A nagykabát

Jászter Zoltán, p, 09/30/2016 - 00:19

            Késő, nyári délután volt. Ez időtájban, már csak kevesen kószáltak Beregszász korzóján. A környező településekről beutazó emberek hazautaztak, és már valahol a város mögött meghúzódó falvakban bóbiskoltak, az esti jószágetetés előtt. Ki kellett, hogy pihenjék az utazással járó fáradságaikat, mielőtt újra belevetnék magukat a dologba. Nem csak a kátyús utakon való rázkódás borította ki őket emberi mivoltukból a városba jövet, illetve hazafelé menet, hanem az ügyintézés, a vásárlás, és némelykőjüket az orvosi szobáról, orvosi szobára való járás is, a járási klinikán.

Köztudott, hogy mifelénk a legtöbb szolgáltatásnak duplán megkérték az árát. Akkoriban. Persze a falusi embernek, hála Istennek, mindig volt mit letennie az asztalra. Többen úgy oldották meg a költségeik fedezését, hogy behoztak a városba néhány tyúktojást, vagy tejet, tejfölt, zöldséget, és a piacon értékesítették azokat, hogy legalább az útiköltséget tudják biztosítani belőlük.

        Egy kávézó előtt ültünk Gyuszi bácsival, a régi zsinagógával szemben. Ahogyan már mondtam, csak kevesen voltak az utcán ekkortájt. Olykor, látni lehetett idegeneket is a városban.

Az a kávézó már rég megszűnt létezni. A boltok, bankok, a műhelyek is gyakran váltják egymást. Az idegen is egyre több a városban, még a délutáni órákban is, és sokaknak közülük eszük ágában sincs visszatérni a szülőföldjükre. Valahányszor arra járok a sétálón, a közeli kávézókból kiáradó illatok, felélesztik emlékeimben annak a bizonyos délutánnak az élményeit.

– Látja Zolikám azokat a kutyákat?  Falkában járnak-kelnek, ugatnak, egymásra vicsorognak. Félelmetes látvány, az ember beleborzong, amikor látja őket.

            Egy idős asszonyt ugattak éppen, akin már lógott, a testén valamikor még feszülő ruhája. Az idő, meg a sok szenvedés miatt, a teste mára már megaszottá vált. Talán öregember szaga is lehetett, mert elég hanyagul nézett ki. Valószínűleg, a gyerekei nem látogatják gyakran. Vagy már nincs ereje, kedve ahhoz, hogy tisztálkodjon? Mindegy, a kutyák megugatták. A kezében valami ruhadarab volt, talán egy régi kabát. Mindenesetre elég nagy volt ahhoz, hogy a kutyák közé csapjon vele.

      Még javában tombolt a délszláv háború. A balkáni köztársaságok függetlenségi törekvéseinek hadurai vezényletével lefolytatott harcok, sok ártatlan áldozatot követeltek. Telve voltunk bizonytalansággal. Akkoriban, ha kételkedve is, de többnyire elhittük, amiket a híradásokban hallottunk. Mint később kiderült, többször alaptalanul. Gyuszi bácsi a Deutsche Welle rádióállomástól tudakozódott, én meg néhány másik mellett, a BBC magyar adását hallgattam nagy élvezettel. Az öreggel az Areopágosz szikláján tanácskoztunk, ahova ő nagy könnyedséggel és természetességgel kapaszkodott fel. Neki mindig volt valami újság a tarsolyában. A görögök szenvedélyével kutatott az ismeret után és legalább olyan lelkesedéssel adta tovább a tudását másoknak. Nekem legtöbbször úgy, hogy kölcsön adott egy-egy értékes könyvet. Egyszer egy táskarádiót is kaptam tőle ajándékba.

            Amint ott ültünk és a délutáni, kisvárosi nyugalmat élveztük, ismét a kutyákra terelődött a figyelmünk. Találgattunk. Megharapják, vagy nem harapják meg az idős hölgyet? Amikor a nagykabát látványosan ismét a levegőben suhant a kutyák fölött, amelyek, mintha tudatosan, ragadozó rokonaikat utánoznák, körbe vették a prédájukat, egyszerre csak, megállt az élet az utcán. A nap melegét érezni lehetett a bőrünkön. A levegőben láthatóvá váltak a csillogó homokszemek, amelyeket maga előtt tolt a délutáni szellő. A poharak és a kávéscsészék, csörrenése a tőlünk alig néhány méterre lévő bárpult mögül, most nagyon távolinak tűnt és inkább a homokszemek ütközéseinek véltük őket. Minden figyelmünk az utcai jelenetre összpontosult. Most mi lesz?  

            – Nem harapják meg. – szólalt meg nyugodt hangján Gyuszi bácsi. – Mindig az erősebb győz, és így lesz ez, ezzel a háborúval is. Meglátja. Addig fogják csak egymást piszkálni a nemzetek, amíg az egyik nagyhatalom bele nem szól. És a háborúnak vége lesz.

             A nagykabát, mint egy magasban száguldó bombázó repülőgép, elsuhant a kutyák feje fölött, hírül adva a világnak azt, hogy mindig az erősebb az úr!

A falkavezér ez elsők között menekült el. A mozi irányába futott, ahol mindkét oldalon lombos fák díszítik az utcát, és amelyek sötét árnyai alatt könnyen menedékre találhatott. Ez a fajta tudja, hova kell visszavonulni, ha baj van.  Néhány kutya meg, teljesen más felé loholt el. Nem túl messze, azok is a közeli utcákba húzták meg magukat. Majd egy számukra kedvező időben újból elő jönnek. A kutyák. Állati ösztönükből eredően, türelmesen tudnak várni a zsákmányukra.   

            – Sokat vitatkozom Istennel.

            Új volt a gondolat, amit Gyuszi bácsi mondott. Odahaza soha nem hallottam, hogy valaki Istennel vitatkozna. Nekem a déd és üknagyapám meg azok nagyapái is, úgy gondolom, jóba voltak az Istennel, mivel némelyek közülük papokként szolgálták.

            Vitatkozott az Istennel. Szerinte volt rá oka. Tizenéves volt. Az apja egy jól működő boltot vezetett. Kifogástalanul ment az üzlet. Szerinte ennek egyik oka az volt, hogy akkoriban sok volt a gyerek. Ő is szeretett iskola után betérni egy-egy falatkáért a boltjukba. Egyik ilyen alkalommal történt, hogy hallotta, amint a pult mögötti raktárban, amelyet csak egy függöny választott el a bolthelyiségtől, az apja arra próbálta rábeszélni az ismerősét, hogy vállalja el az üzlet vezetését, amíg ők távol lesznek az otthonuktól.

            „Miért kellene elmenni Beregszászból? Itt ismerünk mindenkit és minket is mindenki ismer. Miről beszél apa?” Otthon már csak vacsora után késő este az ágyán jutott az eszébe, hogy megkérdezze a szüleit arról, amit ő a boltban hallott. Próbált másra gondolni. Aztán elaludt.

            – Előbb a gettó, a téglagyár területén, aztán Auschwitz… Az unokatestvéremmel sokáig együtt voltunk. Egyszer leesett a sapkája, rimánkodtunk neki, hogy ne hajoljon le érte, mert az átesett azon a csíkon, amelyet az őrök húztak meg, akik a tudomásunkra hozták, hogy, ha valaki azt a határvonalat megsérti, azonnal lelövik.

            A háború után sem mondtuk el az anyukájának, hogy mi történt az unokatestvéremmel. Abban a tudatban halt meg, hogy a kisfia, a kisfiaival és a kislányaival, valahol az óceánon túl, távol a borzalmaktól, boldogan éldegélnek és egyszer majd érte is eljönnek.

            Hazafelé jövet Prágában megálltunk, ki voltunk merülve. Ott kezdtem elhinni, hogy vége lett a háborúnak. Katolikus apácák osztottak ételt és ruhát. Felejthetetlen nap volt. Felejthetetlen, mint az a nap is, amikor a magyar férfiakat vitték el Beregszászból a borzalmas lágerekbe. Közöttük volt néhány ismerősöm is. Igazából semmi rendkívüli nem történt, csak most ők voltak a soron. Nézze meg a világot és megérti, hogy az erősek felfalják a gyengébbeket. A pók szövi a hálóját, majd módszeresen bebugyolálja az áldozatát és végül kiszívja az életerejét. Egy kis ideológiával megfűszerezve úgy hívjuk világtörténelem. Valaki túlízesít merészen és valahol ismét elhiszik, hogy a háború megéri az áldozatvállalást.

Családjuktól megfosztott férfiak és férfiaktól megfosztott családok sóhaja hallatszott mindenütt. A bűnük az volt, hogy magyarok. Saját földjükön magyarok. A legtöbb özvegyen maradt asszony, örökre felöltötte gyász ruháját.

 

„Szabadság, egyenlőség, testvériség.” Kárpátalját ismét elérte az ámítás hő hulláma. Sokan belecsimpaszkodtak ebbe a megtévesztő és puszta üzenetbe. A szónokok és agitátorok ismét előjöttek rejtekhelyükről és burzsoáziáról meg proletáriátusról szónokoltak. Prófétájuk Karl Marx, fecsegve csinált, világprogramnak beillő elmélete hátterében, ugyanazok az arcok tűntek fel ismét, csak most kiterjesztve hatalmukat a mi vidékünkre is. Ők már korábban is megpróbálták tönkretenni Magyarországot.  

Nélkülözve minden gyakorlatias programot, csak improvizáltak és doktrínákkal próbálták csillapítani az éhezést, és minden más alapvető szükséglet kielégítését. Ha kellett a Gulágon, a Javító munkatáborokban folytatták azok nevelését, akik megpróbáltak kitartani a józanész logikája mellett.

Az új hatalom, építkezésbe kezdett. A jánosi repülőtér építéséhez, javarészt Beregszász környező falvaiból kényszerítették munkára az itthon maradt, fáradt lelkeket. Szerszámok és munkagépek hiányában, a kényszermunkára fogott embereknek, saját munkaeszközükkel kellett a helyszínen megjelenniük. Reggel a falvakban eligazítás folyt. A bíró, ahogyan a falusiak nevezték a szovjethatalom helyi megbízottját, úgy intézkedett mások javaival, mintha csak a sajátja lett volna. Nyilvántartásba vették a magántulajdont. Apáméktól minden reggel elhajtották Betyárt, az ökröt. A sok hozzá nem értő, minden részvétet nélkülöző barbár, ütötte-verte szegényt, amikor az, a kövekkel túlrakodott szekerét kínlódva húzta-vonta maga után. Este kifáradva hazaballagott, majd másnap folytatta újra a munkát. Szenvedett itt ember és jószág is.

Király Sándor, aki dédnagyapám testvére volt, Gátról járt be Jánosiba a lovas szekerével. Fegyveres katonák őrizték a munkaterepet. Nem bíztak a civilekben. Az egyik munkanapon beállított egy „deváj autó”, az emberek így hívták a ZIS – 5, szovjet teherautót. Az egyik parancsnok rámutatott néhány emberre: „Te, te és te… fel a teherautóra.” Addig folytatta, míg a teherautó megtelt ártatlan emberekkel. Nem magyarázkodtak, hova viszik őket. Aznap Király Sándor lova a gazdája nélkül tért haza, mások szerszámai meg új gazdájukhoz vánszorogtak át. Este izgatottan kérdezgették egymást az emberek: „Na, mi van, haza jöttek? Nem. Reggelre? Nem. Másnap? Akkor sem, és azóta sem. Örökre elmentek. B.P..

„Szabadság, egyenlőség, testvériség.  Meg világ proletárjai.” Az ember beleborzong a hazugságokba, és nem marad közömbös a történelem lapjait olvasgatva. Most bárki szabadon leírhat bármit, amiről úgy gondolja, hogy azt tudni kell az utókornak, mégsem lettünk ettől boldogabbak. Nincs elégtétel. Ha mérlegre tehetnénk a szenvedésünket, az bizony nehezebb lenne a vizes homoknál. Jób, Isten szolgája szenved, és mi vele szenvedünk. Annyi év után is hiányzik az őszinteség sok történelem tárgyú műből.

Nemrég, Beregszászból hazafelé autóztam, és útközben felvettem egy utast. Újságíró, akit az apám főleg azért tisztel, mert többek között az oroszok bejöveteléről, azok bűncselekményeiről is írogat néha. Amikor elmondtam az újságírónak, hogy az apám kedveli, a zsurnaliszta láthatóan örült neki. Igen ám, csak, hogy apám azt is mondja: „miért nem írják ki azok neveit, akik vezényelték és véghezvitték a bűncselekményeket a magyar falvakban?” A kérdését továbbítottam. Az újságíró válasza, mint egy sötét nagykabát suhant el a fejem fölött, és árnyéka rémisztően sötétfelhőkkel vonta be az eget felettem. Szavai, legalább néhány évtizedre visszaröpítettek az időben. Percek kellettek, hogy felocsúdjak az általa mondottak hallatán:

„Hogy képzeli? Az akkori pártrendszer vezető embereinek a leszármazottaik itt élnek közöttünk. Nem sérthetjük meg őket!”

– És mi? Mi, nem élünk? Mi nem vagyunk utódaik azoknak, akik ártatlanul szenvedtek?

 Minket annyi év után is megcsúfolnak. A saját földünkön. Közben abban reménykednek, hogy majd csak elfeledjük az idő múltával a szenvedést, amit az elődeinknek okoztak. Az ilyen tudatlan firkászok meg továbbra is a kezükre játszanak. Sokáig nem tudtam magamhoz térni, és egyre csak azon gondolkodtam, hogy kár ezen vívódni, mert mindig lesznek olyanfajták, akiknek megvásárolható a lelkük, és játszi könnyedséggel az arany szolgálatába állnak. Mégsem lehet ebbe belenyugodni.

 

Amíg nincsenek nevek, addig nincs felmentés a felelősség alól az utókornak sem!

 

Gyuszi bácsi már rég nem hallja meg a kérdéseimet. A DW rádiót, igaz, hogy nem a német nyelvű adását, de néha-néha még hallgatom. Nem azért, mert ők mondják meg az igazat, inkább csak nosztalgiából.  A BBC magyar stúdiója 66 év után nem sugároz többé Londonból magyarul híreket. A nagyszülők által olyannyira kedvelt Amerika hangja is elhallgatott. Ez persze teljesen érthető, hiszen egy jól működő demokráciában már nincs szükségünk arra, hogy külföldről mondják meg nekünk: milyen az időjárás idehaza.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap