Nagyravágyás

Balogh Bertalan, k, 02/06/2018 - 00:03

 

 

 

Korombeli szerb ismerősöm talán az egyetlen velejéig nacionalista kommunista, aki nem lopott

soha. Bankigazgató. Szikár, egyenes, őszintén tisztelt ember. Míg szerbül meg nem szólal, akár

angol arisztokratának is néznénk. Felesége is nagyszerű emberpéldány. A jogi egyetemet

például úgy járta ki, hogy sokszor, gyerekkel a karján föl-alá sétálva-ringatva olvasta-tanulta az

anyagot.

Öröklakásuk van Belgrádban. Fizetésből. Meg nyaralójuk a tengeren, és azt is fizetésből

építették. Egyenes és finom emberek, öröm velük együtt lenni.

Közben a két lányuk végre elvégezte az egyetemet; egyikük jogász, másikuk orvos lett, méghozzá

szakmailag jobbak a kiválóknál. És mégis, amikor ezek a lányok nálunk vendégeskednek

New Yorkban, alig lehet velük másról beszélni, mint Blummingdales-ról, Fifth Avenueről,

Gucci-ról, divatszalonokról, butikokról, árakról, és olyan divat-márkákról, amelyekről mi egy

kukkot sem tudunk, pedig itt élünk.

Próbából megkérdezem az orvost, hogy mit kérne, ha egy jóságos tündér teljesítené három

kívánságát.

„Óh istenem”, mondja nagyot sóhajtva, szemet égre emelve és forgatva, „egy Porschét

kívánnék először is, amivel lejárnék a tengerre. Meg egy Mercedest, amivel bejárnék. És estére

egy Rolls Royce-ot, amivel kimennék, és, persze, egy hatalmas lakást, vagy inkább egy nagy

villát, óriási és sok ruhásszekrénnyel, azaz nem is szekrény, hanem öltözőszoba, körben cédrus

burkolattal, hogy a bundákba nem menjen a moly, és ruhákat, és ruhákat az összes divattervezőtől

Párizstól Londonig és New Yorkig, és cipőket: egy falat polcokkal végestelen végig

a cipőknek”... és mondja, és be nem áll a szája... mintha egy centrifugálisan pörgető erőtől

elszabadult elme száguldna távolabb és távolabb a központtól a vége nem látható nagy nihil

felé... Talán mert a centrum: lyuk és űr...

„És milyen színűre tapétáztatnád a gyerekszobát”? kérdezem gonoszkodva.

Rám mered, mintha egy gyönyörűen őrült száguldásból pottyant volna hirtelen a földre.

„Gyerekszo...” nevet kissé hülyén és zavartan. „Férjhez sem mentem még. És lehet, hogy nem

is fogok”.

Nem más világ ez a lány a szülőkhöz képest, hanem más planéta.

Mit mulasztott el Ljubica, a keménykezű, okos és vagány anya, és Miroszláv a szoborszerűen

masszív jellem, hogy ez sült ki a gyerekből? Mert nyilvánvalóan nem ezt akarták.

Egy kicsit a kor szomorú kérdése is ez.

Meglehet, hogy az atmoszféra ártalmát nem ismerték fel idejében, vagy talán most sem tudnak

arról, hogy igenis van ilyen, hogy atmoszférikus ártalom, mármint az, hogy míg a családért, a

gyerekek jólétéért küzdötték igen kemény és becsületes köznapi harcaikat, voltaképpen az

anyagi javak előteremtéséről, a kényelem megteremtéséről volt szó egész idő alatt, tehát

közben egyebet sem látván így és ilyennek ismerték meg a gyerekek az életet: javak

megszerzése, mint cél, biztonság és jövő. Innen aztán már nem nehéz a fiatal észnek átsiklania

a dolgok másképpen való értelmezésére: az élet célja: javak, és punktum. Különösen, hogy a

reklám- és divatőrület még lök is egy jó nagyot a centrifugán.

Meglehet, hogy sosem mennek férjhez ezek a lányok, pedig mindketten szépek is, okosak is,

dajkálás közben sem kell majd nekik vizsgára készülniük, házra és nyaralóra gürcölniük sem

kell már, mert megöröklik, és küzdeniük egyáltalán nem kell voltaképpen semmiért. Szerencsére.

Mert az atmoszférában, amiben felnőttek, a küzdést csak látták, de nem kellett megtanulniuk.

Már csak vágyniuk kell, és szaladni vásárolni. Butikokba, Guccihoz, a Blummingdalesbe,

a Fifth Avenue-re, vagy Párizsba, Londonba, és akárhova, ahol a „boldogságot” osztják garmadával.

Lehet, hogy valóban itt volt a bibi.

Tény, hogy Ljubica és Miroszláv őszül és komorodik...

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap