Nagyőr Szent Anna-temploma 10/11.

Jankovics Marcell, k, 07/24/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

 

  

Balra lenn Simon és Júda megszégyeníti a mágusokat (614)

 

      „[…] Majd mindketten Perzsiába mentek, s ott találták Zaroest és Arfaxatot, a két mágust, kiket Máté űzött el Etiópiából. Baradach, a babilóniai király hadvezére éppen akkor háborúra készülődvén az indusok ellen, semmiféle választ nem nyert isteneitől. Elmenvén tehát a szomszéd város szentélyébe, ott azt a választ kapta, hogy az ide betévedt apostolok miatt nem tudnak válaszolni az istenek. Akkor a vezér kerestette, és megtalálván kivallatta őket, kicsodák lennének, és mi járatban vannak. Ők azt felelték: »Ha származásunkat kérded, héberek vagyunk; ha álláspontunkat, megvalljuk: Krisztus szolgái vagyunk; s ha az okot: a ti üdvösségetek végett jöttünk ide.« A hadvezér azt mondta neki: »Ha szerencsésen visszatérek, meghallgatlak benneteket.« Mire az apostolok: »Csakhogy sokkal ésszerűbb, ha megismered azt, akinek segítségével győzhetsz, vagy legalábbis megbékítheted a lázadókat.« Mire a hadvezér: »Úgy látom, hogy ti hatalmasabbak vagytok a mi isteneinknél, kérlek hát, mondjátok meg nekünk a háború kimenetelét.« Mire az apostolok: »Hogy megtudd, mennyire hazugok a te isteneid, megparancsoljuk nekik, adjanak választ a kérdésedre, s míg arról beszélnek, amit nem is tudnak, bizonyítjuk neked, hogy mindenben hazudnak.«

       Akkor a bálványok nagy háborút jósoltak, és hogy sok-sok ember fog innen is, onnan is elesni a csatában. Erre az apostolok elnevették magukat. Azt mondta nekik a hadvezér: »Engem félelem szállt meg, és ti nevettek?« Mire az apostolok: »Sose félj, hiszen velünk együtt a béke jött el ide, s holnap, a nap harmadik órájában eljönnek hozzád az indusok követei, és megbékélve hatalmad alá vetik magukat.« Erre a főpapok is nevetni kezdtek, és azt mondták a hadvezérnek: »Ezek azért akarnak téged megnyugtatni, hogy elbizakodj, és ellenségeid kezére kerülj.« Mire az apostolok: »Nem azt mondtuk neked, hogy egy hónapig várj, hanem csak egyetlen napig, s holnap békében nyered el a győzelmet.« Akkor a hadvezér mindkettőjük mellé őröket rendelt, hogy a dolog kimenetelétől függően, ha igazmondók voltak, elnyerjék jutalmukat, ha pedig hazugok, meglakoljanak bűneikért.

Mikor tehát másnap bekövetkezett, amit az apostolok megjósoltak, a hadvezér pedig meg akarta égettetni a főpapokat, az apostolok megakadályozták, mivel őket nem azért küldték, hogy az élőket kipusztítsák, hanem azért, hogy a halottakat életre keltsék. Akkor a hadvezér erősen elcsodálkozott, hogy nem engedték a papokat megölni, s mivel tavaikból sem akartak semmit elfogadni, a királyhoz küldte őket, mondván: »Ezek, királyom, emberek képében rejtőzködő istenek.«

Miután mindent elmesélt neki a fent nevezett mágusok jelenlétében, azok az irigységtől feltüzelve gonoszsággal vádolták őket, mint akik ravaszul a királyság megdöntésén törik a fejüket. Azt mondta erre a hadvezér: »Ha mertek, küzdjetek meg velük.« Mire a mágusok: »Ha látni akarod, hogy a mi jelenlétünkben nem tudnak megszólalni, jöjjenek ide ékesen szóló férfiak, s ha előttünk beszédre merik nyitni a szájukat, ítélj úgy, hogy kontárok vagyunk.« Akkor azután számos ügyvédet hozattak oda, de azok a mágusok előtt tüstént úgy megnémultak, hogy nem tudtak beszélni, de még integetéssel sem tudtak jelt adni. Azt mondták a mágusok a királynak: »Hogy megtudd, mi istenek vagyunk, megengedjük nekik, hogy beszéljenek, de azt nem, hogy járjanak is, majd visszaadjuk nekik a járásukat, akkor azonban látni nem fognak, bár szemük nyitva lesz.«

Miután mindezt véghezvitték, a hadvezér a csúfosan megzavarodott ügyvédeket az apostolok elé vitette. Az ügyvédek látván, hogy rongyosak, lélekben megvetették az apostolokat. Simon így szólt hozzájuk: »Gyakran megtörténik, hogy arannyal és drágakövekkel kirakott szelencében mindenféle ócskaságot tartanak elzárva, és hogy mit sem érő, fából faragott tokban pompásan összeállított, drágakövekből készült ékszerek vannak. Az, aki valamit meg akar szerezni, nem annyira a tokra, mint inkább a tartalmára vágyik. Fogadjátok meg hát, hogy felhagytok a bálványimádással, és egyedül a láthatatlan Istennek hódoltok, mi pedig a keresztnek jelét homlokotokra rajzoljuk, s megszégyeníthetitek a mágusokat.« Miután ezt megtették, s a homlokukon megjelöltettek, a mágusok jelenlétében ismét a király elé járultak. Minthogy a mágusok nem tudtak felülkerekedni rajtuk, sőt mindenki szeme láttára kigúnyolták őket, azok feldühödve rengeteg kígyót varázsoltak oda. A király parancsára bejövő apostolok teleszedték köpönyegüket kígyókkal, és a mágusokra vetették, mondván: »Az Úr nevében nem fogtok meghalni, de a kígyómarástól fájdalmatokban üvölteni fogtok.« A kígyók a húsukat mardosták, azok pedig úgy üvöltöttek, mint a farkasok. A király és a többiek arra kérték az apostolokat, hogy hagyják a mágusokat a kígyóktól elpusztítani. Erre az apostolok így válaszoltak: »A mi küldetésünk a halálból az életre vezetni, nem az életből a halálra adni.« Miután imádkoztak, megparancsolták a kígyóknak, hogy minden mérgüket, amit kiöntöttek, szívják vissza, azután pedig térjenek meg fészkeikbe. A mágusok sokkal nagyobb kínt éreztek akkor, mikor a kígyók a mérgüket visszaszívták, mint annak előtte, mikor még a húsukat mardosták. Az apostolok így szóltak hozzájuk: »Három álló napig fájdalmat fogtok érezni, de harmadnapra meggyógyultok, hogy így gonoszságotokból is kigyógyuljatok.«

Ezt követően pedig három napon át étlen-szomjan, álmatlanul gyötrődtek a rettenetes fájdalmaktól, Az apostolok pedig elmenvén hozzájuk, így szóltak: »Nem méltó az Úrhoz a kikényszerített szolgaság, ezért keljetek fel gyógyultan, és menjetek, és cselekedjetek belátásotok szerint úgy, ahogyan akartok.« Ők pedig kitartva gonoszságuk mellett, elfutottak előlük, és majd’ egész Babilóniát fellázították ellenük.”

 

    Ennek a képnek is jelentős hányada megsemmisült, a homályos részletek mutatják, hol avatkozott be a restaurátor. A már ismert aranyos ég alatt, vadregényes (tátrai?) táj előterében itt is hét alakot látunk. A kép bal oldalán a többiek közül itt is fejjel kimagasló apostolok épp a mágusokat csapkodják a rájuk küldött kígyókból összefogott hatfejű korbáccsal. A két mágus arcát takarva fájdalmában és szégyenében menekül a helyszínről, a kép jobb térfelén a király és kétfős kísérete. A királyt, azon kívül, hogy ő áll elől, a „koronájáról”, kalpagjának koronaszerűen bevagdosott széles pereméről ismerjük föl (ahogy egy vidéki kisfestő a koronát képzeli), egyik kísérője szintén turbánt visel, utalásul a történet keleti helyszínére. Ezen a táblán is a szemünk közé néz, de nem ő hívja föl a figyelmet a látnivalóra, hanem az uralkodó, akinek a gesztusa azonban mást jelent. Nem „Íme”, hanem „Tessék” az értelme. Nem a történtekre mutat rá, hanem – a legendában olvashatóknak megfelelően – ő kezdeményezi az akciót.

 

    A szóban forgó történet terjengősségével szemben az illusztrációk csupán egy pillanatot ragadnak ki a cselekményből.  Ez a módszer a képregényrajzolók sajátja, mely általában jellemző volt a késő középkori vallásos festészet művelőire. A jelképes tömörítésre, a több jelentésszint egyidejű ábrázolására csak a jelentősebb művészek voltak képesek, de ez a megadott tárgyon is múlott. Az olyan dramatizált epikus témák, amilyenek a szentek sokszor ponyvaízű legendái, ritkán adtak alkalmat elmélyülést is szolgáló alkotások teremtésére. Simon és Júda legendája erkölcsi mondanivalójának köszönhetően magasan fölötte áll a legendák átlagának, csak ez, amelyet Voragine is szavakba foglalva ad hőseink szájába, képileg megragadhatatlan.

 

Jobbra fönn Újszülött tanúskodik a megvádolt diakónus mellett (612)

      „Ezt követően egy hadvezérnek a leánya paráználkodva teherbe esett, majd fiút szült, s egy szent életű diákonust hírbe hozott avval, hogy ő erőszakolta meg, és hogy tőle van a gyermek. Mikor ezért a szülők a diákonust meg akarták ölni, odamennek az apostolok és tudakolják, hogy mikor született a gyermek. Azok azt felelték: »Ma, a nap első órájában.« Ekkor az apostolok azt mondták: »Hozzátok ide a csecsemőt, és a diákonust, akit vádoltok, szintén vezessétek ide.« Mikor ez megtörtént, az apostolok azt mondták az újszülöttnek: »Mondd meg, te gyermek, az Úr nevében, vajon ez a diákonus vetemedett erre?« Mire a csecsemő: »Ez a diákonus – mondta – tiszta és szent életű, saját testét sem szennyezte be soha.« Miután a leány szülei erősködtek, hogy az apostolok kérdezzék meg azt is, ki volt a bűn elkövetője, azt felelték az apostolok: »Az a mi dolgunk, hogy az ártatlanokat felmentsük, nem pedig az, hogy a bűnösöket elveszejtsük.«”

    A jobb szárny képei nem sérültek, semmi sem zavarja meg a műélvezetet. Ezúttal szelídebb tájat látunk, talán a csecsemőre gondolt a festése közben a mester. Ennek viszont ellentmond, hogy a megfestett alakok száma ezúttal nyolc beleértve a gyermeket is. Ha a hetes számnak állandó szerepet tulajdonított, ahogy gondolom (legalább „hét egyenlő sok” jelentésben), akkor az azt jelenti, hogy nem vette emberszámba az újszülöttet. Ennek megvan az esélye, hiszen egykorú fölfogás szerint, amíg a gyermek nincs megkeresztelve, nem kapott végleges nevet, addig mintha nem is létezne. (A népmesék olyan nevei mint a Nemtudomka és változatai, arra a nagy gyermekhalandóság miatt kialakult hiedelemre emlékeztetnek, mely szerint a kereszteletlen gyermeket  a nemlétét jelző ideiglenes név mentheti meg attól, hogy a Gonosz elragadja, és örök kárhozatra jusson).

 

    A jelenet követi a legendában foglaltakat, a csodás esemény rövidségének köszönhetően majdnem lefedve az egész történést. A festő valószínűleg gondolt arra, hogy az összes említett szereplő rajta legyen a képen. Én csak magabiztos feltevésekbe bocsátkozhatom arra nézve, hogy a „sokaságból” itt is kimagasló apostolok körüli alakok közül, melyik a leányanya, a diakónus, kik a szülők. Úgy vélem, a Júda jobbján álló hölgy a megesett leány, a mögötte álló, a hátát simogató férfiú a hadvezér atya, az ő balján álló asszony pedig az anya. (Az egykorú felfogás szerint a férfiaké a jobb oldal, és a nőké a bal, ez Ádám és Éva képein, illetve házaspárok közös portréján is megfigyelhető). Júda másik oldalán áll a diakónus, a festő így választja el a bűnöst és ártatlant egymástól. A diakónust a feje búbján látható tonzúráról és puritán öltözetéről ismerhetjük föl. A kéztartása, miként a nőé is, kifejező. A nőéből az alázat, az övéből a saját igazságába vetett magabízó hit olvasható ki. A hetedik (nyolcadik) szereplő csak azért került a képre, hogy kilegyen a hét, s hogy lássuk, a csoda nyilvánosság előtt történt. Fölmerül a kérdés, miért nem turbános az illető. Talán azért nem az, mert ebben a történetben a pogányság nem kap szerepet. (Ezért a gyermek nagyanyjának szeme fogja meg a tekintetünket.)

 

Jobbra lenn A bálványokból előhívott démonok csodája (610)

 

 „A fent említett mágusok pedig egy Samir nevű városba mentek, ahol hetven bálványimádó főpap volt, s őket is fellázították az apostolok ellen, hogy ha odamennek, vagy áldozni kényszerítsék, vagy nyomban öljék meg őket. Miután az apostolok bejárták az egész provinciát, a fent mondott városhoz értek, s íme, az említett papok a néppel együtt elfogják őket, és a Nap templomához vezetik. Erre az ördöngösök kiabálni kezdtek: »Mi közünk egymáshoz, apostolai az élő Istennek? Íme, már belépésetekre lángok perzselnek bennünket.« Akkor az Úr angyala megjelenvén az apostolok előtt, így szólt: »Válasszatok a kettő közül: vagy ezek pusztulnak el azonnal, vagy ti lesztek mártírok.« Mire az apostolok: »Imádkoznunk kell Isten könyörületességéért, hogy térítse meg őket, minket pedig vezessen el a vértanúság pálmájához.« Amikor mindenki elcsendesedett, az apostolok így szóltak: »Hogy megtudjátok: ezek a bálványok tele vannak démonokkal, íme, megparancsoljuk nekik, hogy jöjjenek elő, és ki-ki törje össze a saját képmását.« Tüstént előjött a szobrokból két fekete bőrű, mezítelen etióp – mindenki csodálkozására –, majd a szobrokat összetörve és szörnyű hangokat hallatva eltávoztak. Ezt látván a papok rárontottak az apostolokra, és azon nyomban megölték őket.”

 

    Itt sem a mondanivaló – a szentek nem a pogányok elpusztítását, hanem csak a bálványok megsemmisítését választják, s ezzel a vértanúságukat –, hanem a csoda válik láthatóvá, a festő szerény eszközeivel. Zárt térben, a Nap templomában vagyunk, a templom ablakain keresztül beragyog – különös ellentmondásban a keresztény szándékkal – a Nap fémszíne, az arany. A kép bal oldalán áll a két magas szent, velük szemben a pogányok, köztük az ismét fölbukkanó turbános alak. Nem ránk néz, őt is lenyűgözi a csoda, az oszlopon álló bálvány, amint éppen fekete ördögként megelevenedik.

 

   A képen ezúttal úgy jön össze a hét szereplő, ha közéjük számítjuk a démont is. Jó okunk van rá, a hetes számnak ugyanis asztrális tartalma is van, amit a középkorban minden földi vonatkozásban is számításba vettek. A hét planétára gondoljon az olvasó, amelyek közé a Nap, a Hold és a szabad szemmel látható öt bolygó, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz tartozik. A földi csodás történetekben főszerepet játszó jó párosokat (legendamesékben Krisztust és Pétert, Pétert és Pált), itt Simont és Júdát a Napnak és a Holdnak feleltették meg (erre ószövetségi és pogány mítoszi példákat is sorolhatnánk), a mellékszereplőket pedig a Naphoz és a Holdhoz képest apró (!) bolygóknak, azok tulajdonságait is a szerepekre vetítve. Így tekinthető – mondom lehetőségként – két szentünk napos és holdas, a király jupiteri, a hadvezér marsi, a megesett lány vénuszi, a démon szaturnuszi  alaknak. 

 

Külső táblák  (603)

 

     A bal oldali festékhiányos táblák közül a felsőn két férfialak sejthető, akik egy szobában állnak egymással szemben. A bal oldali jobb keze mutat valamit az asztalon. Az alsó képen természeti környezetben Krisztust sejthetjük, bal kezében hal, jobbjával megáldja a vele szemben álló szintén glóriás, alig kivehető apostolokat. A dicsfény megoldása azonos Krisztusnak a predellán és a főoltár külső tábláján látható dicsfényének a megoldásával. Homorú vastagperemű tányért formáz, de a Szentháromság megkülönböztető három keresztszár hiányzik (vagy teljesen lekopott) róla.

    A jobb oldali felső képen kötényéből gabonát vető parasztot látunk XVI. század eleji viseletben. Szakállas, hosszú hajú fején szemébe húzott vörös kalap, vászoninge és köténye fölött barna dolmányt visel. Fehér gatyáját bocskorába tűzte. Úgy vet, ahogy vetettek és vetnek ma is azok, akiknek nincs vetőgépe. Földje szélén két alak hever. Egyikük behunyt szemmel, könyökére dőlve szundikál, társa polgár, úri viseletben arcát kezébe temetve ül. (608)

     A jobb alsó képen egy ifjút látunk sietősen távozni egy idős férfi, az atyja (?) házából. Az asztalnál ülő atya mozdulata, arckifejezése szigorú figyelmeztetést fejez ki. A szoba – ebédlő – berendezése és az öltözetük jó módról árulkodik. Az asztalnál ülő ősz férfiú vörös sapkát, prémgalléros zöld köpenyt visel. A fiatalemberen sárga sapka, vörös dolmány, sárga harisnyájára fekete pántos cipőt húzott. Az asztalon ezüst- vagy ónkanna, két cserép- vagy faedény áll és két adag kenyér vagy sajt fekszik, az asztal lábánál vízzel teli lábas, benne fém boros és vizes edény hűl. (605)

    A táblaképek, amelyek az alakok testarányaiból kiolvashatóan a belső szárnyak festőjének a munkái, eltérnek a külső szárnyképektől megszokottól. Nem Krisztus szenvedéstörténetét ábrázolják, és nem is Máriáét – ez utóbbi érthető, hiszen az Szűz Mária oltárán látható, és nem mesélnek el más összefüggő történetet sem. Ugyanakkor nem is szentek galériájaként szolgálnak. Amennyire kivehető, a négy kép nem tartozik össze, hacsak úgy nem, hogy különböző újszövetségi példázatok illusztrációi lehetnek.

    A bal felső kép magyarázatához nincs igazi kapaszkodóm. Az alatta lévő megfejtésére több változat kínálkozik. Az evangéliumokban a hal mind jelképes értelemben, mind valós táplálékként kiemelkedő szerepet játszik. Itt vagy valamelyik halcsodára gondolhatunk, amikor Krisztus kenyérrel és hallal jóllakatja a sokaságot (Mk 6,38skk; Mk 8,5skk), vagy pedig Krisztus és az apostolok utolsó találkozására, amikor Lukács szerint Krisztus kér és kap sült halat a tanítványoktól (Lk 24,41), illetve János elbeszélésben Ő ad nekik sült halat enni.

      A jobb felső kép a magvető példázatát meséli el (Mt 13, 3–30). Krisztus maga a képen látható magvető a paraszti álruhában. Ezt vállát verdeső hosszú haja is sejteti. Ő nemcsak maga a Hal, hanem a Kenyér is – lelki értelemben. A szántóföld szegélyén ücsörgők pedig azok, akikről azt mondja a példázatban, hogy

„látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek. […] füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.”

   A jobb alsó képet a tékozló fiú példázatához kapcsolom (Lk 15,11–32).  A tékozló fiúról szóló történet korán megjelenik a keleti és nyugati keresztény művészetben, igazán kedveltté azonban csak a reneszánsztól kezdődően vált. Rendszerint a fiú hazatérését ábrázolták, ritkábban züllő életmódját, disznópásztorrá süllyedését. Ha nem tévedtem az azonosítást illetően, e tekintetben ez a megoldás, a fiú elhagyja az atyai házat, egyedülálló.

Predella (650, 652, 654)

 

     A formájából, a jobb oldalon egyenesre vágott oldalából arra következtethetünk, hogy jobb oldalra szánták, az oltár a jobb falnak támaszkodott. A felső-magyarországi gótikus templomok predelláira (> Lőcsei Szent Jakab-templom Szent Péter és Szent Pál oltárán – emellett a Vir dolorum-oltár szekrényében is –, a kassai dóm főoltárán és a Mária látogatása-oltáron, Szepeshelyen a Királyok imádása-oltáron, Szepesszombaton a Szent Anna-, Szmrecsányban a Szentatyafiság-oltáron) jellemző módon a fájdalmas Krisztust ábrázolja a fehér gyászt viselő Szűz Mária és Szent János evangélista között. A Megváltó derékig kiemelkedve a szarkofágból mutatja sebeit. Töviskoszorús fejét sima dicsfény övezi, mint a szárnyon látható Krisztusét. Mária és János fátyolt tart eléje. A nagy kezekből, János arcvonásaiból arra következtetek, hogy a predellát is a szárnyképek festője festette. Ez a legigényesebb munkája, az ábrázolás színvonala az alakok rangjának felel meg. János a legkevésbé, Krisztusé a legsikerültebb.

   Oromdísze nincs az oltárnak. Kellett lennie, de nincs tudomásom róla, hogy meglenne, és csak restaurálás céljából távolították volna el.

 

   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap