Muhen, az öreg zen szerzetes 1/3

Doma-Mikó István, sze, 10/11/2017 - 00:07

 

 

 

 

 

Fejezet az író Isten háta mögül - király színe elé c. könyvéből.

   Inoue urat, szerzetesi nevén Muhent 1977-ben ismertem meg Budapesten. Az apró, félkopasz, ráncos bácsika mindmáig életem legtitokzatosabb japánja. Csak annyit tudok róla, hogy egy japán általános iskola igazgatójaként ment nyugdíjba, majd egy váratlan fordulattal elvált a feleségétől és beállt a narai zen szerzetesrendbe. Néhány évi szerzetesélet után eldöntötte, hogy Európába jön – meghalni. Indulása előtt a rendfőnökkel vízzel koccintottak, s a felkelő nap országában ez annyit jelent, hogy „ebben az életben többé nem találkozunk”.
Inoue úr Európai hányattatásai közepette Magyarországon kötött ki. Hogy miért éppen e kis szocialista országra esett a választása, ma már senki nem tudhatja. Talán a két nép állítólagos rokonsága vonzotta vagy az olcsó árak. Tény, hogy annyira megszerette a magyar kultúrát, az ételeket és az embereket, hogy örökre maradni akart. Csakhogy egy „kapitalista” nem könnyen telepedhetett le a szocializmus idején Magyarországon. Vízumot csak egy hónapra kaphatott, s érvényességét indokolt esetben is csak egy-két alkalommal hosszabbították meg. Mentesültek ez alól a nyugati diákok. Ők évekig is maradhattak, ha keményvalutában leszurkolták a tandíjat, és az, szocializmus ide, kapitalizmus oda, már akkor sem volt éppen kevés.
Így lett tartós vízum reményében hatvannégy évesen Inoue úr a Liszt Ferenc Zeneakadémia diákja. Heti 3-4 alkalommal megjelent az akadémián, és a tanár instrukciói alapján szorgalmasan hangolt a hegedűjén. Zenéjére csak annyit mondhatok, nem a japán Paganini veszett el benne. A mester éveken keresztül végtelen türelemmel pazarolta az instrukcióit hajlott korú, de fiatalosan lelkes diákjára.
A lelkesedés fonalát egy váratlan incidens pattintotta el. A tanárt külföldi utazása alatt egy kevésbé toleráns kollégája helyettesítette. Fogát csikorgatta, amikor a kis öreg átszellemült mosollyal cincogtatta hangszerét.
– Állj! – ordította percenként. – Nem jó!
Ám a szerzetes hiányos magyar tudása és szakmai szintje lehetetlenné tette a gyors javulást. Végül a tanár megelégelte a dorgálást, kézen ragadta a vonakodó tanítványt, és szinte futólépésben húzta maga után.
– Jöjjön velem! No, jöjjön csak! Jöjjön, jöjjön!
Végigrohantak a hosszú folyosón és bekanyarodtak a mellékhelyiségek felé. A tanár benyitott a „Férfiak” feliratú ajtón, és egy fülkéhez tuszkolta a megzavarodott tanítványt. A nyitott ajtónál figyelmeztetően magasra emelte mutatóujját, jelezve, hogy most jön a lényeg, azután meghúzta a láncot. A kifogyó öblítővíz hangját gyomorforgató kondérhang, kattogás, sistergés és cuppogás követte.
– Na, ilyen a maga zenéje! – harsogta az oktató.
Ezt már nem lehetett félreérteni. Az emberi és művészi méltóságában vérig sértett öreg soha többé nem tette be lábát az akadémiára.
Az öreg szerzeteshez fűződő barátságom úgy kezdődött, hogy modellt állt egy zen témájú, különös sorsú festményemhez. Úgy éreztem, a zen színének csakis a zöld felel meg. (Itt szeretném figyelmeztetni olvasómat Az első karácsony című, e kötetben olvasható írásomra, abban már tudósítottam a zöld színhez való különös, három éves koromtól meglevő vonzódásomról…) De nem a fűzöld, nem is az élénkzöld. Inkább az a fajta fakózöld, mely egy ódon faépület sötét szobájának nyílásain szivárog át, ha a kinti napsugarakat megszűri a szállongó por. A zöldnek negyvenkét változatát kevertem ki a képhez. Más színt nem is nagyon használtam. A képet később Japánban, új életem kezdetén, „jó áron” megvásárolta egy hagyományos stílusú étterem tulajdonosa. A „zen színe” fogta meg.
De nem ez volt a legjobb ajánlatom a „bizonyítás” szűkös évei alatt. Egy orvos két képemért cserébe elkínálta az autóját. Gyönyörű, rakéta-formatervezésű, ezüstszínű csoda volt, hátradöntött ülésekkel. A modern, csillogó alkotmányt szinte fekve vezethette pilótája. És mikor felbődült a motorja, a rengeteg lóerő! Egy Trabant azt hallván biztosan belehalt volna az ijedségbe. Az orvos mindössze két éve vásárolta. Elégedett volt vele, ám az egyre szaporodó család kinőtte a remek járművet. Magyarországon akkor, „ködben, szocializmusban” minden festő elsírta volna magát örömében az ajánlatra. Én meg azért könnyeztem, mert nem fogadhattam el. Ginzai kiállításomra készültem. Napi tizennégy órát festettem, két óra jutott evésre meg tisztálkodásra, és nyolc óra alvásra. A lakásból hetente egyszer mozdultam ki egy órára, bevásárolni. A gyönyörű luxusautó legfeljebb annyi szerepet kaphatott volna az életemben, hogy polgárpukkasztó mosollyal a hűtőjére támaszkodva lefotóztatom magamat. Az otthon rekedt barátok bosszantása azonban nem az én stílusom. A közelgő kiállításomhoz nem autóra, hanem készpénzre volt szükségem. Hatalmas sóhajtással lemondtam a nagylelkű ajánlatról.
De térjünk vissza budapesti lakásomba, ahol is Inoue úr határtalan türelemmel ült, miközben a leendő sikeres képhez zöld színeket kevertem. Az Egy zen szerzetes elbeszélése nyomán című kép festése közben egészen jól összebarátkoztunk. Tudom, a modellkedés nagyon fárasztó. Öreg mesterem, Lengyel Géza egyszer megrajzolta a portrémat. Fél óra múlva minden izmom és idegem sajgott a mozdulatlanságtól. Végtagjaim elgémberedtek, a szemem káprázott. Soha többé nem kicsinyeltem le a modelleket. Az öreg szerzetesnek is bőven adtam időt pihenésre. 20-30 percenként szünetet tartottunk és társalogtunk. Ez már magában is komikus volt, mert egyikünk sem beszélte eléggé a másik nyelvét. S a beszélgetések tartalma sem volt mentes a humoros megnyilatkozásoktól. A japánok tudvalevően éhező módjára: gyorsan, habzsolva esznek.
– István szan – kérdezett egyszer –, mit jelent az, hogy „ne zabaljon”?
– Hol hallotta ezt? – kérdeztem vissza óvatosan.
– Együtt ebédeltem egy japán zenészlánnyal meg a tanárjával. A tanár úr folyton ezt mondogatta neki. Nem tudtuk kitalálni, mit jelenthet. Talán valami étkezéskor szokásos jókívánság?
Ha már étkezésről beszélünk, az öreg szerzetes érdeme, hogy már a kezdet kezdetén szakítottam a japán étkektől való tartózkodásommal. Japánból konzervben igazi, hamisítatlan takuant kaptam. Ez a mi kovászos uborkánkhoz hasonlóan erjesztett jégretek. Amikor gyanútlan áldozat módjára a konzervet kinyitottam, éktelen bűz csapott az arcomba. A „bűzbombát” hiába zártam nylonba, a szagát napokig nem tudtam kiirtani a lakásból. Ott maradt a nyoma a kilincsen, a hűtőszekrény ajtaján, mindenhol, amihez véletlenül hozzáértem.
Edzett japanológusok szerint megváltozik az élete annak, aki takuant szagolt. Valamikor a világégés után egy Amerikában élő japán családnak a hazai rokonok takuant küldtek. A vámhatóság a címzetteket értesítette, hogy a csomagban talált romlott ételt megsemmisítették. Nagyot kordult a japánok gyomra a régen ízlelt csemege gondolatára. A következő csomagra írt útmutatóban a rokonok pár keresetlen angol kifejezéssel kioktatták a vámosokat a hagyományos japán étkezés remekéről, mármint arról, hogy az orruk becsapja őket, mert a takuan nem romlott, csak természetes állapotában „illatos”. Az amerikai tiszti orvos most már berendelte a vámhivatalba a címzetteket. Undorral elébük tolta a nyitott csomagot. Az ismerős „illatokra” a japánok szájában összefutott a nyál, az orvos meg zsebkendőt tartott az orra elé.
– Ugye, nem gondolják komolyan, hogy ezt az ocsmányságot megennék?
– De igenis, a szaga ellenére nagyon finom és egészséges – bizonygatták.
– Őrület! Ez a zöldség telítve van mérgező baktériumokkal. A rothadás utolsó stádiumában jár, rövidesen cseppfolyós lesz! Súlyos ételmérgezést kapnának tőle, kórházba kerülnének, bele is halhatnának! Nem engedélyezem a kézbesítését!
Hiábavaló volt minden rábeszélés vagy könyörgés, a hatóság hajthatatlan maradt. Ez a csomag is a szemétben landolt.
Aztán a jámbor japánok némi amerikai rafinériával mégis hozzájutottak az áhított savanyúsághoz. A következő csomagon a „Tartalom” címszó alatt angolul mindössze ennyi állt: „Állateledel”. A vám simán átengedte, nem érdekelte kinek disznaja vagy tehene fordul fel a felelőtlen etetéstől.
A hűtőszekrényemben tehát többszörös nejlonpáncélban efféle „messze földön híres” japán savanyúság lesett áldozatára. Gondolatban százszor csatlakoztam az amerikai tiszti orvos véleményéhez, de a drága pénzen rendelt konzervet sajnáltam kidobni. Felhívtam az öreg zen szerzetest.
– Inoue úr – szóltam a kagylóba –, van egy takuan-konzervem. Megeszi?
– Ó, óóó, takuan! – hallatszott egy nagy sóhaj a vonal túlsó felén – Utoljára Japánban volt vele dolgom. Hát persze, örömmel, akár egy kilót is!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap