Móricz Zsigmond: Barbárok

Szerkesztő C, szo, 06/29/2013 - 00:10

 

 

 

 

 

A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.

– Mija? – szólt rá a juhász.

A kutya csak még jobban ugatott.

– Városifélék? – kérdezte a juhász.

A kutya egy pillanatig hallgatott.

– Pusztabéli?

A kutya ugatni kezdett.

– Akkor mi bajod?

A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában, és többet nem törődött az egésszel.

Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek, s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.

De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.

Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.

A puli a gazdája lábához állt, s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.

A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Tán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.

Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta, s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.

– Hé.

– Netehé.

A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.

Elkurjantotta magát:

– Iszkite.

Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.

Az egyik vendég már a földön volt, és hosszú, kacsázó léptekkel közeledett.

– Aggyon Isten.

– Fogaggy Isten.

Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?

De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:

– Szájj le tésis.

Erre a másik juhász is leszállott a szamárról, s a két csacsit kicsapták. Azok ott maradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.

A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.

Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.

A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat, és alkonyat felé ide is ért az apjához.

Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.

– Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász.

Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.

– Itt vót.

– Mikor?

– Van egy hete.

– Mikor gyün megint?

– Majd elgyün.

– Van eleség?

– Van valami.

– Elég lesz két hétre?

– Tíz napra.

– Tíz nap.

Újra hallgattak.

Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólani. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.

Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajjon odáig kisül-e?

Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.

A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?

Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.

– Hallod.

– No.

– Van neked egy szíjjad?

– Van.

– Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.

– Megvan.

– Aztat kéne eladni.

– Eladni?

– El.

– Nem eladó.

– Nem?

– Nem.

– Mír nem?

– Hát csak nem. Magamnak csináltam.

– Magadnak?

– Magamnak. Meg a fiamnak.

– Meg a fiadnak?

– Annak.

– Kettőtöknek?

– Hát.

Evvel újra tovább ültek.

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

– Hát nem adod el?

– Mondtam.

Erre a nagyobbik juhász vette a botját, s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állni. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.

– Ez az utolsó szavad?

De már akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.

Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.

Az megtántorodott.

– Ezir gyüttetek?

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön, s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.

A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.

– Vedd le az apád szíjját – mondta neki a veres ember.

A fiú állott.

– Veszed le rögtön?

A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjjat.

– Add ide.

A gyerek a szíjjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fejen érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.

A négy kutya, mintha nem értette volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.

A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte és rúgta, míg agyon nem csaphatta.

A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.

A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:

– Kaparjatok.

A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.

Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek neki.

Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.

– Ott a szíj.

Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.

Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és a három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

– Ne e megvan – mondta a veres juhász –, akkor ballagjunk.

Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár meg a két sebesült komondor.

A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.

 

2

 

Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erősen megkötözve, és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útra kelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt, vagy estére, hogy tarhonyát vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

– Jó napot jóemberek – állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

– Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal? Az az én uram, aki napnyugatra jár.

– Háromszáz birkával.

– Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

– No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent.

– Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

– Ugyan hová ment volna.

– Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

– Dunántúlra?

– Tizenkét napja, vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

– Neki?

– Neki.

– Fogdmegekkel?

– Törvénnyel.

– Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.

– Hallgató ember volt.

– Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

– No egyék kend.

– Ettem.

– Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

– Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász –, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

– Az ű vót – mondta az asszony –, szerette aztat a szíjjat, mindig derekán viselte.

– Kértem tülle, adja ide, nem adta.

– Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

– Igértem neki mindent, de meg se billent rá.

– Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.

– Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

– Mondott-e engem?

– Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

– Egy szót se?

– Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

– Vagy egy hete? Úgy mondta?

– Úgy.

– De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

– Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

– Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

– Hun vótak?

– Ki erre, ki arra.

– Újak?

– Újak, nem újak, nem vótak velem.

– Mégis akkor minek gyütt?

– Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

– Ű vót. – mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

– Semmi jelt nem hagyott?

– Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

– Hát akkor…

Felállott.

– A gyerek nem vót vele?

– Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

– Igen.

– Két komondora is vót, meg egy pulija.

– Úgya, úgy.

– Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

– Majd utánamék.

– Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

– Dunántúlra mondta?

– Dunántúlra.

– Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

– Csak mindig napszállta felé.

– Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy az asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, nem láttak-e ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki.

– Gyere puji keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.

Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

– Az uramé – mondta az asszony –, hol vetted puji?

A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

– Hun van az a veres juhász – kérdezte –, aki tavaly errefelé legelt?

– Szögedébe – mondták idegen juhászok.

– Ugye.

– Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.

Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon.

Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s vissza Szögedébe.

 

3

 

A vizsgálóbiztos vallatott.

Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:

– Hát a Bodri juhász?

A veres ember szeme meg se rezdült.

– Bodri juhász?

– Az, úgy híjták, míg élt.

– Míg élt?

– Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hová lőtt?

– Nem esmerem, uram.

– Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.

– Lehetséges.

– Esmeri mán?

– Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.

– Azt kellene tudni, hová ment. Dunántúlra-e, vagy merre?

– Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.

– Szállatra, vagy nyugovásra?

– Nyugovásra, gondolom.

– Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.

– Én, uram?

– Fiával egybe.

– Soha, uram.

– Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még ezt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?

– Semmit, uram.

– Semmit se tett?

– Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

– Akkor mér mondta kend a csüri csárdában. Hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?

A veres juhász megrántotta a szemöldökét.

– Nem mondtam én azt.

– Hallották.

– Azt nem hallotta senki fia.

– Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?

– Ha mondtam, nem azért mondtam.

– Hát mért?

– Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése volt.

– Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?

– Igaz.

– De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót, vagy juh?

– Inkább birka vót, ha vót.

– Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?

– Ü tudná megmondani.

– Magának hogy mondta?

– Én nem szóltam vele soha.

– Akkor honnan tudja?

– Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.

– Hallgatott?

– Hát… hallgatott.

– Akkor is hallgatott?

– Mikor?

– Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is, meg a fiát is.

– Fia is vót?

– Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.

– Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.

– Ha nem beszélt, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.

– Mit akar tőlem a tekintetes úr?

– Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb.

– Ami nem illet, nem vállalhatom.

– Gondolkozzon rajta.

– Nincs mit gondolkozzak.

– Ásót is vittek magukkal?

– Ásót?

– A szamáron.

– Szamáron?

– Mer tiszta munka vót.

– Nem enyém, uram.

– A birkát elhajtották?

– Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.

– Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.

– Lehetséges. Nem tudok felőle.

– Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?

– Nekem ilyet ne tessék mondani.

– Hajja-e kend? Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor tisztán mehet az Isten elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?

– Nem tehetek róla.

– Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek napszállat után, fejbe ütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.

A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett és szembenézett a vizsgálóbíróval.

– Nem illet, uram.

– Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.

A juhász megingott.

– Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.

– Ami nem enyém, nem vehetem magamra.

– Mars!

A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.

Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.

A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve.

A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.

– Tekintetes uram… Beismerem…

A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csakúgy égett a szeme.

– Mink öltük meg a Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért.

Evvel meghajtotta a fejét.

A vizsgálóbíró nézte, aztán csengetett.

Két pandúr lépett be.

– Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.

A juhász lehajtotta a fejét és megrokkadtan ment ki az ajtón.

– Köszönöm alássan.

A bíró utánanézett s eltűnődött:

– Barbárok.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap