Nagy Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben

Szerkesztő C, v, 11/16/2014 - 00:02

 

 

 

 

 

 

Nagy Domokos Imre

Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben

(Második, befejező rész)

 

A Selmecen játszódó regények

Ezen regények egy része önéletrajzi vagy családtörténeti ihletésű, mások pedig komoly történelmi kutatásokon alapulnak.

Mintegy átvezet az előző témakörből ebbe a Laurácska meggyógyul. A történet 1880-ban játszódik. Laurácska és barátnője, a „bányagróf lánya” fellépnek egy jótékonysági esten, a zegernye időben megfáznak, tüdőgyulladást kapnak, ami akkor az egyik legsúlyosabb betegségnek számított. Ebbe a bányagróf lánya bele is hal, míg Laurácska – részben az öreg dajka házi praktikáinak, részben a falusi rokonoknál töltött időnek (mely sokkal egészségesebb és kötetlenebb volt, mint akkoriban az úri kisasszonyok városi élete) köszönhetően – végül meggyógyul.

Ez így egy kicsit talán érzelgős leánytörténet, ám valóban megtörtént. Laurácska, teljes nevén Richter Laura, dédapám egyik nővére (azaz a szerző nagynénje), aki – mint arról valamennyi családtag beszámolt, ki még ismerhette – nagyon szerette és kiválóan tudta a történeteket elmesélni.

 

„Ekkor történt aztán, hogy látogatóba mentünk egy nagynénémhez, aki rengeteg sok régi történetet tud. Évekig el lehetne hallgatni.”1

 

Hogy tovább pontosítsam: „a bányagróf lánya” nem más, mint Péch Izabella, dédanyám nővére, akivel ez a tragédia néhány hónappal esküvője után történt. Jó állapotban lévő sírja máig megtalálható a selmeci felső evangélikus temetőben, évtizedekkel később elhunyt férje, az idők folyamán professzorrá lett Schwartz Ottó sírja mellett.2

Időrendben az első „igazán selmeci” mű az Álom. Bár itt a város – legalábbis a megjelent változatban – inkább csak díszlet. Megjelent változatot írtam, mert az első, még Selmecen készült változatot a kiadó túl misztikusnak találta, és abban a formában nem óhajtotta kiadni. Így Nagyanyám – kelletlenül bár – a megjelenés érdekében átdolgozta a regényt. Ez a kényszerű átdolgozás – ami Nagymamának élete végéig nagyon fájt – valószínűleg a regény színvonalának sem használt. Emlékirataiban is csak utalt rá,3 és rajta kívül soha senki nem tudhatta, hogy milyen is volt valójában, ugyanis nagyon sokáig senkinek sem engedte meg, hogy írásait megjelenése előtt elolvassa. 4

A regény végén van néhány bekezdés, melyben a régi Selmecet búcsúztatta:

 

„Saly Ádám úgy érezte végre, hogy hazaérkezett… Megfogta az asszony kezét, és sétáltak együtt, halk, boldog beszélgetéssel sokáig.

És köröskörül meghunyászkodva feküdt a kisváros. Többé nem bánthatta őt… Levette rongyos ködsüvegét, és alázatosan hallgatott. Mert nem tőle kell már kicsikarnia a kenyeret, nehéz testi-lelki rabszolgaság árán… Csak vendégül jön már ezentúl szép, selyemruhás asszonyával, és fényes, könnyen guruló pénzt, alamizsnát hoznak a szegény vén városnak mindig…

És feltámadt valami a szép múltból. Mikor még gazdag és fiatal volt a város, mikor nem ő tartotta erővel magánál repülni vágyó rabszolgáit, hanem gazdag és tudó urak siettek hozzá, hogy mindig szebbé tegyék.”5

 

Ezek után idetartozó művei közül az Ulrik inas (1921) és A vén diák (1927) jelentek meg, azonban, mivel ezeket tartom Selmec szempontjából a legfontosabbaknak, legutoljára tárgyalom a két regényt.

 

*

Időrendben ezután A selmeci diákok következett, mely a Vén diáknál szelídebb-mosolygósabb, de azért nem túlszépítő ábrázolása a selmeci diákéletnek. Először Hamupipőke volt a címe, így jelent meg a Magyar Lányok 1927–28-as évfolyamában, majd 1930-ban önálló kötetként. Második kiadása 1933-ban már a ma ismert címen jött ki, és természetesen ezt viseli az 1990-es új kiadás is.6

A regény (amely 1850 és 1853 között játszódik) témája Beaujardin márki, az apolitikus francia diák Bozsárdyvá válása. Hogy hogyan nyílik ki lassan a szeme a bécsi aulikus rokonokkal rendelkező külföldi fiúnak, és hogyan válik a regény végére magyar és „rebellis” érzelművé.

No persze: „cherchez la femme”… Kell hozzá egy romantikus Hamupipőke-történet elveszett cipővel (mert ugyan kibe szeressen bele a főhős, ha nem a zsandárok által keresett fiú húgába, aki nem mellesleg a komiszárus távoli rokona…). Kell hozzá a diákok összetartása, akik a magyarul még alig pár szót gagyogó márkit kigyógyítják súlyos megfázásából, hogy végül a szívében lassan már Bozsárdyvá változó Beaujardin márki befolyásos bécsi rokonain keresztül kieszközölje a kegyelmet.

Az egész azonban azzal kezdődik, hogy a kis márki „vulgója”, azaz diákneve a Petrezselyem lesz, mert ezt olyan nehéz volt kimondania.

 

„Petrezselyem berendezkedett a szobácskában aztán kitárta az ablakot, s kikönyökölt rajra hosszúszárú pipával a fogai között – most már ő is vett magának hosszúszárú pipát.

Mintha csak tegnap maradt volna abba, folytatódott a diákélet. Muzsika, nóta, vidám tréfa, néha tanulás, sok tánc, sok bolondság és igaz testvériesség. Megint volt egy kis tejfelesszájú fiú az újoncok közül, aki meghűlt az első őszi napokban, akárcsak ő tavaly, s megint akadt, aki ápolja. A márki is két éjszakán keresztül ült az ágya mellett.”7

 

A kegyelemlevél átadását természetesen a diákok jó selmeci módra szervezik meg, megadva a módját, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon.

 

„Felment Cincérhez, s megtanácskozta vele a dolgot.

Soká tanácskoztak.

– Ebből valami nagyon jó tréfát csinálunk! – ütötte Cincér térdeit jókedvében. – Össze kell a fiúkat hívni!

Kiállt a ház elé, a tenyereit a szája elé görbítette, s olyan hangok keltek az ujjai közül, hogy elhallatszott a Paradicsom-hegy tetejéig. A szomszéd kutya ijedten kezdett üvölteni.

Egy félóra alatt annyian voltak a diákok, hogy nem lehetett a szobában elférni. Izgatott sürgés-forgás következett, szaladgálás erre-arra. Alig múlt el egy újabb óra, amikor a város lakói különös látványra gyűltek egybe.

A menet legelején török basának öltözött kikiáltó jött szamárháton, óriási dobbal. Egyre kiabálta.

– Adatik tudtára mindenkinek, hogy Kukutyinország királyfia, meghallván, miszerint ebben a városban vannak a legszebb lányok, ideérkezett és itt akarna magának feleséget keresni…”8

 

A könyvben szerepel egy Fridolin nevű félbolond (vagy tán egészen bolond) távoli rokon, aki a maga módján néha sokkal okosabb, mint mások. Nagymama a valódi Fridolint személyesen ismerte, ott éldegélt rokonainál Selmecen, ő csupán visszatette néhány évtizeddel az időben.9

A regény így zárul:

 

„Húsz esztendő múlva egy vidám, feketefürtös fiú állított be az öreg anyókához, aki csak bottal tudott járni már, s a háta olyan volt, mintha valamennyi esztendő, amit megélt, rajta gubbasztott volna. Egyik unokája végezte a munkát a ház körül.

– Ide küldtek szobát keresni… Bozsárdy Gábor a nevem…

– Bozsárdy… Bozsárdy… Volt egy ilyenféle nevű diákom valaha, fiacskám… Derék, szép fiú, Petrezselyemnek hívták…

– Az apám volt az – mondta a fiú.

És behurcolkodott a szobácskába, ahol még mindig a régi karosszékek billegtek roskadt, ferde lábbal, s a régi tintás íróasztal állt a sarokban, s ahonnan a meredek ösvényre, meg a messzi, erdős hegyekre lehetett látni…

Megkezdte most ő az álombeli, mesével teli selmeci diákéletet…”10

 

Ami a névváltoztatást illeti, ilyen valóban megtörtént a családban, hiszen egyik ükapja Pierre Cheruble-ből lett Scherübl Péter. Ám ezt a tényt csak Nagymama halála után derítettem ki kutatásaim során, de a fantázia adta névváltozást utólag igazolta a történelem.

 

*

Ezután néhány önéletrajzi és családtörténeti vonatkozású regény következett.

1935-ben jelent meg A János-utcai leánykolónia című regénye. Az eredeti változat a húszas évek első felében kellett hogy készüljön, mert még fiatalabb húgának, „Böskének” (családi névhasználatban valójában Böbe volt) ajánlotta, aki azonban fiatalon meghalt. Ezt bevallottan saját naplójának felhasználásával írta. Valószínű azonban – erről hiába kérdeztem, nem beszélt róla –, hogy mire készen lett a kézirattal, húga meghalt, és érzelmi okokból a kéziratot egy időre félretette.

 

„Kedves lányok, mikor most könyvalakban kiadásra kerül az én leánykori naplóm egy része, úgy gondoltam, hogy változtatok rajta egyetmást, mert hiszen gyerekes kézzel és gyerekes gondolkozással van írva. De mikor elolvastam, akárhányszor mosolyogtam is a gyöngeségein és bohóságain, mégis úgy éreztem: nem tudok rajta változtatni többé.

Az én kis Böském, akinek valamikor az egészet írtam, nem szűrhette le a mi kis történetünkből a tanulságot úgy, ahogyan gondoltam egyszer. Megelőzött minket okosságban, jóságban, s az élet legnagyobb művészetében: a lemondásban. Megnőtt, szép nagy leány lett belőle. Menyasszony. Aztán megbetegedett, és hosszú, hősies küzdelemmel viselt szenvedés után meghalt, olyan szépen és csöndben, mint ahogyan élt. Igazi hős volt, bizony.

De a tanulságot elmondom én helyette, lányok. A tanulság az: akárki akármit mond, érdemes szépre, jóra törekedni, mert erős akarattal mindent elér az ember. S még ha az embereknél hatalmasabb törvények nem engedik is a célhoz, betöltötte a hivatását, hazaszeretetet és derűt osztott mindenkinek maga körül, drágább ajándékot minden kincsnél..”11

 

A „János utcai leánykolónia” valójában az MLK (Magyar Lányok Köre) nevet viselte, mely elnevezésnek semmi köze nem volt a később Nagymama által szerkesztett folyóirathoz. Tagjai valóban összetartottak, amire a könyv általam használt példányának sorsa is bizonyíték. Nagymamának ebből a könyvből sem maradt saját példánya, Azonban 1962-ben a Fehérvári úti kispiacon összetalálkozott az egyik korábbi MLK-taggal, a regény egyik szereplőjével, aki Nagymamát 70. születésnapjára megajándékozta a birtokában lévő dedikált példány fénymásolatával, melybe emlékezetből beírta azoknak a szereplőknek a valódi nevét, akikre emlékezett.

Hogy Bíró Juci valójában a szerző, és Bíró Ica, a húga valójában Réz Mária nagynéném – az természetes volt számomra, ugyanis Nagymama a családtagokról mintázott női szereplőknek sokszor adta a Bíró vezetéknevet a Richter analógiájára. A többi azonosított szereplő: Visó Elzi = Hoznek Hilda (Hika, tőle kapta Nagymama a kötetet), Visó Emmi = Hoznek Erzsébet; és az egyetlen fiú: Visó Karcsi = Hoznek János. Nagymama fiútestvérei a saját keresztnevükön szerepelnek benne.

Itt kerül először elő a „nyamnyamok” elnevezés, akik „a leányok kedves öcsikéi”; és itt említi meg először Szutor Katalin egykori nőhonvédet.

 

„A Kongó annak a szépirodalmi lapnak a címe, amit a fentnevezett hölgyek szerkesztenek, s kellő szerénységgel így neveztek el. Előfizetési ára: egész évre három korona. Megjelenik minden hónapban.

Az egész mulatság. Mindenki nevet rajta. De fizet, és ez a fő! Mert a tiszta jövedelemből egy öreg asszony utolsó napjait teszik gondtalanokká. Egy szegény öreg asszonyét, aki hatvannégy évvel ezelőtt a szabadságharcban katonaruhában ment a csatába, és később az Újépületbe vitt titokban a foglyoknak vigasztalást.”12

 

A Kongót kifejezetten „szociális támogatás” céljából csinálták, Szutor Katalin elhunytával megszűnt, az utolsó számot ünnepélyesen eltemették.13

Egyébként a könyvből kiderül, hogy Nagymama és barátnői a kor vidéki úrilányainál kötetlenebb életet élhettek (sokszor nem is érezve és értékelve ezt), benne vannak leánykori vívódásai, a »valójában ki is vagyok én« kérdése.

1937-ben jelent meg az Én Újságom Könyvei sorozatban az Ellenség a hegyoldalon. Ám ennek a könyvnek hosszú története van. Először A nyam-nyamok címmel jelent meg – jóval korábban, folyóiratközlésként. Hogy melyik folyóiratban – fogalmam sincs. Ezelőtt közel 60 évvel még volt néhány kivágott oldal belőle, melyeket én is láttam, de mire elértem azt a szintet gimnazistaként, hogy érdekeltek volna a részletek, eltűnt mind. Nagymama említette, hogy a kötetben megjelentnél jóval hosszabb és részletezőbb volt, főleg ami Selmec környékének és magának a városnak a leírását illeti.

Aztán amikor már befutott szerző lett, Wolfner József fia és utóda, Farkas István felajánlotta a kötetbeni közlést. Ekkor változott meg a könyv címe is, ami végül is érthető, mert az eredeti félrevezető lett volna. Megjelentetése örömteli volt, de nagyon terjedelmes a sorozatban megjelenthez viszonyítva. Nagymama fájó szívvel végezte el a rövidítést, ám még így is hosszú volt... Megmaradt egy „kutyanyelvekre” szedett csonka korrektúrapéldány, melynek elején ez olvasható idegen kézírással: „50 sorral több...” (a megjegyzés többi része leszakadt, de nyilván a rövidítésre vonatkozott). Amikor 1998-ban számítógépbe írtam a szöveget, a hiányzó részeket az OSzK-ban kimásoltattam a megjelent könyvből, és így egészítettem ki. Tehát a nálam lévő változat jóval rövidebb az elsőnél, azonban hosszabb a könyv alakban megjelentnél.

A regény nagyanyám öccseinek és barátainak kamaszkori viselt dolgairól szólt – a műfajnak megfelelően némileg módosított formában. Valójában a diákok (a nyamnyamok) és a mesterlegények (a nyivákok) ellentétét dolgozta fel, amelyről jóval realistábban írt a Vén diákban.

 

„Ezek voltak a nyam-nyamok.

A nyam-nyamok törzse tudvalevően Afrikában él. A tudósok sok mindent összeírtak róluk bizonyára, laikus körökben azonban csak két kimagasló jellemvonásuk ismeretes. Az egyik, hogy rettentő ordítozásukkal megrémítik még a vadállatokat is, a másik, hogy rengeteget esznek.

Selmecbánya egy utcájának ifjúságát ezen az alapon nyam-nyamoknak nevezték el.

Heten voltak: a három Jávor-fiú: Nagy Krko, Nyakigláb, Kis Krko, azonkívül Nagy Csipesz, Kis Csipesz, Borda és Munyók. Borda volt a legnagyobb.”14

 

A szereplőket, hasonlóan A János-utcai leánykolóniához, részben tudom azonosítani, a Nagymamától hallottak alapján. A három Jávor-fiú az öccsei: Géza, Ferenc és Endre (azaz Géza, Ferkó, Bandi). A két Csipeszt feltételesen tudom, ugyanis Nagymama említette volt a vezetéknevüket: Szentiványi vagy Szentistvány. Kis Csipeszből repülőtiszt lett, mint az a regényben is olvasható.15 A Magyar Királyi Honvédség repülőtisztjei között csak egyet találtam, aki megfelelt a fentieknek: Szent Istvány Dezső főhadnagy (1896–1934, Siófokon lezuhant, ahogy a szaknyelv mondta „repülőhalált halt”).16

A regény még későbbi, rövidített formájában is tele van olyan leírásokkal, amelyek megismertetik az olvasót Selmeccel.

 

„Amint messzebb került a magas, kétemeletnyi városkaputól, túl a kocsmán, Mihálytáró felé kanyarodott fel balra egy mellékút, ami vízmosás lehetett valaha. A bányák itt elhagyatva álltak már régóta. Oldalt, rozoga korlát mögött, mély szakadék alján kis erecske szaladt lefelé a tavak felől. A másik oldalon a Hibalka emelkedett, magas, meredek hegyoldal, amelynek lombos erdeje szinte kivilágított a köröskörül sötétlő fenyvesek közül.”17

 

A cselekmény a „nagypuska” körül bonyolódik, melyet Nagykrko (Géza) felelőtlenül elvisz otthonról, és a nyivákok (vadorzási célból) ellopják. Amíg keresik a fegyvert, megismerkednek a környékkel, és számos verekedésbe bonyolódnak. A végén aztán csak visszaszerzik a nagypuskát, Nagykrko lelő egy támadó vadkant, és szent lesz a béke. Az események közül kétségtelenül a kamasz fiú vaddisznólövése a leghihetetlenebb, holott az biztosan megtörtént. Nagymamától számtalanszor hallottam, hogy öccsei valóban kilopták a nagypuskát a fegyverszekrényből, elmentek vaddisznót lőni, ami végül is Géza jóvoltából meg is történt. A történetet megírtam, és az Internetre is feltettem.18

A fiúk az ellopott nagypuskát keresve bejárják az egész környéket – részben egyedül, részben Virág tanár úrral, aki sokat magyaráz. Virág tanár úr szerepeltetése adta meg az ürügyet, hogy az eredeti változat tele lehessen helytörténeti és helyismereti adatokkal.

 

„Ezen a kiránduláson beszélték meg, hogy felmennek vagy két napra a Szitnyára. Míg Nagy Krko elnyúlt a fűben, s úgy tett, mintha aludnék, de valójában a puska-ügy foglalkoztatta, Nagy Csipesz és Borda összedugták a fejüket.

– Nagyon lógatja az orrát – mondta halkan Nagy Csipesz.

– Ühüm – intett Borda, s megcsóválta a fejét. – Nem tetszik nekem a dolog…

– Kint a Szitnyán mindig jókedve van. Ott még énekel is. Két napra mennénk, magunk főznénk... Ott aludnánk a menedékházban...

– Csak elengedjenek!

– Na hallod!... Nevetséges lenne igazán!

Bármilyen nevetségesnek tartották is azonban, mégsem akarták őket a Szitnyára két napra egyedül elengedni.

– Érettségi előtt igazán csak háziállatnak nézik az embert – panaszkodott Borda egy csillagos estén a ház előtt rekedt hangján. – Mindig a ketrecben üljön, mint valami csirke!”

 

„Jávor néni éppen kikönyökölt az ablakon, hogy behívja a fiait, és a társaság megállt vele beszélgetni. Virág a fiúkhoz fordult.

– Mi baj, édes fiaim? Miért vagytok olyan csöndesek?

Nagy Csipesz feltalálta magát.

– Az a baj, tanár úr kérem, hogy nem akarnak egyedül két napra a Szitnyára engedni minket…A dolog vége az lett, hogy Virág tanár úr vitte fel a Szitnyára őket.”19

 

A család kedvenc kutyája Top volt, egy rendkívül okos állat, akit Nagyanyám több regényében is szerepeltet. Egyik sokszor mesélt teljesítménye az volt, amikor a Szitnyáról egy kirándulás alkalmával „futárszolgálatot” teljesített a kiránduló fiúk és aggódó édesanyja között. Így természetesen megörökítésre került ebben a regényben is.

 

„Mire a fiúk felkeltek, készen volt a reggelijük. De Virág tanár úrnak feltűnt, hogy Kis Krko nem igen eszik.

– Mi bajod neked?

Végre kibökte nagynehezen.

– Attól félek, hogy anyukáék nagyon aggódnak értünk a tegnapi vihar miatt...

Virág tanár úr együttérzően bólogatott, de nem tudott mit mondani.

– Arra gondoltam – folytatta Kis Krko –, hogy leküldöm Topot egy levéllel.

– Messze lesz az neki – vélte a tanár úr.

– Ó, Top ügyes és fürge. Estére vagy legkésőbb holnap reggelre itt lehet.

Valamennyiöknek tetszett a terv. Megírták a levelet, Top nyakára kötötték, aztán megetették, megitatták, megsimogatták, s lefelé mutattak a sziklák között.

– Haza menj, Top, haza!

A kutya néhány pillanatig ide-oda szaladgált, aztán egyszerre nekiindult, mint e nyíl, lefelé a meredek lejtőn.

A fiúk utánanéztek, amíg el nem tűnt a szemük elől.”

 

„Este aztán leheveredtek egy takaróra a menedékház elött és énekeltek.

Mindenki úgy énekelt, ahogy tudott: a tücskök is, a békák is, a fiúk is, Virág tanár úr is. És szép volt mind, mert valamennyien szívből fújták a nótájukat.

Aztán egyszerre halk, messzi kaffogás hangzott valahonnan... Kis Krko felfülelt.

– Ez Top! Jön vissza Top!

– Nem biztos. Hátha a tóőr kutyája csavarog erre?

De a kaffogás egyre erősödött. Nemsokára már lihegés is hallatszott. S egyszerre csak a legnagyobb éneklés közben valami sötét tömeg ugrott a nyakuk közé.

Top volt. Egyiknek végignyalta az arcát, másikat orronütötte kemény farkával. Aztán elnyúlt köztük ő is fáradtan és megelégedetten, hosszan lógó nyelvvel, lihegve.

– Top! Top! – simogatta Kis Krko. – Hát otthon voltál? Igazán?

– De hiszen visszahozta a levelet! – mondta valamelyik. – Ott van a nyakán!

Világosságot gyújtottak, s levették a levelet. Válasz volt az övékre.

 

Kedves Fiacskáim, nagyon megörültem Topnak, mert igazán aggódtam értetek. Éppen ebédhez ültünk, amikor beállított nagy lihegéssel. Meg akartam etetni, de ugatva magyarázta, hogy nagyon siet. Egy kis levest habzsol, míg én a levelet írom, de egyre felnéz rám. Vigyázzatok fiacskáim, és gyertek haza baj nélkül. Mulassatok jól, mindnyájan csókolunk.

 

Top tehát csakugyan megtette a nagy utat, és vissza is érkezett szerencsésen. Mind megsimogatták, etették, becézték, és Kis Krko büszkén cipelte aludni:

– Gyere, te kis okos, te kis ügyes gyere, te az én kutyám vagy!”20

 

A honismeret beépítésére (és egyúttal a fiúk fékezhetetlen kalandvágyára) hozok egy másik példát is – sajnos ez is csak a rövidített változatában van meg.

 

„Augusztusban Jávor néni két hétre Szklenó-fürdőre ment a reumája miatt. A fiúk majd minden nap nekiindultak, s meglátogatták, pedig nem volt gyerekség. Tepla község jó másfélórai járás, s onnan Szklenó még 6 kilométer. De megesett, hogy kocsit vagy szekeret találtak, arra kapaszkodtak fel, s vígan zörögtek a fürdőhely felé…

Szklenón patakban folyt az istenadta meleg víz, tót asszonyok ruhát mostak benne. Vihnyét szintén meglátogatták. Itt megnézték a Kachelman-vasgyárat is, s annyi vasreszeléket kértek és kaptak emlékül, hogy majd lehúzta a zsebüket.

Fontos volt még a tópataki rákászás is ezen a nyáron. Kisiblye felé vezetett oda az út. A főiskolai kísérleti telep gyönyörű berendezésű faiskolái s halastavai fölött a hegyoldalon ott látszott az Óriási E betű, amit Erzsébet királyné emlékére ültettek világosabb fákból a sötét fenyőerdőbe a kegyeletes szívű erdészek….”21

 

*

Anyai nagyszülei valóban regénybe kívánkozó romantikus szerelmének két regényében állított emléket. Nagyapja, Péch Antal Sugaras Antal néven szerepel, nagyanyja csak keresztnevén: Emmuska. Az Excelsior 1937-ben jelent meg. Folyóiratban megjelent változatáról nem tudok, de hogy régóta foglalkoztatta őt a téma, azt a Magyar Lányokban legelsőnek megjelent írása bizonyítja. Az 1919–20-as évfolyamban olvasható A rózsaszínű rózsa című elbeszélése, amely a regény egyik alapmotívumáról szól.22

A szerelem valóban romantikus volt. Péch Antal, a szerény körülmények között élő nagyváradi ácsmester fia, majd árvája ugyanis a pénzhiány miatt minden tanév elején és végén gyalog tette meg az utat Selmecre és vissza. Továbbá – nem lévén pénze a diákok amúgy költséges szórakozásaira – gyalog többször is bejárta Selmec környékét, részben megbízásként kapott térkép-ellenőrzési céllal. Egy ilyen gyaloglása során látta meg Szájbély Emmát, a magas rangú bányatiszt (a regényben bányagróf) Szájbély István és Scherübl Erzsébet lányát. Hogy pontosan hogyan történt? Azt soha nem részletezték az érintettek, ám vagy száz évvel később unokájuk így rekonstruálta az eseményeket:

 

„Szemben szép, tornyos udvarház állott. Nagy kert vette körül. Nyíltak benne a rózsák.

Egyszerre csak úgy érezte a diák, hogy elhomályosodik a szeme.

Az oszlopos tornácról virágkönnyű, virág rózsaszín ruhában szelídarcú leányka lépegetett le a rózsák közé. Simára fésült dióbarna haja a fülére simult. Vállkendőcskéje mullfodrait libegtette a könnyű szél. Köténykéje szalaggal volt megkötve vékonyka derekán. Ollót tartott a kezében, és lábujjhegyre állva a legszebbik rózsatő mellett, egy rózsaszín rózsát vágott le a levelek közül.

– Itt a legszebbik leány – gondolta Antal. – Itt a tündérkisasszony. Csak várni kell... minden álom teljesül…

Antal odament a kerítéshez. Ott megállt. Egyszerre feltekintett a kis tündérkisasszony. Ránézett a poros öltözetű fiúra. Szép nagy szeme fénylett.

– Messziről jön? Vándorlólegény? Jöjjön beljebb, itt megpihenhet, és kap ebédet is.

– Köszönöm, kisasszony – mondta Antal. Oldalt nyitva állt a rácsos kapu. Bement. De nem a konyha felé tartott, hanem odalépett a rózsatövek közé, a leányka elé.

– Nem vagyok vándorlólegény, kisasszonyom. Diák vagyok. Hanem azért...

– Azért úgy-e, elfogadja az ebédet? – nézett fel a leányka.

– Mást kérek – mondta a diák. – Ezt a rózsaszínű rózsát, amit most a kezében tart, kis asszonyom.

A leányka rátekintett a diákra. Látta magas homlokát, szép kék szemét, ami olyan szelíd volt, s mégis szinte félelmetesen erős. Látta fényes, göndör haját. Ki tudja, mit gondolt, mit érzett? Egyszerre csak kinyújtotta fehér kezecskéjét, s odatűzte a rózsát a diák kabátja hajtókájára...

A nagyasszony, a kis Emma édesanyja, a padláson volt. Nem restellt felkapaszkodni a meredek létrán, hogy lássa, hogyan teregetik kötelekre a mosóasszonyok a nagy ruhakosarakban felcipelt drága sok fehérneműt. Egyik szeme mindig a mosóasszonyokon volt. De a másikkal egyszer lepillantott a padlásablakon át a kertre.

Majd leszédült onnan, mikor látta, hogy poros felleghajtóban egy vándorlegény jön be, a leánya pedig szóba ereszkedik vele, s odaad neki egy szál rózsaszínű rózsát. Le nem repülhetett a padlásról... a létrán leérni sok időbe telt volna. Csak átkapaszkodott gyorsan a gerendákon, megállt a padlásfeljáró kis erkélyén, és szigorúan rázta feléjük a mutatóujját. De a kis Emma nem szaladt el. Csak mosolygott reá. És a diák sem ijedt meg. Mélyen megemelte a kalapját, meghajolt a padlásajtó felé. Aztán még egyszer a kis Emma előtt. És mert a kis Emma, akit nem lehetett előcsalogatni a kertből, ha vendégek érkeztek, most odanyújtotta neki búcsúzóul a kezét, megcsókolta a kis fehér kezet.

Aztán kiment a diák. De nem a kerten át, nehogy azt higgye valaki, hogy fél. A ház bolthajtásos kapuja alatt lépett ki. Az őrtálló hajdúk nagyon megnézték, de a diák kék szeme olyan szúrós és éles lett, hogy meg sem mertek moccanni. Mintha nehéz csákányt fogna a kezében, úgy összeszorította az öklét. A rózsa édes illata körülfogta... és ő ezt mondta magában:

– Visszajövök még ide... hintón!

Az asszonyság ezalatt leért a létrán. Oda sietett suhogó szoknyájával a virágágyhoz. Kézenfogta Emmuskát. Vitte be szó nélkül magával a házba, fel a lépcsőn, el a mángorló mellett, végig a folyosón. Meg sem állt, míg a csipketerítős díványig nem ért a belső szobájában. Ott aztán lihegve ült le, és megcsóválta fejkötős fejét.

– Mi jutott neked az eszedbe, kislányom? Hogyan szólhattál ahhoz az idegen emberhez? Hátha rabló? Hátha szökött katona? Hátha maga a garabonciás? Ki tudja, ki lehetett?

– Ne haragudjon, édesanyám – könyörgött szépen összetett kézzel a kis Emma. – Olyan fáradt volt szegény diák, és olyan becsületes, tisztakék a szeme. Nem, dehogy volt rabló! Dehogy volt szökött katona! Dehogy volt a garabonciás... Csak egy szegény fiú volt, s még azt is mondta... hogy talán... visszahozza a rózsát...

– Még csak az kellene! – ijedezett az asszonyság. – Isten ments! Ide ugyan ne jöjjön többet!

... Kár volt félni, a diák nem jött.”23

 

Ám minden Újév napján

 

„… a levelek, kártyák között egy névjegyet talált Emmuska. Könnyű kézzel rózsaszín rózsa volt az egyik sarkába festve. És gyöngybetűkkel ennyi állt a név alatt:

Istenáldást és boldog Újévet!

Emmuska ezt az egy névjegyet tette el sok díszes üdvözlőkártya meg szép levél közül. Erősen dobogó szívvel állt az ablakánál sokáig Mégis gondol reá a diák... nem felejtette el... pedig már-már azt kezdte hinni…

Volt egy aranydíszes dobozkája, tele emléklapokkal. Kiszedte mind, s legalulra, rejtekhelyre, betette a Sugaras Antal névjegyét..”24

 

A selmeci diákok (érthetően a bányászok) körében nagy jelentősége volt a grubennek, a bányászkabátnak. Ennek megfoltozása szerelmi vallomás volt mind a grubentulajdonos diák, mind az azt megfoltozó leányzó részéről. És olyan vallomás, amely ellen a szülők nem tehettek semmit. Ez történt Antal és Emmuska esetében is.

 

„Egy napon hosszú rudat cipelt végig a városon két jókedvű diák. Előtte és utána harsonások jöttek. Hirdették, hogy erre a rúdra szedik össze minden bányászdiák grubenkabátját, s úgy viszik aztán sorra az úriházakhoz, ahol egy-egy ifjú leányzó ajánlkozik majd reá, hogy megfoltozgassa a közeledő búcsúbálra való tekintettel. Nagy dobolás után hirdették ki minden utcasarkon:

– A sok tanulásnak miatta minden diák grubenjének könyöke kikopott. Ugyancsak folytonossági hiányok észlelhetők a szív táján, mert minden diák szíve lánggal ég egy kislányért s így kipörkölte a szövetet. Végezetül a gruben válla is rongyos, mert a diáknak mindig ott van a gond a vállán, míg csak utolsó egzámenjét le nem teszi. Ennekokáért felhivatnak városunk válogatott honleányai, hogy a grubeneket minél csinosabban kijavítsák.

Antal megint csak tanult a szobája ablakánál, mikor beállítottak hozzá, a fiúk.

– Hol a grubened?

– Ott lóg a szögön, – mutatott Antal a sarokba. A nagybajuszú bányász már vette is le. Antal azt hitte, kölcsönkéri valamelyik. Hagyta.

Máskor is előfordult már.

– De holnapra visszakérem, mert vizsgázni fogok, – szólt még utánuk.

– Holnapra nem igen lesz készen, – szóltak vissza a fiúk. – Felveheted másét.

Erre már feltekintett Antal meghökkenve.

– Nem igen lesz készen? Mit akartok ti az én grubenemmel?

–- Megfoltoztatjuk egy szép kislánnyal.

Antal összeráncolt homlokkal állt fel.

– Adjátok vissza. Nem akarom.

A nagybajuszú bányász eléje állt a pipájával.

– Itt nem az a fontos; hogy te akarod-e, vagy nem. Az a fontos, hogy egy kislány kijelentette: ő csak a te grubenedet akarja megfoltozni.

Most elpirosodott Antal.

– Én nem kértem meg senkit.

– Ő mégis megfoltozza.

– De kicsoda?

– Akit most legutóbb a meghívóra lerajzoltál. Gyertek, fiúk, sietős a dolgunk.

Ráakasztották a kopott grubent a rúdra a nagy énekszóval elmentek…

A következő héten, egy szép, derült napon, újra nagy felvonulást rendeztek a diákok… Két diák másodszor is végigcipelte vállán a hosszú rudat, melyre most a gondosan megfoltozott grubenek voltak akasztva.

Tarka foltok ékesítették valamennyit: kis piros manók, szívek, virágok, négylevelű lóherék, bányamécsek, kalapácsok, mindenféle alakok díszelegtek rajtuk. Antal akaratlanul megállt. Vajon melyik az övé?... Nagy munka közben találták a fiúk, akik a kabátját hozták.

– Itt a gruben.

Antal csillogó szemmel vette át.

Bal vállán kis piros szívecske volt, jobbvállán gondosan hímzett bányászkalapács, két könyökén csillag alakú zöld bársonyfolt... és a szívén... a szívén egy rózsaszínű rózsa.”25

 

Természetesen nem csak a regénybeli Emmuska őrizte féltően Sugaras Antal kártyáját, hanem Szájbély Emma úrleány is Péch Antalét. Mígnem az immár diplomás mérnök Péch Antal meg nem tudott jelenni a maga valóságában, hogy megkérje a kezét. És együtt mentek 1849 után az emigrációba.

Közben azonban sok minden történt. Péch Antal (éppúgy, mint a regénybeli Sugaras Antal) keményen dolgozott a tanulás mellett, hogy megélhessen. Még a diákok szórakozásaiban sem vett részt. Pedig hát már akkor is ismert volt a nóta: Selmec, Selmec, te vagy az oka mindennek…

Mert a város a maga elég furcsa módján megérkezte után hamarosan bemutatkozott Antalnak.

 

„Elvitte hát a rajzolókönyvét is magával. A felhők lassan úsztak a magas hegyek fölött, köröskörül a fenyőerdők sötétzöldjében egy-egy világosabb folt látszott... ezüstlevelű nyírfák álldogáltak ott csoportban valami forrás, vagy patak mellett. Az utcán bányászok jöttek felfelé meghajlott háttal, agyagos ruhában. Kezükben a bányamécs... most jöttek az éjszakai munka után. Amint Antal elment mellettük, hallotta; hogy az egyik keserűen mondja:

– Mit bánja azt a bányagróf, van-e nekünk mit enni? Tegnap hallottam, hogy valami csalás történt, nem osztották ki mind a lisztet, ami nekünk járt volna. S ha magunkforma szegény ember fel akar menni a kamaraházba, be sem engedik...

Megütődve állt meg a fiú. Összeszorult a szíve. Lehetséges az, hogy ezekkel a szegény emberekkel igazságtalanság történjen?

– Ha én lennék a bányagróf, mindenki megkapná a maga részét, – gondolta és az édesanyja lisztesfiókja jutott az eszébe,... Felsóhajtott. Vajon lesz-e egész télen elég liszt benne, ha neki küldik az iskolára a pénzt?

Egyszerre mintha elborult volna a tájék. Mintha árnyék feküdt volna a városra. Elborult az ő arca is. Pedig vidám, tarka látványosság tárult eléje a nagy iskola előtt, ahol a bányászokat meg erdészeket tanították tudós professzorok.

Hatalmas ökrösszekéren, nagy söröshordón ülve, valami diáktársaság tartotta bevonulását a városba a nyári vakáció után. Vígan énekeltek, kurjongattak. Nyomban az ökrösszekér után nyalka paripán egy turbános török jött: ez is diáknak érkezett, a szájtátók azt suttogták, hogy a török szultán fia. Majd valami francia gróf négylovas hintója állt meg a főtéren. És gyalog, lóháton, postakocsin, mindenfelől gyülekeztek a diákok. A bányászokon fekete bársonyból varrt, arany vállrojtos zubbony díszlett, furcsaalakú, tarka foltokkal. Az erdészek tölgyfalevelet viseltek a sapkájuk, meg hajtókájuk mellett.

Antal szerényen oldalt került. Nagybajuszú hajdú állott az iskola kapujában. Attól tudakolta meg, hová kell felmennie a professzorok elébe.”26

 

És a diákok igencsak mulattak. Korjellemző a következő epizód:

 

„Sötétedett már. Szuhota, a lámpagyújtogató, ott járt nagy létrájával a Fő utcán. Néhány diák félrecsapott sapkával, összeölelkezve sétált az út közepén, nem tértek ki senkinek. Még egy nagy utazóbatár is megállt, hogy előrebocsássa őket. A kocsis ugyan kiabálni kezdett, és megmarkolta a gyeplőszárat, de a hintóban ülő öregúr kiszólt neki:

– Csitt, Miska! Én is voltam valaha diák. Most ők az urak.

S az előkelő öregúr türelmesen várt, míg a diákok lassú énekszóval elhaladnak a kocsija előtt.”27

 

A regény azzal végződik, hogy Antal elindul Debrecenbe a körmöci pénzverde gépeivel, és a nemesfémkészlettel, hogy legyen a szabadságharcnak pénze. Mint ahogy a valóságban is tette Péch Antal.

A történet második része, a Távoli kék hegyek csak folytatásokban jelent meg a Magyar Lányok 1938–39-es évfolyamában, kötetbe már nem kerülhetett. (Megérdemelne a kettő egy közös kiadást!)

Ebben elsősorban a házaspár emigrációs éveiről van szó, ahová Antalt – mind a regényben, mind a valóságban – Emmuska is követte. Ahogyan a regényben Emmuska édesapja megfogalmazta:

 

„Mind felálltak, önkéntelenül. Az asszonyság az ura karjába kapaszkodott. Az öregúr egyenesen, feszesen állt az asztalnál, pipájával a kezében. Lenézett a fehér abroszra, mintha ott látna valamit. Vajon mit?… Hosszú, hosszú esztendőket… reménytelenséget… vagy hajnalpirkadást?

Mélyen, nehezen felsóhajtott, aztán kezet nyújtott Antalnak.

– Azt tanulta itthon, hogy a kötelesség kötelesség. Vigyázz reá, édes fiam! Én nem tartom vissza tőle.

Az asszonyság egy szót sem szólt, csak magához ölelte mind a két gyermeket egyszerre.”28

 

Ugyan Péch Antalra, szemben a regénnyel, a valóságban nem mondtak ki halálos ítéletet – bár ott volt Világosnál, mint afféle látszólag jelentéktelen, alacsony rangú tisztviselő elkerülte a fürkésző szemeket, és nem volt senki sem, aki bemártsa – azért célszerűbbnek látta külföldre menni, mert ha kiderül a pénzverde ügye, abból nagy baj lehetett volna. Selmecre már csak bányagrófnak került vissza, évtizedekkel később, mint ahogyan természetesen a róla mintázott regényhős is. (A bányagróf elnevezést éppen Péch Antal javaslatára változtatták meg kerületi bányaigazgató elnevezésre.)

 

„A hintók végigrobogtak a városon, s megálltak a kamaraház előtt. Ebben a hatalmas, hosszan elnyúló, régi, emeletes házban laktak a bányagrófok, a kerületi igazgatók hosszú idők óta. Századok előtt építették először a vastag falakat, s újra javították, átépítették, ha kellett. Török golyó, labanc golyó, osztrák golyó maradt emlékül a vakolatban.

A bolthajtásos kapu alatt két hajdú állott merev tisztelgéssel. Fehérkesztyűs kezüket homlokukhoz emelték. A lépcsőbejáratot egy harmadik hajdú nyitotta Emmuska előtt. Fenn, az emeleti előszobánál egy negyedik hajdú ugrott szolgálatkészen a kilincshez. S a piros szőnyeg közepén a tágas előcsarnokban feketébe öltözött urak álltak levett kalappal. Egyikük előrelépett, köhintett egyet-kettőt, és belefogott az üdvözlőbeszédbe:

– Szeretve tisztelt méltóságos igazgató urunk!”29

 

Ez ugyan regényrészlet, ám valóban megtörtént. Néha van ilyen…

A következő idetartozó regény, A Balassi-vár kincse már 1943-ban jelent meg, kivételesen más kiadónál. Legfontosabb része azonban Szent Margit imája címmel napvilágot látott a Magyar Lányok 1937–38-as évfolyamában.

Nagymama több regényének is van folyóiratbeli változata, mely alapját adja a későbbi regénynek. Látszólag hasonlóan a Sáfárházhoz, itt is az történt, hogy a témával foglalkozva egy általa jelentősnek tartott rész külön életre kelt, és korábban megjelent önállóan, hogy aztán beépüljön a regénybe. Azonban itt véleményem szerint nem ez történt, hanem először megfogalmazta önálló – más magyar irodalmi ábrázolásoktól eltérő – Szent Margit-képét. (Bár ekkoriban még Boldog Margit volt, szentté avatását ebben az időben vétette újra napirendre a magyarországi katolikus egyház és a hivatalos állami vezetés is. Maga a szentté avatás 1943-ban történt meg. E sajátos Szent Margit-ábrázolásra az 1990-es évek közepén felhívtam Dümmerth Dezső figyelmét, aki sokat foglalkozott az Árpád-ház történetével, és azon belül a misztikus jelenségekkel. Azonban tudtommal nem sokkal később bekövetkezett halála miatt nem tudta újra elővenni Szent Margit témáját.)

Maga a könyv a Szitnya hegy és a szitnyai vár regénye, amelybe a Szerző belesűrítette mindazt, amit a témáról tudott, akár levéltári kutatásai során került elő, akár helybeliek mesélték neki a XIII–XV. századi eseményekről, s ezt a fantáziája segítségével egységbe ötvözte. De hogyan kerül ide Szent Margit, akiről köztudott, hogy a Felvidékhez soha semmi köze nem volt?

A regény azzal indul hogy az önkényeskedő, kegyetlenkedő (történészi szakszóval: „hatalmaskodó”) Balassi Boldizsárnak, a szitnyai várúrnak elkényeztetett lánya, Orsika, saját önfejűsége miatt súlyos beteg lesz, s hogy nyugton maradjon, öreg dajkája, Ágnes nenő mesél neki igaz történeteket.

 

„– Miért kívánja a Margit imáját, nénémasszony?

– Csak azért, édes lelkem, mert látod, a szemem hályogos lett, pedig nagy baj ez nekem. Messze innen, nagy hegyek közt élek, Szitnya várában. És a kis unokám, aki árván maradt, és az én nevelésemre szorult, igen eleven, fürge kis jószág. Szegénykém! Mindig attól félek, legurul valahol a sziklák között, mert én nem látok, s nem figyelhetek reá. Így aztán, hogy a felcser sem tudta meggyógyítani a szememet, gondoltam, eljövök ide, a Nyulak szigetére, s megpróbálom megkérni a királykisasszonyt, segítsen. Ott hagytam kis unokámat jó embereknél néhány napra... Buda váráig elkísért a legkisebbik fiam, aki a király seregében szolgál. Itt pedig a legidősebb lányom halászfia hozott át a szigetre… Mit gondolsz, leányom, előadhatom-e kérésemet a királykisasszony előtt? Nem fog haragudni? De legfőképpen azt szeretném tudni, eléje eresztenek-é? Úgy gondoltam, a templomban imádkozom kicsit, hogy bátorságom legyen bekopogtatni a zárda kapuján, mert bizony bevallom neked, nagyon félek...

– Imádkozzunk hát, nénémasszony – mondta Margit szelíden. Kézen fogta az öreget, s odavezette a főoltár elé. Letérdeltek. Imádkoztak. Egyszerre csak megszólalt az öreg suttogva:

– Itt vagy-e még, édes leányom? Nem mehetnénk még a klastromba? Valami fájást érzek a szememen.

Margit felállt, és két hűvös tenyerével átfogta az öregasszony két szemét. Egészen egyedül voltak a templomban.

– Jaj – mondta az öregasszony, – mintha szakadna valami a szememben... Mi van velem, édes leányom?

Margit levette a két kezét. Az öregasszony felsikoltott.

– Látok! Szentséges egek, látok!

Körülnézett kábultan, szinte rémülten, s megakadt a szeme Margiton. Vékony, sovány kis teremtést látott apácaruhában, de a szemében valami különös fény égett, és a mosolygása olyan volt, mint a szenteké.

– Látok – suttogta az öregasszony, aki messze Szitnya várából jött ide, s akinek a csöpp unokája is megöregedett azóta. – Látok... ki vagy te, jó testvér?

– Nénémasszony – mondta az apáca csendesen, – Isten megsegítette, hogy a kis unokájára vigyázhasson. De senkinek itt a szigeten el ne mondja, mi történt. Nem akarom a szóbeszédet. Én vagyok Margit.

Az öregasszony térdre hullott.

– A királykisasszony? Tulajdon ő?

– A klastromban nincs királykisasszony. Én csak Krisztus Urunk szolgálója vagyok, mint a többi. Jöjjön, nénémasszony, elvezetem az unokája csónakjához.

Szépen kézen fogta, s végigvezette a szigeten. Tudta jól, hol vannak a halászok. A bozótban, a sziget felső végén vetették ki hálóikat.

– Ott van már a halásztanya, látja-e, néném? Meg fogja találni az unokáját. Isten áldása legyen mindnyájukkal.

Az öregasszony még csak azt sem mondhatta: köszönöm, már el is tűnt a halavány apáca a bokrok között. Alig hajolt meg a fű léptei nyomán.

Mikor az unokája meglátta, s odament, eltátotta a száját.

– Hát kend lát, öreganyám?

– Látok, fiam, látok... – reszketett az öregasszony.

– Mi történt kenddel?

– Üljünk a csónakba, vigyél ki a partra, akkor aztán megmondom. Fogadást kellett tennem, hogy itt a szigeten senkinek sem szólok róla.

A halászfiú ott hagyta a hálóját, mindent, olyan kíváncsi volt. Kivitte az öregasszonyt a partra. Ott aztán elmondta a csodálatos módon meggyógyult öreg, mi hogyan történt.

Levett süveggel állt előtte a legény.

Másnap indult vissza az öregasszony a hegyek felé. Szerencsésen el is érkezett Szitnya várába. Felnevelte kis unokáját. Még a lakodalmát is megérte. Gyakorta elmondta, milyen csudát tett vele Margit királykisasszony. A kis unoka aztán saját fiának mondta el, aki várnagy lett Szitnya várában... Varkocs Péter a neve... Én voltam a csodálatos módon meggyógyult öregasszony unokája, úgy bizony...”30

 

Szent Margit történeteinek hatására Orsika megváltozik, és megváltoztatja édesapját is, úgy, hogy mire rablólovagság vádjával a király ítélőszéke elé kerül, már ártatlan, s rágalmazóját ott a tárgyaláson üti meg a guta.

 

„– Bizony, hogy az áldott Margit királykisasszony csodája volt ez is! – bizonygatta Ágnes nenő egy szép őszi napon, Borka nenő előtt, akit áthoztak a városi házból Thurzó uram parancsolatjára, hogy segítsen a lakodalmi készülődésekben, s cserében neki majd Ágnes nenő segít a regéci várban.

– Lehet, lehet – vélte Borka nenő, és szaporán sodorgatta, forgatta a finom mézes tésztát a deszkán. – Hiszen már az is csoda, hogyan érkezett meg a mi Joó Miklósunk onnan messziről, a tengeri városból, Velencéből, annyi töméntelen, gyönyörűséges ajándékkal anélkül, hogy csak a hajaszála is meggörbült volna!”31

 

Amikor Ágnes nenő Orsikának mesél, természetesen szóba kerül a tatárjárás, és azon belül Selmec sorsa:

 

„De nem mindenki menekülhetett.

A Szitnyahegy közelében az ősrégi bányaváros csöndes lakói már régebben hírét vették a szörnyűségnek. Pásztorok jöttek le a hegyekből, s elmondták, hogy az iszonytató tatárhorda úgy szedte szét a szorosok bejáratánál összehordott hatalmas torlaszokat, ahogyan szél fújja szét a szalmakazlat. Pedig óriási szálfákból, nagy sziklatömbökből rakatta azokat Béla király, megerősítvén a régi határvédelmet. Özönlött szét az ellenség a hágókon belül, akár a sáskaraj, s szétszóródott a sereg minden irányban.

Híre jött aztán, hogy a nádor népét mindjárt ott a hágók közelében szétverték, maga a vezér is véres fejjel, utolsó pillanatban menekült, s vitte hírül a királynak, mi történt.

Mikor a pásztorok beszéltek egyetmást, a városi urak csak megrázták a fejüket. Bíztak a hatalmas hegyekben, melyek a várost védték, bíztak az őrökben, és bíztak a maguk hatalmasnak vélt erejében. Hanem mikor a nádor vereségéről hozott hírt két sebesült katona, akik a város szülöttei voltak, látták, nem tréfadolog, ami következik.

Nagy tanácskozásban vitatták meg a teendőket. Egyik párt azt javasolta, védjék a várost. Az asszonyok és gyermekek gyűljenek össze a hatalmas kövekből épült Katalin-templomban, zárják be az ajtót, hogy, ha be is tudna törni az ellenség a városba, ne ölhesse le őket.

Mások azt ajánlották, menjenek mind a bányákba, a föld mélyére. Vigyenek le ennivalót. Víz akadt ott bőven, inkább nagyon is bőven. Hiszen a leggazdagabb tárnákat azért kellett ott hagyni, mert elöntötte a víz. Idejekorán deszkázzanak ki egy-két jókora üreget lakásnak, ott bevárhatják, míg a tatárok elhordják az irhájukat.

A harmadik párt úgy vélte, legokosabb lenne felmenni a Szitnya hegyére, ott a várban bezárkózni, s azt talán nem veszi be semmiféle ellenség.

Így három részre oszlott a lakosság. A városbíró elszántan készült az ostromra. Felesége, gyermekei a Katalin-templomba mennek majd. Intézkedett, hogy elegendő meleg takaró álljon készenlétben a sekrestyésnél. Amint híre jött, hogy a tatárok átlépték a Garamot, tudták, hogy egy-két nap múltán ideérnek. Éppen csak addig késlekednek, míg felgyújtják és kirabolják az útba eső falvakat…

A legtöbben… nekiindultak a Szitnya meredek lejtőjének…A nap rátűzött a meredek, hatalmas rétre a sziklák alatt. Izzadva kaptattak fel a meredek réten a tisztavizű forrásig. Aztán elérték a kővárat. Kicsi volt az annyi embernek. Hozzáfogtak még egy külső kőfalat emelni a belső vár köré. Az asszonyok, gyermekek tanyát vertek, rendezkedtek, a férfiak a bölcs, öreg Ambrus deák vezetésével követ cipeltek, falaztak, kőműveskedtek.

Ötödnap hajnalban arra ébredtek, – édes madárcsicsergés töltötte be az erdőt – hogy sűrű füstfelleg gomolyog a város irányában.

Estére vörös lett az ég.

Tudták, mit jelent ez. Ambrus deák keresztet vetett, és letérdelt a vár udvarán.

– Imádkozzunk atyánkfiai lelkéért, akik ma felmentek Isten országába – mondták, és szem nem maradt szárazon.

A város kapujában a főbíró volt az első, akit szíven talált egy tatár nyíl. Utána elestek a többiek is, akik elszántan vele várták az ellenséget. Hírmondó sem maradt a csapatból.

János plébános énekelt a hívekkel a templomban, mikor egyszerre olyan zúgás kerekedett, mintha hatalmas szárnyak verdesnék a levegőt… Aztán betört a templom ablaka, s nehéz kődarab repült az oltár felé… Nyomában süvítő nyílvesszők. A vasalt kapun, ami kulcsra volt zárva, erős kalapácsok döngtek.

– Híveim, – mondta János pap, – ne féljetek! Hamarosan az Úr országában leszünk. Énekeljük tovább Isten dicséretét.

És az asszonyok és gyermekek halálraszántan letérdeltek újra, és tovább énekeltek. Nem akartak kimenekülni, tudták, kegyelemre úgy sem számíthatnak.

János pap nehéz szívvel nézte nyáját. Tudta, remény nincs sehol. Csak legalább azt a kegyelmet adja meg az Isten ezeknek a gyermekeknek, hogy ne tudjanak bejutni a templomba a tatárok. Nyilazzák le őket inkább az ablakon át, vagy fojtsa meg őket a füst, vagy adjon az Isten valami más módot a könyörületes halálnak.

S íme… abban a pillanatban, mikor a templom fateteje tüzet fogott, és a tatárok vad ordítással bedöntötték az ajtót, a hatalmas harang meglódult… még egyet csendült mély, zengő hangja, aztán megingott az egész torony, és összedőlt. Ráesett a templom égő tetejére. A fal beomlott. Betemetett mindenkit, aki ott alatta volt. A kaput betörő tatárok is ott pusztultak az asszonyokkal és gyerekekkel együtt.

Lenn, a tárnák mélyén szívdobogva lapultak meg a bányászok családjaikkal. Néha ki-kibújt valaki közülük, hogy körülnézzen. A városból kő kövön nem maradt. A tatárok dúltak-fúltak, mert nem találtak senkit, semmit a gazdag városban. Eltűnt minden ennivaló, eltűnt minden ember. Nem lehet, hogy csak azok éltek volna itt, akiket a városkapu előtt meg a templomban megöltek.

Portyák indultak a hegyekbe, erdőkbe. Megtalálták a tatárok a bányabejáratokat is. Betódultak… Sok zuhant le nem sejtett mélységekbe a sötét alagutakban, de akadtak, akik eljutottak egy-egy rejtekhelyhez a föld mélyén, és lemészárolták, akiket ott találtak.

Egy napon aztán összehívta embereit a tatár vezér.

Egyik kémje jelentette, hogy a rengeteg mélyén, kopárnak látszó hegyorom tetején, falak emelkednek. Kopácsolást, emberi hangokat hallott felülről. Bizonyosan odamenekült a város lakóinak nagy része.

Mint a méhraj, zúdult az egész sereg arrafelé. A kém vezette őket az erdőn át. S egy napon Ambrus deák, amint a falak tetejéről lenézett a város felé, mélyen lenn, a fák között, fekete pontokat látott mozogni sűrűn, mint a hangya.

Tudta, mit jelent ez. Nagyon tudta. Azonnal összehívta a népet. Megparancsolta, hogy szurkot főzzenek, parittyát készítsenek, minden élelmet, élő állatot a belső várba vigyenek. Egyetlen hang ne jusson a tatárok füléhez. Hátha nem is jönnek ide... Hátha csak elvonulnak... De jobb óvatosnak lenni.

És íme, déltájban előbukkant a hegyoldali rét alsó végén, a fák között, az első kúpsüvegű tatár. Nyomában a többi. Vad, torzonborz alakok. Óriási íjaikkal a kezükben rohantak elő, s iparkodtak neki a meredeknek.

Hanem Ambrus deák intésére ezernyi parittyakő repült feléjük.

A váratlan támadásra ki gurult, ki rohant vissza a fák közé. A tatárvezér dühöngött. Ilyet még nem ért meg.

Megvárták, míg besötétedik. Újra támadtak.

Égő, szurkos golyók, nagy kövek gurultak közéjük a falakról. Minél többen indultak neki a mezőnek, annál biztosabban visszaverték őket, mert az elől kapaszkodók zuhanó teste lesodorta a többit is.

A tatár vezér tombolt dühében. De Ambrus deák még harmadnap is tartotta a várat. Nem volt egyetlen halottjuk sem, míg a tatár sereg sok embert vesztett.

Egyik főembere azt találta mondani a kánnak, hogy menjenek innen tovább. Nem érdemes időt vesztegetni erre a maroknyi népségre. A vezér azon nyomban lefejeztette.

– Csak azért is bejutok oda! – csikorgatta a fogát.

Elmúlt egy hét, két hét, Szitnya vára még mindig ellenállott.

A környező falvak népe hálát adott érte a jó Istennek. Volt idejük elmenekülni, mocsarak belsejében, vadon rengetegek mélyén rejtekhelyet építeni. Volt, aki nagy fák tetején font magának fészket, s odavitte a családját. Éltek, mint a madarak.

Pedig… Szitnya várában is keserves volt már a világ. Elfogyott az eleség. Ennyi időre nem számítottak. A harmadik hét végén Ambrus deák is aggódni kezdett. A negyedik héten zúgolódtak a népek, hogy éhesek. S az ötödik hétre – Ambrus deák szigorúan elosztotta az ennivalót, s mind szédültek, mind árnyékká fogytak – már csak négy kerek kenyér maradt. Mi az annyi embernek?

Ambrus deák soká imádkozott belső kamrácskájában, aztán összegyűjtötte az embereket.

– Figyeljetek, népeim. Négy kenyérrel, hacsak a jó Isten csodát nem tesz, nem lakunk jól. A tatár türelmetlen. A kán is unja már az ostromot. Gondoltam valamit. Ma újra fel fog üzenni, hogy adjuk meg magunkat. Tudom, hogy éhesek ők is. Itt a környéken nincs mit zsákmányolni a hegyek, erdők mélyén. Gurítsuk le a vár négy oldaláról a négy kenyeret...

Nagy lárma, felzúdulás kelt erre a kiéhezett tömegben. Hadonászó öklök emelkedtek. Mi jutott Ambrus deáknak az eszébe? Mit akar velük? Az utolsó négy kenyerüket odaadják?

– Hallgassatok rám, és higgyetek nekem, atyámfiai – mondta Ambrus deák. – Ez az utolsó próba. Ha nem sikerül, úgyis elvesztünk. A négy kenyér holnapra már úgysem lesz sehol. Meg akartok menekülni, vagy el akartok pusztulni?

Mindenki elhallgatott. Figyelték, mit akar hát...

Déltájban megjelent a réten a tatár kán követe. Intett, hogy beszélni akar. Hallgatták. Elmondta, hogy az ő hatalmas urának immáron elment a türelme. Vagy megadják magukat, vagy holnapra kő kövön nem marad Szitnya várából.

Ambrus deák intett. S erre az összegyűlt nép hangosan nevetni kezdett. Lehallatszott a nevetés a tatárok táborába. A kisgyermekek is kacagtak, az asszonyok is. Ambrus deák előre megparancsolta nekik...

A tatár vezér dérrel-dúrral lépett ki maga is a követe mellé. Messze volt, parittya nem vitt odáig, bántatlanul kiabálhatott.

– Ti még nevettek is? – kiabáltatta fel a tolmácsával.

– Miért ne nevetnénk? – felelte Ambrus deák. – Ide nem tudsz feljutni.

– De kiéheztetlek benneteket!

Újra nevetés volt a válasz. És a meredek réten négy szép, barna, kerek kenyér gurult lefelé. Egyik éppen ott rekedt meg, a kán lába előtt. Megtapogatta. Egészen friss volt, még szinte meleg.

– Nesze, tatár, egyél! – hangzott a falakról.

– Ezeknek annyi az ennivalójuk, hogy még gurigáznak is a kenyereikkel? – kiáltott fel dühösen. – Menjünk!

Hátat fordított, indulást fúvatott. Estére eltakarodtak. Egyetlen tatár nem volt másnapra a környéken.

Azóta nevezik ezt a rétet Tatárrétnek, de némelyek Kenyérrétnek mondják.”32

Ezután született meg a Tetralógia, majd 1948-ra, a szabadságharc századik évfordulójára írta meg (mondhatni „rendelésre”) a Rege a szabadságról című regényét, A János utcai leánykolóniában már említett nőhonvéd, Szutor Katalin történetét. Nyilvánvalóan Katalin néni is mesélgetett neki ezt-azt, ha nem is összefüggéseiben, és mivel a regényben szó van a pénzverde Debrecenbe szállításáról, a Péch Antaltól hallottakat is felhasználhatta.

 

Selmec városának regényei: az Ulrik inas és a Vén diák.

„Akkor indult egy ismerős tanár család is Sopronba, ők két vagont kaptak, én egyet, s egy negyediket közösen lakásnak… Itt rendezkedtem be, hogy lássak, mert összeszedegettem Ulrik inas-céduláimat, s úgy terveztem, ott írom meg. Akkor még nem volt írógépem.”33

 

A regény fogadtatása – őszintén szólva – vegyes volt. Hipf Tímea kiemeli jelentőségét, mondván:

 

„1921-ben jelent meg az Ulrik inas című történelmi regénye, amivel Kosáryné teljesen újat alkotott, hiszen elődei között még nem volt olyan női író, aki fáradozást nem kímélve kortanulmányokra vállalkozott volna egy történelmi regény megírásának kedvéért.”34

 

Majd így értékeli a művet:

 

„Harmadik regényében, az Ulrik inasban pedig szintén a szolgálók kemény és kiszolgáltatott életének mindennapjaiba enged bepillantást az író a főhős, Ulrik inas történetén keresztül.”

 

„Második, Álom című regényét már a Nyugat munkatársaként írja, s bár a kritikusokat meglepi az első regényéhez képest merőben más írásmód és stílus, ezzel a kötettel is kitörő sikert arat. Csakúgy, mint a harmadik regényével, az Ulrik inas cíművel, amellyel még egyszer képes újat alkotni, hiszen témáját is és előadásmódját tekintve is ez a regény eltért az első két regénytől.”35

 

Borgos Anna számos példát hoz arra, hogy a kortársi kritika nem tudta, vagy nem akarta megérteni a regényt. Így megírja, hogy Füst Milán még összességében pozitívan értékelte a regényt, de Illés Endre A történelmi regény konjunktúrája című cikkében a műfaj egyik elrettentő példájaként említi az Ulrik inast, mely az összes női fogyatékosság, dilettantizmus jegyét magán viseli.36

Ugyanakkor a Singer és Wolfner Magyar Regények című sorozatának ismertetőjében ez áll róla:

 

„Hatalmas, gyönyörű kompozíció. A sírontúli szerelem, a törhetetlen hit hőskölteménye ez a regény, amely a középkort eleveníti meg előttünk. Csak Lagerlöf írásaiban találjuk meg azokat a mélységeket, amelyek legfőbb értékei ennek a regénynek.”37

 

(No, erre mondhatnám, hogy „most légy okos, Domokos”… Miután 1970-ben rendszeresen publikálni kezdtem, hamarosan ráébredtem arra, hogy a szépirodalmi művek kritikája és lektori véleményei a világ legszubjektívebb műfajai, mindenki a saját világnézeti elfogultsága szerint ítélkezik. Mert szakmunkáról még csak-csak lehet objektív jellegű kritikát írni, ám szépirodalmi műről nem. Ugyanazt a megoldást az egyik kritikus kifejezetten jónak tartja, a másik iszonytatóan rossznak. Borgos erre több példát is hoz.38 Van nekem egy mottóm egy internetes honlapon futó sporttörténeti sorozatomhoz: „Csak egy meccset játszottak, de annyi meccsemlék van, ahányan látták.” Némi változtatással nyugodtan leírhatom, hogy „Csak egy regényt írtak, de annyi vélemény van, ahányan olvasták”… Ami tulajdonképpen nem is baj, csak ne akarnák a „bölcs ítészek” egyéni véleményüket ráoktrojálni az olvasókra.)

Mert a regény nem csak Ulrik regénye, aki semmirekellő, felelőtlen, álmodozó árva suhancból egy seregnyi szenvedés és kaland után eljut oda, hogy

 

„Libetbányai Joó Ulrik a mi bíránk! Éltesse az Isten!”, hiszen azt hiszi legbizalmasabb ismerőse is róla: „hogy vagy Ysenrinkel úr, vagy Bernát atya valami módon kicserélték Ulrik lelkét az alatt, míg ő messzi országokban vándorolni járt. Mert íme, írástudó lett, diákul ért, külországi tudós mesterrel barátkozik, úgy beszél az ország dolgairól, mint más nemes urak, és mintha egy arkangyal ereje lakoznék benne: eljött, hogy felépítse a várost az elátkozott bozót közepén.”39

 

Igen, benne van a síron túli szerelem is, mert Ulrik, az inas reménytelenül szerelmes Rábay mester lányába, Ágnesbe, akit végül is meggyilkolnak a férjével együtt, hogy aztán vagy húsz évvel később Ulrik, a városbíró feleségül vehesse Rábay mester második lányát, akit a nővére emlékre szintén Ágnesnek kereszteltek, és úgy hasonlít reá, „mintha ő maga szállt volna le újra Isten országából.”40

A regény legalább annyira Selmec városé is. Amely a mű nyitányában az igazi »sötét középkor« megtestesítője, ahol még boszorkányt is égetnek.

 

„Boszorkányt égettek a város piacán.

A feketehajú fiatal nő sikoltozása lassan fuldokló, kínos hörgéssé lett, majd egészen elhalt. Csak a tűz pattogott és sistergett még. Néha szinte az égig felcsapott a láng. Bielik, a hórihorgas hóhérlegény hosszúnyelű vasvillával igazgatta a máglyát, nehogy túlkorán összedőljön.

[…]

A városi elöljáróság ott ült a tanácsházból kihozott nagy karosszékeken, középen a bíró, Jeckel auf der Rinn.

[…]

Köröskörül ott tolongott a nép, amelyet nehezen szorítottak vissza az alabárdosok, mert régi hiedelem, hogy a boszorkánymáglya füstje észveszejtően széppé teszi a leánygyermeket, és aki a még égő máglya parazsából vihet haza egy keveset, azt nem fogja a gonosz lélek, csak meg kell áztatni szentelt víz cseppjével varázslatossá tett tejben. Meg aztán látni szerették volna a boszorkányt, de amint felcsapott a láng körülötte, elveszett egészen a füstben és tűzben.”41

 

Az emberek itt állandóan viszálykodnak, pörösködnek; zavart keltő személyek járkálnak állandóan:

 

„A városházán fáklyafény mellett folyt a tanácskozás.

A boszorkány bűntársait már kipécézték, az elfogatóparancsot kiadták. Azt hitték, ezzel vége is van a sok beszédnek, és mehet haza mindenki estebédre. De a bányamester nem hagyta őket békén. Felállt, és örökös panaszait kezdte rá megint. Mindig volt egy egész halom pörös ügy a zsebében. És Sartori Péter, aki örült az ilyesminek, kezeit dörzsölve szólt bele mindegyre, mert az ő bányrészeiről is szó esett.”42

 

„Hanem a kitérőnél, a sarokban, izgatott morgás, sugdolózás hallatszott. Ysenrinkelt látták ott Tholbayval foglalatoskodni, a mentéje gombját fogta, a karját simogatta. De hiába volt minden. Tholbaynak csak úgy reszketett a feje a haragtól. Egyszerre csak előugrott, és kiáltotta:

– Én tudom, ki a bűnös! Sartori Péter az! Őt viszi a gyűlölet ellenünk, mindazok ellen, akik gyűlöljük az asszonyok embereit és asszonyok politikáját!

Egy pillanatra meghökkent csend lett. Aztán megszólalt Jeckel auf der Rinn halk, szomorú, de szilárd hangon:

– Fogjátok el az én atyámfiát, aki megsértette a mi királyi asszonyunkat, és zárjátok az Óvár pincéjébe!”43

 

Ekkor a rabló zsoldosok pusztítása már megállíthatatlan…

 

„Rettenetes, hörgésbe fúló sikoltás ütött bele Ysenrinkel énekébe. Ulriknak a szíve megállt. Valakit megöltek odalent, azt tudta. Alojzia asszony volt-e, Anna, Brigitta vagy más? A következő pillanatban mintha nagy vaskerekeket gurítottak volna fel szaporán a lépcsőn… Ysenrinkel felugrott, a kardja után kapott, félkézzel Ágnest ölelte… Beszakadt az ajtó, és vad ordítással, kardvillogtatva rohantak be a zsoldosok. Elől Cseh László, hátraemelve vértől rozsdás kardját.

Ysenrinkel is megemelte a magáét, és Ágnest eltakarva bátran eléjük ugrott. Ulrik dülledt szemekkel vergődött tehetetlenségében… Három-négy katona csavarta ki az ő urának a kezéből a fegyvert… Cseh László hátravetette hegyes kardját, aztán előreütötte hirtelen…

– Téged szeretlek, édes uram! – sikoltotta Ágnes. – Téged szeretlek!

Ysenrinkel mellére vetette magát. És Cseh László kardja, amint döfött, először őt ütötte keresztül… A gyertya leesett az asztalról… Vad dulakodásban hemperegtek a sötét árnyékok egymás hegyén-hátán. Aztán néhányan feltápászkodtak, és fekve maradt a többi.”

 

Ulrik elveszti az eszméletét, majd amikor, ki tudja, mennyi idő után magához tér, elindul körülnézni.

 

„Átmászott a leomlott kapun, és riadtan nézett körül. Amerre látott: üszkös rom volt minden. Mintha pusztító jég járt volna erre, és Isten tüzes haragja.

És sehol egy ember. Sehol egy ember.

Vigyázva ment tovább… a piactéren még füstölgött a városháza, a kövezeten halottak feküdtek szerteszét. Megismerte a bírót és Sartori Pétert. A kavicshányó oldalán pedig majdnem belebotlott Szeppl bányász levágott fejébe.

– Lám, Szeppl bányász, megjött az idegen, aki neked tyúklevest ígért – mondta magában, és kikerülte a fejet, nehogy rátaposson.”44

 

Cseh László valóban élt, 1442-ben dúlta fel Selmecet.45 A fosztogatásán kívül a regényben még található néhány utalás arra, hogy Cseh Lászlót a szerelmi bosszú (vagy féltékenység?) is vezette, mert a regény eleje úgy is értelmezhető, hogy Ágnes a szeretője lett volna.46

Selmecet végül is földrengés dönti romba, teljes pusztulást hagyva maga után, mintha csak Szodoma vagy Gomorra támadt volna föl a múlt homályából.

 

„Ulrik előbb a sírhoz rohant, de mintha a halottak fölébredtek volna odalenn, és szét akarnák szórni fejük fölött a rögöket, úgy gurultak szerte a kövek és göröngyök Ulrik keze alatt, amint térdrebukva kapaszkodni próbált. Egy nyírfába fogódzott a kert szélén, és ismeretlen, vak rémület töltötte be a szívét.…

Hold nem sütött, de a csillagok tompán fénylettek a ködön át. Kereste a ház emeletes oldalát a félhomályban, de nem látott egyebet nagy, alaktalan sötét halomnál. És a zúgás, morajlás egyre tartott. Előrehajolt erőltetett szemmel, mert mintha mozgott volna valami árnyék a sötétben… valami óriás szörnyeteg… de most újra megingott alatta a föld. Átölelte a fát, térden maradt és eltakarta az arcát a karjaival.

A föld felengedett azon a szörnyű éjszakán, mintha tavasz volna. Csermelyeket hallott Ulrik csobogni, és a szél langyosan érte… Haját felborzolta, ruhája rongyait lengette.

Ulrik imádkozott, hogy haljon meg már. Hogy ne kelljen így rettegnie időtlen időkig. Kérte a halált: miért nem jön még mindig? Most talán… eget-földet megrázó robaj… mi volt ehhez a rablók ordítozása, a tűz pattogása?

Aztán lassan lecsendesedett a morajlás. A föld megállt. Elnémult minden. A szél is elült. Eltűntek a csillagok. Világosodni kezdett.

Ulrik lassan felemelte a fejét. Körülnézett a kékes derengésben. És összecsapta feje fölött a két kezét. Megborzongott. Odameredt a szemközti hegyoldalra.

Valami óriás… vagy valami varázsló… vagy talán maga az Isten… megrázta a hegyet. Megrázta a hegyet az éjjel, és kúpos teteje levált. A völgyi tóba gurult rettenetes robogással. A hegy csonka tetejéből füst szállt fel… a hegyoldali sima mező össze volt tiporva, gyűrve, fel volt repedezve és púposodva, ami fal pedig – gyenge emberi kezek munkája – állt valahol, az ledőlt mint a szalmazsupp, a kövek szertehullottak…”47

 

Ezek után természetes az olvasó számára, hogy Selmecet – ami Selmec volt valaha – még életben maradt lakói elhagyják. Ulrik

 

„látta őket felcihelődni a völgyből. Sántítva, bénán, bekötött fejjel-lábbal, aki közülük életben maradt. Elzöldült arccal, rémült szemmel batyut cipeltek a hátukon. Úgy mentek az ország útján sírva.

[…]

– Fejérbányára megyünk. Meg van átkozva ez a vidék… nem lesz itt város már soha. … Nem akarja az Isten”48

 

Az egyedül maradt Ulrik rádöbben valamire, amire korábban sem ő, de más nem gondolt, és ami a regény egyik fő gondolata.

 

„Nem igaz, hogy átok van ezen a földön. Miért volna átok? Csakhogy Tholbay gyűlölettel kezdte az építést, azért nem engedhette az Isten, hogy álljon a háza… én pedig nem haragszom senkire, és szeretettel kezdem, és fel fogom építeni…”49

 

Ami meg is történik, csakhogy nem azonnal. A földrengés ugyanis 1443-ban volt,50 Ulrik pedig csak a nándorfehérvári csata utáni évben, azaz 1457-ben térhet vissza a várost „feltámasztani”.

Így viszont érthető – ami a regényt folyamatában olvasva nem lesz eléggé világos az olvasó számára –, hogy Ulrik hogyan lesz olyan gyorsan tanult emberré. Elegendő, ha visszaszámolunk 1462-től, amikor is a második Rábay Ágnes 16 évesként jelenik meg, aki az „azutánvaló évben született, hogy te nálunk jártál a szerencsétlen idők után, és kerested Bernát papot”.51

Ezek szerint Ulrik 1445-ben járt Dénes várában. Tehát Bernát atyának úgy tíz éve volt, hogy Ulrikot kitanítsa, és azt mondhassa neki: „Nem kell semmit írnod, édes fiam. Tudom, hogy értesz hozzá. […] segítsen téged minden tervedben az Isten.”52

Ulrik Tomasius mesterrel előbb megjárja Nándorfehérvárat is, mielőtt a következő év tavaszán elindulnának Selmecet újjáépíteni.

Ez persze évekig eltart, és először mindenki úgy véli, hogy:

 

„Két idegen országból való mester […], akik egymás között diákul beszélnek, és jámbor fogadást tettek, hogy felépítik a várost. Erőt vettek minden gonosz hatalom fölött, varázslatokat és bűvöléseket végeztek, minekelőtte munkához fogtak volna…”53

 

A regény vége felé van egy rövid, de nagyon elgondolkodtató rész, amely túlmutat a város problémáján. Amikor Tomasius mester úgy véli, neki ott már nincsen teendője, búcsúzóul a következőket mondja Ulriknak:

 

„Kedves testvérem, mondd csak, vajjon ilyen tiszteletben részesítettek volna téged az emberek, ha kezdettől fogva tudták volna, hogy ki vagy? Úgy-e nem? Látod, én is megtanultam már korán, hogyan kell az emberekkel bánni. Neked most íme megmondom: Jakab Tamás az én becsületes nevem, és Komáromban dajkált fel az édesanyám. Összevissza két esztendeig voltam Velencében.

[…]

Elbúsult eltűnődött arccal nézett utána Ulrik bíró. Eszébe jutott, hogy egyszer régen Rábay gyönyörű háromkarikás aranygyűrűt csinált, s azt mondta, ha azt kívánom, hogy az emberek értéket tartsanak róla, azt kell mondanom, hogy idegen ember munkája, nem magyaré…

Miért van így ez vajjon?”54

 

A regények közül utolsónak hagytam a Vén diákot. Ha valaki nem tudná, mikor jelent meg az első kiadása, azt hinné, hogy az idős szerző utolsó műve, melyben búcsúzóul még egyszer visszatekint szeretett városára.

A regény így indul:

 

„Minden vén diák volt valaha fiatal.

Itt áll Garabonciás. Nézzétek meg. Most érkezik. Gyalog.

Poros a csizmája, poros rajta a szűk, vitézkötéses fekete nadrág, poros a felleghajtó galléros köpönyege. Csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben, a mellén diákzubbony feszül. Fekete posztóból van a diákzubbony és egészen új; nincs még rajta más dísz, csak az aranyrojt a vállán.

Pedig a bányász zubbonya úgy szép, ha foltokkal van telivarrva. A veszedelmeket jelenti ez, amiken keresztülment a sötét mélységekben. A diák azonban nem jár túl sokat odalent, a föld mélységeiben. Az ő veszedelme más mélységekben rejlik: szép lányok, szép asszonyok szédítő szemében. Ezért a diák bársony foltokat varrat zubbonyára a szép lányok és asszonyok lágy, fürge ujjaival, emlékeztetőül a veszedelmes mélységekre, amikbe beleszédült.

De Garabonciás kabátja új még és üres..”55

 

Valójában ez egy akkori fogalmak szerint középkorú, mostanában inkább fiatalnak tekintett asszony könyve. A mű 1927-ben jelent meg először, tehát a szerző ekkor 35 éves volt. Azonnal hozzáfogott, amint Selmectől végleg elbúcsúzott, hogy megörökítse a vidám és szomorú selmeci emlékeket. Mert Józsi és Cili sok szenvedésen át végül is jól végződő szerelmi története csak a „mézesmadzag” az olvasónak, hogy elolvasva a regényt, hogy a lehetőség szerint ő is megérezhessen valamit Selmec lényegéből.

Az egymást követő epizódok mind megtörténtek valaki ismerőssel, melyeket ismételten elmesélt a családnak és az ismerősöknek. Ilyen saját a fiát vizsgáztató és megbuktató professzor vagy a postási szerepét betöltő Top kutyus története. Annakidején a professzor nevét is megmondta nekem, de több mint 50 év elteltével sajnos már nem emlékszem rá. Ugyan utána lehetne bogarászni, hiszen a selmeci oktatók és diákok névsora különböző kiadványokban megjelent, de úgy vélem, ez most lényegtelen. Ám ezek a sokszor anekdotába illő epizódok annyira életszerűen vannak megírva, hogy amikor az előadásomat tartottam és felolvastam a részleteket, az (immár Sopronban végzett, de a selmeci hagyományokon nevelkedett) idős és kevésbé idős erdészek körében egyhangú elismerés volt a reakció.

Minden iskolavárosban a XIX. század folyamán komoly gondot jelentett a diákok és mesterlegények ellentéte, amely nemegyszer verekedésbe torkollott. (Mindez – persze szelídített formában – az Ellenség a hegyoldalon című regényben is megtalálható).

A Vén diákban már komolyabban:

 

„Mikor hajnalban hazaindultak, gyanús mozgást hallottak a közeli vaksötét sikátor felől. Garabonciás hirtelen hátrafordult, de nem volt már ideje kiáltani sem, a kövér Szvoboda és társai előugrottak s egy botütés a fejét érte, úgyhogy megtántorodott.

A következő pillanatban már állt a csata. Szuszogás, dulakodás, morgás. Sehol egy erősebb hang. Aki kiabál, az gyáva. A kiáltásra jön a rendőr és szétválasztja őket, vagy legalább is megpróbálja szétválasztani. A rendőrnek pedig semmi köze hozzá.

Nem tart soká az egész.

Pár perc multán nincs már ott senki. Kabátfoszlányok feküsznek csak a sárban s egy zsebből kihullott jegyzőkönyv. Jobbra-balra a sikátorban egyre tompuló lépések visszhangja hal el.

Garabonciás kissé kábultan került az ágyába, maga sem tudta tulajdonképpen, hogyan. A fiúk vizes törülközővel csavarták körül a fejét.”56

 

Amikor az előadást tartottam, számos olyan szemelvényt olvastam fel, melyek valóban megtörténtek. De az egész regényt fel lehetett volna olvasni. Most csak a két legnagyobb sikert aratott részletet idézem.

Az első a Főiskola életét nemegyszer megkeserítő bányász–erdész ellenségeskedésről szól, mely ma már nevetségesnek tűnik.

 

„És a tanácsos felébredt. Megrázkódott, a fejéhez kapott, pislogott néhányat, aztán egészen magához térve köszöntötte a vendéget, és az ablakhoz vezette, ahol a nagy, ócska íróasztal mellett, két karosszék állott.

Leültek.

Csakhamar kitűnt, milyen dologban jár a vendég…

– Vaslogikája van a természeti törvényeknek és az ember lelkében élő törvényeknek is. Kedves barátom, tanácsos úr, bizonyára méltóztatsz felismerni mindazokat a ténykörülményeket, melyek ilyen eseteknek szükségszerű velejárói s aszerint fogsz eljárni, miszerint ez az áldatlan incidens szerencsés és békés befejezést nyerjen.

Schacht tanácsos végighallgatta a szónoklatot, megvakarta a fejét és végre, mint valami durcás gyermek, így szólt:

– Hát mit csináljak?

– Méltóztass elismerni előttem, hogy az erdész és bányász egyforma és egyenrangú két teremtménye az Istennek.

Az öreg Vakondok nagyot fújt. Felállt. Leült. Az arca kipirult és kidudorodott. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte vele a homlokát.

A rektor várt, mint az előbb is, türelmét és méltóságát el nem veszítve, felhúzott szemöldökkel, összefont karokkal.

– Elismerem, – szólt rekedt hangon a Vakondok, hosszú lelkitusa után, – hogy az erdész és bányász, amennyiben különben tisztességes és becsületes emberek, lehetnek Istennek egyenrangú teremtményei.

– Nagyon helyes, – bólintott a rektor.

– De, a kutyafáját, a bányász mégis százszor többet ér, amint a pólyából kidugja a lábát – kiáltotta az öreg Vakondok s megrázta a rektor vállait nagy felindultságában. – Mit csinál az erdész? Fát vág. Azt érti a favágó is. De jöjjön le a bányába, ahová komoly munka kell és igazi tudomány: ott aztán meg se mozdul.!

A rektor, kémikus lévén, megőrizte higgadtságát. Visszaültette a Vakondokot a helyére és folytatta a beszédet:

– Kedves barátom, tanácsos úr. Miután nálad kedvezően elintéztem az ügyet, alapos reményem van reá, hogy az erre vonatkozó tárgyalásokat teljes szerencsével fejezem be. A békéltetésre pedig azért vállalkoztam, nehogy füstbe menjen a vasárnap rendezendő háromnapos kirándulás. A Szitnyára megyünk.

Az öreg Vakondok elhallgatott. Arca ellágyult. Szeme kitévedt a szűk ablakon át a hegyek felé. Kinyújtotta a kezét:

– Kedves barátom, rektor úr, köszönöm a közbenjárásodat és meg fogok jelenni a kiránduláson.

Felálltak és barátságosan elbúcsúztak egymástól.”57

 

A másik részlet egy vizsga története, melyet – valódi nevekkel – nagyanyám oly sokszor mesélt el nekünk:

 

„A Sündisznó vizsgáztatott.

Dühös volt már úgyis nagyon, mert a fiát vizsgáztatta az előbb, s a saját fia bosszantotta fel.

Az öregúr nagyon vigyázott arra, hogy őt senki jogtalan kedvezéssel meg ne vádolhassa. Ezért így fogadta a fiát is:

– Nos, Faludi úr, lássuk, mit tud.

A fiú derék gyerek volt, de a koponyája nem lehetett túlságosan tele ésszel. Jobban is szeretett táncolni, sétálgatni, szép lányokkal beszélgetni, mint nézegetni a gyűjteményben a mindenféle dudvát, bogarat, kavicsot, faforgácsot. Az ördög ül ott egész nap köztük.

– Mi ez, Faludi úr?

Különös valami volt. Csiga-e? Tapló-e? Fadarab-e? Amit az apja a kezébe nyomott. A fiú ránézett félszemmel, gondolkozott, de nem szólt.

– Nos, Faludi úr? – sürgette az apja.

Csönd.

– Faludi úr, – szólt az öreg fenyegetően, – ön nem tanult? Beszéljen már! Mi ez?

De Faludi úr nem tudott beszélni. Öt percnyi csönd. Az öregúr nem bírta tovább. Kitört:

– Sanyi, te szamár! Megbuktatlak! – S kikergette a fiút.

Következett Garabonciás. Neki is a kezébe nyomott valami tobozféle termést. Actinostrobus termése volt, valami különleges ausztráliai fenyőfáé, ezzel gyötörte halálra a diákokat, ha nagyon rosszkedvű kezdett lenni, mert ha valaki a nevét el is találta, következett a faj, a hasonló válfajok, az ezzel-azzal való különbségek.

De Garabonciás a nevet sem tudta. Nagyon szomorú arcot vágott. Az öregúr segíteni próbált neki, – ennek segíthet, hiszen nem a saját fia.

Tudta, hogy a régebbi diákok ismerték már a szokását s az actinostrobust vészjelnek tekintették. Így ismerték őt néha: az öreg actinostrobus.

– Na, – szólt biztatóan, –- mi ez, Bereczky úr? Hiszen ezt tudnia kell, így hívnak maguk engem.

Garabonciás, szegény, kivágta:

– Sündisznó.

Aznap nem is mertek többen vizsgára jelentkezni.”58

 

Van a regénynek egy látszólag ide nem illő gondolata is, a családon belüli összhang kérdése. A szerző Selmecen számos olyan családot ismert, amely azért volt boldogtalan, mert a férj képtelen volt valódi érzéseit kifejezni. Ilyen a regényben a Gedeon család. Amikor a Garabonciás a regény végén visszatér Selmecre, ezt így magyarázza el (és végre eredményesen) az ifjabb Gedeonnak:

 

„– Idehallgass, fiú. Mesélek neked valamit.

És mesélt neki. Az anyjáról is, Malvinkáról is. Gedeonnak egyre lejjebb csuklott a feje. A könyökére dőlt.

– Az embereknek, – folytatta halkan, lágy hangon a vén diák – nemcsak tüdejük, májuk, torkuk van, de szívük is, de ezt ti sem magatokon, sem másokon nem akartátok észrevenni, mintha szégyennek tartottátok volna. Pedig a kedves szó minden más gyógyszernél jobban gyógyítja az asszonyokat. Priznicet tettetek a szívükre, mikor elepedtek egy, kis derűért, egy kis szeretetért...

Bánatos lett a hangja a vén diáknak.

– Nem engem szerettek ők, hanem a kedves és lágy szavakat, a virágokat, amiket nekik hoztam ebbe az elátkozott sötét házba, a bohó és érzelmes verseket és a derült szív csöndjét. Én egyedül maradtam... mindig egyedül…

Koccintottak. Ivott.”59

 

A regény meglehetősen szomorú hangulatban végződik. Ugyanis:

„...Az öreg város utcái csöndesek.

Most is leesik minden évben a hó. Hányszor azóta? Tízszer? Hússzor? A vén diák utolsó bolondsága is rég feledésbe ment már. Feledésbe ment minden bolondság. Csak a bánat maradt ébren…

Elhagyták az öreg várost a víg diákok. Most haldoklik szegény, mintha az életerejét is magukkal vitték volna.

De abban a szomorú esztendőben, mikor mindenki elment és üresen maradtak a házak, odaérkezett a vén diák, hogy el ne hagyja haláláig, s a drága öreg város kebelén nyugodhasson a csöndes temetőben.

Hosszú téli estéken ott pipázgat fehér hajával a Gedeon-ház nagy ebédlőjében a kályha mellett. Most ők laknak ott. Cili a kulcsaival jár-kel a magános, hosszú folyosókon és régi dolgokról és régi emberekről emlékezik...

Aztán egyszerre csak elhallgat a kulcsok zörgése.

Elpihen ő is. A klopacska szól... A vén diák egyedül ballag a koporsó után a sír felé…

Az ő koporsója után nem fog már menni senki. Ő az utolsó... A vén diák.

Régi cimborák, Isten veletek!”60

 

Töredék és elbeszélések

A Szerzőnek több regénye is befejezetlen maradt. Részben a kiadásra szánt művek közül azok, amelyektől kiadója 1948-ban kénytelen volt visszalépni, részben egy-két olyan, melyet a család számára írt – a megjelenés reménye nélkül. Ezek közül van egy, amely a Selmecről szóló művekhez tartozik.

Számos ifjúsági regénye keletkezéséhez hozzátartozik, hogy először leszármazottainak (gyerekeinek, aztán unokáinak és végül dédunokáik) mesélte el a történetet, s csak később nyerte el végleges formáját. Ilyen a Szerencsés Náckó című ifjúsági-történelemi regény is. A regény címadó hőse egy árva bányászgyerek, akit végül egy felfedezett telér formájában ér el a szerencse. Előbb legidősebb dédunokájának, a fiamnak mesélgette, aztán az 1970-es évek elején kezdte el megírni. Először írógéppel írta, aztán az évtized közepétől, amikor már nem tudott gépelni, kézzel folytatta, de a befejezéshez nem jutott el.

 

Írni illene még az elbeszéléseiről és a verseiről is – ám ezt a hatalmas anyagot jelenleg épp csak érinteni tudom. Mert még a regényei megjelenését sem tartotta nyilván (én állítottam össze a jegyzéket 1970-től kezdve – több évtizedes munkával –, de még mindig érnek meglepetések…), kisebb prózáit és verseit végképp nem. Így ezen művek esetében csak részeredményeim vannak, vagy a szerencse játszott közre. A folyóiratok közül csak a Magyar Lányok és Az Én Újságom 1920–1944 közötti évfolyamait tudtam tételesen átnézni, továbbá megtaláltam a Nyugat teljes, és az úgynevezett Est-lapok 1920–1930 közötti évfolyamainak bibliográfiai feldolgozását.

Az biztos, hogy verseiben nagyon sokszor írt Selmecről, de ezek közül jelenleg csak a bevezetésként idézett Régi város, a megragadó, hangulatában némileg A vén diák végére emlékeztető Vasárnap, és a Magyar Lányokban megjelent A szélaknai erdők lelőhelyét ismerem.

Elbeszéléseinek témáját is sokszor merítette Selmec közelebbi vagy távolabbi múltjából. Önéletrajzi például a már hivatkozott Hriató vagy a Rákászás; régebbi időket idéz fel A fekete macska, A garabonciás vagy Az árnyék. Ám a feldolgozottság itt ugyanolyan messze van a teljességtől, mint a versek esetében.

Azt mindenesetre bizton állíthatom, hogy Selmecbánya élete végéig egyik ihletője volt.

 

 

A 2010. március 19-én az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályában tartott előadás szerkesztett és a 2012. december 7-i Kosáryné Réz Lola-emlékkonferencián elhangzott szöveg végleges változata – A szerk.

 

Jegyzetek:


Két rúd szalámi. ML 1931–32/26., 410. – „… megtaláltam a régi írások közt Laura néni levelét az édesanyjához, amelyben úti kalandjairól számol be kitűnően, szellemesen és elragadó stílussal. […] Sajnos az ostrom óta ezt a levelet sem találom sehol.” Családtörténeti töredék II. 42.


Bartha, Oroszi, 85. Persze, akkortájt még nem sejthette senki sem, hogy idővel Laurácska öccse és Belluska húga össze fognak házasodni. (Viszont a sírfelirat szerint Belluska 1877-ben halt meg, tehát nem egyszerre édesanyjával. Fiam fényképe Izabella üknagynénje sírjáról.) – Honnan – hová? I., 6–7.; Családtörténeti töredék II., 8–10 és 42.

Honnan – hová? VII., 15.


Uo., 1. – Aztán én lettem a kivétel, mert nekem, az akkor még kisiskolásnak megengedte, hogy beleolvassak a kézirataiba (ma már tudom, hogy eleinte csak az ifjúságiakba), és bevezetett a korrektúrázás rejtelmeibe. 1947-ben (hét évesen) már segítettem a Brimi és Brumi korrektúrázásában.


Álom, 189–190.


1990-ben ugyanazzal a szedéssel önálló Móra kiadványként, és Móra–Madách közös kiadványként is megjelent. Most vitatkozhatnak a bibliográfusok, hogy ez egy vagy két kiadás…


A selmeci diákok,  44–45.

A selmeci diákok, 79–80.

Családtörténeti töredék II., 30.

10 A selmeci diákok, 95.

11 
A János-utcai leánykolónia. számozatlan (5. lap). Kiemelés az eredetiben. – Éppen a „tizenkét-tizenöt év” kitétel bizonyítja, hogy az eredeti változat mikor készült. Ugyanis a regény 1912-ben játszódik.

12 Uo., 11. – Szutor Katalin neve a könyvben nem szerepel.

13 
Uo., 43–45.

14 
Ellenség a hegyoldalon, 2.

15 Uo., 10.

16 
A Farkasréti temető 2003-ban adattár: http://bfl.archivportal.hu/id-702-farkasreti_temeto_2003_ban_adattar_6.html, http://www.avia-info.hu/talalat.php?KeresettSzo=HA-JAA&Keresolista=jel

17 Ellenség a hegyoldalon, 4.

18 
Nyomtatásban először itt: Szlovákiai Vadászkalendárium 1997, 117–124. – Interneten: http://napkorong.hu/readarticle.php?article_id=1949

19 
Ellenség a hegyoldalon. [saját „vegyes” példány], 14–15. A Nyam-nyamok változatban ez sokkal hosszabb és részletezőbb volt.

20 
Ellenség… 16, 18.

21 Uo., 19–20.

22 A rózsaszínű rózsa, ML 1919–20/2, 24–26.

23 Excelsior, 42–46.

24 Uo., 51, 74.

25 Uo., 58–62. – A gruben jelentősége előkerül természetesen a Tetralógiában is. „A bányászdiákok közt nagy divat volt, hogy leányismerőseikkel foltot varrassanak a zubbonyukra, de ha csak egyetlen leány varrását viselték, komoly udvarlásnak számított. Por és hamu, 77.

26 Excelsior, 24–25.

27 Uo., 28.

28 Távoli kék hegyek, ML 1938–39/3, 37.

29 Uo., 181. – Kiemelés az eredetiben.

30 
A Balassi-vár kincse, 20–21. – Itt veheti a figyelmes olvasó észre, hogy a történet nincs igazán szervesen beépítve a regénybe…

31 Uo., 64.

32 Uo., 6–9.

33 
Honnan – hová VII., 15–16. Nekem azt mondta volt, hogy a regény cédulaanyaga 3 cipős dobozt tett ki.

34 Hipf, 2009, 34.

35 Uo., 56–57, 79. – Kiemelés az eredetiben.

36 Borgos, 371.

37 
A Magyar Regények Sorozatának 1–24. kötete: 24. kötet = Ulrik inas, 1933, 256. A szerzők között volt többek között Herczeg Ferenc, Zsigray Julianna, Csathó Kálmán, Terescsényi György, Falu Tamás, Harsányi Zsolt, Babay József, Oláh György. Beczássy Judit, Dánielné Lengyel Laura.

38 Borgos, 371.

39 Ulrik inas, 234, 230.

40 Uo., 251.

41 Uo., 5–6.

42 Uo., 13.

43 Uo., 96–97.

44 Uo., 136–137, 142.

45 Kosáry, 555.

46 Ulrik inas, 9–11.

47 Uo., 170–171.

48 Uo., 172.

49 Uo., 172–173.

50 Kosáry, 555.

51 Ulrik inas, 250.

52 Uo., 207.

53 Uo., 227–228.

54 Uo., 241.

55 A vén diák, 5.

56 Uo., 29.

57 Uo., 14–15.

58 Uo., 48–49.

59 Uo., 108.

60 Uo., 114.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

1. Kosáryné Réz Lola művei (A felhasznált kiadást *-gal jelöltem)

 

Álom. [regény] Bp. Athenaeum, 1921. *2. kiad. Bp. S&W, 1932 (két lenyomatban); 3. kiad. Bp. S&W, 1940. + Bp. Garabonciás, 1989.

A Balassi-vár kincse. [történelmi (lány)regény], Bp. Ruszkabányai, 1943.

A János-utcai leánykolónia [önéletrajzi (leány)regény] Bp. S&W, 1935. Százszorszép Könyvek

A két kőszobor (regény, 1931, – Bedéné Nagy Mártánál),

A naspolyafa titka (Az Esti hegedűszóval egybekötve) ML 1934/35

A régi bánya titka. ÉÚ 1922/23.

A sáfárház. (történelmi) ÚI 1941.

A selmeci diákok [történelmi (kis)regény] *Bp. S&W, 1933. Milliók Könyve az ifjúságnak. ] Bp. Móra [– Bratislava, Madách], 1990. [Eredeti címe: Hamupipőke = A selmeci diákok első kiadása [történelmi (kis)regény Bp. S&W, 1930. ML 1927/28

A vén diák [regény] Bp. S&W, 1927., *Bp. Kráter, 2011.

Asszonybeszéd. 2 kiadás [nemzedékregény 1. kötet] Bp. S&W, 1942. 2. kiad. Bp. S&W, 1943 *3. kiad Bp. Kráter, 2010.

Családtörténeti töredék II (gépelt fogalmazvány, 1960-as évek második fele.)

Ducfalva (történelmi) ML 1941/42. (Körmöcbányai táncszó)

Egy leány a sok közül [regény] Bp. S&W, 1937 (Hodrus, Kropatáné)

Ellenség a hegyoldalon [ifjúsági regény] Bp. S&W, 1937. Az Én Újságom Könyvei. [A gépemben lévő, a megjelentnél teljesebb változatot használtam.]

Esti hegedűszó [+ A naspolyafa titka + A várkisasszony + Jó szerencsét]. [lányregények] Bp. S&W, 1941

Excelsior [történelmi regény] Bp. S&W, 1937.

Honnan – hová. (befejezetlen, zömében gépelt visszaemlékezés, készült 1965-1975 között.)

Ida néni és Samu bácsi [regény] Bp. S&W, 1935. (Lőcse)

Jó szerencsét (Az Esti hegedűszóval egybekötve) ML 1934/35 ML 1934/35, Otthonunk 1933,

Laurácska meggyógyul [lányregény, családi történet] Bp. S&W, 1930. Százszorszép Könyvek.

Lelkek és arcok [elbeszéléskötet] Bp. S&W, 1935.

Négyek szövetsége (A naspolyafa titka első változata. ML 1926/27)

Perceg a szú [nemzedékregény, 2. kötet] Bp. S&W, 1943. 2. kiad. Bp. S&W, 1944. *Bp. Kráter 2010.

Por és hamu [nemzedékregény 4. kötet] Bp. ÚI, 1947. *Bp. Kráter, 2010.

Rege a szabadságról [történelmi (kis)regény] Bp. ÚI 1948.

Szent Margit imája. (történelmi) ML 1937/38, felhasználva a Balassi vár kincséhez.

Szép Kamilla macskája [történelmi (kis)regény] Bp. Athenaeum, 1928. 2. kiadás: Bp. Athenaeum, 1943.

Szerencsés Náckó (ifjúsági történelmi regény 1970-80 között, – Nagy Domokos Géza tulajdona),

Távoli kék hegyek [Az Excelsior folytatása.] ML 1938/39

Ulrik inas [történelmi regény] Bp. Athenaeum, 1921. *2. kiadás: Bp. S&W, 1933. Bp. Garabonciás 1989.

Vaskalitka [nemzedékregény 3. kötet] Bp. ÚI 1946. *Bp. Kráter. 2010.

 

2. Más szerzők művei

 

Bartha Dénes, Oroszi Sándor, Selmec, Selmec, sáros Selmec, Erdészettörténeti Közlemények, 1991.

Borgos Anna, A világ tisztogatója (Kosáryné Réz Lola) = Uő., Szilágyi Judit, Nőírók és írónők: Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran Könyvesház, 2011, 355–385.

Csuti Emese, Nőírók magyar SF-ben = Metagalaktika 2009, 11. sz., 82–89. (Részlet a regényből: 90–105.)

Hipf Tímea, Kosáryné Réz Lola első regényei: Kosáryné Réz Lola életművének bemutatása a Filoména és az Álom című első regények vizsgálata alapján a kortárs kritikák tükrében. Magisterarbeit. Wien, 2009. [Az interneten is fent van.]

Kosáry Domokos, Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, Bp., Tankönyvkiadó, 1970, I.

Nagy Domokos Imre, Tannenberg György kamarai erdőmester pályaképe = Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának Közleményei, 1989, 101–112.

 

3. Internetes források

 

A Farkasréti temető 2003-ban (adattár #6) http://bfl.archivportal.hu/id-702-farkasreti_temeto_2003_ban_adattar_6.htmlhttp://www.avia-info.hu/talalat.php?KeresettSzo=HA-JAA&Keresolista=jel

 

4. Folyóiratok
és gyűjteményes kötetek

 

Az Én Újságom = ÉU

Magyar Lányok = ML

Metagalaktika 11 (2009)

Otthonunk

Szlovákiai Vadászkalendárium 1997

Új Idők = ÚI

Egyéb rövidítés: S&W = Singer és Wolfner

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 151. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap