A nagy Dodo

Bodó János, v, 02/14/2016 - 00:23

 

A nagy Dodo meghalt! - ezzel a hírrel fogadott gyerekkori barátom, aki épp úgy, mint én, mélységes tisztelője volt Dodonak. Ő volt a példaképünk, akire felnéztünk, akiről azt hittük, azt gondoltuk, hogy ő lesz a legkülönb ember, akit a föld hordott a hátán, miniszter, sőt miniszterelnök lesz belőle. Azt gondoltuk, hogy így lesz. Azt gondoltuk, ő lesz a Világkormány megalkotója, a Világkormányzás létrehozója, az emberiség egységes zászló alá terelője, maga a lebírhatatlan ember, aki csak a jót és csak emberit hordozza magában és képes ezt mások számára is megtanítani, elfogadni. Gyermekes, kamaszkori lángolásunk Dodoban látta a megváltót, a nagyszerűt, a minden bajok leküzdőjét, az emberiség minden gondjának eltörlőjét, a megszabadítót, a lánglelkű vezért.
Nemcsak a tanulásban nyújtott kiemelkedőt, de mindenben kimagaslott kortársai közül. A gimnáziumban ő volt a legjobb: bár felettem járt, de tudtam viselt dolgait. A bálban ő volt, akiért a lányok meghaltak, szépen zongorázott, hegedült; verset, novellákat írt - mindenben első volt, roppant tehetségesnek tartották a tanárai. Érettségi után szinte az egész város izgult, felveszik-e az orvosira, de előre lehetett tudni, hiába minden. Szülei nem kívánatosak voltak a rendszer szemében, földbirtokaik miatt. Kulák volt az apja, anyja - semmi esélye sem lehetett Dodonak az egyetemre. Nem is vették fel sehova sem, hiába próbálkozott többször is.
Aztán elindult pályája, egy bankba került és sokáig nem hallottunk róla. Aztán megdöbbentünk: újsághír lett belőle, hogy hatalmas sikkasztási ügybe keveredett, vagy ő maga keverte, tény az, hogy tíz évre börtönbe került. Fiatalon, huszonévesként tíz év börtön annyi, mintha lefejezték volna. Véget ért egy ígéretes pálya. Sok siker után döbbenetes tragédia. Az után feledésbe merült alakja, semmivé lett, mint tűző napon a jégkocka. Elpárolgott, bele a semmibe.
Barátaim is és én is más példakép után néztünk, közben a kamaszkor szakadékai közül kievickéltünk és már nem is nagyon hiányzott a példakép. Előbb vagy utóbb mindenki a maga harcát kezdte megvívni az élettel, pincérként vagy egyetemi tanárként.
Felnőttünk.
Közben a társadalom is fejlődött, megjött a demokrácia, mint az elveszett gyerek: előkerült valahonnan. Mint a kamaszkori lángolással, úgy jártunk ezzel is. Kezdetben azt hittük, a minden jön el vele: a gyerekeknek cukrot osztogat, a felnőtteknek a boldogságot, persze felnőttes boldogságot. A gondtalan jólétet, a parttalan szabadságot. Élünk, mint hal a vízben.
Csak valamit nem vettünk számításba: az ajándék lónak szuvas a foga.
A fogak egy-kettőre kihullottak, a ló megdöglött, a demokráciát ellopták, vagy nem is volt itt. Megint itt álltunk megfürödve.
Dodo is meghalt. Kora ifjúságunk példaképe, mint megtudtam, éhen halt. A nagyreményű példaképünk, girbegurba életutat járt meg, és csöviként fejezte be pályafutását. Életpálya menetelését.
Barátom elmondta: ártatlanul került börtönbe Dodo, vagyis rábeszélték, vigye el a balhét, egy-két év dutyi után gazdagon meghálálják neki, amit tett. Vállalta. Kiszabadulásakor azonban senkit nem talált a régi fejesek közül, akik helyett rács mögé került. Azok már túl voltak árkon-bokron, ő meg itt állt, priuszosan, egy fillér nélkül. A szerencse azonban rámosolygott, mint később kiderült, ez inkább balszerencse volt.
Egy hódolója akadt rá, még daliás korából volt ez az ismeretség. A még vonzó, szép asszony pillanatok alatt sínre tette az életét. Volt minden, ami jó.
Csakhogy, a szépasszony visszaélt a férfi kiszolgáltatottságával, a nevével. Hatalmas költségekbe verte magát, kölcsönökbe, szélhámosságokba. A nő intézett mindent, a férfi adta a nevét. Egy évig ment a jólét, aztán meg börtön lett a vége, ismét csak Dodo vitte el a balhét, de semmit sem tehetett, minden az ő nevében történt, ott volt az aláírása mindenhol. A kárösszeg a "különösen nagy" minősítést nyerte el, ő pedig öt évre ismét a rács mögé került. Most már visszaesőként bántak vele.
Másodszori szabadulásakor már lélekben is átállt a másik oldalra: a megpróbáltatások bűnözővé formálták lélekben is.
A börtönben kitanulta a bűnözői mesterséget, jó eszűsége nem akármilyen pozícióhoz juttatta az alvilágban. A "bűnözői tervezés" elismert tekintélye lett, a nagy ügyek mind az ő agyában fogantak meg. Precízen, mondhatni tudományos megalapozottsággal tervezett meg nagy értékű lopásokat, rablásokat. Hamarosan az első számú célpontja lett a bűnvadászoknak. De nem tudták nyakon csípni. Más lett a végzete. Beleártotta magát a politikába.
Fedő foglalkozásként nem túl nagy, de jól menő céget vásárolt, és mint a mecénása szerepelt az egyik jelentős pártnak. Ott a bennfentesek tudták miféle pénzcsapból áramlanak a milliók a párt kasszájába. Amikor már túl nagy befolyáshoz jutott Dodo, a pártvezetés úgy döntött, itt az ideje véget vetni ennek a dolognak. Az intrikusok jó munkát végeztek, a mecénás puszta életét mentve megsemmisült, az alvilági pozíciójával együtt.
Az ilyesmihez nagyon értettek a pártban, kiváló szakembereik voltak.
Nem volt más kiút, csöves lett. Élte a perifériára szorult emberek életét. Amíg élhette, mert ez a "szakma" nem neki termett, nem találta fel magát, leromlott egészsége. Éhen halt, megfagyott. A nagy Dodo vereséget szenvedett az élettől.
A barátom, ahogy előadta az általam nem ismert részleteket, ilyen kommentárokat fűzött hozzá: "Megérdemelte", "A nagy menő most ráfázott", "Tudtam, hogy ez a ficsúr így fog járni". Kifejezett kárörömmel mesélte a dolgokat, mintha nem is ő lett volna, aki velem együtt rajongott Dodoért, aki felhő magasan verte mindegyikünket tehetségben, tudásban. Azt is elmondta közben a barátom, hogy ő tésztagyáros lett, igaz, kicsi gyáros, de a gyár az gyár. Egy tucatnyi munkatárssal, akikről úgy beszélt, mint a szolgáiról
Hát igen, ő volt az, aki a fűtőházat "fűttőháznak", a hűtőgépet "hüttögépnek", a hegesztőt "heggesztőnek" mondta és írta is, és most is ezt teszi. Rájöttem, szűklátókörű, primitív agyú ember lett az én gyerekkori barátom. Vagy az is volt, csak gyerekkorában ez a tulajdosága nem tűnt fel nekem.
Dodo azóta sem hagy nyugton, a sorsa, az élete.
Miért nem lett műszerész, rádiószerelő, mint annyi más, hasonló sorsú ember abban az időben? Később elvégezte volna levelezőn az egyetemet, azt megengedte volna a rendszer neki, mint annyi másnak is. Miért jutott erre a sorsra? Miért? Miért?
Talán kereste is a kockázatos dolgokat, így aztán könnyen jégre lehetett vinni. De miért kell az Isten áldotta tehetségnek így el, a pusztulásba vinni saját magát? Ha nem a bankban kezdi az életét, hanem kitanulja a szerszámkészítő szakmát, ki tudja mire vihette volna.
Így kalandoznak gondolataim azóta is, amikor eszembe jut Dodo. Kamaszkorom nagy bálványa, aki csövi lett, és éhen halt, megfagyott. A nagy Dodo.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap