Mű és modell

Jókai Anna, cs, 01/30/2014 - 00:08

 

Mindig ezt kérdezik. Milyen valóságos élmény indította el a művet? Közkeletűbb fogalmazásban: megtörtént-e? Élő alakok vagy csak a fantázia? A modellre vonatkozó ügyetlen, dilettáns ízű kérdezősködés pletykaszintű fecsegést, kínos magyarázkodást szül. Esetleg előkelő, fölényes elzárkózást, fensőbbséges mosollyal, a „be-nem-avatottak” kíváncsiskodására.

Éppen ezért ebben a témakörben minden kutatómunka, nyilvános feltárulkozás csak akkor értelmes és érdemes, ha a partnerek be merik vallani: a modell (figura, táj, környezet, életvitel stb.) az író legsebezhetőbb pontjaihoz tapad, s ezekhez a sebekhez csak tudós és steril kézzel nyúlhatunk.

Az írónak először is le kell győznie szégyenérzetét. A festő büszke modelljeire. Az író létezésüket is titkolja, s amikor a regény, novella elkészül, szívesen elfelejtkezik róluk. S amellett még a teljes őszinteség szándékával sem kristálytiszta a vallomás: arra kényszerülünk, hogy már leülepedett vizekben turkáljunk, újra zavarossá kavarjuk, amit a műbe egykor szűrve eresztettünk át. Másrészt ez a folyamat – a modell lassú elhalása és beköltözése az eleven műbe – sokkal inkább rejtett, mint hogy világosan, fokról fokra tettenérhető legyen. (Nekem például gyakran a kész munka után jut eszembe, visszafelé következtetve, a minta, esetleg a minták kusza sokasága.)

Ez itt tehát inkább személyes töprengés. Óvatos mocorgás a felszínen szilárddá taposott, de valójában ingoványos talajon. Bizonyos, bármilyen feszült figyelemmel kezd is az író ehhez a munkához, nagy hibaszázalékkal dolgozik. Hiszen körülötte és benne minden modellként kínálkozik, s csak a pálya – emberi és írói pálya – végén adhat számot róla, mi rekedt kívül művei világán, illetve mi az, ami már végképp kinyomozhatatlanul szivárgott át „az egyik valóságból” a „másik valóságba”.

Én a modellt nem keresem, hanem felfedezem és elfogadom. Az első modellek – már közhely – kétségtelenül a gyermekkorból sugároznak. Együtt él a figura s a környezet, a kettő még nem szétválasztható – inkább az ösztönös, s nem a spekulatív erőket mozdították bennem.

Érdeklődésem legmakacsabbul az élőlényhez vonz. Először mindig az embert veszem észre, szeme állását, ujján a körmöt, a sok-sok apró mozgást és jelet, a szavak összevisszaságába öltözött személyiséget, azután helyezem a tájba. S szerencsés esetben mindezt körüllengi, fenntartja a nagy, meghatározó modell: a társadalom hol akadozó, hol pedig szapora szívhangja, egy nemzet lélegzete. S ha mindehhez sikerül elkapnom, megszilárdítanom egy már régen fölöttem fluoreszkáló, hozzám szabott „üzenetet”, akkor mindezek találkoznak, egymásba költöznek, s megkezdik új, önálló életüket. Ha ez a kapcsolat a sorban csak részlegesen vagy laza tapadási felülettel valósul meg: az írásom hígabb, érdektelenebb lesz, én magam nyugtalan és dühös.

Szeretném elkerülni a konvencionális fejtegetést, hogy az író „nem közvetlen életszerűségre törekszik, átlényegít, elrendezi a jelenségeket az őáltala szervezett, egyéni világképbe…” stb. Tudjuk. Az író végül mindig igazságtalan a modellhez, szab belőle, hozzáragaszt, össze-összekeveri őket, de a mű igazságát éppen ezáltal teremti meg. Azonos-e a 4447 Nusi nénije azzal az öregasszonnyal, akit én ismertem? Mennyi az, amit magamból „torzítottam bele”, fölnövesztve a magam emberi kicsinyességeit, a figurát megélve és vállalva? Ez a legérzékenyebb pont. A csámcsogás lehetősége itt végtelen: mennyi és milyen mértékben mindebből az író személyes lénye? Még egy jeles kritikus is megkérdezte első regényem megjelenésekor, melyik vagyok én a két testvér közül? Az Eszter vagy a Jani? (Értsd: a szenvedélyért mindent sutba vágó vagy az okoskodó érzelemtagadó?) Most sem tudnék mást felelni: mind a kettő én vagyok, sőt az iszákos Szapper úr is, és a hülye Jenci a légváraival, és a drága Öregmiklós is én vagyok a Tartozik és követel-ből – és mégsem én. Rosszabb vagyok a legrosszabb hősömnél és jobb a legjobbnál, amikor írok. Seprűtáncoltatás ez: megtanulom a különböző jellemeket csírából növeszteni óriássá, dagasztani a bennem szunnyadó összes lehetőséget, aztán visszaparancsolom őket saját emberi sorsom szigorú medrébe. Beolvadás a modellbe? Vagy fordítva?

Számomra a modellek nem annyira vonzzák, hanem inkább ingerlik egymást. A 4447-ben Karolin anyó alakjában az önző, gonosz öregség jelent meg, s ez arra ösztönzött, hogy az ellenkezőjét is elfogadjam lehetőségnek: a Tartozik és követel-ben éppen egy öregember sejti meg a harmónia, az emberi együttélés titkait. Novelláim nagy részét olyan figura- és magatartásmodellek indították el, amelyek számomra és a mű számára az illúziók csődjét bizonyították (Kötél nélkül, Hepiend, A labda). Azután olyan helyzettel és ihletéssel találkoztam, ami kikényszerítette belőlem az illúziók részleges védelmét (Téli esték). Ezeket a modelleket szembesítettem egymással. Figyelmeztettek, hogy az általános igazság személyre szabva módosul. A Téli esték demagóg változtatójának és a két „megváltoztatottnak” a sorsa nem megsemmisítette, csak árnyalttá tette már-már megkövülő előző véleményemet.

A modell már szemlélése közben átvesz valamit írója világképéből. A konkrét esemény megnyugtató, kompromisszumos végkifejlet felé halad, a „valóság” éppen (véletlenül) a morális optimum szerint cselekszik, s bennem mégis gyakran az ellenkezőjének kifejtésére támad inger, egy másik, közben támadt gondolati modell sugalmazására, ami erősebb.

Mert egy-egy gondolat, egy kísértő mondat, egy rögeszme is lehet modell: megszüli alakjait, élő testet, mozgó környezetet, szilárd tárgyakat teremt.

Ha túlságosan tapadók néha a „masszához”, bűntudatot érzek. Mintha illetlen dolgot cselekedtem volna, közönség előtt. Úgy vélem, minél határozottabban szakítja el az író a modell és a mű közötti köldökzsinórt, annál kevésbé ismerhet magára könyvében valaki (ország-világ előtt ordító hasonlósággal) sértődötten, s annál hatásosabban veheti magára mindenki, ami az övé. A realistának címkézett író van a legkényesebb helyzetben: minden hősét összemérik ismerőseivel, rokonaival, önmagával, s végtelen diadallal kiáltanak fel, az íróasztalára mutatva: „Ez az a rafialámpa, ami itt és itt… ugye?

Furcsa, de a modellnek nem vagyok hálás. Szeretnék hálás lenni, de nem vagyok az. Érdektelenné válik számomra, „kihűl”, hacsak ezt a figura-táj-környezet-gondolat élményt más látószögbe fordítva, át nem melegítem újra. Ez talán törvényszerű. Az író, ahogy önmaga érzékenységére se lehet tekintettel, ugyanúgy a modelljére sem, mert az alkotói folyamatra is érvényes: nem a pacsirta fontos, csak a dal. De ez a lassú haldoklás, átszabás, újrateremtés – hitem szerint – nem is a modellre tartozik, s nem is a külvilágra. Erről csak az író tudhat: felelősséggel. A modell személyében nem szégyenülhet meg (egy-két célzatos eset jól megfontolt kivételével); a pellengérre az általánosítható jelenség álljon.

Végezetül: azt mondják, a nagy veszély és a halál pillanatában egyetlen tablóképbe sűrűsödik minden, s ebben a tablóélményben egyszerre van jelen, amiért történt, ahogyan történt s ami miatt történt az élet. Talán az összes modell (amelyet befogtunk és amelyet elszalasztottunk) egy ilyen alapmodell töredéke, s arra szolgál, hogy örök-egy mondatunkat variáljuk, magyarázzuk. S az a csoda, ha ez a belső teremtés a külső teremtést, a realitást eltalálja.

Az író, a mű nagy reménye: talán maga a mű is lehet modell. Talán a nyers valóság megrázkódik tőle, és változásában arányosabb formát ölt.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap