Móricz Zsigmond: A tűznek nem szabad kialudni

Szerkesztő B, sze, 09/05/2018 - 00:11

 

 

Öregapó felállott a vesszõk közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszõkbõl. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülrõl szólott le, miközben leverte magáról a vesszõforgácsokat:

­ Lyányom, süssél egy kis kolbászt...

Ó... ­ dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.

Öregapó nem törõdött vele, kicsit izgatott volt, fordult.

­ Ejnye ­ mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.

A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert õ most itt amolyan hadiözvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.

A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:

­ Adjatok enni a marhának.

­ Hová megy mán megint?

­ Megyek a faluba.

­ Gondolom.

Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, õ is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:

­ Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...

­ Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.

­ Nono.

A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész megkönnyebbült, mikor kinn volt.

­ Mit akar atyus avval? ­ kérdezte a meny.

­ Nem tudom ­ szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.

­ Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.

­ De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...

A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.

­ Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...

Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.

­ Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagyapád most itthagyta a marhát a nyakamba, û meg megy a...

Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy "ha eljön Zsuzsi néni", ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:

­ No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?

Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg elõre öregapót:

­ Levél? ­ kiáltotta. ­ Jött bizon kettõ is.

­ Igazán? ­ s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember felse lát odáig, de õ úgy rákönyökölt mint a pap a katedrára.

­ Osztán ugyan mit írnak?

­ Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.

­ Ejnye, ejnye ­ mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybõr sapka volt, mint egy guba.

­ Mégis, jót írnak?

­ Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába ­ s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, vittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... ­ Anyó bólogatott hozzá. ­ Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...

­ Még a! ­ mondta öregapó.

Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.

­ De a Jóska fiam ír egyet.

­ No.

­ Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...

­ Ááá...

­ Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: "Drága anyám, sírva gondolok magukra, szeretnék mán a tavaszt munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer"... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani ­ s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, "kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár...".

­ Biztosan megírta valaki...

­ Hm.

­ Biztosan.

­ Õ maga is mondja, hogy "Kádár Lajosnak írták otthonrul..."

­ Aha.

Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.

­ Ejnye ­ mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.

­ Lehet, lehet a.

Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.

­ Isten hozta ­ fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...

Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni; hogy a fejét beleüti a mestergerendába: Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még ­ április végére várják... Volt nagy zsivajgás, de õk csak beszéltek a fiuk levelérõl, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.

­ Úgy van a ­ mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van; ahogy mondta Zsuzsi húgom, "Kádár Lajosnak írták otthonrul...".

­ Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.

­ Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.

­ De gyújtani kell lámpát ­ szólt anyó -, hun a masina, te...

­ Ott van ni ­ szólt a lánya a gyerek mellõl, mert szoptatott, és nem akart felállni.

­ Jaj, mán ez is két krajcár ­ szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.

­ Jó is vóna ­ mondta a másik lánya, aki szintén olyan vastagon mozgott a házba. Az õ ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. ­ Öt píz mán két pakli.

­ De nem is kapni mahónap ­ mondja a szoptató asszony.

­ Hát az én gyerekkoromba? ­ szólt anyó nekik oktatva. ­ Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tûzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tüzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...

­ Bizom ­ mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. ­ A tûznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektõl: a tûznek nem szabad kialudni.

Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.

­ Jaj, menjetek mán a marhának enni adni ­ szólt sírósan az anya, mert õ egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.

­ Menjen maga ­ mondta a lánya; s a gyerekét áttette a másik oldalára.

­ Eridj, lányom ­ küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.

­ Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösõdni a tinók közti nagyon mérgesek.

Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.

Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.

Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takarmányt, egyszer csak erõsen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utánajött a huncut!

­ Ejnye ­ mondta ­ de nagy gyertya gyúlt!

Anyó már szinte félt tõle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettõl a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is õtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.

Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja õtet. A másik percben már fel volt emelve a levegõbe, fel a széna tetejére.

­ Jaj, istenem ­ fúlt el a hangja -, megbolondult kend?

De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szõrös, erõs ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...

­ De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendõcske vagyok.

Két évet lehazudott az anyó.

­ Én se vagyok öreg ­ mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. ­ Ötvenkét esztendõ nem nagy idõ...

És apóka is letagadott három kis évet. De anyó halálra volt rémülve.

­ Jaj, istenem ­ mondta -, ha a fiúk itthon vónának...

­ De nincsenek ­ szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a borostás arcát.

­ De hagyjon, veszett kutya!

­ Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szerettet... Osztán özvegyek vagyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tûznek a faluba sohase szabad kialudni!...

És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.

1915  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap