A nagy ugrás (2/2)

Petrozsényi Nagy Pál, v, 01/07/2018 - 00:10

– Mi van benne? Nyisd már ki, légy szíves! Nem szeretném, ha mindenféle vacakot erőltetnél reájuk. Nini, egy számítógép!

– Van valami kifogásod ellene?

– Dehogy! Nagyon rendes bátyó vagy. Csak aztán kezelni is tudja a jóember! A többi bőröndbe mit raktál? Remélem, azokért sem kell szégyenkeznem mélyen tisztelt sógornőm előtt.

– Nem hát, de most ne haragudj, mennünk kell. Domi, Vivien, búcsúzzatok el a tántitól!

– Emerich!

– Parancsolsz?

– Kinyitnád a többi táskát is?

Mit volt mit tenni, az idősebb Szabónak azokat is sorba ki kellett nyitnia. Helga asszony arca fokozatosan elborult. Kínai váza, karperec, webkamera, márkás cipő, bőrkesztyű… ! – szorult el benne a lélegzet. De hisz ez rablás! Ez a Fleischer[1] teljesen meghibbant!

– Átjönnél egy percre a másik szobába?

A két gyerek türelmetlenül várta, mikor ülhet már az Opelbe. Hanem a házaspár előbb még jól kikiabálta magát odabent. Olykor ki is hallatszott egy-két hangosabb szó, kifejezés, aminek azonban a felét sem értették.

– Mit mond? – kérdezgették egymást, főleg a kökényszemű, piszeorrú kamaszlány, aki még Dominál is kevesebbet tudott németül.

– Osztrák nyelvjárásban sprechelnek,[2] de hogy nem bókolnak egymásnak, az bizonyos.

A boldogtalan hentes pipacspiros arccal kullogott ki a szobából, és kezdte kiszedni a bőröndökbe pakolt ajándékokat csupa olyan tárgyra cserélvén, mely kizárólag saját személyes tulajdonát képezte.

– Mehetünk!

Útközben szinte végig némán vezetett, és attól a naptól sem Domi, sem Vivien nem látogattak többé a kacsalábon forgó gráci kastélyba. Képzeletükben ugyan ezután is fel-felmerült a város meg a „kastély” is, nyilván ki is ruccantak volna oda időnként, elvégre Sárvár és Grác nem is voltak olyan messze egymástól, de amint a tántira gondoltak, rögtön elment a kedvük a nosztalgiatúráktól.

Miután csak két hétig nyaraltak, Dominak még bőven maradt ideje meglátogatni Dörmi bácsit is. Dörmi bácsi, igazi nevén Fazekas Elek úr volt a család legjobb barátja. Azért becézték Dörminek, mert örökké dirmegett-dörmögött. Domi kezdetben ugyancsak idegenkedett a dörmögő hangú, de csípős nyelvű öregtől, aki a kormánytól az utolsó csövesig mindenkit csak szidott, kritizált.

– Á, ugatós kutya nem harap! – nyugtatta meg Szabó úr a családot. – Jó ember ő, csak amióta nyugdíjas, füstölög, mint a Takáts szomszéd kéménye.

– Így igaz – bizonygatta Domi anyja is. – De hát melyik nyugdíjas elégedett mostanság?

– Egyik sem. Pedig a villanyszereléstől a lakatosságig szinte mindenhez ért a jó öreg. Igazi ezermester, akiből egyet sem találsz már ezer emberből.

– Akkor miért nem gazdag, hiszen akár milliomos is lehetne. Mégis épp csakhogy megél egyik napról a másikra – csodálkoztak a Szabó gyerekek.

– Hosszú. Túl kicsik vagytok ti ahhoz, hogy felfogjátok. De később, ha jobban megismeritek, erre egyedül is rájöttök – jósolta meg szűkszavúan Szabó úr.

Dörmi bácsi jókedvűen fogadta a csillogó szemű kisfiút. Épp egy cipőt talpalt nagy serényen.

– Szia, öcskös! De rég nem láttalak! Hogy van az apád meg a tesóid?

– Jól, köszi, jól vagyunk. Tegnap jöttünk Grazból. Imre bácsi üdvözli.

– Hát ez szép tőle. Már azt hittem, el is felejtett a vén kujon. Ha már itt vagy, gyorsan megkérdem, nem olvasnál fel egy Móricz Zsigmond-novellát?

Fazekas úr imádta a könyveket, Domi meg hibátlanul olvasott, plusz barkácsolni is szeretett, így nem csoda, hogy hamar egymásra találtak. Épp a Hét krajcárt olvasta – isten tudja, hányadszor –, amikor bejelentkezett a kaputelefonon valaki.

– Egy kliens! – nyomott meg egy gombot a sárvári ezermester, s kissé idegesen nézett a műhelybe lépő beesett arcú, kopott ruhás férfira.

– Jó napot kívánok!

– Magának is!

– A csukákért jöttem, drága Fazekas úr.

– Gondoltam. Sajnos holnap is el kell jönnie, mert pont most csinálom.

– Én… én megvárnám, ha nem haragszik.

– Akkor várhat. Nem megy az olyan gyorsan, Kerekes úr. Inkább jöjjön holnap, annyira csak nem lehet olyan sürgős, a csudába!

– Még egy nap… ! Addig nem várhatok – törölte meg izzadt homlokát az ágrólszakadt atyafi. – Ez a hét is túl sok volt nekik is meg nekem is. Gondolja csak el, kérem: három kölyköt bezárni, mert cipő nélkül, ugyebár, még a sarki boltig sem mehetnek.

– Dehogynem, csak fel kell húzni egy másikat.

– Persze, egyszerű. Ha van egy másik is. De mit csináljunk akkor, ha csak az az egy pár van, mester úr?

– Látja, ez a baj magukkal! – vágott földhöz az öreg egy lábbelit! – Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni, és ezzel még alig mondtam valamit. De bánják is azt maguk, ugyebár? Első a nő, az élvezet. De hogy ez mi a franccal jár, azzal törődjék az állam vagy az Úristen!

A férfi megszeppenve curukkolt. Még egy ilyen rabiátus vénembert! Jobb, ha nem ingerli, különben még holnapra sem talpalja meg a cipőit.

– Maga meg hova megy?

– Azt mondta, ne várjak, így hát nem várok, és holnap ismét eljövök.

– Azt mondtam várhat. Tíz perc múlva megvagyok. De ha annyira siet, felőlem jöhet holnap is.

– Csak tíz? Akkor megvárom – ült vissza a zsámolyra a nyeszlett családfő.

– Olvass tovább, kisfiam! Ugye, nem haragszik, ha végigolvassa a Hét karajcárt? Mire befejezi, az utolsó talpat is felverem. Mit szól hozzá, Kerekes úr? – kérdezte a mester, amikor Domi a novella végére érkezvén, befejezte a talpalást.

– Mihez? A történethez vagy a cipőhöz?

– Mindkettőhöz.

– A cipőhöz semmit. Az rendben van, csak a történet olyan… valótlan. Vagy ha mégis megtörtént, az bizony jó régen volt, mert nálunk nincsenek már ilyen emberek.

– Gondolja?

Fazekas úr levett a polcról egy üveg pálinkát.

– Na, isten isten!

– Köszi szépen! Ez jólesett. Mennyi lesz a taksa, mester úr?

– Tíz, nem, magának ötezer.

Kerekes úr leszámolt eléje apróban kerek négyezer forintot.

– Ez csak négyezer.

– Tényleg? – számolta újra pirosan. – Elnézést, elszámoltam magamat – kutatta át a bukszáját, majd valamennyi zsebét is, de sehogy sem akart összejönni, ami még hibádzott.

– Semmi vész, legközelebb elhozza, addig is olvassa ki ezt a könyvet a kedvemért – nyomta kezébe Móricz novelláit a mester úr. – Gyönyörű írások, majd maga is meglátja, és mindjárt más színben látja a világot.

– Köszönöm a jóságát – meredt a kliens a pálinkás üvegre, onnan meg a mesterre.

Fazekas úr nem mozdult, s úgy tett mintha nem értené, mitől látná szebb színben kliense a világot.

– Viszontlátásra, és további jó munkát!

– Viszontlátásra! – nézett utána fejcsóválva, s csaknem felrobbant, amikor a férfi bevágta a könyvet a kapu melletti kukába. – Hm, lehet, hogy mégis csak neki van igaza, mert a világ már régen nem olyan, amilyennek az írók képzelik?

**********************************************************

Alkonyodott. Szabó úr az ablak előtt, egy hintaszékben ülve olvasgatott. Hogy melyik Szabó a Szabók közül? A nyomdász fia, Domokos, csupán huszonöt évvel idősebben. Mivel egyre sötétebb lett, félretette a könyvet, és elmélázott. Holnap tölti be harmincnyolcadik életévét. Ilyen szülinapok alkalmával szokott a férfi visszanézni, elemezni, mit tett, kellett vagy lehetett volna másképp tenni. Két év múlva negyven éves. Nem öreg még, de olyan fiatal sem már, hogy most kezdje kiépíteni, amit eddig elszalasztott. Ő… De várjunk csak egy pillanatra! Mi az, amit elszalasztott? Egyetem? Nem volt rá pénzük, nyomdásznak ment, és tegyük hozzá, olyan jól választott, hogy még az apja is büszke volt rá. Maszekolni ugyan nem tud ezzel, de van még egy-két szakma a tarsolyában, amit Kerekestől lesett el valamikor. Így egész szépen eléldegél, még ha nem is olyan vastag, mint a gráci hentesmester. Őszintén szólva akár az is lehetne, ha példáját követve, ő is úgy nősült volna. Szerencsére nem úgy nősült, épp a fent említett példa miatt, melynek tanulságáról maga Helga néni gondoskodott. Feleség, gyerekek? Elvált, egy kislány, akit a bíróság Ellának ítélt oda. Azóta itt él ebben a tízemeletes toronyházban, de ha minden jól alakul, nemsokára ismét elvesz egy egygyermekes özvegyasszonyt. Nem éppen népes család, de hogy is mondta Dörmi bácsi? Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni... . Megtanulta ezt is, és mi mindent még emellé! Kivéve egyet: amit egész életében keresett. Három vendég létezik – mondta egyszer az édesanyja. Az első típus a megszokott, ismert ételeket szereti, s csak nagy ritkán kóstol meg valamilyen új fogást. A második fordítva: folyton különleges ételek után sóvárog. A harmadik ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy sohasem tudja konkrétan, mit akar enni, inni ahhoz, hogy kielégíthesse az étvágyát. Ő, úgy tűnik, a harmadik típushoz tartozik. Oké! De ha nem tudja, akkor fölösleges keresni, mert ami nincs, azt az isten sem találja meg neki.

Felállt, nyújtózkodott egyet, és bekattintotta a tévéjét. Tizenegyig tévézett, majd lefeküdt, és pillanatok alatt elaludt. Álmában kisétált a tetőre. Egy-kettő odaért, mert a tízedik emeleten lakott egy garzonban. Holdvilágos nyári éjszaka volt. A tetőn langyos szellő fújdogált. Lassan, óvatosan odaballagott a lapostető széléhez. Alatta, egy zöldre festett padocskán hajléktalan csavargó szendergett.

–Allez, hop![3] – kiáltotta hirtelen, mint az akrobaták a cirkuszban, azzal levetette magát a magasból.

De hát csak álom volt, bár ő azt hitte ébren van, ezért az egészet világszámnak, fantasztikus képességnek tartotta. Mert hiszen nem halt meg, a haja szála sem görbült meg, holott senki sem élt volna át ekkora zuhanást. Na, erről muszáj másnak is tudnia!

– Hé, ébredj! Ébredj! – ébresztette fel a csavargót. – Tudod, ki vagyok?

– Tudja az ördög, hagyj békén! – fordult az a másik oldalára dühösen.

– Én vagyok Szabó Domokos, a világhírű repülő ember.

– Örvendek. Én meg a Pókember. Kellemes repülést!

– Köszönöm, éppen abban fáradozom. Nem segítesz összetoborozni ennek a toronyháznak a lakóit, hogy bemutassam a számomat?

A férfi ráállt, úgysem tudott már aludni, és összecsődítettek vagy száz nézőt.

– Köszönöm az érdeklődést. Ígérem, nem fogják megbánni, mert olyasmit mutatok, amit eddig csak filmekben láthattak. Akarják látni, uraim?

– Akarjuk! – zúgta a sokaság.

– Itt áll előttünk ez a tízemeletes toronyház. A legmagasabb ebben a városban. Most szépen felmegyek a tetőre, és onnan, huss, lerepülök ide magukhoz. Elhiszik?

– Csak ha látjuk, pókember!

– Repülő – javította ki finoman, és elkezdett tányérozni a nézők közt, mert szép, szép dolog a tehetség, azért nem árt hozzá némi dohány is.

– Előbb lássuk a repülést – tolták el a kezét az emberek.

– Csaló! Rendőr! Rendőr! – sipítozott egy vénasszony. – Miért nem ott vannak a rendőrök, ahol szükség is lenne reájuk?

– Kérem! Várjanak öt percet! – liftezett fel ismét a magasba, és lenézett a bámészan toporgó tömegre.

Íme, eljött, ez az a pillanat, amikor bebizonyíthatja, hogy negyven éves kora ellenére még nem késett le semmiről. Negyven évig élt röghöz kötve, igazi célok, álmok nélkül. Pedig az ember isten részeként maga is isten, nem por és hamu a sok milliárd porszem közt. Az ember ennél többre hívatott. Ha akar, repül, víz alatt vagy az űrben is sétálhat, de akár a sors, halál szemébe is nevethet. Ezt érezte, de sohasem hitt benne mostanáig. És íme, a csoda mégis megesett: repülni tud. Oké, akkor repüljünk! Nézzetek ide, emberek! – tárta szét a két karját, s már-már leugrott a tetőről, amikor megdördült az ég, és olyan eső zúdult a nyakukba, hogy a tér pillanatok alatt kiürült.

Reggel hat óra. Domi keserűen ébredt öntudatra. Már megint ugyanaz az álom a repülésről! Erről szokta olvasni (nyomdászként elég sokat olvasott), hogy az álom a tudatalatti ént, illetve a génekben tárolt információkat aktivizálja. Talán valamelyik őse feltaláló vagy cirkuszista lehetett. Ő mindenesetre sohasem akart repülni, még kevésbé megmutatni, milyen csodás képességgel rendelkezik. Tulajdonképpen nincs is semmiféle különleges képessége, és minden vágya bizony elég röghöz kötött: kis kulipintyó, picivel nagyobb fizetés és kevesebb rohanás, megértő főnök, feleség, segítőkész szomszédok… Ennyit még elérhet, a többi: pénz, hírnév, erő, hatalom, csupa olyan kívánság, amiről az ő helyzetében csak egy bolond ábrándozik. Erre mit csinál, igaz, csak álmában? Mindegyre nézőket toboroz egy fantasztikus ugráshoz. Hanem ez, micsoda groteszk irónia, még álmában sem mindig sikerül neki. Amikor meg sikerül, valami mindig közbejön, és úgy ugrik le a magasból, hogy a kutya sem láthatja. Márpedig enélkül semmit sem ér egy produkció ! És ezt álmodja kerek két éve. Néha felfogja, semmi sem igaz az egészből. Dehogy tud ő repülni, senki sem képes ilyesmire. Máskor, és ez a legrosszabb, egyik percben álomnak, a másikban igaznak hisz minden látomást, és váltig azon rágódik, mit tegyen: ugorjon, vagy röhögjön?

Délután meglátogatta két nyomdász barátja.

– Boldog szülinapot! – mosolyogtak rá a küszöbről.

Hoztak magukkal italt, hideg sültet, süteményt, tudván azt, hogy a barátjuk jelenleg szingliként vegetál. Elbeszélgettek erről-arról, végül kávét ittak, és egyikük megkínálta marihuánás cigarettával.

– Nem, nem! Idáig még nem jutottam – utasította vissza Domi meg a másik is –, és ha rám hallgatsz, még csak meg sem kóstolod.

– Ugyan, hülyeség! – intette le fölényesen a jóképű, harminc év körüli fiatalember. – Először is ingyen van. A nyomda előtt adta csak úgy, ajándékba valaki. Másodszor is gyenge, éppen csak hogy feldob, szóval ártalmatlan.

– Egészségedre! – emelte rá poharát Szabó úr! – Én már csak a konyak mellett maradok. Ezt szívesen megiszom, de még ezt is csak mértékkel.

– Úgy hallottam, rövidesen felszámolják a nyomdánkat – közölte velük bánatosan az idősebbik, egy táskás szemű kolléga.

– Már a miénket is? – hökkent meg Szabó úr. – Sajna ilyen az élet, gyerekek! Így kezdődött annak idején a mozikkal is. A tévé lett a haláluk. Most meg a PC a könyveknek, újságnak.

– Most mit károgtok! – hurrogta le őket a fiatalember. – Attól még szép az élet, sőt, gyönyörű! Nézzétek – mutatott ki az ablakon –, milyen tündöklően süt a nap odakint!

Igazság szerint épp esteledett. De ilyen apró részletekkel a koma már nem sokat törődött.

– Ennek annyi! – állapította meg Szabó úr! – Fejébe szállt az alkohol. Meg az enyémbe is – tette hozzá szégyenkezve. – Pedig én fele annyit sem ittam.

– A fenét! Ez a marihuána hatása! Eszerint mégsem olyan ártalmatlan.

– Nincs véletlenül egy kis kolbászod a frizsiben? Úgy megéheztem, hogy még a cipőm talpát is megenném. Hehehe, hihihi! – buggyant ki fiúból a nevetés, s csak nevetett, kacagott hasát fogva, görcsösen.

– Ugye, megmondtam! Még egy perc és repülni fog.

Kicsit tévedett a tipográfus, mert fél perc sem kellett hozzá, hogy Ferike karjait kitárva vitorlázzék az ablakhoz.

– Zssssss!

Gyorsan visszahúzták.

– Nyugi, Ferike! Nézd, milyen sötét van! Most már menjünk mi is haza, jó?

– Sötét az eszed, és ne nyúlj hozzám! – vadult meg az előbb még derűsen vihorászó fiatalember. – Én repülni akarok, merthogy én repülni is tudok ám.

– Majd legközelebb, legközelebb. Akkor mi most mennénk, Domikám.

A fiú az ajtóhoz dülöngélt. De nem a lifthez, hanem a tetőajtóhoz kaptatott. A többiek utána, még mielőtt Ferike bemutatná, hogy repül. Domi szédülve pislantott le a magasból. Lent, mélyen alatta egy zöldre festett padon topis alak üldögélt. Langyos szellő fújdogált. Felettük az ég csillagokkal kivarrt palástja. Milyen ismerős kép, jelenet! – simított végig a homlokán. Mintha már látta volna valahol! Egyáltalán ébren van, vagy álmodik?

Mikor a táskás szemű Domi felé tekintett, szinte kővé vált a rémülettől: a férfi éppen akkor ugrott le a tetőről.

 

[1] Hentes. (ném.)

[2] Magyarosított német szó a sie sprechen kifejezésből: beszélnek.

[3] Gyerünk, hop! (fr.)

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap