Nándorfehérvár emlékezete

Lukáts János, p, 08/11/2017 - 00:11

 

 

 

 

Magyar írónak aligha lehet felemelőbb érzés, mint Nándorfehérvárról írni regényt, Hunyadiról, Kapisztránról, Dugonics Tituszról. A nagy magyar összefogások, nagy magyar győzelmek egyikéről, amikor hetven évre fellélegezhetett az ország, amikor talán soha vissza nem térő lehetőséget kapott a nemzet az európai felzárkózáshoz, azonossága meghatározásához, és az ország felépítéséhez.

Takács Tibor 1959 óta mintegy hatvan regénnyel írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe és könyvkiadásba. Közöttük harminc művével „portyázta végig” a magyar történelmet, históriai fordulópontok, emlékezetes helyszínek, nagy formátumú személyiségek keltek életre e regények lapjain, „megénekelte” Balassi Bálintot, Mikes Kelement, Thökölyt és Széchy Máriát, több erdélyi fejedelmet, 1848 hőseit. 2012 Könyvhetére látott napvilágot Aranykereszt a félhold fölött címen legújabb történelmi regénye.

Nándorfehérvárról regényt írni különös, felelősségteljes vállalkozás, a történelem szigorúbban és határozottabban szólal meg a mű lapjain, a regény szélesebb háttér felvázolását igényli, a távlatok több kontinensre is kitágulnak. A török birodalom korabeli fővárosa: Drinápoly tűnik fel a messzeségből, a csak kevéssel korábban elfoglalt Bizánc, továbbá a pápai udvar, a portói bíborosi hivatal. A korabeli Magyarországon is kavarognak az indulatok, a magán és a közérdek dühödten ütközik egymásnak, mint már annyiszor, a társadalom felső és alsó rétegei egyaránt megmozdulnak, alkalmanként találkoznak, majd ismét elválnak egymástól.

Közben kiváló és különös személyek bukkannak fel a regény lapjain, a történelemből ismert alakok, a kor szokásait, erkölcsét, társadalmi kötelmeit magukon viselő figurák, hétköznapi emberek, akik akkor is többségben voltak a világban, miként ma. Kiemelkedik Hunyadi János alakja, akinek a neve mellett az erdélyi vajda, a besztercei grófi cím, a hadvezéri rang ott díszeleg, mégsem ezzel lesz a kor (és a regény) leghitelesebb magyar személyisége, hanem azzal a körültekintő elszántsággal, amivel hadat szervez, a katonai lehetőségeket mérlegeli, amellyel embereibe bátorságot önt, hitet, a hazaszeretet erejét. Hunyadi sokat megélt, okos, némelykor ravasz, nem az udvaroncok világából került ilyen magas posztra, megőrizte emberségét, aggódását katonáiért, családjáért. Méltósággal szól a pápai követhez, emberi jó szóval a tiszai halászhoz, egyszerre meghökkenéssel és bizalommal a különös természetű Kapisztráni Jánoshoz, aki más világot képvisel, más nyelven beszél, akivel azonban mégis a legfontosabb dologban egyet kell értenie: hogy megvédjék Nándorfehérvárt.

Takács Tibor mesterien teszi hitelessé regényét, a korabeli történeti leírásokat, leveleket, pápai bullákat a szükséges mértékben adagolja olvasóinak. Megismerjük a középkor végének haditechnikáját, hajóhadát, tüzérségét, lovas hadseregét, a török, a magyar és a csatlakozott keresztes hadak felszerelését, fegyelmét. Figyelemreméltó V. László királynak és rokon „rossz szellemének”, Cillei Ulriknak az alakja, a gyengekezű uralkodó és a hataloméhes feltörekvő figurája, akiket a féltékenység, amelyet Hunyadi János (és a Hunyadi-ház) ellen éreznek, az ország ellenségeinek a táborába sodor.

Hunyadi hadai Szegeden gyülekeznek, innen indulnak a fenyegetett vár védelmére. Ugyanekkor indul útnak bárkáján a törzsökös halász família, Bitóék, apa és fia és – bizony, nem véletlenül – a szépséges Piroska. Az ő munkájuk a halászat, alkalmanként a fölséges halászlé elkészítése, amelyet még maga a törökverő hős, Hunyadi is megkóstol. Nándor alatt pedig hadi szolgálatba lépnek, a kockázatos átkelést, csapatszállítást végzik a Dunán.

Színes forgatag a keresztesek érkezése, Kapisztráni János különleges figurája, aki hetven évesen, fegyvertelenül, nyakában a pápai aranykereszttel lelkesíti követőit, veszi fel a harcot a százezresnek mondott török sereggel, és lesz részes megfutamításukban. Megismerjük a környék városait és vizeit: Zimonyt, Szalánkemént, Újlakot, valamint a három nagy vizet: a Dunát, a Tiszát és a Szávát. Legfőképpen pedig Nándorfehérvárt, a legdélebbi magyar végvárat, az egyetlen erődöt a Duna déli partján, amelynek fel kell tartóztatnia az évtizedek óta erősödő ellenséges nyomást.

A török sereg nagy, erős, jól szervezett és fegyelmezett. Tizenkét évvel ezelőtt éppen Hunyadit futamították meg Várnánál, amikor Ulászló is elesett, a lelkes, fiatal lengyel király. A szultán bízik benne, hogy a történelem megismétli önmagát, mondhatjuk így is: minden tényező a török győzelem mellett szól. Hunyadi ütőképes hadat szervez a védőkből (Szilágyi Mihály várkapitány közreműködésével), okos tervet eszel ki, hajóhadával bátran áttöri a török blokádot. És megérteti magyarral, olasszal, portugállal, nunciussal, halásszal és nyílpuskás bástyaharcossal: itt most az európai szellemet és hitet kell megvédeni az ázsiai hódítókkal szemben, a barbárság ellen, amit senki meg nem tesz helyettük.

Európa ezúttal is fanyalog, időt húz, látszatmegoldásokat tesz, buzdít és fenyeget, vak (vagy vaknak mutatja magát) a veszéllyel szemben. A véráldozatot, a helytállást rábízza a Duna (Tisza, Száva) partján élőkre, akiket különben mélységesen lenéz, műveletlennek és eretnekgyanúsnak tart. Maga Kapisztrán is ilyen szemlélettel érkezik mezítlábos követőivel a Duna-Tisza-közén át, több átokkal és kiközösítéssel a zsebében, mint áldó vagy serkentő szóval. És csak Nándorfehérvár alá érve döbben rá, hogy a Duna-vidék veszedelmét a Duna-vidéken kell megoldani, az ellenséget ott lehet, és ott kell megállítani, amiben társául kell fogadnia a pravoszláv szerb naszádost, a tanulatlan halászlegényt, s talán még a garázda pattantyúst is.

Amennyire rokonszenvvel tekint az olvasó a várvédelem két – nagyon különböző – megvalósítójára, Hunyadira és Kapisztrán Jánosra, ugyanolyan ellenszenvvel szemléli a háttérben működő bábkirály, V. László szánalmas tévelygését, és a kitanult, tehetséges gonosz mesterkedéseit. Lászlót maga előtt tolva tör mind följebb a hatalomra vágyó Cillei, akik 1456 nyarának nehéz és véres napjaiban, amikor minden hadra fogható magyarhoni ember Nándorfehérvár védelmére indul, ők Bécsbe sietnek bálozni, mulatni, a követeknek megmagyarázni Hunyadi hibáit és a maguk nagyszerűségét. A török veszély elmúltával persze azonnal visszaindulnak Budára, a diadalban részesedni.

1456 forró nyarán az ország feje felől elhárult a veszedelem, de a győzelemnek nagy ára volt: Hunyadi az ostrom idején kitört pestisben megbetegedett, és napokon belül meghalt, Kapisztráni János két hónapig küldött az öregséggel és a kor nyomorúságaival, ott halt meg Nándorfehérvár térségében, sírja a Szávához közel fekvő Újlakon van. Ha igaz…

Nagyszerű félszázad következett Magyarországra, Hunyadi Mátyás gazdag és erős királysága, a humanista írástudók jelenléte Budán, a korvinák kínálta európai kultúra. Miközben a legfontosabb feladatra, az ország szilárd és biztos védelmére egyre kevésbé fordítódott figyelem, egyre kevésbé volt ember, pénz, akarat. De ez már egy következő kor, egy következő regény témája lehet. Hogy mit jelentett Magyarországnak és Európának Nándorfehérvár, Hunyadi törökverő ereje és Kapisztrán kemény hite, ezt naponta hallhatjuk mindenhol a kontinensen, a déli harangszó formájában.

(Takács Tibor: Aranykereszt a félhold fölött. Történelmi regény 1456-ról. Bp. 2012, Hungarovox Kiadó. 206 oldal.)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap