Nagyapa vágya

Elmer István, v, 09/28/2014 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Hogyan kezdjem? Nagyapát utolérte Mozart és Verdi oroszlánszája. Nem a zeneszerzők félelmes harapása, hanem az a nagyzenekari egyszerűség, amellyel Mozart és Verdi Requiemje egyként zeng föl, kiált föl, reménykedik föl: az eltávozottat mentsd meg, Uram, az oroszlán szájától!

Nagyapa ekkor még nem halt meg, de az oroszlánszáj, a halál, amely születésétől kezdve ott járt vele – mint bárki mással –, most mindennél közelebb került hozzá. Magas, faragott támlája volt az ágynak, amolyan ófelnémet stílus, a lábánál is szélesen emelkedett az ágyfa, és ez jelentett már számára mindent. Nem tudott vagy nem akart ennél tovább látni. Illetve... beziehungsweise, az ő száját nyilván így hagyta el.

Én akkor valahol messze jártam – nem emlékszem vagy nem akarok emlékezni, mi volt ez a messzeség? Földrajzi távolság, vagy az elszakadás vágya, a másutt, másfelé törő életerő? Hány éves lehettem? Huszonhat, talán huszonhat. Istenem! Mennyi idő előttem – akkor, s mennyi idő mögöttem – azóta.

Nagyapa egyszerűen sorvadt bele az ágyba. Minden különösebb megrázkódtatás és dráma nélkül. Előbb a verandára vezető két-három lépcsőhöz fogta meg a korlátot, majd bottal segítette magát – „ez még az apámé volt!”, emelgette, lengette a támasztékot, mintha csak hetykén kézbe kapná.

Aztán két bot, „ó, azt a herkópáterét”, nyögte, miközben a konyhából kivonszolta magát a verandára, „végre egy kis levegő, ez majd jót tesz”, de maga sem hitte, hogy az időjárás bármit változtathat nehézkes járásán. Hilda, a felesége, szívós kis asszony, amolyan madárcsontú – Vogelbein, mondogatta olykor, ha túl könnyen szállt vele az élet; s ezzel a kis madárcsont-lélekkel mordult oda: „Na, de Johann! Micsoda hang ez! Ne bántsd az Istent!”

Johann, a nagyapa elérte a fonott karosszéket, lehuppant, eleresztette őt a két bot, s bármennyire kiszolgáltatottnak érezte is magát, az asszony előtt mégsem mutathatta. Az Isten előtt meg? Hát persze, szégyellte magát, de úgy volt vele, a káromkodást vagy félkáromlást nem az Istennek gondolta, hanem csak úgy kijött a száján, olyan módon, hogy az már majdnem dicséretnek számított.

És összeszorította a fogát, az állát. Jó lenne rendelkeznem, gondolta. A házat, szólalt meg az egyik délelőtt, amikor a hosszú tél után megérkezett a tavasz, de ő tudta, ez a nyár már nem viszi el a hátán, „a házat unokámra hagyom”.

Hilda a konyhaajtóban állt, egyszerű, vékony, rendelésszerű sorssal: neki kell eltemetnie a férjét.

„A házat...” – emelte föl Johann a hangját – „no, nem ezt, hanem a miénket, a miénket!”, és odacsapott a botjával, „Edmund unokámra hagyom”.

„De hiszen ő messze jár, ki tudja...”

Johann leintette feleségét.

„Messze jár! De visszajön. Egyszer majd visszajön!”

És elnézett arra, ahol a ház állt, az ő házuk, apja és nagyapja, annak apja és nagyapja élettégláiból összerakva, „ugyan, hagyd már, Johann”, de ő csak lengette a fejét:

„Nem hagyom! Ha gyűlölnek, ha kinevetnek, akkor sem hagyom! Az a ház az enyém!” Sváb ház nincs jó fehér bor és vállas üveg nélkül. Töltött magának belőle, a szódát már az asszony segítette a poharába, „az a ház a miénk”, és néhány korty után meglengette a botját, azzal mutatta az irányt: „Edmund unokámra hagyom”.

Májusban meghalni majdhogynem szégyen. Lépcsőkapaszkodó, egy bot, aztán kettő, majd naphosszat a verandára állított székben, végül az ágy. Szelíden meghalni, ez kell – ez kellene. Elkopnak a szavak, mint a bejártatnál a téglapadló, kiöblösödik az életjárás természete szerint, a halál is így öblösödik ki – az élet természete szerint.

Kell-e mondani valamit? Kell-e még mondani valamit? – feküdt az arc, az a fej, és vele a vékonyra egyszerűsödött test. Feküdt minden boldogság és minden gyötrelem. Feküdt az álom, közhellyé csupaszodott minden.

Májusban meghalni majdhogynem szégyen – s ő mégis... Járt az óra, járt a reggel, járt az este, hogy utána korán megvirradjon. Csak ne éjszaka, csak fényben meghalni. Fényben, csupa fényben, a délelőtt derűs egyszerűségében.

Magas a sváb ágy, két támlája közé szorult az élet. Már napok óta nem volt mondandója, elfogyott alóla a föld, a hajtás, a termés, az állatok édes gőze – Hilda meg tudta, majdnem szép ez így, el kell temetni, hogy aztán ő is elmehessen. Egyszerűen, madárcsontúan.

Nem lemondással – föloldozással. A halál szépségébe emelkedett a ház, amikor Johann megszólalt:

„Vigyetek haza! Vigyetek haza! Otthon akarok meghalni! Edmund házában!”

Hilda megtörölte a férfi homlokát. Nem mondta, hogy az unoka messze, másfelé jár, a ház pedig...

„Igen, Johann!” – s azt hitte, a szavak megnyugtatják férjét.

De nem! A szavak nem nyugtatnak, csak az érzés, a tapintás, a szaglás, a hallás, ahogy a szú perceg az ajtófélfában, csak a látás, ahogyan csak abból a házból lehet látni a világot – csak abból a házból.

„Vigyetek haza! Vigyetek haza!”

Az oroszlánszáj egyre közeledett. – Uram, elkerüli-e, vagy most elnyeli?

Nagyanyám, amikor már nem bírta tovább ezt a „vigyetek hazá”-t minden délelőttön, nagy erőt vett, s átküldte apámat az elvett házba: „Beszélj velük...”

Ő átment gyerekkora házába, amelyre aztán már csak a tekintetük mutatott: minden ott történt, minden, ami múlt, s ami lehet. Ami ők maguk voltak.

Most mégis mennyire különösen csuklott le a kapukilincs, mennyire fájt a hajlása.

„Nem bír meghalni másutt, csak itt.”

Ideges rángás, sajnálkozás, évtizedek óta éltek már ebben a szomszédság-szótlanságban, s mint ahogyan a dió roppan, mert héjának roppannia kell: „Lássa be, lehetetlen kérés.”

Kilökte a nagykapu apámat az utcára; úgy érezte, kilöki minden, ami ott van a háta mögött, és mély volt az ő elkeseredése.

Nem kellett semmit mondania. Nagyanyám összehúzta magát a széken, mintha elfogyna rajta, de aztán kihúzta magát, és megkövesedett hangon azt mondta:

„Gyere!”

A másik szobát rendezték be. A padlásról lehozták egy régi ágy darabjait. „Menj el Hefnerékhez, mondd el nekik, mi van, biztosan adnak néhány ágat a bokorról.”

„Vágjon, amennyit akar... Szegény Johann!”

Apám vállán vitte a labdarózsabokor ágait, ebben az évben későn tavaszodott, még ott lógtak a fehér gömbvirágok, nem nyíltak el, pedig ilyenkor már a pünkösdirózsa szokott kibomlani. De ekkor nem. Talán azért, hogy Johann láthassa őket.

Apám odaszúrta az ágakat a másik szoba ablaka elé, egy hatalmas edénybe, nehogy földöntse a szél. Aztán összerakta az ágyat, lemosta, letörölte, rajta maradt kezének simítása. Még átvitt a szobába egy-két tárgyat.

„Jó lesz?”

„Jó”, bólintott nagyanyám.

Hefnerék fia segített. A széles tróglira matracot helyeztek, arra emelték az öreget.

„Hazamegyünk, Johann, hazamegyünk!”

Betakarták, nagyanyám azt mondta, hideg még kint a levegő, nehogy megfázzon a feje, azt is befödi.

És elindultak. A konyhán át ki a verandára, aztán le a néhány lépcsőn az udvarra. Elmentek egészen az istállóig, ott megfordultak, s jöttek vissza. Lassan, többet lépkedve, mint amennyi utat megtettek. Beértek a másik szobába, nagyanyám akkor vette le férje fejéről a takarót.

A Hefner fiú és apám áttette nagyapát az új fekhelyre.

S ő úgy érezte, ez az az ágy. Hiába olyan az egyik, mint a másik, mégis ez az ő ágya, ez az ő magas támlájú ágya. És szú percegett az ajtófélfában, „azóta is eszi a fát”, mondta nagyanyám, félig szidva, félig dicsérve a láthatatlan jószágot. Johann nagyapa az ablakon át kilátott a labdarózsára. S úgy esett a fény, ahogyan akkor, ahogyan egykor, ahogyan az ő apjának párnán összekócolódott hajára hullott... ahogyan a világra hullik a fény, hogy rendben legyen.

És én most, hogy nyugdíjba mentem, elindulok ehhez a házhoz, hogy a világ rendje rendben legyen.

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap