A munkanélküli

Cserényi Zsuzsa, v, 07/03/2011 - 05:37

 

 

 

István a saját fülében hallotta dübörögni a lépteit, amint lefelé haladt a csarnok vaslépcsőjén. A nagy műhely mindennapos agyhasító zaja most el sem jutott a tudatáig. Csak az járt a fejében monoton visszatéréssel, hogy pár nap, és nem lesz többé munkahelye. Sem neki, sem a ma még itt dolgozó több mint száz embernek. Sokszor erejüket meghaladva gürcöltek a hideg, huzatos, zajos nagy csarnokban, pénz mégis csak akkor volt kevéssel több, ha nem egy műszakot töltöttek le. Ma épp hogy beért, hívatta a főnök.
Ahogy az arcára nézett, már tudta, hogy baj van - és nem is kicsi. Kollár magyarázott, hol elveszett a hangja, hol felerősödött. Ő pedig csak nézte a köpcös, erős férfit a rozoga széken, amint kézzel-lábbal, nagy hévvel magyaráz.
- Nincs megrendelés István, ezt próbáld megérteni, és elfogadni. Ez ellen nem hatnak sem a te érveid, sem az enyémek. Vége. Érted? Vége. Ennyi volt. A cég, amelyiknek dolgoztunk, úgy húz el innen, mintha soha itt sem lett volna. Nem tudok olcsóbban szállítani, nem fizethetek nektek már ennél kevesebbet, bebuktam, nem kellek. Beruháztam az életemre, és most szórhatok szét mindent. Még magyarázkodhatok is itt, nektek, a családomnak, és mindenkinek. Mert rám fogják mondani, hogy mindig csak az orromig látok.
Kollár feje, mint a cékla, István attól félt, hogy megüti a guta. Így hát felemelte a kezét, mintegy csitításképpen, és kilépett az irodából. Most majd el kell mondania az embereknek - néhány perc múlva több száz élet hull itt cserepeire. Úgy, mint az övé, mert fogalma nem volt arról, hogy mihez fog kezdeni. Kollár fentről figyeli a kalitkából, amint megállnak a gépek, és az emberek köré gyűlnek. Fentről - ahelyett, hogy ő jött volna le. Mióta ide került, így volt ez, a főnöke nem értett az emberekhez, a munkához sem igazán, így ő lett a helyettes. A papírokkal viszont nagyon jól boldogult, alig volt segítője. Komputert hordott a nyakán, ezt mindenki elismerte. Egy adminisztrátor jött, hetente háromszor 8 órára, ebből három alkalommal egy-egy félórára behúzták a kalitkán a függönyöket, mert Kollár lökdöste odébb az íróasztalt milliméterenként Ilikével a tetején. Termetéhez viszonyítva gyors volt, mint a villám, de Ilike minden alkalommal megújulva távozott. Az már más kérdés, hogy a feleségére hogyan hatott volna, ha egyszer egy ilyen függönyös periódusban érkezik a férjéhez.
Leérve a csarnokba, az asztalához ment, és bekapcsolta a villogószirénát, ezzel jelezték a zajban, hogy valamiért le kell állniuk a gépekkel. Perceken belül csend lett, az emberek olajosan, maszatos kezükben törlőrongyokkal megindultak felé. István elmondta, amit kellett. Előbb néma csend, azután iszonyatos kiabálás következett. Leintette őket.
- Emberek, sorban, ha lehet, egy árva szót nem értek ebben a hangzavarban.- Azután legyintett idegesen a kezével - különben is mindegy már.
- Szóval ennyit ér a tudás István - mondta öblös, vastag hangon az öreg János. Nem sok volt már neki a nyugdíjig, még átképzőt is elvégzett, hogy itt megfeleljen. Egy faluban laktak valamikor, jól ismerték egymást.
- Ezért tanultál te, meg az ott fenn - mutatott Kollár búvóhelyére -, hogy végül ennyit mondjatok nekünk? Ezért érdemes volt egyetemre járnod, ha csak ennyi telik tőled. Mégis megmondanád, hogy mi a fészkes fenével foglalkoztok ti, ha még azzal sem számoltok időben, hogy mi lesz, ha egy munkának vége? Nem ma tudta meg az a nagyokos ott fenn az már biztos. Miért nem próbált meg valami más lehetőség után nézni? Én nem mondhatom nektek azt, hogy törjétek fel a betont, és csináljatok melegágyat a csarnokból. Termeljetek sárgarépát, vagy hozzatok szalmát, meg malacokat, azért tanultatok, hogy lássatok lehetőséget magatok előtt. Vagy nem? Mi lesz itt mindennel? Eladjátok, kidobjátok, széthordják az ócskavas gyűjtők? És velünk is mi lesz? Hányszor kezdjem még újra az életem, jóval túl az ötvenen?
Egyre nagyobb lett a csend, ahogy az öreg beszélni kezdett. Hallgattak rá a többiek, tisztelték. Egyszerű szakmunkás volt, de becsületes, és mindig, minden helyzetben tudta, mit kell mondani. Nem csak mondani, tudta a megoldásokat is. Sokszor húzta ki őket a csávából egy-egy ötlettel, ami felgyorsította a munkafolyamatot. Nagydarab fekete, amolyan kunos típus volt, szigorú arccal, de nemes lélekkel.
- Emberek, itt nem nagyon van már miért kiabálni. Ilyen világ ez, mi már csak magunkra’ vagyunk benne. Az onnan nem fog lejönni – mutatott ismét felfelé -, hogy megbeszélje velünk, mi legyen ezután. Beinduljunk még a gépekkel? – fordult István felé.
- Be, Jani bátyám, pár napig még van munka. Kollár két nappal előtte majd szól, ha végleg vége. Akkor kiadja a béreket, egyéb járandóságokat, meg a papírokat is. Azt mondja, még ő sem tudja, hogy mihez kezd, de ha szüksége lesz még emberekre, azt maguk közül választja majd ki. Mindenesetre, aki tud, az próbáljon máris munka után nézni, ne vesztegesse az időt. Majd érdeklődöm én is, hátha volna hely, ahová többen is átmehetnénk. Van még pár napunk. Arra kérek mindenkit, ne veszítse el a fejét.
- Na gyerünk emberek - intett az öreg a többieknek, és felnézett a „magaslesre”, tekintetével Kollárt keresve. Az viszont már nem volt ott, valószínű a hátsó lépcsőn távozott. Nem szerette a zűröket, a zavaros helyzeteket. Ha valami azzá vált körülötte, akkor kiszállt belőle. Elvágta, mint orvos a köldökzsinórt a gyermek és az anyja között. Egyedül a házassága volt kivétel, ott a felesége vágott, ő meg tudomásul vett.
Annyit már tudott - a gépeket megveszi a „multi”, és viszi magával. A csarnokot még bérbe is adhatja, jó helyen van. Vagy szétszedi, és úgy adja el, a telekkel együtt. Vesztesége, ha jól kalkulált, nem lesz a felszámolásból. Majd kitalál valamit. Addig nem élnek nagylábon. Megoldja, ezt tudta. Az emberekkel volt gondja - nagyobb háborúra számított, kicsit gyanúsnak tűnt neki ez a nagy belenyugvás. ”Mindegy, ez legyen Isti gondja” - zárta le magában a napot - „megfizetem érte”.
A csarnokban tovább folyt a munka, még gyorsabban is az átlagnál, az embereket vitte, hajtotta a düh, a gyűlölet, a főnökeik és a világ ellen. István szomorúan látta az arcokon, hogy ma sokak számára a kocsmában végződik majd a nap. Az övé és az öregé biztosan nem, azt tudta.
Meg azt is, hogy ma nem fogja megvárni az öreg barát a munka végeztével egy jó dumára az autóbusz indulásig. Mindketten tisztában voltak vele, hogy most nem volna már miről beszélni.
A műszak végén elkerülték az emberek, nem azon az ajtón mentek ki, amelyiken szoktak, hanem a műhely végénél. Az öreg zárt, és odavitte neki a kulcsot.
- Szervusz fiam - mondta azért megszokásból, és nyújtotta a kezét.
- Jó pihenést Jani bátyám - válaszolta, és megszorította a kérges kezet.
Az öreg háta, ahogy távolodott, túlontúl egyenesnek látszott, mintha minden erővel bizonyítani akarná, hogy akihez tartozik, az soha nem hajlik, legfeljebb törik. István elhomályosult szemmel nézett utána, annyira sajnálta, mintha az apja lett volna. Még pepecselt, és rakosgatott az asztalán egy darabig, várta, hogy elinduljon a munkásokat szállító busz, mire kiér a levegőre. Valami szorította a gyomrát, hányingere volt, és szakadt róla a víz. Miközben az arcát törölgette, az öreg szavai jártak a fejében, és tudta, hogy igaza van. Nem azért tanultak, hogy veszni hagyják az értékeket. Most még sincs más, csak a tehetetlenség. Mindenki csak a maga hasznát nézi, és a legrövidebb távon. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszullét, miközben elindult kifelé. Még pár nap, és nem lesz más ő sem, mint annyian már ebben az országban: munkanélküli. Hányszor lehet egy életet újra kezdeni? Talán az öreg tudta volna a választ, ha megkérdezheti tőle.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap