Móricz Zsigmond és a hivatalos rend

Turcsány Péter, sze, 09/05/2018 - 00:12

 

 

 

A lelkész- és gazdacsaládból származó kisúr Móricz Zsigmond egész életében a magyar föld és nemzet népének szemszögéből látta és láttatta a huszadik század első felének világát és olykor a korábbi időket is.

Nem lett a hanyatló dzsentri megértő vagy kvaterkázó megszólaltatója, az ilyes munkákat másokra hagyta. Valljuk be, a polgárság is ódzkodott Móricz vehemens stílusától, sőt a kor lelki tanait is jól ismerő író paraszti és pásztori lélekábrázolásait is romantikának, vagy forradalmi rezdülések szócsövének tekintették sokan.

Ki szerette hát őt, aki – Bögözi György[1], erdélyi író szerint – „fejedelem volt a táltos szolgalegény szerepében”? Néhányan a barátok közül, különösképpen Ady Endre, de legfőképpen az olvasók, s az utána jövő írónemzedék legjava! – S éppen ezt volt a legnehezebb megbocsátani az ő ellenfeleinek, s mindmáig azoknak, akik legszívesebben meg nem történtté hallgatnák életművét akár a mai napig is: a fejedelmi lélekkel és ismeretekkel is szolgálattevő írósorsot.

Mai utódok, s mai olvasók, hitünk szerint azon vagyunk, hogy megőrizzük Móricz Zsigmond szeretetteljes, de könyörtelenül igaz testamentumát. Vékony szálacska, amit e jelen írás felvetni kíván a sajnos csekély számú ünneplők szövőszékére, de egyre aktuálisabbá váló kérdés: milyen a magyar hivatalnok-mentalitás? Milyen az a nép és az állam közé elhelyezett társadalmi csoport, amely a hatalmat közvetíti a hatalmon kívüliek felé?

Móricz életművében éppen azt a szálat kívánom föltárni, amely a ma újra kialakuló közhivatali réteg történelmi előképe, s amely immár nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió tagállamaiban is egyre inkább egységesülni látszik „fehér galléros” mivoltában, s amellyel egyre gyakrabban érintkeznie kell a túlbürokratizált modern társadalomnak is.

Tudjuk, Móricz fiatalon, 1903 előtt kistisztviselőként helyezkedett el a Kultuszminisztériumban, majd a Statisztikai hivatalban, innen szinte menekülés számba ment, hogy „sajtó-kuliként” kereste a napi betevő falatot az Újságnál, ugyanakkor tudományos jellegű falu- és megye-kutató munkát végzett 1907-től az Országos Monográfiai Társaságnál. [2] Egy biztos: írói népismeretének jó iskola volt az anyaggyűjtés is, a járva-kelő kutatómunka tarisznyája is, és az újságírói toll is.

No de témánkra ügyelve, mit rejt Móricz életműve számunkra? Röpke, megemlékezésnek szánt írásban csak fölvillantani lehet Móricz álláspontját a félfeudális magyar államapparátusról és „megbízható fogaskerekeiről”. Gogol, Csehov, majd Petelei, Tömörkény és Mikszáth kishivatalnok-ábrázolásaihoz képest van-e újdonság Móricz cikkeiben, novelláiban? A Habsburg Magyar Monarchia csinovnyikjainak világa szolgáltat-e máig hasznosítható kritikát, felismerést társadalmunk e fontosan „köztes” rétegéről? Volt-e, van-e itt lehetőség valóban megtartó középosztállyá válni? Engedték-e és engedik-e mindmáig a magyar hatalmi viszonyok berendezői a nyugat-európai középosztályhoz hasonló stabil hivatalnok-morál kialakulását?

 

Móricz válaszai általánosságban lehangolóak, olykor komikumba pácoltak, máskor a végletekig tragikusak, de letagadhatatlanul: minden esetben íróilag nagyszerűen megoldottak, és az olvasóközönség számára felrázóak!

Első példaként egy  nagyszerű publicisztikai írást mutatnék be, amelyet  a fenti szempont alapján talán még senki sem méltatott. A Thukydides beszédei (I. Gróf Tisza István Beszéde)[3] című munka a Nyugat-ban jelent meg 1911-ben. Még jóval a világháborús tragédiák előtt, még bízva abban, hogy akár egy-egy írás is felrázhat egy országnyi bürokráciát.

Az írás formája: (fiktív) képviselői felszólalás a Parlamentben. Tárgya és témája: a vasúti személyzet 24 percen keresztül semmilyen kiabálásra és rimánkodásra nem engedte fel a sorompót a vasúthoz igyekvők előtt, s így 300 méterre a felszállás helyétől vesztegelve az utazóközönség lemaradt a Fővárosba induló vonatról.

Az irónia szava messzemenően általánosít: „De t. Ház, nemcsak a vasúti személyzetet, hanem az összes államhivatalnokokat ugyanaz az elementáris érzés tölti el nálunk: »Meg kell szüntetni azt az anomáliát, hogy közönséges, sorompón kívüli civilek molesztálják a ketrecben úri módon trónoló államhivatalnok békés nyugalmát!« S folytatva a megalázó helyzetek sorát, a hallgatóság megértéséhez föllebbezve tesz javaslatot a helyzet megoldására, mely naivitása mellett mély hierarchia-ismeretet és valós közemberi vágyat tanúsít:

„T. Ház, itt az ideje, hogy egy olyan reformon vigyék keresztül az országot, amelyre nem kell költségvetési tételeket megszavazni, s amelyek mégis boldogabbá és könnyebbé teszik az életet ebben az országban, mint számtalan, sok-sok millióba kerülő új intézmény.

Két szóban ki lehet mondani, mi ennek a reformnak a lényege: légy udvarias!

A miniszter ezzel a két szóval lépjen be minden reggel hivatalába, és akkor minden főnök és minden alkalmazott ezzel a parancsérzéssel néz ki az életbe, az elébe álló ügyes-bajos ember arcába.

Amilyen egyszerűnek látszik első pillanatra ez a kívánság, olyan általános átalakulást fog előidézni az egész államgépezetben: ez lesz az olaj, amely simává, zajtalanná és könnyűvé teszi a járást az összes kerekek és rugók számára s tisztává és eredményessé a munkát, amit a nemzet részére kell végeznie.”

Ó, meseszép utópia! Jogtalanságok megszűntetésének álma, olyanoké , „amelyekre nincs is megtorlás és orvoslás sehol”.

 

Az I.. Világháború utáni írásokat lapozgatva komorabbá válik a móriczi világ ebben a kérdéskörben is. Hogy lehet komolyan venni az állam embereit ott, ahol szétzüllött a klasszikus keresztény erkölcs? Ahol közönyössé vált a paraszt is, a falu népe is az isteni parancsolatok és az erkölcsi szabályozók iránt, ott marad a puszta ököljog, vagy marad a megtorlás egyszerű joga és közösségi felmentése. Móricz a Kármentő című novellájában a kocsma előtt véletlenül, tévedésből ölnek meg egy embert, s a véletlen, felmentés lehet a falu szemében… Másik alkalommal a cibakházi erdőkerülő egy kislány megrontását akadályozza meg azzal, hogy agyonüti a paráznát – s a falu népe jóváhagyja, sőt helyeslően bólint az esetre.

„Kint volt, azt mondja, a határon, és osztán hallja, hogy egy úri csavargó egy olyan tizenkét esztendős kislányt meg akart fogni. De a meg beszaladt a rozsvetésbe, és visított, ahogy bírt. Ő meg jött a botjával keresztül a vetésen, utána a sikoltásra, az ember meg elkezdett szaladni, ő meg utána, s agyonverte, széjjelverte a fejit.”–S voltaképpen a hatóság embere erkölcsi felháborodásától vezettetve torolta meg a bűnt, de maga törvénytisztelő lévén bejővén a faluba feladta magát a csendőrségen.

A parasztság Dosztojevszkije, maga az író is inkább az erkölcsi érzék tompulásának okára mutat rá, minthogy a felháborodásának adna hangot, s hatalmas, megrázó mondatokat ír le az egyszerű novellában. Figyelmezzünk szavaira nagyon, hiszen közel 80 évvel később a háborúzás, a terrorcselekmények elszabadult poklában már-már az emberiségre vonatkoztathatjuk megállapítását:

„Tehát az ő felfogása s ítélete szerint itt más orvosság az emberiség részéről nincs, csak a nagy görbefejű csőszbot, amellyel agyon kell verni az emberi bikát, aki nem ismeri szenvedélye határát. (…) Az ítéletnek alapja, hogy maga az emberélet valami hallatlanul jelentéktelen dolog. Mintha egy pókot elmázolna a falon, csak mert útjában van a szemének: annyira nem ver fel benne semmilyen reflexiót egy ember életének elszakadása.

Honnan van a földművesben ez a világnyugalmi érzés az emberöléssel szemben?

Honnan?… Hát hiszen a legnagyobb iskola, amit a föld embere a világtörténelemben nyert: a háború iskolája. Ez a kocsis (aki elmesélte a történteket) hét esztendeig volt katona; az összes frontokon: mint a hernyóhalom az ujja közt, tavaszi hernyózáskor, úgy pukkant, facsarodott vérsárba az embereknek tömege, egész hosszú idő alatt körülötte.

Egy emberélet?… Mi volt az akkor, mikor a tábornokok kevesellték a Verlus-listát[4], mert nem lehetett veszteséggel igazolni az eredménytelenséget?

A béke s háború pontosan ellentétes eredőket mutatnak: a béke vonalát a háborúé éppen úgy zavarja, mint a hadviselését is zavarta a békében elpuhított lelkek gyávasága.”

Vagy talán ma már valóban háborús világot él az egész emberiség? A fegyverdörgés, az aknarobbanás, a légitámadás nélküli ember-rész is? Minden esetre Móricz figyelmeztető szava és okfejtése nem a bűnt pártolja, nem az ököljogot erősíti, hanem a lelki közönyösség okaira, illetve a megtorlási szenvedély kiélésének hátterére hívja fel ma is a figyelmünket.

 

Az És akkor meghalt a mese című, rendkívüli szépségű novella-ballada mitikus dimenziót ad a hatalmi önkény elleni igazságkeresés elvesztésének. A történetben Anderjás a kafkai „kastély”-hoz hasonló királyi palota labirintusán gázol felfelé, hogy elégtételt vegyen az idegen királyon, elégtételt Mátyás királyért, az igazság elvesztéséért, Mátyás fiáért, Korvinért, s annak legyilkolt feleségéért, Mátyás unokáiért, s a leigázott, megcsúfolt magyarságért.

„Mintha valaki vezette volna, csak belőlre, cellákon át, üreseken, zsúfoltakon, magyarok, lengyelek, cifra idegenek, lomha itthoniak között. Akár magyar, akár lengyel, egyforma idegen.” – egy nép idegenségérzete ez… De a ballada-novella nem hagy kétséget afelől, hogy igazságot szolgáltatni törtet fel a palota garádicsain és termein Anderjás. „Megölni. … A királyt… Möghatta… Örzsébet…[5] Mü asszonyunk…”

Anderjás látja szemtől szembe a királyt: „Már érti, a szeméből szánalom és megértés sugárzik, s mosoly, a győző mosolya.[6] S a király helyett a magyar főúr mondja ki a verdiktet: „Vigyétek ki, s aprítsátok fel…”1922-ben Móricz a történelmi múltból emeli ki ezt a trianoni magyarság veszteség-érzetét és fájdalmát hatalmas művészi fokon megszólaltató történetet, allegóriát. Fájdalmas tanulságul, amely a mátyási „oda az igazság” után „a mese halálát” jövendölte:

„Anderjás elejti fejét, halálverejtékben: elvégeztetett: a mese meghalt, meghalt a mese…

Kisütött napon, mese tört szárnyakkal feküdt, hóban és csizmák tapodtak rá. Idegenek viszik, magyarok, magyar beszédűek, oly idegenek, mint rád uszított kutyák, szavadat nem értik, faldosnak, harapnak, s magyar nyelven idegen akaratokat üvöltenek… Már látja, el fogják aprítani idegen fattyért, aki egy szót se szólt: miért oly dühödöttek, hogy tépik, rúgják és verik, orcájuk olykor felvillan és lila és kék, s a torkokból bugyborékolva düh s boldog belerúghat  ??…[7]

Le a lépcsőn, ki az uccán, csak azért nem gurul, mert félti koncát elereszteni, aki fogja, markolja, bírja, már gúnyája cafatokban szét, élesre faragták a követ, hogy fájjon, lépcsőn fel könnyű, le… fáj…”

Mi is történt? Igazságot akart a magyar? Széttörték a lépcsőkön csontját, ízét, porcikáját: „Azt hitte, a bolond, hahó, hah, haha: ki lehet a mesét cipelni a napra, hahó…” S vajon ma élők, mi mai magyarok, mi mai emberiség, kivisszük-e meséinket a napra?! Emlékezünk-e még igazságaink megcsúfolására egyáltalán? Éppen ezért, hogy feltéteti e kérdéseket: örök érvényű Móricz megidézett remekműve!

 

S mivé lesz a magyar hivatalnoki rend élete a két világháború között? Hogyan fejeződik ki a sorsa a világválságok idején, majd egy erősödő, de háborúra készülődő nemzetállami gépezetben? Mintha ebben az időben is ketté vált volna a móriczi ábrázolásmód egy erkölcs alatti, népi morálra (Barbárok, Egyszer stb.) és egy hajbókoló, bájolgó, kis stílű, számító, de fíx-fizetéses, már önmaga lelkével, vágyaival is aligha törődő kishivatalnoki társadalmi réteg álmoráljára (Hivatali szerelem, Dilemma).

A két ábrázolt világ alakjait történelmi korszakok választják el, noha eggyé gyötri őket a huszadik század első felének társadalmisága. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy több megértést tanúsít Móricz a lélekben még lázadók iránt. A Tessék még!… című novella kiemelkedik a hivatalnokvilágról és az ún. kisemberi világról szőtt munkák közül. Az író a Rangkórság, a Pénz és az Evés viszonylataiban mozgatja Julien Sorelre emlékeztető alakját.

Móricz – hősének kritikájával azonosulva –jelzi, hogy a fíxes hivatalnoki réteg egyszerű uzsorássá és haszonlesővé züllött – „Nem a polgárság gyarapodik s jelentkezik, hanem az alpolgári elem. (…) Egy hivatalszolga jobb helyzetben van, mint a fölötte élő hivatalnok urak. (…) Ez kérlek, egy problematikus osztály. Mondhatom, egy zupás társadalom van kialakulóban. Ideáljuk az államférfiú, aki Európa élére az ő kasztjukból emelkedett világbálvánnyá. (…) Nem kell több, csak egy generáció, s az urak kerülnek a szuterénbe, és ők szállnak fel az emeletre. (…) Lelki tartalmuk a nyers előretörési vágy, emelkedési tendencia, hallatlanul fegyelmezett emberek, mert mindig fegyelem alatt nőttek, és borzalmas nyers erő van bennük.”

Móricznak ezt a vészt jósló jövendölését a II. Világháború vége, majd a bolseviki államhatalom valósítja majd meg s erősíti fel, mikor ezek a kispolgári egyének már pártok és diktatúrák élén folytatják megkezdett üzelmeiket.  Szerintem ez most nem illik ide, Péter!

A kritikai él a főhős második vacsoráján sem csorbul ki! A vidéki városka intellektueljei, a tanárok körében ragadja meg az alkalmat, hogy a honorácior-réteg, a vállalkozó réteg, sőt a gazdaparasztság élet- és pénz-szemléletének hiányosságairól beszéljen: „A pénzt és a vagyont állandóan összetévesztik. Azért vesztegetik el a vagyonukat, mert csak pénznek tekintik, s a pénzt rosszul használják fel, mert azt hiszik, ha pénz kerül a kezükbe, az már vagyon… De nemcsak a magánemberek vannak így: a közgyűlések éppen olyan naivak a pénzzel való gazdálkodás dolgaiban, mint a diákok. (…) Az a gazda, aki kölcsönből vásárol földet, az egyszerűen nem tudja a pénz rendeltetését. Fekvőségekbe a pénzvagyont, a pluszt, a fölösleget szabad átmenteni, hogy időálló formát kapjon a vagyonunk.” Móricz és a novella hőse szerint arra kellene elsősorban megtanítani a magyar diákságot, hogy ilyen elemi dolgokban járatosak legyenek, s ezzel életképessé váljon a magyar társadalom a jövőben.Még a tisztesen vállalkozóknak sincs eszköze a gazdagodásra, mert helytelen felfogással a megszerzett pénzen urizálni kezdenek és nem további befektetésekre fordítják.

A hős a szülővárosában töltött utolsó napján sógornőjénél, majd édesanyjánál étkezik. Ingerültségében még saját családtagjaira is ráförmed, amikor azok csak etetni és etetni akarják, tömni az ünnepi étellel, hiszen ez sem más, mint tékozlás, szeretetpótlék, szeretet-bizonyíték: „… keveset vett a csirkepaprikásból. Pedig tudhatta volna, hogy tél van, és télen a csirke sokkal drágább, minthogy egy özvegy édesanya megengedhesse magának.”

Bizony a tékozló, a nagyvárosba szakadt fiú világ-megváltó gondolataival magára maradt: „olyan dolgokról beszélt ebben a városban, amiket ő igaznak tart, de amit itt senki meg nem ért.”

Átlépve a huszonegyedik századba bizony mi is vigyázzunk, írástudók, írók, szociológusok, novellisták, akik a magyar és a világ társadalmainak jobbat kívánunk annál, ami eddig osztály- és sorsrészünk volt, hogy ne maradjunk egyedül igazságainkkal, felismeréseinkkel! Se középosztályunk, éledő polgári demokráciánk, se nemzetünk ne maradhasson egyedül a Móricz Zsigmond és hőse vágyait is megvalósító harcában.

 

2004. október 24., Pomáz. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap