Nagyőr Szent Anna-temploma 7/11.

Jankovics Marcell, p, 07/20/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

 

  

Külső szárnyképek

 

A passió négy állomását ábrázolják.  Az események ábrázolása végletesen leegyszerűsített az elsőt kivéve. Vázlatos kivitelezésűek, ami, ha nem is gyakran, de előfordul. (Például a késmárki főoltár külső merev szárnyak hátsó képeinél.) Akvarelles hatást keltő laza ecsetvonásokat látunk, csak jelzett színeket, ezért nehéz fölismerni a „Nagyőri mester” befejezett képeinek stílusjegyeit.  A vázlatosság, az alapozó színvilág és az alakok ekkor még föltűnő kontúrjai miatt, melyek a színek felhordásával eltűntek volna, a falképeket is megidézik. Ebből is gondolom, hogy a falképeket is a nevezett mester festhette. A dicsfények, köztük a Krisztus fejét övező keresztes glória plasztikus hatású megoldásával – a kereszt nem minden táblán kivehető – viszont Szent Simon és Júda oltárának bal alsó külső tábláján és predelláján találkozunk.

     Tematikus sorrendben:

 

Balra fönn Krisztus az Olajfák hegyén (732)

 

Ez a kép a legkidolgozottabb. Kompozíciója azonos a falképével. A sárga (arany) feketével sötétre tört árnyalataiban monokróm környezet főalakja a többieknél jóval nagyobb termetű Krisztus. Köntösének szürkés lila alapszíne a falkép és a hasonló tárgyú képek Krisztusának különböző árnyalatú bíbor öltözetével rokon (> A bártfai Krisztus születése-, szepeshelyi és bakabányai Szűz Mária koronázása-, a kassai és a késmárki főoltáron.) A jobb oldalon emelkedő sziklán álló kehely, a „keserű pohár” készre van festve. Krisztus előtte térdepel, és imádkozik. Dicsfénye világítja be a képet. A tőle megvilágított bokrok választják el az elfogására érkező lándzsás katonáktól.  Apró, testarányaikat tekintve is törpe alakok. Júdással együtt mindössze négyen vannak. A sárga ruhás Júdás az élen haladó vörös ruhás katonának mutatja Krisztust. A színek tudatosan választottak: a lila királyi, főpapi szín, a sárga az irigységé és árulásé, a vörös Marsé, a katonáké.  Mögöttük, bokrok és kopár fák részbeni takarásában Jeruzsálem távoli házai látszanak. A növényzet ugyanolyan, mint az Anna és Joakim találkozása-képen. Ha másból nem, a növények ábrázolásmódjából láthatjuk, hogy a külső és belső táblákat ugyanaz a kéz pingálta. Az előtérben a Krisztushoz képest gyermekméretű apostolok alszanak. Legalul a kopasz Péter fekszik, keze ügyében a karddal, amellyel majd levágja az egyik katona fülét. Feje fölött az ifjú, csupaszképű Jánost, Krisztus térde alatt az idősebb Jakabot látjuk.

 

Jobbra fönn Krisztus Pilátus előtt (730)

 

A jelenetet a mester szabad térbe helyezte. Pilátus egy épület bolthajtásában trónol, amelyhez két lépcsőfok vezet. A háttérben házak láthatók. Krisztus őrei takarásában áll, épphogy csak kimagasodik közülük. Pilátus prémgalléros, drága brokát köntöst, fején turbánt visel. Ezért Heródesnek is nézhetnénk, ő eléje is vitték Krisztust, viszont Heródes csak a passió részletesebb bemutatásain jelenik meg, mint például a kassai főoltár huszonnégy képből álló sorozatán, Pilátus viszont el nem maradhat, helye van egy négy képből álló együttesben is. A turbán ne zavarjon meg bennünket. Pilátus a közeli Késmárk főoltárán is turbánt visel, kiléte mégsem kétséges, hiszen mossa kezeit.

 

Balra lenn Krisztust megostorozzák (734)

 

Előírásos megoldás. Krisztust már lemeztelenített testtel a kép tengelyében álló oszlophoz kötözték. Két kínzója mögötte áll, s csak annyival kisebb nála, amennyi a távlatból következik. XVI. század elei férfiviseletben, korbáccsal és vesszőnyalábbal ütlegelik. Szokatlan megoldás: a korbácsos kezével „benyúl” az itt is plasztikus tárgyszerű dicsfény körébe, és megragadja Krisztus haját. Hogy ne roskadjon össze? Szokatlan megoldás az is, hogy az oszlop egy terem szűkülő sarkában áll, ahol „semmi keresnivalója”. A szűk tér a pribékek mozgásterét is korlátozza. Jóindulatúan föltételezem, hogy a szűkülő, majd hirtelen lezáruló tér a szenvedés útját szimbolizálja, és nem a festő ötlettelenségéről árulkodik.

 

Jobbra lenn Kálvária (727)

 

Feszes kompozíció. A kereszt vízszintes szára, a Megváltó karja a kép széléig ér, az INRI fölirat is a keretbe ütközik. A kitárt karok alatt balról Mária, jobbról János fogja közre a keresztet. Krisztus nem csak magasabb Jánosnál, hanem nagyobb. A keresztet alul kövek támasztják, a háttértáj jelzésszerű.

 

Predella  

 

A szélein sérült, megkopott festésű oltártalapzat a Királyok imádását látjuk. A napkeleti bölcsek története Máté evangéliumában olvasható (2,1–12). Az elbeszélés szerint ők voltak az első pogányok, akik az égen feltűnő csillagjelre napkeletről Betlehembe érkeztek a gyermek Krisztus látására.

     A források a képet 1526-ra datálják. Nem ritka predelladísz ez a régi Felső-Magyarországi gótikus oltárokon. (> lőcsei Karácsonyi predella oltára, bártfai Krisztus születése-oltár, kisszebeni Angyali üdvözlet-oltár.)

     A festő a Szűzanyát és a kis Krisztust a kompozíció közepére helyezte. Ezzel újfent szokatlan eredményre jutott. A királyok nem egyik irányból, hanem két oldalról érkeznek. Mária nem istállóban és nem is barlangban fogadja őket, hanem egy bolthajtásos kő filagóriában, kerti lakban, mely szabad tájban, angol kertben áll. Ennek az oldalában kiképzett padkán ül. „Trónusa” hasonlít Pilátuséhoz, és a XIV. századi festményekről ismert Mária-trónusokat idézi. (> A Belvárosi templom falképét.) Krisztuska nem ölbe ülős baba még, hiszen tizenkét napja született – a kalendárium szerint. Ezért látjuk szegényt szorosan rátekert pólyában, ami azért nem bevett ábrázolásmód. Hiába van télen nagy hideg Közép-Európában, a Gyermek rendszerint pucér, legföljebb ingecske van rajta, és hiába tizenkét napos, többnyire nemhogy reagálni képes, de már járni tudó Kisbabaként örökítik meg. Nekem csak a „Szmrecsányi Főoltár Mesterének” hasonló tárgyú képein sikerült bepólyált Kisdedet látnom, Szmrecsányon kívül az Esztergomi Keresztény Múzeumban a felkai Szűz Mária-oltáron.   

     A királyok (napkeleti bölcsek) magyar sorrendben Gáspár, Menyhért, Boldizsár névre hallgatnak. Ezért ezt rangsornak szoktuk, szoktam tekinteni, ennek megfelelően Gáspár lenne az öreg, Menyhért a középkorú fehérbőrű király, Boldizsár pedig az ifjú vagy a szerecsen – József Attilánál is. Ő viszont az egyházi rangsorral egybehangzóan Menyhértet tekinti a rangidősnek és legöregebbnek. A latin névsor ezzel szemben Caspar, Balthasar, Melchior, amennyiben a vízkeresztkor ajtóra írandó közös monogramjukból, a „Cabaméből” indulunk ki, mely latin feliraton 20+Ca+Ba+Me+15, magyarul azonban G+B+M, mint az én sorrendemben és a Magyar Katolikus Lexikon szerint is. Ugyanakkor a Lexikon szerint Boldizsár az ifjú és Gáspár a fekete. 

     Bal oldalon két királyt látjuk szolgáikkal és egy szürke (fehér)  lóval a háttérben. Az öreg prémgalléros brokát köpenyben (> Pilátus) Mária előtt térdepel, s átnyújtja neki ajándékát, az aranyat. Mária szabad kezével megérinti, mintegy annak jeléül, hogy elfogadja. A térdeplő mögött fegyverhordozója áll, kezében a király koronájával. Kissé hátrébb a térdet hajtó középkorú szakállas királyt látjuk, jobbjában levett koronája, baljában a tömjént tartalmazó arany cibórium, fedeles kehely. Az ő kísérője szintén térdepel, kezében további aranytárgyak, az egyik szintén fedeles kehely. A bokor mögött meghúzódó lovacska feje alacsonyabban áll, mint a térdeplő szolgáé, e szerint mélyedésben áll, akárcsak túloldali párja (ha csak nem térdelnek ők is), jelzendő, hogy a kerti lak királyhoz illőn domb tetejére épült. A jobb oldalon a legifjabb, csupaszképű király fél térden, levett koronával nyújtja ajándékát, a talpas ivótülköt. Vonásai európaiak, de társainál sötétebb a bőre. A nagy múltra visszatekintő nemesfémbe foglalt ivótülök (nevezetes hazai példánya Zsigmond király őstulok szarvából készült kupája 1410 körül készült) tartalmazná a mirhát. E tekintetben megint csak az ajándékok evangéliumi sorrendje az egyetlen támpont. A „szerecsen” király mögött két csatlós beszélget egymással, ezt nem gazdájuk társainál magasabb rangja, hanem a kompozíció egyensúlya kívánta így.  Az egyébként egykorú európai öltözékű ifjak fejébe csúcsos, kajla kun formájú (?) süveget nyomott a festő, keleti származásukat érzékeltetve. Erre utalhat egyikük görbe szablyája is, mely akkor már ismét bevett fegyvere volt a magyaroknak, de keleti (kun) eredete ezzel együtt közismert volt.

 

Oromzat

 

A Magyar Katolikus Lexikon szerint „csúcsíves oromdíszén a Vir dolorum és hat apostol szobrocskája” lenne látható.  Mi nem láttuk, talán mert restaurálják őket.

Szűz Mária oltára (537)

Ez az oltár van a legjobb állapotban, talán restaurálásának legelőrehaladottabb volta miatt. Sajátos, a másik kettőtől majdnem minden tekintetben különböző a stílusa, ezért azzal a megállapítással sem tudok mit kezdeni, hogy ugyanaz a képíró pingálta volna mind a hármat. Készítésének ideje az 1520-as évekre esik, amire az Angyali üdvözletet ábrázoló szárnyképen olvasható 152-es szám utalhat.

Középszekrény (583)

115 x 133 cm-es szekrényében hármas halom kontúrját formáló ív fog közre három szoboralakot. Ilyen körökből szerkesztett baldachinívvel a kisszebeni Angyali üdvözlet-oltár középszekrényében találkozhatunk a Nemzeti Galériában. A jellegzetes „gránátalmás” mustra az itteni arany háttérfalon nem kölcsönzés, saját minta. A két mellékalaknak csupán „árnyéka” keretezi a központi Madonna-szobrot. Nem árnyékok ezek persze, csak aranyozatlan árnyékalakú deszkafelületek. A takarékos szászok ott, ahol szobrok, domborművek, festett alakok takarták a hátlapot, nem aranyozták a deszkát. Festett alakokról azért beszélek, mert a Magyar Katolikus Lexikon szerzője „ferde oldaldeszkáin két püspök festett, álló alakját” véli látni, ami azért is meglepő, mert ennek az oltárnak, ha hihetek a szememnek, ferde oldaldeszkái sincsenek, nemhogy festett püspökei. (Nyilván festett szobrokra gondolt a lexikonszerző.) Bálint Sándor nyomán viszont a Lexikon Szent Borbála és Szent Katalin 1450-ből (!) való szobrát említi Nagyőr szárnyasoltárán. Így általánosságban, azaz nem nevezi néven az oltárt. A két szobornő állhatott a főoltár vagy Simon és Júda oltára tetején is, bár oromzatra mindig kisebb alakokat faragtak, mint a középszekrénybe. Mégis fölmerült bennem, hogy őket ábrázolják a szobrok. Nem jellemző a Madonnát két „ismeretlen” püspökkel együtt szerepeltetni, annál inkább Borbálával és Katalinnal. Ha az oltár Máriáé és nem a jobbján álló szentté, ami elterjedt szokás volt (> a lőcsei, kassai, szepeshelyi és kisszebeni főoltáron), akkor valószínűbb, hogy az említett két szent szűz szobrát kell hiányolnunk. Csakhogy a Szlovák Nemzeti Galériában őriznek egy – Lőcsei Pálnak tulajdonított – festett Szent András-szobrot (106 cm, 1524), melyet a Galéria a nagyőri Szűz Mária-oltár mellékalakjának nevez. Nézési iránya szerint a Madonna balján állhatott. Ha így volt, akkor a kis Jézusra emelte a tekintetét. Erre utal az is, hogy a középszekrény jobb szélső árnyékfoltjának valami kiáll a „kezéből”. A valami megfeleltethető a Szent András-szobor keresztjének. Szép a szent keze, láthatólag ugyanaz a kéz faragta, mint a Madonnáét. Lőcsei Pálra, legalábbis a műhelyére a szent típusos arcvonásai és a köpeny kifordult öble utalnak. Sokszor leírtam már, hogy a textíliák eme jellegzetesen késő gótikus, elegáns megoldása különösen a lőcsei mester műhelyére volt jellemző.

Ha hiszünk a Szlovák Nemzeti Galériának, akkor viszont a Mária jobbján álló, előttem ismeretlen szobor is apostolt ábrázolhatott. Ez volt ugyanis a bevett gyakorlat. Akkor viszont az oltár „eredetileg” erről az ismeretlen apostolról kapta a nevét, szintén a bevett szokás szerint, és az után kezdték Szűz Mária oltárának nevezni, amikor a Madonna már egyedül állt a középszekrényben. De hogy mégse legyen olyan egyszerű, azt se zárjuk ki, hogy a Bálint Sándornak, illetve a Katolikus Lexikonnak is igaza lehet, hiszen az oltárokra olykor más, megsérült oltárok szobrait helyezték a tönkrement, hiányzó alakok pótlására. A bártfai Szent Egyed-templom több példával is szolgál erre a gyakorlatra.

      A Madonna ennél a kérdésnél nagyobb figyelmet érdemel. A templom szobrai közül ez a legsikerültebb. Szemlátomást a XV. században készülhetett, korábban tehát, mint Szent Andrásé, és ha tényleg Lőcsei Pál (műhelyének) a munkája, akkor bizonyosan később 1450-nél, amikor az említett, de az általam nem látott, hiányzó szüzek szobrát faragták. (Lehet, hogy az idők során a szüzeket apostolokra cserélték? Akkor is marad a kérdés: miért Mária nevét viseli az oltár, és nem a jobbján álló másik apostolét?) Szent András és a Madonna között látható a stíluskülönbség, ami azért nem zárja ki, hogy ugyanott, csak éppen évtizedes időkülönbséggel keletkeztek. A Madonna tartásából, köpenye eséséből nyugalom árad. Ez a gótika „klasszikus” korszakára vall, ha szabad így mondanom. Szent András inkább a késő gótika, a „barokkos” flamboyant stílus szülötte.

     Mária holdsarlón áll, kibontott haján aranykorona, amelynek virágos ágait – ha voltak – letördelte az „idő”. Teste előtt átvetett arany köpenyének kék a bélése, ahogy kell. Sokkal kevesebbet mutat belőle, mint az apostol, de mutat, és ugyanúgy, az átvetésből adódó lanyha ívből kifordulva. Ez is mutatja, hogy aki Andrást faragta, közben a Madonna szobrára is figyelt. A Szent Szűz a melle alatt befűzött gótikás szabású ruhát visel, a kivágásban széles arany szegéllyel, a ruha színe közelebbről megállapíthatatlan, óaranynak mondanám. Kék ing látszik a kivágásban, Két kézzel tartja a Gyermeket, vagyis nem volt eredetileg sem jogar a kezében, ahogy Krisztuska sem szorongat (ország)almát, bár a bal kéz tartása megengedi, hogy szorongatott, csak nem elég erősen. Jobbja keresztet vetve áldja meg a feléje fordulót.  Mária arca bájos, ez nem mondható el Krisztuskáról. (588)

     Forrásaim nem mondják, de ez a Madonna egy jóval nevezetesebb szobor utóda lehet egy korábbi, megsemmisült Mária-oltáron. A XIV. századi Madonna-szobor az ún. Nagyőri Madonna. Akkor is szólnunk kell róla, ha ma már nem a templom ékessége. (A Szlovák Nemzeti Galériában látható.) A művészettörténészek olvashatóan ezt a szobrot tartják Nagyőr legjelentősebb gótikus nevezetességének.  E sokat citált mű különleges értékét régisége adja. Kitűnő minőségű fekete-fehér képét Divald Kornél közli a Magyarország művészeti emlékei c. összefoglaló munkájában. Ő még a nagyőri templomban látta. A nőalakot lendületesen nagy ívű S-alakú tartása, az archaikus mosoly, a magasan, kissé eltartott Gyermek helyezi el a XIV. századi gótikába. Egyedivé a test előtt nem átvetett, hanem nyitott köpeny teszi. Hiányzik a szobor talapzata, az anya szabad karja, a Gyermek mindkét karja és a lába, az arcocskája pedig sérült. A párhuzamokból ítélve a koronának virágos ágai lehettek, azokat is letördelhette az „idő”. Radocsay Dénes írja róla (majdnem szó szerint idézem):

     „A nagyőri Madonna, 1340/60: a szepességi faszobrászat alkotása, a kassai Madonna rokona. Hiányos, testvonala ívesen meghajló, a törzs hajlatát merészebb lendülettel megvont redőpászmák kísérik. Köpenye nyitott. A lándoki Madonna figurájánál mozgalmasabb, kifejezésteljesebb és önállóbb is. Prototípusaként Balogh Jolán a freiburgi Mária közvetítésével a leoni Madonnát jelölte meg; Wiese, arcvonásai alapján jogosan kapcsolta stílusát a sziléziai Oroszlános Madonnák köréhez, s elnagyolt formái láttán vélte a figurát Kampis befejezetlennek. Kompozícióját német közvetítéssel a francia művészettől örökölte, arckifejezését Szilézia Máriáitól vette át, felületi formáit a szomszédos Sárosban érlelődött nyersebb plasztikai fölfogás alakította. E három szálból fonódott stílus jellemző a Szepesség egész XV. sz. szobrászatára is, mely francia, német, cseh és sziléziai elemeket olvasztott eggyé.”

     Kampis Antal:

„Durván és valamivel korábbi időre utaló konzervatizmussal faragott példája ugyane Madonna-típusnak a Nagyőri. E szobrot is Divald vezette be az irodalomba, mint fafaragásunk legrégibb emlékét. Nézetünk szerint ez a szobor nincs befejezve. Erre utal a korona alakja s egyéb jelek is, valamint a színezés hiánya.”

      Prokopp Mária Budapest belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomában 2010-ben fölfedezett Trónoló Madonna freskóról írva hozza föl Nagyőr nevezetes Madonnáját:

„A mintegy 5–7 évesnek tűnő gyermek nem simogatja az édesanyja arcát, nem csókolja, nem is simul hozzá, hanem mintegy oktatja őt, amit magyarázóan felemelt balkezének ujja jelez. A jobbjával is anyja felé fordul, megérinti, és amellyel talán almát nyújtott az új Évának. A hazai művészetünk 14. századi Madonna-ábrázolásai a képzőművészet minden műfajában – táblakép, falkép, kódex-miniatúra, szobrászat, pecsétek, ötvösművek, miseruhák, stb. – őrzik ezt az ábrázolási típust. [Tegyem hozzá, a nagyőri Szűz Mária-oltár Madonnája is e körbe tartozik.] A Nemzeti Galéria kiállításán a szlatvini, és a toporci Madonna-szobrok, továbbá Erzsébet királyné ezüst-zománc házioltára (New York, Metropolitan Museum), valamint a nagyőri Madonna, Nagybánya város 14. századi pecsétje, stb. jól képviselik ezt a lírai felfogású ikonográfiai típust.

    Mindehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a koronája nem befejezetlen, hanem lepusztult, a Divald által közölt kép alapján a kis Krisztus mozdulata nem rekonstruálható. Lehet, hogy kioktatja anyját, mint a belvárosi templom freskóján, és lehet az is, hogy a híveket áldja meg kéztartása, miközben a másik kezében almát tart. Az a megállapítás, hogy a Szűz Mária-oltár Madonnájával egy körbe tartozik, viszont azt is jelentheti, hogy amikor 100 évvel később új oltárt állítottak az előző helyére, az eredeti Madonna szolgált mintául az új szoborhoz. Ha viszont bizonyítást nyert, hogy soha nem színezték ki, akkor akár önállóan, akár egy el nem készült oltár főszobraként vonult a halhatatlanságba, de így is szolgálhatott mintaként oltárunk Madonnájához.

 

   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap