Nagyőr Szent Anna-temploma 8/11.

Jankovics Marcell, szo, 07/21/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

 

  

Belső szárnyképek

 

Négy kép látható rajtuk Mária életéből. Az aranyozott ég, a festett háttér megoldása, a glória elhelyezése a fej mögött megegyezik a másik két oltár belső tábláin láthatókkal. Az alakok rajzi megformálása, színviláguk és az ecsetkezelés viszont egészen más. Ez nem zárja ki, hogy egy műhelyben készült mindhárom oltár, csupán a festőjük nem azonos.

 

Bal oldalon fönn Angyali üdvözlet (545)

 

Az Úr angyala meglátogatja Máriát, köszönti és közli vele, amint az Lukács evangéliumában olvasható (1,26–38). Ennek latin nyelvű hézagos foglalata a Gábor főangyal jogarára, hírnöki pálcájára tekeredő mondatszalagon olvasható: AVE… GRACIA […] PLENA. „Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes”, ahogy az ima mondja, Károli szavaival: „Örülj, kegyelembe fogadott!”.

    Az ábrázolás előírásos. Végtelenül leegyszerűsített környezet. Mintha nyers betonból lenne az épület. Ez a többi oltárra is jellemző. Az angyal balról érkezik, lebegve félig térdelő tartásban, szárnya színpompás, dicsfénye nincs. Fehér köntöse fölött mohazöld dalmatika. Baljában tartja a hírnöki pálcát, jobbját áldásra emeli. Mária olvasópultjánál térdepel. A festő talán üzenni akart azzal, hogy a pultot takaró kendő anyaga és színe azonos az angyali dalmatikáéval. Mária az angyal felé fordítja arcát. Haja kibontva, halvány rózsaszín ruhájára sötétkék köpeny borul. Két kezét alázata (az elfogadás) jeléül mellén keresztbe teszi (> még Simon és Júda oltárának a predelláján). Előtte a pulton nyitott könyv. A könyvben – az Ószövetségben, mi mást olvasna Mária? – is az áll, amiről az angyal szól. a pult lábazatán három számjegy: 152.

 

Jobb oldalon fönn Mária és Erzsébet találkozása (559)

 

A kép Lukács evangéliumának a középkorban különösen kedvelt részletét eleveníti meg (1, 36–58). A várandós Mária meglátogatja idősebb rokonát, Erzsébetet, aki ekkor már hathónapos terhes a fiával, Jánossal, a későbbi Keresztelővel. Erzsébetet a találkozás pillanatában maga Szent Lélek világosítja meg.

     Ez a kép is követi az előírást. Erzsébet „beton” házának kapujában áll, kézfogással üdvözli az érkezőt. Mária ugyanúgy van öltözve, mint az előző képen. Leengedett hajával szemben, mely leányságát mutatja, Erzsébetét fehér főkötő takarja, ahogy asszony esetében illik. Neki is dicsfény aranylik a feje körül, vonásai, ahogy kell, idősebbnek mutatják. Piros ruhája gazdagságról árulkodik.

 

Bal oldalon lenn Krisztus születése (543)

 

A lehető legszűkszavúbb megoldással állunk szemben, ami ebben a témában megmutatható Lukács után (1,1–16). A képen sem angyalok, sem pásztorok, de még az ökör és a szamár sem ragadta meg a képíró képzeletét. A lecsupaszított épületnek, amely még istállónak sem nevezhető, a földjén fekszik a kis Krisztus keresztes arany glóriával a feje körül, Mária leterített köpenyén. Anyja felé fordul, és feléje nyújtogatva kezecskéjét, Mária ugyanabban az öltözetben, mint az előző két képen hajlik föléje. Az öreg József – dicsfény nélkül – a kezében tartott égő gyertyával világít a Világ világosságának. Öltözete a kort, a XVI. század elejét idézi.

 

Jobb oldalon lenn Királyok imádása (557)

 

Ez a tábla is csak a lényeget ábrázolja. A díszlet ezen a képen inkább emlékeztet istállóra. Mária és a térdén ülő Gyermek bal felé (az oltár közepe felé) fordulva fogadja az érkezőket. (Ezzel a festő szimmetriát teremt a Születés-kép Máriájával. Viselete azonos a többi táblán láthatóval. A legöregebb bölcs előttük térdepel. Szándékosan nem mondok királyt, mert egyik látogatónak sincs koronája. Az evangélium által mondott aranyat, azaz ládikát tele aranypénzzel tart Krisztuska felé. Ezúttal ő az, aki a pénz felé nyúl elfordulva anyjától, és nem Mária, aki a főoltár predelláján teszi ezt. Szándékosan, a változatosság kedvéért választhatta a festő ezt a megoldást, mely ugyanakkor mégis rímel a másik Királyok imádására.  A balszélen áll a középkorú bölcs kezében a fedeles serleggel, szerecsen társával cseveg, mindketten az égre, nyilván az istálló fölött lebegő betlehemi csillagra mutogatnak. Boldizsáron öltözéke a korra jellemzően közép-európai, akárcsak társaié. Hasított ujjú, gallérú felső részt, csíkos harisnyát visel. Egyedül a turbánja keleti darab, de meg kell jegyeznem, hogy a turbánszerű fejfedő nem volt ritka ez idő tájt európai, keresztény koponyákon sem.  Az ő ajándéka lemállott a festékkel együtt. A képen egyébként az ajándékok nem, csak a glóriák és az ég aranyozott. (A látottak részletesebb magyarázatát > korábbi könyveinkben, így pl. A késmárki Szent Keteszt-bazilika főoltáráról írtakban.)

 

Külső szárnyképek

 

A mester szemlátomást igyekezett a Passió főoltárról hiányzó eseményeit e négy táblára festeni. Három esetében ez egyértelmű. A képek stílusa, színvonala a belső táblák festőjére vall.  Krisztus glóriája ezeken a képeken eltér a többitől. Miután a külső képeket nem volt szokás aranyozni, itt sárga sugarakból álló kereszt a dicsfény, mely keresztnek csupán a két oldalsó és a fölső szára látszik, ahogy ez a Szentháromság személyeinek glóriájánál volt szokás. 

 

Bal felső képen Krisztus Kajafás (Annás) előtt (549)

 

Krisztus három darabonttól közrefogva áll a kövérkés zsidó főpap előtt, aki hivatalának ajtajába kitett kőpadon ül. A háttérben kolostorcseréppel fedett városi házak. Hogy a főpap a képen Kajafás-e vagy éppen Annás, ki Kajafás elődje és ipája volt, azt nem igazán tudni, Kajafást csak János említi név szerint az evangélisták közül. Krisztus mezítláb, kezei megkötözve, ruhája lila bíborköntös, az egyik fegyveres a vaskesztyűs kezével azt markolva vonszolta a főpap elé.  A katonáknál kard, lándzsa, csáklyaszerű alabárd van. Egyedül a főpap vonásai karikírozottan zsidósak, holott a történet szerint mindegyik szereplő az. A fején holdsarlós süveg, ami alól megcsomózott fejkendő borul a vállára. A Hold a középkori keresztény ikonográfiában a zsidóság, a zsinagóga jelképe volt. Felső ruhájának szegélyén a héber betűkre emlékeztető írásjelek. Bal kezében papírtekercs, ami írástudó voltára, esetleg a Krisztusra vonatkozó följelentésre utalhat. Gesztikulációjából, nyitott szájából sejthető, hogy a halálos ítélethez vezető kérdést teszi föl a rabnak: „te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia?”

 

Jobb felső képen Krisztus Heródes előtt (565)

 

Krisztus az előzőhöz hasonló, de még egyszerűbb környezetben áll egy másik hatalmasság előtt. Itt is három darabont fogja közre, de csak egyiküket láttuk az előző képen is.  Itt hátra van kötözve a karja, és a derekára tekert kötéllel vezetik. A kocka alakú trónuson ülő személyt – ilyen trónusokkal rendre találkozhatni a XIV. századi Képes Krónikában – föltételesen  Heródessel azonosítom, részint jogara miatt, s hogy ő sem szerepel a főoltár tábláin, de főleg azért, mert a következő táblán látható Pilátus máshogy néz ki.  A fején turbánt, ujjatlan prémes köntöst visel a ruhája fölött, kezében egyszerű bot helyettesíti a fejedelmi jogart.

 

Bal alsó képen Ecce homo (547)

 

Pilátus az ezer sebből vérző, megkorbácsolt Krisztust fején töviskoszorúval, ágyékkendőben, vállán vörös katonai köpennyel, megkötözött kézzel vezeti palotájából a „nép” elé. A tömeg itt is csak három „Feszítsd meg!”-et ordító emberből áll. A fegyvereikből, köztük a csáklyából, és az élükön álló kezében lévő kötélből látható, hogy ezek is csak az Őt kísérő katonák. Jánostól tudjuk, hogy Pilátus az, aki Krisztust e szavakkal: „Imhol az ember!” a nép elé vezeti. A képen látható Pilátus másként van öltözve, mint az elő képen trónoló hatalmasság, csak a turbán és az őszes szakáll a közös rajtuk, de a hosszú ősz szakáll a hatalom külső jele csupán.

 

Jobb alsó képen Krisztus elesik a kereszttel (561)

 

Az evangéliumokban nincs szó arról, hogy Krisztus elesett volna a kereszttel, csupán arról, hogy egy cirenei, Simon nevű embert arra kényszerítenek az őrök, hogy átvegye a keresztet. A képen elől a térdre esett Krisztust látjuk, vállán a kereszttel. Ahogy a szövegek írják, visszaadták rá a saját ruháját, ezért ismét a lilabíborban látjuk. (Közbevetőleg: a vörös katonai köpenyt nevezik bíbornak az evangéliumok, amit azért adnak rá, a kezébe adott nádpálcával és a fejébe nyomott töviskoszorúval együtt, hogy a zsidók királyának csúfolják vele.) Krisztus fölött és előtt két darabont, az alabárdos a keresztet tartja, a másik a derekára kötött kötelet.  Simon öregember, a kereszt alsó szárát fogja a kép baloldalán, mögötte a Szűzanya fehér gyászban és János apostol. Glóriájuk más, mint az oltárok többi szentjéé. Már a reneszánszra vall a két bizonytalanul megfestett perspektivikus korong. (Micsoda ötlet! A gótika transzcendenciája ütközik ebben a reneszánsz szürnaturalizmusával. A fényt, mely a szentek fejéből sugárzik, vagy azt körülragyogja, hogy lehetett  a távlatnak alárendelt geometrikus formává lefokozni?!  E groteszk megoldás Tintorettónál még tovább torzul majd. Az ő realisztikus szentjeinek élethű fejét úgy köríti a fény, mint egy tompa fényű villanykörtét.) A csapat épp elhagyja a városkaput. A képíró javára írhatjuk, hogy igyekezett minden szereplőjére más öltözetet, a katonák kezébe különféle fegyvert adni. Némi fantáziával elképzelhetjük, miben jártak-keltek a nagyőri katonák, Szepesbéla és Késmárk polgárai az oltár készítése idején.   

 

Predella (575, 577, 579, 581)

 

Két oldalt szimmetrikusan ívelt, ami azt jelenti, hogy nem fal mellé tervezték az oltárt, mint átellenben álló párját. Festése a táblák képírójának a munkája, Mária halálát ábrázolja. A választás illik a halálszimbolikájú és -témájú oltártalapzathoz.  A figurák aránya az alacsony belmagasság okán gyermeki – ez sem idegen a predellaábrázolásoktól (> a kassai, szepesszombati főoltár predelláját).

 

     A középen térdeplő Szűzanyát a tizenkét apostol veszi körül. Ki állva, ki szintén térdelve, ki ülve teszi más hasonló tárgyú képekről ismert dolgát. (> Kassa, főoltár; Bártfa, Krisztus születése-oltár; Szepeshely, Mária elszenderülése-oltár; Kisszeben, Angyali üdvözlet-oltár.) Az ifjú, simaképű János apostol a Szűzanyával szemben térdepel. A haldoklót megillető égő gyertyát illeszti a kezébe. Mellette a kopasz, őszszakállú Péter, szentelt vízbe mártott izsóppal (?) készül meghinteni, baljában nyitott imádságos könyv. Péter háta mögött egy szintén könyvből imádkozó apostolt látunk, tőle jobbra, a predella szélén hárman, közösen olvassák egy könyvecskéből nyilván ugyanazt az imát. A bal oldalon, Mária háta mögött egy síró apostolt látunk, kezében az imakönyv. Mellette egy társa füstölőt lóbál. Mögöttük egy fiatal apostol néz föl a nyitott könyvecskéből. A jelenet ezen az oldalon is egy hármas csoportozattal zárul. Öreg apostol tartja a könyvet, őt egy középkorú figyeli, egy fiatal férfi pedig mintha ujjával jelezve a taktust, mondja, énekli fejből a szöveget, bizonygatva fölkészültségét. Az esemény a szokástól eltérően szabadban zajlik. –Külön említést érdemel, hogy a halálra készülő Máriának korong alakú, gótikus arany dicsfény övezi a fejét, az őt túlélő apostolokét a külső szárnyképen is látható perspektivikus reneszánsz típus. Mintha az esemény, a csoport hármasokra bontása, amit Leonardo Utolsó vacsorájáról ismerünk, és a glóriák megfelelő alkalmazása egy korszak végét, és egy másik születését szimbolizálná. Szándékosan vagy akaratlanul?

 

Oromdísz (567)

 

Rajta is e két korszak találkozik. A négyszögletes tábla gótikus stílusban a Szentháromságot ábrázolja. A képet tartó keretdísz azonban már reneszánsz stílusú. A kép közepén, aranyfényű mennyei trónteremben az ősszakállú, hajú Atyaúristen trónol, fején glóriába foglalt korona, vállán bíborpalást, melyet két színes szárnyú angyal tár szét előttünk, hogy láthassuk a kezében tartott keresztet, a megfeszített Fiúistennel, aki fölött a Szentlélek lebeg. A szereplők mezítlábasak, a mennyek lakói nem képzelhetők el cipőben. Talán nem fogok mellé, ha ezt a képet is az oltár festőjének tulajdonítom.

 

    Díszítménye, amit a Magyar Katolikus Lexikon „lombkeretnek” hív, a valóságban más gótikus oltárokról megismert kacskaringós virágfarkú reneszánsz halkettőst formáz. (> Lőcse, Szent Jánosok oltára, Szent Anna-oltár.) A két hallal találkozunk a szepesszombati főoltár predelláján, hasonló virágokkal az oromdíszén, mely a Szentháromság-motívummal rokon ottani szoborcsoport alapzatát dekorálja: itt is az Atya a főalak, két oldalán a Fiú és Szűz Mária térdepel. A halakról már korábban megírtam, hogy tökéletes keresztény jelkép, amennyiben a Krisztus színre léptével kezdődő csillagászati Halak-korszakra utal, de az kölcsönöz neki sajátos helyi, magyar színt, hogy a reneszánszot hazánkba bevezető Mátyás királyunk születési jegye is volt, aminek budai palotáján is hasonló emléke maradt. A virágmotívum ezen kívül visszaköszön a kisszebeni Angyali üdvözlet-oltárról is. Ugyanakkor a keretdíszt hiányosnak látom. Hogy nincs a kép fölött semmi, ettől az oromdísz befejezetlennek hat.  

 

   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap