Öregapó felállott a vesszõk közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszõkbõl. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülrõl szólott le, miközben leverte magáról a vesszõforgácsokat:
Lyányom, süssél egy kis kolbászt...
Ó... dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.
Öregapó nem törõdött vele, kicsit izgatott volt, fordult.
Ejnye mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.
A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert õ most itt amolyan hadiözvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.
A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:
Adjatok enni a marhának.
Hová megy mán megint?
Megyek a faluba.
Gondolom.
Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, õ is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:
Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...
Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.
Nono.
A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész megkönnyebbült, mikor kinn volt.
Mit akar atyus avval? kérdezte a meny.
Nem tudom szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.
Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.
De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...
A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.
Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...
Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.
Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagyapád most itthagyta a marhát a nyakamba, û meg megy a...
Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy "ha eljön Zsuzsi néni", ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:
No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?
Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg elõre öregapót:
Levél? kiáltotta. Jött bizon kettõ is.
Igazán? s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember felse lát odáig, de õ úgy rákönyökölt mint a pap a katedrára.
Osztán ugyan mit írnak?
Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.
Ejnye, ejnye mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybõr sapka volt, mint egy guba.
Mégis, jót írnak?
Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, vittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... Anyó bólogatott hozzá. Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...
Még a! mondta öregapó.
Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.
De a Jóska fiam ír egyet.
No.
Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...
Ááá...
Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: "Drága anyám, sírva gondolok magukra, szeretnék mán a tavaszt munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer"... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, "kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár...".
Biztosan megírta valaki...
Hm.
Biztosan.
Õ maga is mondja, hogy "Kádár Lajosnak írták otthonrul..."
Aha.
Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.
Ejnye mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.
Lehet, lehet a.
Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.
Isten hozta fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...
Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni; hogy a fejét beleüti a mestergerendába: Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még április végére várják... Volt nagy zsivajgás, de õk csak beszéltek a fiuk levelérõl, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.
Úgy van a mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van; ahogy mondta Zsuzsi húgom, "Kádár Lajosnak írták otthonrul...".
Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.
Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.
De gyújtani kell lámpát szólt anyó -, hun a masina, te...
Ott van ni szólt a lánya a gyerek mellõl, mert szoptatott, és nem akart felállni.
Jaj, mán ez is két krajcár szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.
Jó is vóna mondta a másik lánya, aki szintén olyan vastagon mozgott a házba. Az õ ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. Öt píz mán két pakli.
De nem is kapni mahónap mondja a szoptató asszony.
Hát az én gyerekkoromba? szólt anyó nekik oktatva. Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tûzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tüzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...
Bizom mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. A tûznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektõl: a tûznek nem szabad kialudni.
Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.
Jaj, menjetek mán a marhának enni adni szólt sírósan az anya, mert õ egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.
Menjen maga mondta a lánya; s a gyerekét áttette a másik oldalára.
Eridj, lányom küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.
Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösõdni a tinók közti nagyon mérgesek.
Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.
Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.
Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takarmányt, egyszer csak erõsen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utánajött a huncut!
Ejnye mondta de nagy gyertya gyúlt!
Anyó már szinte félt tõle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettõl a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is õtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.
Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja õtet. A másik percben már fel volt emelve a levegõbe, fel a széna tetejére.
Jaj, istenem fúlt el a hangja -, megbolondult kend?
De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szõrös, erõs ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...
De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendõcske vagyok.
Két évet lehazudott az anyó.
Én se vagyok öreg mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. Ötvenkét esztendõ nem nagy idõ...
És apóka is letagadott három kis évet. De anyó halálra volt rémülve.
Jaj, istenem mondta -, ha a fiúk itthon vónának...
De nincsenek szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a borostás arcát.
De hagyjon, veszett kutya!
Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szerettet... Osztán özvegyek vagyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tûznek a faluba sohase szabad kialudni!...
És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.
1915
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
