Munkánk gyümölcse

Fábián Lajos, h, 11/28/2016 - 00:08

 

 

 

 

 

Ha az eredmény felől nézzük, mindenik emberi foglalkozás értelmiségi jellegű, amennyiben a tervező és ellenőrző, a megvalósítást az elképzeléssel egybevető értelem működésétől függ. Mégis megőrizzük az elkülönítést, aminek alapján a földi tevékenységekben esetenként túlnyomó jellegű a testi erőfeszítés, illetve a szellemi játék. H. G. Wells jegyzi meg pongyola, de szórakoztató világtörténetében, hogy az emberiség eddigi nagy évezredei a nehéz testi munka jegyében teltek el. Csupán másfél évszázada annak, hogy a termelőmunka fokozatos gépesítése során háttérbe szorult a testi erő és ügyesség, mint a tömegtermelés humán föltétele. Gépesített, robotizált és kompjuterizált korunkban természetesnek tartjuk, hogy a legdurvább fizikai foglalatosságban is föllelhetjük az ún. magasabb rendű, szellemi erőfeszítést. Gondoljunk az utcaseprőre, vagy a ganajhányó villával dolgozó istállófiúra: mindkettőjükben ott lappanghat a tisztaság megteremtése közben a platóni tökéletesség-igény, az eszményi állapotot sóvárgó elégedetlenség. Az ipari dolgozó, például az esztergályos platonizmusa kóros irányba is fejlődhet: tízmilliárd csavaranya leszúrása után látni véli az eszmék világát, abban pedig az anyák anyját, az eszményi csavaranya ősmintáját. (A gép az ember legjobb barátja-féle képletről, a platóni eszmék zümmögő-sistergő, szörnyszülött megvalósulásairól majd máskor.) Nyilvánvaló, hogy az előbbi képletek ellenkezőjére is van példa: a hagyomány szerint értelmiségi jellegűnek tekintett szakmákban is megnyilvánul a test ereje és ügyessége, netán eredendő ügyetlensége. Nem muszáj egyből a legrosszabbra gondolni, fölidézni a dühöngő őrültet lefékező pszichiáter motorikus ügyességét. Az se kutya csuklógyakorlatnak, amikor a tanárnő huszadikszor írja tele a vizes szivaccsal ledörgölt táblát olvashatatlan ábrákkal. Mégis mítosz övezi az értelmiségi foglalkozás képviselőjének alakját: a tenyérbe fektetett, sajátosan dudorodó homo sapiensi homlok, az eszmére meredő, elbambult tekintet legendája. Mintha az értelmiségi többször és mélyebben venné igénybe azt a különleges szellemi energiát, amely ott bolyong az agytekervények labirintusában (hogy mennyire hatékonyan használja, ezt most takarja el a fekete doboz titokzatos homálya). Visszatérve a bevezető gondolatra, közhely szintjén régóta ismerjük, hogy a szellemi és testi munka közti különbség éppen az eredmény szempontjából a leginkább szembetűnő. Amíg a bútorasztalos vagy a kőfaragó tekintete jóleső melegséggel pihenhet meg munkája gyümölcsén, addig a többiek, akik fennkölt eszüket diplomata táskában hordják, nos, utóbbiak bottal üthetik tevékenységük eredményének nyomát (legalább a lenézett kétkezi munkára kényszerülnek, ha metaforikusan is). Nem csoda, hogy az agyilag ledolgozott évek során az értelmiségiek többsége a látási és más érzékszervi zavarok mellé furcsa tapasztalatot is fölhalmoz: kezdi fölöslegesnek érezni a munkáját (rosszabbik esetben önmagát is). Szakmabeliekkel folytatott mélycsevelyek alapján adhatok néhány példát. A nagy jogász egy reggel arra ébred, hogy az általa megoldott ügyek teljes hiányában jobban működne a társadalom; a preventív medicina rabjává vált orvos megérzi, hogy jótékony beavatkozása ellenére épült föl a beteg; a lelkes pedagógus jobbik esetben elismeri, hogy többet tanult diákjaitól, mint azok őtőle; egyébként az ő, tantervek által szabályozott működése nélkül a törzsinemzedéki ismeretek átörökítése hatékonyabb lehetne; stb. Ne nevessük ki kapásból az értelmiségi nyavalygások elsorolt eseteit a négy dimenziós, gravitáció által lekötött dolgok biztonságos világából, akkor sem, ha eme biztonságot megfúrni elit-értelmiségi, azaz tudós foglalkozás! A habtéglára ejtett kőműves kanál árnyékában is ott rejtőzködik a platóni ősminta, az izmok kellemes ernyedtségével társuló pihenésbe is belopakodhat a tökéletlenség árnya. Van azonban az értelmiségi foglalkozások között egy rendkívüli hivatás, amit semmilyen elégedetlenség, kétely ki nem billenthet teremtés előtti biztonságából. Igen, a papi hivatásról, az értelmiségi szakmák krémjéről van szó! A jogász megoldja azt, amire nem lett volna szükség, az orvos szintén; a tanár megtanítja azt, amit ő sem tud, hiszen neki is tanították ; a pap mindezeknél többre hivatott. Kapcsolatot tart fönn az ismert és megunt, valamint az ismeretlen, ezért sóvárgott világ között. Teheti ezt hittel, hit nélkül, a nagy titokba belerendülve, vagy a túlvilági internetezéstől elfásultan: szakmai szempontból munkáját gáncs nem éri, legfönnebb emberi-erkölcsi tartásába köthetnek bele a dologtalan bajkeverők. Míg a többi emberi foglalatosság esetében a dologkerülők a lényegbe, a szakmai hozzáértésbe marnak bele az eredménytelenség vádjával, a papoknál a jó vagy rossz minősítés ritkán vonatkozik a szakértelemre. Metafizikai, földön túli távlatból szemlélve, övék a legnehezebb munkaterület, művelésében mégsem kutatjuk a szakmaiság jegyeit. (Aki másként látja, imádkozzon egy jót, vagy káromkodjon egy velőset: fog az menni, teológiai stúdiumok nélkül is bejön a borzongás.) Hiába morognak az ateisták, hogy könnyű nem létező főnök bejegyzetlen cégét képviselni a hiszékeny embermilliárdok előtt, a földi szakmai tapasztalat a papokat igazolja. Megerősített információk szerint az emberiség javarésze vallásos, ezen belül a többség igenis igényli a közvetítők szolgálatait az égiekkel kialakított kapcsolatában. A művészek írók, festők, zeneszerzők az illúziókeltés nagymesterei (másként hogyan hihetnénk el, hogy az a különös módon adagolt zörej Beethoven V. szimfóniája?) nyomába sem érnek a papoknak. Isten, pontosabban az istenségek földi menedzserei olyan illúzióval dolgoznak, amit normális hétköznapi ember sosem élt meg, mégis kétségbeesetten hisz benne. Nincs ember, akit ne gyötörne az egzisztenciális szorongás: mire született, miért nem él örökké, mi vár rá a halála után? Ennek a szorongásnak szakavatott vagy pancser gyógykezelését vállalják föl a vallások, szekták, üdvtanok szakképzett vagy dilettáns képviselői, a papok. Nem a pompázatos vagy puritán státusszimbólumok teszik félelmetessé a főpapot: az istenség árnyéka vetül rá, az Árnyék, amely minket is végleg eltakar majd Egyetlen, halálos szakma, amelyet az eredmény tökéletesen igazol, a papi hivatás. Más kérdés, hogy az eredménnyel, a válasszal együtt eltűnik a kérdező is. Erről gondoskodik a többiek mellett, a legszellemibb munkás, a sírásó is. Munkája holtbiztos eredménye, a sírhant töprengésre, azaz szellemi tevékenységre késztet minket is (s ha még szellemekben, túlvilágban is hiszünk ).

 

Megjelent: Polísz, 2005., 79. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap