - De igazam is vót. Most azt ángyom azt is elvinné. Pedig a' nem vót soha a zapámé, aztat én szöröztem.

S harsogva nevetett, amiből látni lehetett, hogy micsoda szerzésről lehet szó. Sándor élesen nézett a fiú arcába, megnyugodott. Igen tisztességes, jóravaló gyereknek látszott. De jó erős...

- Mijen a ló? - kérdezte.

- Jó csontos ló. Samunak híjják.

- Samu vót má a régi gazdájánál is, hát én bizony nem körösztőtettem át, nem vót kőtségem rá - s nagyon nevetett az Imre.

- E' se akar fődönülő paraszt maradni!

- Lógó lösz a neve! - mondta fellobbanva Rózsa Sándor.

- Lógó? - mondta Imre elcsodálkozva. - Löhet. Lógó.

A kovács nem nevetett. Értette. Hogy nem akarja Csonka Samu nevét hallani. Kínálva intett a legényre:

- Én nem. Mögmondta jaz édösapám, hogy: fiam, lögyé' betyár, szörözd mög, amit Pétör bátyád tülünk elrabó'.

Rózsa Sándor újra odanézett a fiúra, s azt gondolta, sokat beszél.

Imre nagyot nevetett:

- Én el is mönnék, de nem tudom, hun kő kezdeni. Nem mögy az úgy, hogy az embör csak béáll. Hova löhessen béállni. Most nincs is arravaló betyárgyerök a szögedi határba, csak az egy Sándor... Ahhó beállanék... De nem tudom, merre jár. Mög asse tudom, hogy köl néki valaki?... Most nem tudom micsinájjak, soha egy éccaka is nem merők itthon aludni; mert mindig félek, hogy rajtam ütnek a pusztázók, osztán elvisznek katonának... Nem tuggya ke, ez a két pandúr mit akar itt?... Csak ángyomékat kísérik, mint valami bárónét? Illyés az egyik pandúr, a másik meg Rácz. Rácz Pali. De szeretném mögszorítani valahun egyiket a nádasba... Mög tudnám mártogatni a fejüket a hínárosba.

- Nem kő annyit povedálni - mordult rá a patkoltató kis legény.

Imre végignézte a csikóst.

- Nem?

- Nem.

- Hát mi kő? Odaütni?

- Inkább aztat.

- Inkább?

- Inkább.

- Add ideja kezed, testvér.

A csikós ránézett. Fél kézzel eleresztette a ló lábát, odanyújtotta.

- Itt van, testvér.

- Ereszd e'ja lovat.

- Dógozik a kovács.

- De mög tanállak dógozni, a rossz lösz.

A csikós csak nevetett.

De azért eleresztette a lovat. A ló lelépett s felnyerített. Azt hitte, megszabadult.

- Ne bomoljatok - mondta a kovács.

Már akkor azok összementek.

Szorították, szorították egymás kezét. Veszelka Imre rángatta, táncoltatta a kis embert, akit súlyánál fogva át tudott volna dobni a háztetőn, de eccer csak kékült a feje, veresedett, felordított egy kurtát. - Höpp!

A csikós eleresztette az óriás kezét, amit alig ért átfogni rövid acélujjaival, de amit úgy megszorított, mint ahogy a satu a ráfot.

Imre meg csak nyitva hagyta a száját, hogy lélegzetet tudjon venni, s kiugró szemekkel nézte az ujjait. Mintha hurkából lettek volna vastag ujjai, össze voltak préselve s másik kézzel kellett szétválogatni őket.

- Aztajézusmárijáját... - morogta s beledugta a kezét a vizes dézsába, ami mellett ott volt a suskából csinált pemete, amivel a tüzet szokták élesztgetni, ha van tűz a kohóba.

De a csikós mintha nem is vette volna észre, fogta a ló lábát, s újra emelte, csak a kovács nem bírt egyhamar belefogni a munkába, annyira nevetett. Nagyon furcsa volt ez a hirtelen próba. Tetszett neki, hogy az Imre mögjárta. No meg aztán ő tudta már, ki a gyerök.

- Nem szeretőm, ha valakinek sokat jár a szája - mondta Rózsa Sándor. - Olyan embörre' nem löhet sömmit se kezdeni, akinek lepcsös a pofája.

A műhely előtt szaporodni kezdett a bámész népség. Elébb csak gyerekek tátották a szájukat. Mind taknyos volt, csipás. Sápadt, vézna gyerekek. Valamennyi mezítláb, csizmája senkinek se volt a lábán az egész faluban, hiszen nem is kell ilyen meleg nyári időben, hiszen csak égetne, még a por is perzsel, hát még ha a láb valamibe bele van szorítva. Megsülne talán, mint a hamuba a pogácsa. Nyíratlanok voltak a kis fattyak, a hajuk a szemükbe lógott. Csak ünnepekre nyírták meg őket, a nyírás úgy ment, hogy elvágták ollóval a hajuk végét a fülük felett körül, s mintha sapka maradt volna a fejükön. Most már régen volt a pünkösd, hát azóta jól megnőtt, vastag volt a bunda, mint a juhé.

Azután egy-két asszony húzódott erre. Soknak találták, hogy egy napra két látnivaló is került. Egyik a Péterné meg a lánya a szekéren, meg a pandúrok. Jaj, ez nagyon érdekes volt, kivált, hogy ezeket a kevély Andrásékat így megnyomorgatják. Vigyék is, igaz is, akinek jár, annak jár, s mér ne járna annak a fiúnak is, aki eltávozott. Mindent csak azok használjanak, akik itt maradtak, és az öreg Veszelkát a disznóólba kovártélyozták?

De azért ezt is jó vóna tudni, ki lehet ez a fiatal csikós, aki olyan jól ül azon a gyönyörű lován.

Még a férfiak is odagyűltek és bámultak. Ezek is szőrösek voltak, nagy hajúak, rongyos, piszkos ingben. Nem úgy beavatva az új ruhát, ahogy a pásztorok teszik, hanem vásottan, amint rajtuk elnyűtt, s itt is lyuk, ott is lyuk, kilenc macska nem fogna meg benne egy egeret, annyi egérlyukat hagyott a fahordás meg a szénahordás rajtuk. Nagy, málészájú parasztok jöttek, akiket még a hajdú se hajt el robotra, mert arra se jók.

Mind olyan volt, mintha éhes lenne, ahogy az is volt. Soha jóllakni nem tudnak. Nem is ismerik, mert mindig takarékosan kell beosztani, ha nem akarnak éhen halni. Meg is szokták már, hogy naponta egyszer esznek, legfeljebb kétszer. Reggel, meg este. Este jobb enni, mert akkor az ember úgyis aludni megy, hát kevéssel elüti. De az a telhetetlen, aki délben is zabál, az nem győzi a feneketlen lyukat: a szájat betömni.

Nagy dolog az, egyszerre három ilyen erős embert látni, mint a kovács, az idegen meg Imre.

Röszkének híjták a falut akkor is, pedig az ősi neve: Reszke. Talán azért, mert itt mindig reszketett az emberi nép az éhségtől. Még ebben az időben nem ismerték itt a paprikát, el sem tudták volna képzelni, hogy valamikor az ő ivadékaik a paprikatermelésből fognak valaha élni s télen-nyáron a kúton tapossák a maró erős paprikamagot a zsákokban, hogy a lábukat mind kirágja.

Búzát termeltek egy keveset, meg kölest, azt sokat és hajdinakását, aminek a nevét se ismerik száz év múlva a mai utódok. A krumplit abban az időben hírből is csak úgy hallották, hogy akik Szegedről hazajöttek, mondták, hogy ott a hatóság valami új, ehetetlen disznóságot parancsol rá a népekre, de nem is teszi azt senki a fődbe, mikor olyan jó a kása! Minek akkor efféle alávaló fődbe duvadó rothadékot parancsolni. De csak fel is kellene gyújtani a várost mind a négy sarkán, mert onnan jön a pusztára minden rossz. Legalább a Tiszának lenne esze és egyszer már öntené el a világ színirül, mosná le ezt a szégyenfoltot, ezt a Várost, mindenkinek a megrontóját.

Így beszélt a szegény nép, s próbálja meg valaki ma megmagyarázni, hogy mivel éltek ott az őseik, ahol ma olyan jó paprikásokat esznek, krumplival és avval a jó lével.

Ott állott a kemencezugban a paszuly, jó nagy fazékkal, arra jártak, míg el nem fogyott s a nehéz keletlen kenyérből vágtak hozzá. Ugyanis nem volt az asszonyoknak idejük, hogy a kenyeret jól kidagasszák, mert mostanában állandóan annyi csuda esik, hogy nem ér rá az ember a maga munkájára.

- Ebbeja faluba csak öreg embörök vannak? - kérdezte váratlanul a csikóslegény.

Mindenki nevetni kezdett rá.

- Jó embör, nem tudja kend, hogy aki csak munkabíró, mind elhajtották a hajdúk tőtést csinálni? Most, mikó legnagyobb a munkaidő. Ami kis kukorica van, be se löhet kapáni, mer hétfőn elmennek, csak péntökön gyünnek haza a nagy munkából a szögényök.

- Minek mönnek! - így a csikós.

- A fiatalságot mög a legényöket, fiatal házasokat, azt most hajtották el, mikó nem voltak itthon az embörök, mög a tőtésen fogdosták össze őket, vitték katonának. Mind ott vannak Szögeden a várba. Ott van rájuk fordítva a vaszár, mög a nagy fatengöly. Nem gyühet ki onnan egy is belőlük tizenhat esztendeig, csak nekünk szakad a szívünk szegény anyáknak, hogy erre nevejjük fő az édös magzattyainkat, hogy mikor már lönne belőlük valami haszon, akkó gyün a császár, oszt elviszi üket a vágóra. Jaj én istenöm, istenöm...

- Minek mönnek! - szól újra a csikós.

És rázendítette az egész csoport a jajveszékelést. Csak meg kellett pendíteni, s már kitört az asszonyi szívekből az égre hasító jajszó és a szájukból a szíveket összetépő sikoltozás.

Mintha egy nagy temető volna az egész falu, csak vonítottak és óbégattak a szegények. Szegény anyák, szülék, és szegény gyerekek is velük. Ebben a nagy fájdalomban a gyerek is részt vett, önkéntelenül érezték a fiúgyerekek, hogy nekik is csak az lesz a sorsuk s sajnálták is a bátyjukat, apjukat, mert hát azóta is még kevesebb lett a kenyér és az étel, mióta ezek elmentek. Csak ők hordták össze az ennivalót. Ha mást nem, sulymot a nádasból.

- Nem telik mán ecetlevesre se - kiáltotta egy fiatal asszony, s tördelte a kezét. - Honnan vögyünk ecetöt, ha az embört elvitték! Ki fog ránk keresni, jaj szögény, szögény életünk.

Soká tartott a lópatkolás.

S akkor csak megállott az ajtóban a két perzekútor. Előjöttek, mint a kutyák a dögszagra, nézték, vajon mi van itt. Mitől lett a nagy óbégatás, jajgatás, mikor mióta itt vannak, mintha csak le volna kötve a nyelve mindenkinek, egy pisszenés se volt.

- Mi van itt, há?

Kérdezték a derék szál, erős pandúrok. Mert a pandúr az mind olyan, mint a bika. Nem olyan, mint a szegény paraszt, akibe szinte hálni jár a lélek, hanem hússal zabált, erős, kövér, vaserejű nemes emberek. Hogy is merne betyár lenni a határon, mikor a város tizenkét ilyen perzekútort is tart.

A csikóslegény csak nézte, nézte a vasembereket, akiken olyan jó ruha van, hogy nincs azon egy repedés, egy szakadás, mintha csak most vették volna ki a szekrényből. És kard van az oldalukon, tenyérnyi széles palloskard, derék, hajlott pengéjű, amivel gyönyörűen lehet nyakazni, még a hóhérnak is mögtöszi, olyan hatalom.

- Te mit akarsz itt, fattyú? - kérdezte az egyik pandúr az idegen fiút.

- Perzekútor lönni - felelte az. - Azt nagyon szeretnék.

Erre kacagásba tört ki a két csendbiztos.

- Perzekútor? - mondta a másik. - Még hogy perzekútor! Tán úgy is mondhatnád, úr! Perzekútor uram!

- No hajjuk, micsoda ágybú kőtté', hogy ilyen fő vetöd a szömödet? Ki vagy? Hogy híjjnak?

- Az én nevem Bátori. Bátori Bálintnak vagyok a fia. Tudják-e, ki az a Bátori Bálint Halas városába? Nahát annak a fia vagyok én. Én is Bálint. Bátori Bálint.

A kovács csak nézett. De vigyázott, észre ne vegyék, hogy elbámul a gyerök füllentési képességén.

- Osztán szögedi pusztázó akarsz lönni?

- Itt vagyok a szögedi ménesné', ahun a halasi gazdák csapják ki lovajikat. Mágocsiná' vagyok, a számadóm Mágocsi uram, kérdezzék meg tülle Bálintot, a bujtárját. Mégpedig a legkedvesebbik bujtárját neki.

- Jó van, fiú, jó van, azér nem kő olyan nagyon kijabáni. Mást se a gólya kőtött, hallode!

- De ha te a Mágocsi tanyás csikósnál szógálsz, hogy kerűsz te fősső tanyákrú' ide Röszkére?

- Ezt a lovat viszöm az új gazdájáhó. Mer ez el van adva, de a gazda nem vöszi átal patkolatlanú, azér kell nekem eztet mögpatkótatni. Útba esött ez a kovácsműhely, hát begyöttem. Ennyijaz egész.

- Jó ló.

- Nagyon fajin kis ló.

- Nem is tudom, hun láttam ennél jobb lovat mostanába.

- Én láttam egyet - mondta a csikóslegény, aki egyszerre olyan kedves, mesélő, vidám fiú lett, hogy az asszonynép mind szájtátva figyelte. Hogy egy ilyen pusztai, hogy meg tudja mondani! De gyönyörű! A lelkemadta! - Az úton, ahogy gyüttem, szömbe gyütt rám egy szekér. Annak a saraglyájához vót kötve egy pejkó. Hát az aztán ló, a zanyját neki. Micsoda ló! Fijatal ló, hanem még a szívem is mögszorútt, ahogy mögláttam. Úgy bele löhet szeretni, mint a legszöbb jányba.

- Hohó öcsém, Bálint, csak te ne szeress bele jabba ja lóba, de sömmitelenfélébe, mert osztángat hozzád ragad, akkor pedig úgy jársz, ahogy Rúzsa Sándor.

A kovácsnak megfagyott a szeme, most mi lesz.

- Hát az ugyan hogy járt? - kérdezte vidáman a legény, s egészséges fogai kiszikráztak, ahogy nevetett. Kék szemei csillogtak a boldog jókedvtől.

A perzekútorok is nevettek.

- Kurrentájják. Úgy járt.

- Mér kurrentájják?

- Mióta megszökött a szögedi nagyhögyön a szőlőbe, mer a zsivány gazembör leverette a lábárul a vasat, úgy menekűtt e', hogy a kezin vitte' a láncot, de a lábán egy pimasz cimborájáva eltörette a láncszömet. Az annyuk ne sirassa őket, csak egy szömet kalapáltak le egymásnak a vasával, olyan szömet, amit a kovács talán nem csinált mög olyan akkurátusan, ahogy kő...

- Vagy a rozsda mán mögötte - mondta a kovács -, mert a vas nem olyan erős ám, mint az ember, az nem bírja a nedves, főd alatti pincéket, elrozsdásodnak, elszakadnak. Azér mondja vitéz uram a nóta is, hogy

kilenc fontos vasbú
hármat eszagattam
a negyediket is
jól megvásítottam

Mindenki nevetett. Nagyon tetszett a népnek, hogy ilyen kedves beszélgetést hallgatnak, hogy a fegyverösök is tudnak mást is tenni, nemcsak ütni, verni, hanem azok is emberek, és jól el lehet velük beszélgetni.

Má még dalolnak is együtt, betyárnótát danolnak.

- Szóval azt kérdözted, öcsém, mit tött Rúzsa Sándor. Hát még nem hallottad, hogy mindenfelé csak rulla danónak?... Az annyát neki, hiszen ahun valami történik, akár lólopás, akár ökör, akár sertvés, akár házat ásnak ki, mindönbe csak az a felelet, hogy Rúzsa Sándor tötte.

- De hiszön csak kerűjjön éccő kézre, sémmi mög nem menti az istrángtú. Nyakába neki és főhúznija fára. A zelső fára. Sehol mög nem á'hat a zembör, hogy valami újabb mög újabb gazságot né halljon.

- De hát, ha annyi kárt tösz - mondta tisztességgel a csikós legény -, akkor mé nem fogják mög?

- Tizenkét szeretője van, azokná duggatja a kincseit. Kivált van egy halász, annak a lánya a kurvája, anná van a legtöbb aranya elrekkentve a sásba. Hej, ha arra rá tudnék bukkanni, tudom én is abba hagyhatnám a perzekútormestörségöt, e'möhetnék szöbb szöröncsét próbálni.

- Hát perzekútor uram, ha mögtaná'ná, nem kék azt beszolgáltatni a hatóságnak?

- Elég vóna neköm az is, ami abbú' mögmaradna, öcsém. Mer az felire megy. Mögmondom, hogy te is tanujj belőle. Aki a zsiványt erőve' lefogja, vagy agyonveri, vagy be tuggya elevenen szó'gátatni, annak a zsákmány fele jaz üvé... De ha csak úgy suttyomba tanájja is mög, osztán beviszi, amit tanált, hát amit beszó'gáltatott, annak harmadát mögkapja... Hát énneköm ez a harmada is elég vóna... - nevetett öntelten.

És vele nevetett mindenki.

- Nem pályázik a felire, kardos uram? - szólt oda egy éles nyelvű menyecske. Amin kuncogva nevetett mindenki.

A perzekútor megpödörte a bajuszát, megnézte a menyecskét. Abba a pillanatba meg is tetszett neki; nem szólt, mert azonnal arra gondolt, hogy addig ebbül a falubul el nem megy, míg ezt a fiatalasszonyt meg nem kóstolja.

- Vögyenek fő engöm perzekútornak - mondta a legény -, fogadom istenem, én nem retirálok mög a feles haszon elül.

- Tán még a Rúzsa Sándorral is ki akarnál kötni?

- Nem nézőm én, hogy ki. Ha én perzekútor vagyok, én csak a kötelességömet nézőm.

- Hallod-e, sógor - mondta a perzekútor, s közelebb lépett a menyecskéhez, s míg a kollégájához beszélt, az asszonyt vette kerülőbe. Bajszához kapott meg az asszonyka kötőjéhez, szóval mindenképpen szorgalmazta, hogy ez értsen belőle, mi a sorsa. - Hogy ü még a Rúzsa Sándort se nézi... Én meg ezt a rúzsát nézöm... de micsoda büdös kis pofája van neki...

- Mönnyön mán - mondta a menyecske, aki már megbánta, hogy az elébb elkukorikulta magát.

De most már hiába húzódozott, a kardos csak nyomult utána; hamarosan kívül voltak a műhely félszerén, az udvaron, de a gyáva falusiak közül senki se mert utánuk menni. Az asszony csak hátrált-hátrált, egészen hátra húzódott a kovácsműhely háta mögé, a kardos oda is utána ment, a falnál megfogta, ahogy a kakas szorítja meg a tyúkot, aki fut előle, beszélni kezdett neki, úgy kurrogott és karácsolt, nem volt annak semmi értelme, vagy ha volt, csak ő tudta, mi volt. És senki se ment az asszony segítségére, de sőt figyelembe se vették a dolgot.

A kovács észrevette, mi van odaki, de okos volt, hogy elterelje a figyelmet:

- Hogy jutottam eszödbe - kérdezte -, hogy ide gyüttél olyan messzirül patkóltatni?

Vette észre, hogy most majdnem elszólta magát, oly bizalmasan beszélt hozzá, mint a Rúzsa András gyerekéhez, akiről tudja, hogy valahol Felső-Szegeden csavarog... Mingyárt igazított is, hogy a legény el ne tévedjen:

- Halasrú, vagy hogy mondod? Bátori?

A legénynek tetszett a kovács okossága, magában mosolygott, de az arcán nem látszott meg.

- Bálint... magának én csak Bálint vagyok... mi?... Hát mifelénk azt mondják, hogy csak egy van igazi patkolókovács, hogy Bak Józsi a mestörök mestöre.

- Micsoda? - nevetett a mester. - Mestörök mestöre?... Má én nem tudom ki vagy, felőlem magaja Jézus Krisztus is löhetsz... Én pedig nem akarok úgy járni, mint a tápai kovács a Jézussal.

- Hát a hogy járt? - kérdezte eccerre mindenki.

- Az úgy járt, mert az akkó vót, mikor még a Jézus le-lenézett a fődre. Szóval elkerült Tápára is, osztán ott lelt a kereszt alatt egy kovácsműhelyt, arra ki vót írva, hogy "mestörök mestöre".

Mögcsóvájja a fejit a Jézus, oszt bemögy.

(Már mindenki nyitva felejtette a száját, hogy a Jézus Krisztus, a mi Atyánk, Istenünk egy fia... Nevettek.)

- Löhet-e itt patkótatni?

- Löhet.

- De én magam akarnám a szamaramat mögpatkóni, mer én is kovács vónék egy kicsit.

- Azt is löhet.

Hát a Jézus szerényen babrált a szamarával.

- Lássuk a tudománt - aszongya a kovács.

Akkor a Jézus előveszi a bicskáját, oszt levágja a szamarának a lábát térdbe, behozza s beleszorítja a satuba.

(A nép borzongva kacagott. Még ilyet nem hallottak.)

A kovács mög nézi, nézi, most valami újat tanul. Nagyon nézte a dógot.

Hát mögpatkóli takarosan a szamár lábát, még ki is pucolja, akkor ráköp, mögnyálazza, oszt visszaragasztja mind a négyet.

(Jujj! - borzongtak a hallgatók s nevettek nagyon.)

Egy gazda meg éppen hoz egy pár lovat patkoltatni. Löhet-i?

- Löhet - azt mondta a kovács -, csak várjon kend, míg a legény végez.

Hát kérdi a Jézus, mit fizet?

- Sömmit - azt mondja a kovács.

- Jól van - mondja a Jézus és el.

- No hozza kend a lovát.

(Az emberek már előre nevettek.)

Kiveszi a késit s kezdi levágni a lónak a lábát.

(A hallgatóság, mint a gyerekek, a hajukat marták. No, szegény ló.)

Mondja a paraszt:

- Micsinál kend, mestör úr? Elvérzik!

- Bízza ide. Münk eztet így szoktuk utóbbi üdőbe.

Hát beviszi a ló lábát, beszorítja a satuba, mögpatkolja.

Köp aztán rá egy nagyot, mögkeni, ragasztja vissza, de nem ragad.

(A falubeliek futottak előre az utcán, mi van itt ilyen nevetség?

Mindenki nevetett, csak Rózsa Sándor nem nevetett. Az ő füle kifelé figyelt, mintha asszonyi sikoltást hallott volna. )

Mögijed a kovács, mondja:

- Szaladjatok mán az után a gyerök után, hogy mit kő most csinálni?

Visszahíjják a Jézust.

Hát a csak ráköp a ló lábára s visszaragasztja.

Főragasztotta neki. De mög is mondta a kovácsnak:

- Hajja kend. De levegye kend a siltet, hogy mestörök mestöre. Írja csak ki, hogy "kovácsmestör".

Mindenki fellélegzett, sajnálták volna a szegény lovat, s a kovács ránézett Rózsa Sándorra:

- Hát én is csak kovácsmestör vagyok, hallode... Bálint fiam...

De Bálint fiam azt látta, hogy egy gyerek már régen kikukucskál s hátrafelé les. Az anyja is észrevette s visszarántotta:

- Nem gyüsz, te pokol!

A Rózsa Sándor szeme égett.

A perzekútor nem vött észre semmit. Mondja, úgy kiszáradt a torka a nevetésbe, megkínálhatnák egy kis borral. De ezen meg mindenki nevetett.

A gyerek azt mondja az anyjának:

- Nézze mán... Zsófi nénémet a kardos űzi.

- Űzi a nehézség. Mi közöd tülle, ha űzi, űzi. Ne tátsd olyanra a szömöd te disznó, ami nem rád való. Ne láss, ne hajj, sömmi bajod se lösz életödbe.

A legény a lónak a negyedik lábát tartotta.

- Ki ez a pusztázó? - kérdi.

- Rácz Pál - súgta egy öregasszony. - Felesége van neki Alsón, mégis űzi Maradék Pálnét. Az urát elhajtották tőtésre, a feleségit meg a perzekútor űzi.

A kovács megrettent.

Megállott a kezében a kalapács. Éppen a szöget akarta beütni a ló patájába.

- Ne beszéljen kend, senki se kérdözte - s hangosan, hogy a másik puskás is odafigyelt: - Nem löhet dógozni ettű a sok büdös vénasszonytú. Mit gyűlnek ide? Nagyobb látnivaló van Veszelkáéknál. Ott tátsák a szájukat!

De most felforrósodott a vér a legényben, intett Veszelka Imrének, aki mint egy boglyakemence állott, folyton csak őt nézte. Az jött, átvette a ló lábát.

A betyár megsimogatta a lovat, megveregette a nyakát, valamit súgott a fülébe, akkor minden izgalom és sietség nélkül kilépett a fészerből.

- Mi az, mi az? - kérdezte a másik pusztázó, aki háttal volt nekik s a parasztokat heccelte, de megsejtette, hogy a társával van valami.

- Semmi, csöndbiztos uram - mondta a kovács és vidám arcot mutatott. - Mingyán möglöszünk mán evvel is. Még hogy soká tart.

Úgy tett, mintha azon volna szóváltás, hogy ő lassan dolgozik.

- Ezt se löhet főfújni. Nem Krisztus az embör.

Pár pillanatig mindenki a kovács ügyes kalapácsolását nézte. Nincs még egy ilyen ügyes patkolókovács a szögedi alsóhatárba, mint ez a Bak Józsi röszkei kovács.

Rózsa Sándor éppen akkor ért a műhely mögé, mikor Rácz Pali a halálsápadt asszonyt mind a két kezével megragadta s csókolni kezdte. De úgy csókolta, mintha kettéharapná a nyakát. Egész elvesztette a fejét, tele lett vérrel és vaksággal. Mint a kutya, ha bagzik.

- Hé! - kiáltott rá a legény, mint egy farkas, elkapta a gallérját és visszafelé fordította magához a fejét.

Azt ne mondhassa, hogy hátulról támadott rá. Még el is eresztette egy pillanatra, hogy összeszedhesse magát.

De már a másikban egy irtóztató pofont adott neki.

- Ez a pandúrböcsület? Ezért küldtek tégöd ide? - rivallt rá rekedten. - Hogy a szögény asszonyokat űzd?

Bal kézzel adott neki egy ütést, a fejibe, olyan taszító ütést, hogy a pandúr belezuhant a falba, s keményen megütötte a fejét.

Most aztán adott jó néhány öklözést, míg csak az szó nélkül össze nem esett a lába előtt.

Akkor felkapta a puskáját, jól megnézte, s odaütötte két kézzel a fal sarkán egy a vályogból kiálló téglához. A fegyver egycsövű régi, rossz puska volt, abban a pillanatban kettétört, azaz kiugrott a vascső a reves faágyból.

Most lehajolt, kivette a perzekútor övéből a pisztolyát: megnézte, meg volt töltve fojtással.

De már a menyecske nem volt sehol. Az elfutott, mint a megriasztott jérce. Meg sem állott hazáig s ott bezárta magára az ajtót.

Távolról emberek látták, hogy itt történik valami a perzekútorral, ijedten állva maradtak, senki se mert közeledni. Eddig úgy tettek, mintha nem látták volna a perzekútor mit csinál, most meg amiatt állottak, hogy tanúk ne lehessenek, hogy a betyár mit tesz a pandúrral... A szegénynek minden baj. Mindenki csak hatalmaskodik, ők meg mit kapnak, csak ők isszák meg a levét. Lesz egzekúció, gondoltak már most is rá az öregek, az egész falu szenvedni fog ezért... De nagy legények is a pusztai betyárok, nem néznek se istent, se embert, ha éhesek, esznek, ha szomjasak, isznak, ha megdühödnek, ölnek. Ők az urak, ki merne ellenük állni... Jaj istenem, istenem, mér nem adsz már emberi szívet a nemeseknek. A perzekútor mind nömös.

Rózsa Sándor ott hagyta a perzekútort a földön. Az nem vesztette el egészen az eszméletét, de érezte, hogy a gyerek erősebb nála, fegyvert is veszítve, hagyta, még tettette is a hóttat, patakzott a fejéből a vér. A legény azonban bement a fészerbe, felemelte a pisztolyt, s mire valaki észhez tért volna, elkiáltotta:

- Fő a kézzel, hé!

Mindenki tartotta fel a két kezét.

De Illyés uram volt legjobban megijedve. Puska a vállán, páros pisztoly az övében, s fel kell emelni a kezét, mert ez a betyár csak éppen őrá vadászik. Mi baja?

Csak fel kellett hát emelni a kezét, ha ez azt parancsolja, s engedte, hogy a fiatalember elszedje az övéből a két pisztolyt. Meg a tőrt, kést. Meg a válláról is levette a puskát. Ez is olyan régi egycsövű puska volt. Nem is lőne vele, csak ijesztésül. Nem nagyon voltak felfegyverezve a város cselédjei, hiszen alig került lövésre a dolog egész nyáron. Tavasszal megcsinálták a puskába a fojtást, ősszel sütötték el, még a nyulat is inkább vassal fogták. Nem is volt puskaporuk sem. Kevés volt, avval meg be kellett számolni.

- Testvér, öntsé' csak egy marék vizet ebbeja kulacsba - adta oda a pandúr fegyverét Veszelka Imrének.

Imre rögtön megértette, a tenyerét belemerítette a kovács dézsájába. Belemerítette a tenyerét, aminek még most is jólesett a szenesvíz.

Aztán a vizet gondosan belecsorgatta a puska csövébe. No evvel nem lőnek egyhamar, míg a por ki nem szárad benne.

Illyés uram köhintett. Még mindig nem tudta, hogy mi történik.

- Mög vagy te bolondúva, te?

- Ne pofázz! - mondta a betyár, s bevillogott a szeme a perzekútorba.

Aztán a kovácshoz fordult. Övibül kivett egy erszényt.

- Magának mög aszondom. Aszondom, hogy fogja ezt az erszényt. Vögye ki belőle, ami magának jár, a többit pedig adja oda Maradék Pálnénak. Három gyeröke van neki, jó lösz szögénynek a nagy ijedtségre. Kinyérre.

Avval megint a pandúrhoz fordult:

- Maguknak mög, Ijjés uram! Énneköm magáhon semmi közöm. Tuggya mög, hogy maga neköm nem vétött. Nem maga ellen van, de hát nem hagyhatom magamat én se... Rácz Pál uramnak, a kollégájának, említse mög, hogy ha száz esztendeig él, mög még egyig, akkó is soha többet ilyet ne cseleköggyék. Mer ha cseleköszik, éppen úgy utoléri a bot, mint inast... Mögértötte?... Mönjön, mossa föl, Ijjés úr. Egy kicsit be tanáta ütni a koponyáját a falba...

A perzekútor mélyen meg volt sértve. Az arca égett a szégyentől, hogy ennyi ember előtt, asszonyok, gyerekek előtt ez a semmi fiatal fiú így mögleckézteti.

- Mondja mög a társainak is odabé, Szöged városába, hogy ennekutána nem komendálom, hogy nyakló nélkül bánjanak a szögénnyel. Mer a szögény is embör. Tudja-e, éppen olyan embör, mint maga, ha páros pisztolya van is a derekán, mög ha tőtött puska van is a vállán. Mer a puska levöhető, tudja-e, osztán akkor maga is éppolyan semmi lösz, mint az, akinek sose vót a vállán. No röndbe van a ló? Mestör úr?

- Röndbe - mondta a kovács, aki közben reszelte a ló patáját, s igyekezett úgy tenni, mintha rá semmi se tartoznék más, csak az, hogy a ló patkolása becsületére váljon.

Most a lovat eloldotta, s a kantárt odaadta a legénynek, aki a töltött pisztolyt még mindig felvont kakassal tartotta, s folyton a perzekútort nézte, nem akar-e valami elszánt dolgot kezdeni.

Mikor fent volt a ló hátán, a ló táncolni kezdett alatta, s ő csak fél kézzel tarthatta, mert a másikban folyton a pisztolyra kellett vigyáznia. A ló meg nyugtalan volt csizmában, nem értette, mi az a nehéz a talpán: neki is meg kell szokni patkót a lábán.

Azt várták, hogy a legény egyenest nekimegy a legelőnek, siet a nagy pusztaságba, de váratlanul az éppen oda indult, ahol a legtöbb ember volt, a Veszelka-ház felé. Azért ment arra, hogy fedezze magát az emberekkel. Ha egyedül megy a pusztába, ki tudja, hátha van még a perzekútoroknak valahol lövőszerszáma, csak rápuskázhatnak...

A Veszelka Péterné szekere már útra készen állott, Juliska már fent ült a bakon, onnan bámulta a csodát, az anyja meg a ház előtt állva.

- Kija? Miféle ja? - hallotta Juliska.

- Bátorinak mondja magát - beszíltek. - Bátori Bálint. A vón a neve, ha igaz.

Mindent tudtak, már mindent megbeszéltek az ijedt falusiak. Mikor a fiatal legény erre táncolt a lovával, úgy csudálták, majdnem megéljenezték, csak azért nem mondtak vivátot, féltek a perzekútoroktól, de az öreg asszonyoknak mindnek könnybe úszott a szeme. Nagyon meg tudták érteni, micsoda vállalat volt a legénykétől, hogy puszta kézzel két fegyveres hivatalos embert letört, megtanított. Mióta az eszüket tudják, ilyen eset nem volt. Ki mert volna. Egy egész falu nem mert volna soha szembe szállni két fegyveres perzekútorral. A falusiak tudják, mi annak a következménye, hiszen ha valaki ilyet mert volna egy községben, másnap már a katonaság szállotta volna meg, felégették, felperzselték, megtizedelték volna az egész falut, vagy az isten tudja, mit tettek volna vele. De hát betyár, betyár. Ki tudna egy betyárért felelősséget vállalni. Iszen így is megjön ennek a böjtje, de az uraknak meg kell ismerni, hogy a betyártól még jobban kell ám félni, mint a szegénynek a perzekútortól, mert az mégis úriember, törvénye van - de a betyár nem ismer se istent, se embert, ha megvadítják...

Jaj, minek is kell ilyennek történni. Az a Maradék Pálné is mit jártatja a száját, mindig ilyen nyelves volt ez a Nagy Zsófi, most osztán lehet szenvedni miatta...

Rózsa Sándor akaratlanul is rápillantott Veszelka Juliskára, aki úgy ült egyedül a szekér első ülésén, fogta a két ló kantárszárát, mintha azt hinné, hogy nem lehet meglátni.

- Hüpp, be csúf - füttyentette el magát Rózsa Sándor, ám nagyot nevetett.

Aztán még egyszer visszanézett, hogy mi az, mért bámul rá ez a sápadt lány, a két piros folttal az arcán, mint valami kígyóra.

Juliska csakugyan éppen azt gondolta: hogy nem tetszik neki!

Még meg is rázta egy picit a fejét, hogy ez bizony nem!

- De a formája töszi - mondta magában Rózsa Sándor.

Avval elvágtatott; csak már jó messze mondta újra magában:

- Formája van neki.

A ló az új patkóban úgy felvágott, mint a sárkány. Hányta, vetette magát, le akarta rúgni a lábáról a négy vasat, hogy nem ment, annál eszeveszettebben indult a pusztának előre, egyenesen napkeletre, bele az esteledő égbe.

Mindenkinek dagadt a szíve.

Mindenki úgy érezte, hogy itt valami történik őérette. Hogy ez az ördöngös fickó paripájával szabadon van, és se a vármegye, se a város tömlöcében nincs, se katonának el nem csípték. Nagy eset az, hogy van ilyen parasztgyerek, ha csikós is.

Csak nincs szebb. Ez a legelső a világon. A ló meg a még jobb lovas.

S mintha magátul gyúl ki a réti tűz, felcsengett a nóta:

mikor rúzsa sándor
felül a lovára
aranyrojtos gyócsgatyája
lobog a tiszára
nézz ki rúzsám nézz ki
ablakod firhangján
most mögy erre rúzsa sándor
sütétpej paripán
arany a zablája
ezüst a kantárja
gyémántkűbül van kirakva
a nyerögszörszámja

- Tik mit danótok? - kérdezte nagy szemekkel a kovács, akinek tele volt a marka pénzzel, de a világért meg nem csörgette volna, hogy valaki meg ne sejdítse, hogy a szegény kis menyecskét meg ne fossza, meg ne rontsa.

- Új nóta! - feleltek a fiatalok.

Titokban mondta a kovács; a pandúrok felé lesett:

- Ű vót itt!

Mindenki kerekre nyitotta a szemét és eltátotta a száját: Rúzsa Sándor?

Csak úgy repedt a tüdő, ahogy fújták:

arany a zablája
ezüst a kantárja
gyémántkűbül van kirakva
a nyerögszörszámja

Már lehettek itt a pandúrok meg a Veszelkák, mindenkinek mintha megszépült volna az élete.

E vót Rúzsa Sándor? Ez a csöpp embör?

Be aranyos! Ögyem mög!

 

 

A Csillagon

Nemhiába fiatal, de nem győz betelni a virtusával.

Minden eszébe jut. A ló hátán az ember, a Csillag hátán, úgy el tud gondolkodni, maga se veszi észre, beesteledett.

Aj de jó volt, de jólesött, egy pandúrnak megfizetött.

rákóczi bercsényi
hogy löhet mögélni

Vígan dalolta a víg nótát:

ladik nélkül a tiszán
a tiszán átmönni
van néköm egy ezüstgombos dolmányom
aszt is néköd odannám
vigyé által a tiszán
az én édösöm után

De csúnya kisjány, az anyját neki. Akkora szája van, beférne egy sóvári alma...

nem löhet édösöm
nem löhet kedvesöm
mer nagy zaj van a tiszán
a tiszán
a szögedi tiszán

Az anyja is, az is kemény egy boszorkány. Orgazdák?... Akkor könnyű velük megismerkedni... de köll a kutyának. Nagy szájú jány van ölég.

van néköm egy ezüstsarkantyús csizmám
azt is néköd odannám
vigyé által a tiszán a tiszán
az én édösöm után
nem löhet édösöm
nem löhet kedvesöm
mer nagy zaj van a tiszán a tiszán
a szögedi tiszán

Az istállóját! Hát látta a gyerekkori faluját! Nem, jutott eszébe, a kolompot nem hallotta!... Pedig neki Röszkén mindig a kolomp szól... Mikor gyerek vót, kolompot kötöttek a nyakába, hogy ha elbodászik, a kukoricásba eltéved, hasszójon, arrúl möglelik. Meg is lelték, ma is megvan. De ugyan megvan ám. Két pandúr mögemlegeti.

A ló is szép. A pejkó, akit az úton látott a saraglyába. De jó, hogy mögkérdözte, hogy ki nevelte ezt a csikót? Bátori Bálint, Halas. Derék ember lehet, jó lónevelő, de jó, hogy van: legalább vót neve, mikor köllött... Gárgyán Mihály tanyakertész, az se rossz. Az vitte a lovat Mérges-pusztára, maga tanyájára.

Össze fogja most ütni a fejét a sok pandúr Szögedébe.

Mintha csiklandoznák, nevetett.

Minden eszébe villant, a szögedi vár vaskapuja, ahova bement vót, ahonnan ki nem jön, akit nem eresztenek... De kutya sok ostobaság. Rázárják az ajtót. Vasat kovácsolnak az ember lábára. Ahogy megpatkolják a lovat. Ha. Csak a ló nem tudja lerúgni a patkót a lábáról, hanem az embör lerúgja.

Le biz azt.

Mán akár hiszi a nagy szájú lány, akár nem.

bemönt a pap misét tönni
barna kis jánt esküdtetni
        így tödd rá, úgy tödd rá
alig várta hogy esküggyön
a templombú emöhessön
        így tödd rá, úgy tödd rá
alig értek három házot
a menyasszony megbabázott
        így tödd rá, úgy tödd rá
levetötte a szoknyáját
abba takarja a fiját
        így tödd rá, úgy tödd rá

Az embörnek mindönféle nóta eszébe jut, ha jókedve van. Ezt a mai napot sokér nem adja. Ha jól számítja, júliusba vóna a fertálya... Hogy ez elébb eszébe nem jött... Mögmondta vóna, hogy: úgy vigyázzanak, hogy ezután mindön fertálykor ki fogja adni az ángáriát... a pandúroknak!...

Hangosan kacagott.

Meg is teszi. Minden fertály esztendőbe mögver egy pandúr urat!

Az istenit! Ezek vernék őtet ma is, ha ott hagyta volna nekik a gatyáját a tömlöcbe.

Mindegy az. Így is jó...

rí a gyerök a konyhába
ne ríjj gyerök a konyhába
        így tödd rá, úgy tödd rá
anyád a szobába táncul
apád az asztalnál búsul
        így tödd rá, úgy tödd rá

Azért azt nem lőhet mondani, a Veszelka lánnak a formája jó. Az ellen sömmit se lehet mondani. Jó vóna lónak is. Igen jó vékony derekú, keskeny csöcsű kisjány.

ne ríjj gyerök a konyhába
        így tödd rá, úgy tödd rá
anyád táncol a szobába
        így tödd rá, úgy tödd rá

Hirtelen valami elhessentette a dévaj nótát: tán csak nem a nagy szájú kisjány komoly, becsületes szeme?

A betyár nagy sort kerített, nagy nóta nagy sorát:

hadnagy uram hadnagy uram
a jóisten mög se álgyon
sár előtted fölfakaggyon
mosdóvized vérré váljon
törülköződ lobbot hánnyon
a jóisten mög se álgyon

A ló se mögy ki a fejibül. Micsoda két kis hegyes füle van neki. Aranypej. Ahogy oda volt kötve ahhoz a szekérhez, majdnem átrepülte azt a szekeret. Micsoda vér van abba... mint ebbe a Veszelka lányba... Hogy lehet egy lány oly fekete. Nem az orcája, az fehér, de a szeme oly fekete, mint a kovács-szurok s szemöldöke, haja, minden fekete. Fekete szőre van, a lónak meg aranypej... Piros is pej. Pejkó. A halászjány... Mit mesélt Illyés pandúr? A halászjány a szeretője? Annál van elásva a hínárosba a sok arany... Annak még a fele, meg a harmada is elég vóna rá, hogy ott hagyja érte a pandúrságot?... Oszt akkor hova az anyja kínjába mögy?... Sose lösz ilyen jó dóga, míg él...

rúzsafának szép az ága
de még szöbb a szép hajtássa
de még szöbb a szép hajtássa
betyárságnak nincsen párja

De jó kovács, de jól patkol... Nem sántít a Csillag, nem bakál. Úgy megyen a pusztán, mint a szellő.

az urakat kirabóttuk
szögényöket gazdagítsuk
hajja kend csak kocsmárosné
vagyon e sült lúdhús készen

Beért a zsombékos, nádas mocsárba.

A Csillagot leállította, legelni csapta, ő maga pedig furcsa madárkiáltást hallatott. A nádirigó kiált így.

De még messze kellett gyalog mennie, kiabálni, fütyölni. Nem jött válasz.

Még ebben az időben, nem is olyan régen, alig száz ével ezelőtt, az ősi világ itt volt a szegedi alsó határon. Ott, ahol ma a világ legszebb tanyaparkja terül el, ahol tanya tanyát ér, s a kedves kis, gyümölcsfákkal körülvett tanyák egymástól négy-ötszáz lépésre állanak, a házak előtt hatalmas udvarokkal, ahol szabadon nőhet a baromfi, a jól megművelt szántóföldek közt a gyümölcspagony ontja a szebbnél szebb gyümölcsöt egész éven át - száz évvel ezelőtt még semmi se volt, csak nád. Sás, gyékény, bokorfűz.

Semmiképpen sem hiszem, hogy a maiakkal meg lehessen értetni, megéreztetni, micsoda különbség van e két világ közt. Ma sem lehet azt mondani, hogy boldog, nem is lesz megelégedett, amíg lelke van. Nincs az az állapot, hogy még jobbat, még szebbet ne tudjon magának elképzelni az ember. A vágyak és az igények a lehetőségekkel nőnek. S nem tudom, hogy a mai szép szegedi tanyákon nem boldogtalanabb-e az ember, mint abban a mezítlábas korban.

De az, aki az emberiség sorsára s boldogulására gondol, nem a nyögést és a panaszt hallgatja, hanem számot vet az időkkel. Úgy nem maradhatott, ahogy száz éve volt. Tessék csak arra gondolni, mi lenne, ha Európa közepén még ma is ősvilágban élne a magyar. Ismeretlenül a kultúra vívmányaival. Nádi farkasnak, éhes bendőjűnek, mosdatlan, borotválatlan réti bikának. S mily kevesen voltak ezen a roppant tájon. Órákig el lehetett kocsikázni, mint Veszelkáné és sehol nem talált élő embert, akit megkérdezhetett volna, merre menjen hát a madarászi csárda felé. Már százötven éve, hogy kimentek a törökök, s ez a határ még mindig abban az állapotban volt, mint a hódoltság alatt. Mert a mohácsi vész előtt más világ kezdődött. Be volt már települve a vidék. Falu falut ért, az egész Alföldön oly sűrűen voltak a falvak, hogy a kakaskukorítás egyikből áthallott a másikba. Ahol török nem járt, úgy is maradt. Az én szép szülőföldemen, a Tiszaháton, Szatmár megyében ma is ily közel vannak egymáshoz az ősi községek. Már az Árpádok alatt ugyanabban a sorban lehet megtalálni a nevüket, ahogy ma állanak. De Szeged világa teljesen kipusztult a százötven évig tartó török dúlások alatt. A falvak népe bemenekült a városba, a határ beolvadt a szegedi határba. Így történt ez az egész Alföldön. Így jött létre Hódmezővásárhely roppant határa, így termett meg Kecskemét s Debrecen még ezeknél is nagyobb határa. Mindenfele központokba tömörültek a népek, s lám, még a múlt század közepén még tanyákba sem volt szabad lakni. Nem is művelték a terület legnagyobb részét, otthagyták legelőnek, meg a vadállatoknak, víznek, halnak, csíknak... réti farkasnak.

Rózsa Sándornak.

Betyároknak, akik ellakhattak itt egész életükben, soha senki meg nem fogta őket.

Ki győzte volna ezeket a nagy tavakat, vizeket felhajtani egy bujdosó betyár után.

Rózsa Sándor dagadni érezte a tüdejét, ahogy itt fellélegzett. Ez az övé.

A pandúr nem mondott ostobaságot, mikor azt mondta, hogy Rózsa Sándornak tizenkét szeretője van, mert ha nincs tizenkettő, de öt van az alsó tanyákon, magán.

Most is arra gondolt, hogy ha Piros nem felel a nádi rigó hangjára, a halász jánya, akkor tovább megy egy félmérfölddel, az Öregerdőn ott van Kalári, Güzü Jancsiné. Bögyös kis táncos asszonyka. Halálba szeret mulatni. Az ura is, de a meg úgy sincs otthon soha. Olyan orvvadász, amilyen nincs még egy. Most már városi erdőcsősz lett, de most is jobban esik neki, ha nem a maga erdejében vadászik, hanem onnan távol rakja ki a csapdáit...

De nem is kell odáig menni, itt van a Rókabögyös és Alsó-Ásotthalom közt Anna.

Mint a falat kenyér. Szép, nagydarab, húsos, komoly, mindig tiszta, mindig rendes. És olyan buta, hogy ez soha el nem árulja, de meghalna érte, minden lépéseért... Kalári nem. Annak nincsen szíve, pedig igen tisztességes kis dög, de az a nótáért, a táncért döglik. Anna, az csöndes és hűséges. Az ura kondás, elmegy tavasszal, s ősszel jön haza tisztálkodni. De télire is csak elmegy a disznókkal. De a hűséges Anna, aki mindenre buta, azt az egyet úgy tudja, mint a kutya, szimatból, hogy merre kell menni az ura után. Nem lehet megcsalni. Ebbe nagyon bízható. Viszi utána minden héten az ennivalót. Ő maga otthon szedi be a komenciót. Egy kenyérért képes begyalogolni Szögedre.

De a háza mindig úgy van zárva, nyitva, hogy ha Rózsa Sándor arra kerül, éhen ne haljon. Mindig van szárított malachús a zacskóba. Senki meg nem találja, csak ő, neki megmutatta a helyit.

És milyen szép. De milyen szép asszony. Egyenes, mint a bükkfa és terebélyes. A haját úgy lesimogatja, kétfelé választja, két hosszú hajfonadékát felteszi a feje tetejére. Kendője vasalva, csak úgy repül... az a gyönyörű piros barna arca, kis sasorrocskája, szép szája...

Mikor ilyen asszonyok vannak a világon, akkor mer egy lány olyan csúnya nagy szájú lenni! Apró szeme, nagy szája...

Igazán kacagni kell, hogy ilyen is van...

Még egy nádirigó jelet ad; ha erre se jön válasz... De jön... Nini, felel a nádirigó...

Megnyalja a szája szélét. Mint a farkas, ha jó falatra gondol. Mert ez se utolsó, a Piros.

Hőj, a Piros. Ez az egy, aki lány van a szeretői közt. A többi mind asszony. De ezt másképpen is szereti. Annát úgy szereti egy kicsit, mint az anyját... Nem emlékszik az édesanyjára... Nagyon régen meghalt... az istenadta... De sok asszony megkeményítette a tenyerét azon, hogy az ő kis fenekét püfölte gyerek korában... Emlékszik rájuk, ha akar... olyanok voltak, mint ez a nagy szájú lány... nem olyan, mint Anna... meg nem olyan, mint Piros... a halászé...

Hőj, Piros, hát az csak egy van. Kis kerek, gömbölyeg, a nyelve mindig csicsereg, egy pillanatra be nem áll és mindig jókedvű és kacag és édes és kacagni kell vele és micsoda szép, nem éppen szőke, de nem is olyan vasfekete, mint ez a nagy szájú, az anyját neki...

Muszáj kacagni, hogy ez is van...

szerelöm szerelöm
átkozott gyötrelöm
mé nem virágoztá
minden falevelön

mindön fa tetejin
citrusfa levelin
had szakajtott vóna
mindön szögény legény

lám én szakajtottam
de elszalajtottam
szelíd galamb helyött
jaj de vadat fogtam

Még nem fogott meg, nevetett magában, de nem is fog!

Azért csak nevetett.

S azért csak ment befelé a sárba. Itt sáron kell átmenni.

Hát mög kell adni mindönnek az árát... Ott van egy kis kunhalom, az alatt van a halászkunyhó, abba a kunyhóba van a legmézesebb pogácsa, az ennivaló Piros...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap