A nándorfehérvári diadal emléknapja (1456. július 22.)

Szerkesztő A, cs, 07/21/2016 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

 

A nándorfehérvári diadal

Emlékezzünk minden déli harangszókor!

 

A keresztény-keresztyén világban minden délben, pontban 12.00 órakor megszólalnak  templomaink harangjai. A vallásosak fejet hajtanak, imát mondanak, a többiek felkapják a fejüket, néhány vicces kedvű meg mondja: „húzzák már a levesnótát!”. De vajon a több milliárd lelket kitevő keresztény-keresztyén tudatú világban hányan vannak azok, akik pontosan tudják, miért, kikért is szól az a mindennapi déli harangszó?

Nem csupán a törökök, mint muzulmán vallásúak, hanem minden muszlim-hívő – bár a Koránban ez szó szerint nincsen így benne – nyugat felé, Európa felé, Róma irányában törekszik. Mert a muszlim csak egy vallást ismer el – azzal együtt, hogy a „könyv” népének tartják önmagukon kívül a keresztény felekezeteket és a zsidókat is.

A dzsihadot, a szent hittérítést régen és ma is sok muzulmán vallásmagyarázó és még több politikus félremagyarázza, a hit szent küldetését véres terjesztésként értelmezve. Azaz a Korán tanait leegyszerűsítve mondják: „mindenki vagy áttér, vagy behódol, vagy elpusztul!”

A szeldzsuk-török törzsek már nagyon korán megismerkedtek a muzulmán hittel, amely egyrészt a törzsi egység megteremtésének a forrása lett, másrészt pedig segítségével a törzsi vezetők más törzseket, aztán népeket hajthattak az uralmuk alá. Ha valaki megkérdezte – meg merte volna kérdezni – tőlük, miért ez az uralomvágy, szinte az egész világ uralmuk alá hajtási vágya, nem hatalmi mámorukkal, hanem egyszerűen a vallás szavával feleltek volna.

A muzulmán (ekkor már oszmán) törökök, mire a 14. századra a Balkánra és ezzel Európába értek, már uralmuk alá hajtottak hatalmas kis-ázsiai területeket, és megkezdték az Európa elleni támadás mellett az Észak-Afrikát uralmuk alá gyűrő támadást is. A bizánciak több évszázaddal korábbi segélykérése süket fülekre talált, vagy éppen volt olyan keresztes hadjárat, amely keresztény testvérek (Zárában a magyarok és déli szlávok; Bizáncban a keleti rítusúak) ellen folyt. Ha volt is keresztény összefogás – lásd Nikápoly! –, ott is az derülhetett ki már a kortárs magyarok és déli szlávok számára, hogy a nyugatiak egyáltalán nem értik a helyzetet: vagy összefogunk, vagy pedig részenként veszünk el a harcban.

A marxista történetírás – déli szláv hatásra – a magyar királyokat, kezdve Károly Róberttől Hunyadi Mátyásig vádolta meg, hogy a török elleni nagy küzdelmükben a balkáni államokat nem támogatta, hanem éppen hogy hátba támadta és gyengítette. (Érdekes és sokatmondó tény, hogy ez a vád a 15-16. század fordulójára a török-ellenes küzdelmek frontjára kerülő és közben bennünket hátba támadó, a budai trónt követelő Habsburgokkal szemben sohasem merült fel!)

20. vagy 21. századi szemlélettel – nacionalista szemlélettel – nem lehet nézni a középkor vagy korai újkor világát. Ekkor nem népekben, hanem különféle nyelveken beszélő alattvalókban gondolkodtak, amely alattvalók felett a király és a királyi házak voltak mérvadóak. Tehát ne magyar főségről beszéljünk, mondjunk Nagy Lajos király idejében, hanem Nagy Lajos király főségéről, aki történetesen magyar király (is) volt. Így lesz érthető igazán, hogy az uralkodók saját személyükhöz és legfeljebb királyi famíliájukhoz való hűséget értékelték, hogy egyáltalán ne számítson se a származás, se az anyanyelv. Tehát azon vitázni ma, hogy Hunyadi János román, illetőleg román származású volt-e, teljesen értelmetlen! A Hunyadiak, és különösen János apja az ismeretlenségből tört fel a királyhoz való hűsége és tehetsége-ügyessége révén.

Az 1407 táján Kolozsvárott született Hunyadi János a legismertebb magyar törökverő hős. Olyan ember, aki még a nyugati történelemkönyvekben is szerepel (a kevés magyar egyikeként).

Hunyadi János nagyon hamar – elsősorban a Kárpát-Balkán térségben – szinte meseszerű hőssé vált, akinek alakja a nagy ellenfél, a törökök mondáiban-meséiben is megragadt.

Hunyadi gyermekként megismerkedett Lazarevics István szerb despota udvarában a törökökkel és az általuk jelentkező komoly fenyegetéssel. Abban a korban csak a balkániak meg néhány délvidéki magyar érezhette igazán, hogy milyen meg nem szűnő nyomást jelent a muszlim haderő. A török szultánok gazdasági erőforrásai nagyságrendekkel haladták meg még az olyan gazdag országok lehetőségeit is, mint az akkori Magyar Királyság. A viszonylag kicsiny balkáni országok fenntartotta haderők pedig egyszerűen reménytelen helyzetben voltak. Minden hősiességük és áldozatvállalásuk ellenére csupán a kisebb török haderőkkel szemben tudtak a győzelem esélyével szembeszállni.

Hunyadi János ezért, miután 1441-ben erdélyi vajda és temesi ispán lett, a magyar végvidék védelmét – a kiépülő határvár-rendszer mellett – aktív ellencsapásokra kész magyar-balkáni összefogásban látta. Felismerte ugyanis, hogy a kisebb balkáni országok egymaguk, vagy akár összefogva képtelenek a törökkel felvenni a küzdelmet, s ha a balkáni térség törökké lesz, akkor másnap már a belső magyar térségek felé indulnak meg onnan a hódítók. Ezt Hunyadi minden erejével megpróbálta elkerülni, nem csupán a határvédelmi feladatokat elsősorban ellátó bánságok erősítésével, hanem a török területekre történő be-betörésekkel. Ezzel egy hullámzó határvédelmi harcteret hozott létre, ahol szinte mindennaposak voltak az „adok-kapok” ütközetek, azok a portyák és lesvetések meg huszárcsínyek, amelyek a 16. századtól a 17. végéig annyira meghatározták a magyar haderő törökellenes harcait. Viszont ezzel a harcmodorral csupán a kisebb török portyázó seregeket lehetett megállítani, illetve a helyi – akkor még csak balkáni – török haderőt meg uralmat lehetett kényelmetlen helyzetbe hozni.

Hunyadi előállt az egész keresztény, tehát nem csupán magyar és balkáni, hanem a nyugati erőforrásokra is építő keresztes hadjáratok eszményével, amelyhez az uralkodók – és az uralkodó osztály – egyetértése mellett az egyházi vezetők támogatása is szükségeltetett.

1443-ban I. Ulászló király személyes részvétele mellett Hunyadi megindította az úgynevezett „hosszú hadjáratot”, amelynek során több ütközetben sikerült megverni a török hadakat, ezzel eloszlatva azt a nyugaton elterjedt mítoszt, miszerint a muszlim hadak verhetetlenek. Igazából Hunyadi a kortársak csodálatát a hadműveleti terülten – a Balkánon – történő sikeres kiteleltetéssel, a „téli hadjárattal” szerezte meg.

Hunyadinak, mint régen és bármikor minden sikeres embernek a gáncsoskodóival, sőt az őt gyűlölőkkel is küzdenie kellett, többek között Brankovics György szerb despotával, aki – a magyar történészek által csodálatosképp’ el nem marasztalt módon – elfogatta őt. Hunyadiért cserében 100 000 aranyat és az 1426 májusi, tatai szerződés értelmében a magyar végvárvidékhez kapcsolt közel húsz délvidéki várat (köztük Nándorfehérvárt) követelte. A magyar királyi tanács 1448-ban mindezt megadta legjobb hadvezéréért!

A legjelentősebb délvidéki vár, Nándorfehérvár már az Árpádok kora óta hol a Magyar Királyság része volt, hol pedig a bizánciaké vagy éppen a szerbeké. El ne feledjük azt a fontos történelmi tényt, miszerint a jelentős várat és várost Zsigmond magyar király hűbérbirtokként adományozta Lazarevics István despotának 1403-ban, majd a fent említett tatai egyezménnyel vette magyar belterületi várakért és birtokokért cserében vissza. 1448-ban tehát Brankovics ismét szerb birtokká akarta tenni.

Hogy félreértés ne essék, Brankovics igencsak kétkulacsos politikát játszott, amelynek értelmében hatalma érdekében mindig az erősebb félhez állt: és az erősebb fél a török volt.

A magyar urak világosan látták, ha szerb lesz Nándorfehérvár, akkor elvész nem csak magyarnak, de kereszténynek is lenni, mivel a török Magyarország kulcsaként értékelte a jelentős helyet. Nándorfehérvár magyar maradt, nem utolsósorban olyan mára már méltánytalanul elfeledett hősöknek köszönhetően, mint Kórógyi János macsói bán, vagy Szilágyi Mihály,  Hunyadi János sógora.

A balkáni hadi helyzet ekkorra már több szempontból is veszélyes volt: 1453-ban ugyanis II. Mehmed török szultán elfoglalta csapataival a „keleti Rómát”, vagyis Konstantinápolyt, más néven Bizáncot, az ortodox kereszténység központját, a középkor legnépesebb városát, hogy ezzel véget vessen az úgynevezett Bizánci Birodalom, Róma örököse agóniájának. Ezzel a hódító muszlim török birodalom központja véglegesen Európába költözött.

II. Mehmed ezek után Nándorfehérvár és Buda elfoglalását tűzte ki seregei céljául.

Milyen is volt ekkor a két szembekerülő hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom erőviszonya?

I. Ulászló halálával megszűnt a magyar-lengyel perszonálunió, azaz a török-magyar (keresztény) gazdasági és katonai potenciál valamelyest kiegyensúlyozottsága. Hazánkban a gyenge kezű – még gyermekként trónra ülő – király, V. László uralkodott, aki 1453-tól nemcsak magyar, hanem cseh király is volt, meg többek között  Ausztria hercege. Ezekben az időkben Podjebrád György csehországi kormányzó (korábban V. László helyett régens) felügyeletében, pontosan mondva fogságában volt az uralkodó.

A kapkodó, gyenge kezű ifjú emberrel szemben egy kemény, agilis és hite erejében fanatikusan bízó uralkodó állt: II. Mehmed, akit az arabok Mohamednek hívtak, hogy jelzés legyen ez is, miért vannak világhódító szándékai. A kortársai Nagynak és Hódítónak nevezték őt. Méghozzá nem méltánytalanul, mivel az ő uralma alatt foglalták el a muzulmán seregek Bizáncot, és hódították tartósan meg a Balkánt.

A támadókat nem csupán vallási fanatizmusuk segítette – az egyszerű emberek fejébe sulykolták, miszerint a keresztények elleni harcban elesők a hetedik mennyországba, meseszép huriknak nevezett lányok ölelésébe kerülnek –, hanem az egész korabeli török államgépezet is, amelyet az állandó hódítások kényszere tartott működésben. A török rendszerben ugyanis nem léteztek nem hogy családoknak juttatott javadalmak, hanem még egy-egy arra érdemes számára élethosszig kiosztott birtokok sem, hanem általában katonai cselekedeteik jutalmául nyerték el a javadalmakat. Aki birtokos akart maradni, illetve valamely tisztség viselője, annak folyamatosan teljesítenie és küzdenie kellett. Az ő helyükre meg több száz és ezer nincstelen igyekezett! Tehát állandóan támadni-támadni, és támadniuk kellett!

Katonapszichológiai tény, hogy a támadónak nagy előnye van, elsősorban akkor, ha a támadó sereg minél nagyobb része a magáénak érzi a támadást, azaz saját jövőjének a jobbra fordulását várja tőle. Ez meg – lásd a fentebb mondottak – a török seregben megvolt.

A magyar és európai ember ezekben az időkben szinte megszokta a törökök jelenlétét a Balkánon, és egy-egy harcias fellángoláson kívül nem törődött vele. Azt hihették, hogy a status quo fennmarad, azaz a török örökké a Balkánon marad.

Európát pedig nagyon elfoglalták – mint ahogyan szokták – saját belső ügyei.

Egyedül a pápa, III. Callixtus kívánt a közös muzulmán ellenséggel szemben egy keresztes hadjáratot indítani, de Európa uralkodói annyira elzárkóztak ettől, hogy egyedül már csak isteni csodában bízva elrendelte, hogy a keresztény hívek imádkozzanak a kereszténység megmeneküléséért, és ezért kondítsák meg a harangokat. Eme callixtusi bulla kiadási dátuma: 1456. június 29. De volt ezen kívül egy nem kisebb súlyú pápai rendelkezés is, amelynek értelmében a hetvenes éveihez közeledő ferences rendi szerzetest, hitszónokot küldte elébb Németországba, majd a Magyar Királyságba. Ez a szerzetes Giovanni Capistrano volt. Azaz, ahogyan mi ismerjük: Kapisztrán János.

A hitszónok Magyarországon megkezdte a keresztesek toborzását. Az általa összeszedett, harcértékben nem nagy, de lelkes és fanatikus tömeg már tömegsúlyánál fogva, hiszen megközelítően tízezer fős volt, nagy segítséget jelentett Hunyadinak.

Nándorfehérvár akkori őrserege egy fontos, kulcsfontosságú várhoz méltó volt, Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt körülbelül – a városbeli polgárőrséggel együtt – 5000-7000 fő, amely abban a korban Nyugat-Európában, ha nem is országok, de tartományok sorsát eldöntő létszám. Méghozzá eme haderő legnagyobb része az elmúlt évek, vagy sok vitéz részéről évtizedek alatt a végvidéki török elleni harcokban megedződött.

Közben persze Hunyadi János sem késlekedett, hanem elsősorban saját banderiális – zászlós úri fennhatósága alatt szervezett – hadseregét állította csatasorba, amelyhez Kórógyi János macsói bán és több kisebb délvidéki nemes csatlakozott, meg a „királyi haderő” Szegednél 2000 fővel.

Ezzel a mindösszesen 25-27 ezres keresztény haddal szemben vonult fel a török haderő, amely – a korabeli túlzó, elsősorban a török általi propagandisztikus számok szerint – 150  ezer fős volt. A valós létszámot még maga a török hadvezetés sem tudhatta, hiszen csakis a reguláris, portai és tartományi haderőt fizették, de a haderő nagy része, például az évszázadokig rettegett akindzsik vagy martalócok nem zsoldért, hanem zsákmányért harcoltak.

Ráadásnak a török had kifejezetten modernnek számító haderő volt, hiszen komoly – elsősorban itáliai, német és spanyol zsoldosok által kezelt – tüzérséggel meg tenger-dunai flottával és műszaki (utász-hidász, aknász) alakulatokkal rendelkezett.

Bár az ereje teljében lévő török ostromhad eleje már június végén a várhoz ért, a tényleges ostrom július első napjaiban vette kezdetét. Az első szakaszban huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú kezdte el a falak törését, hogy rést – réseket – lőve azokon az ostromok ősi szokása szerint megkezdődjék majd a roham.

Közben – szintén ősi ostrommódszer szerint – a várat a szárazföld és a Duna felől is körbezárták, hogy így akadályozzák meg újabb katonák és élelem várba juttatását. Ráadásnak megpróbálták a hírvivőket és még a postagalambokat is lelőni-elfogni, hogy a védőket teljes bizonytalanságban tartsák.

Mivel a vártól északra folyik a Duna, és a Duna túlpartján már a magyar csapatok által uralt területek voltak, ezért, hogy az összeköttetést megteremtse, Hunyadi elsőnek a törökök dunai flottáját kívánta elűzni. Ehhez negyven kisebb-nagyobb gálya és naszád meg több száznyi, a helyszínen szerzett dereglye állt a rendelkezésére, ráadásnak a török hajóhadat – annak előnytelen elhelyezkedése következtében – a várbéli naszádosok is hátba támadhatták.

A török hajóhad nem csak nagy volt, hanem ormótlan, a dunai hajózásra nem alkalmas gályákkal is rendelkezett, amelyek nagyon tiszteletre méltóan magasodtak a víz és az apró magyar naszádok és dereglyék fölé, de mozogni a sekély folyón nem nagyon tudtak. Ráadásnak a török hajóhad – állítólag szultáni parancsra – egymáshoz is láncolta magát.

Így már csak a magyar – meg Hunyadi hadaiban szolgáló szerb és más déli szláv – naszádosok és dereglyések harci kedvén múlott, hogy mikor szakítják át a láncot és teszik szabaddá a folyót.

Miután a vízi út szabaddá lett, Hunyadi elsőnek élelmet vitetett a már éhező helyőrségnek és kivitette a sebesülteket, hogy helyükre friss és lelkes katonáit vigye be. Hunyadi maga is egy válogatott maggal a várba költözött.

A szultán nem hagyta abba az ostromot, hanem még nagyobb erővel és dühvel rontatta a falakat. Annyira, hogy azok július 21-ére már több helyütt olyanok voltak, hogy könnyedén be lehetett volna sétálni a várba. Ha nem lettek volna ott a védők!

De Hunyadi és Szilágyi vezetésével a néhány ezer keresztény ott volt. És várta az ostromot.

A nagy roham, méghozzá több oldalról és több rést támadva, július 21-én meg is indult.

Hunyadi egyébként észlelve a törökök mozgolódását, az utolsó pillanatokban még négyezer keresztes berendelt a várba. Így katonák, lovagok, naszádosok és cséphadarós keresztesek együtt, vállt váll mellé vetve vehették fel a harcot.

Hiába volt azonban a védők elszántsága és minden vitézsége, a török tömeg győzött, hiszen minden résnél hátrébb tolta a védőket, olyannyira, hogy estére már az övé volt a város. Még éjjel, a lángok fényében is folyt a küzdelem. A keresztények Európa védbástyájáért, a törökök meg a zsákmányért harcoltak.

Éjféltájra a harc már a vár falai körül folyt, és egyre inkább a falain, meg a kapuja előtt. Hunyadi a páncélos lovasság ki-kitöréseivel próbálkozott, hiszen az ázsiai hadak a páncélos ékek elől mindig szétszéledtek, de az ellentámadások csupán szusszanásnyi időt eredményeztek, majd a török újult erővel és lelkesedéssel folytatta a rohamot.

A szultán pasai rangot ígért harcosainak a lófarkas török zászló kitűzéséért, mire halált megvető bátorsággal több tucatnyian ragadták kézbe a győzelmi boncsokokat. És a krónikások szerint már öt helyütt feltűnt a falon, amikor Dugovics Titusz – a későbbi korok oknyomozói szerint csak a legendákban élt – hős magával rántotta az első lófarkas törököt a mélybe. Ezzel adott példát társainak, akik a török győzelmi jeleket a törökökkel együtt mindenhol leűzték a várfalakról.

Magyar maradt a vár, de a nagy török sereg másnapra újabb rohamra készült.

Hunyadi felkészülve a másnapi nagy küzdelemre, friss embereket kért a keresztes táborból. Az ottani vezetők, elsősorban Kapisztrán János látnoki szavai hatására az azonnali támadás mellett döntöttek. A szervezetlen keresztes haderő rázúdult a török táborra.

Ezt látva Hunyadi a várbeli embereit, elsősorban a lovasságát a törökre vezette, amely így két tűz közé került.

Bár július 22-e reggelére a keresztények a törököket kiszorították a városból, a törökök korántsem veszíttették még el az ütközetet. Hiszen a törökök is jól láthatták azt, amiben szultánjuk bízott: a város teljesen széjjel van lőve, a város hosszú falait a védőknek már nincs elegendő harcosuk megvédeni. Tehát a védők erejük végén járnak. Ennek ellenére a szultáni díván – tanács – pasái azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed pihentette seregét, ugyanúgy, mint Hunyadi, és készült mind a két oldal a mindent eldöntő ütközetre!

Csakhogy a szervezetlen keresztesek csak azt látták – mert akarták látni – a július 21-22-i ütközetnapokból, hogy győztek, hiszen szemmel láthatóan kiverték a városból az ellenséges katonákat. Ha meg abban a reménytelennek látszó helyzetben győztek, akkor, Isten segedelmével, győzhetnek újból!

Hunyadi bár egyenesen megtiltotta a kereszteseknek a támadást, de azok közül néhányan, vagy Kapisztrán parancsára, vagy néhány tüzes beszéde hatására, vagy teljesen egyéni akcióból megkezdték a török tábor bosszantását. Nem szervezetten, hanem csupán hősies, vagy gyerekes csíntevő kis csoportokban megindultak a nagy oszmán had felé, hogy kiabáljanak feléjük, öklöt rázzanak, meg nyilazgassanak.

Az anatóliai beglerbég egy szpáhi-csapatot küldött a maréknyi keresztes ellen, akik nem futottak meg, hanem védekezni kezdtek, sőt maga Kapisztrán ragadta meg embermagas keresztjét és futott hittestvéreit megvédeni. Erre megindult az egész keresztes tábor…

(Bár néhányan később úgy mesélték, hogy Kapisztrán megpróbálta visszatartani a nekiiramodókat, de hát sokkal szebb így a legendás történet!)

A visszaemlékezések szerint ezt kiáltotta János barát az őt körülvevő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!” (Újszövetség, Pál levele a philippibeliekhez 1,6.)

Hunyadi, jó hadvezér módjára – bár nem így tervezte az ütközetet, amely tulajdonképpen spontán bontakozott ki – ellentámadásba kezdett, méghozzá minden maradék erejével. Ezzel mindent egy lapra tett fel, hiszen amúgy is láthatta, a török még túlerőben van, tehát ha a várban bent marad, akkor egy újabb ostromot az apróra zsugorodott hadereje nem áll ki. De így a hit erejétől is vezetett keresztények a szó szoros értelmében elsöpörték a muzulmán tömeget. A törökök fejvesztve kezdtek menekülni, annyira, hogy kis híján a szultánt is letaposták…

II. Mehmed és pasái, meg az ütközetbe az utolsó pillanatokban beavatkozó 4000 szpáhi csak jóval délebbre állította meg a fejvesztett futást, de akkora már el lett határozva az ostrom feladása.

II. Mehmed, aki kétszáz várost és tizenkét országot csatolt birodalmához, és ezzel kiérdemelte a hódító meg a nagy mellékneveket, íme, egy keresztény, akkor magyar vezetés alatt álló vár előtt meg kellett, hogy álljon. És ezzel a szultáni megtorpanással évtizedekre, megközelítően hetven évre megállt az addig rendületlenül előretörő muzulmánok terjeszkedése Európa belső területei felé.

A csatatéren hagyott temetetlen holtestek miatt pestisjárvány ütötte fel fejét, amelynek következménye nem csupán az lett, hogy félve a járványtól a törökök nem tértek vissza, hanem az is, hogy nagyon sok keresztény elhalálozott. Közöttük a két hős János: Hunyadi  meg Kapisztrán. Bár nincs a történelemben ha, de amennyiben ők ketten, a kiváló hadvezér meg a lánglelkű szónok élve maradnak, akkor az előretörésükben megrendült muzulmánokra sokkal nagyobb vereséget is lehetett volna mérni. Talán még a keresztények nagy álmát, a Balkán felszabadítását is elérni…

De az álmok helyett érjük be a tényekkel, amelyek legalább annyira lelkesítőek, mint az álmok!

A történelmi tények azt mutatják, hogy Hunyadi, Kapisztrán, Szilágyi és Kórógyi meg a több ezernyi magyar, déli szláv és egyéb keresztény vitéz és hős harca nem csupán egy ütközete, még ha jelentős ütközete is volt a muzulmán-keresztény háborúknak. Győzelem volt! Nem is csak egy győzelem, hanem jelentőségében jóval több, mint bármely győzelem. Hiszen ez a példamutatás, az összefogás és a hit győzelme volt!

Nem véletlen tehát az, hogy bár a Szentatya a keresztény hittestvérek harcáért való könyörgésért rendelte el a harangszót déli 12 órára, mégis szorosan összeforrt a déli harangszó a nándorfehérvári győzelemmel. Hiszen, amikor már nem kellett könyörögni a keresztény győzelemért Nándorfehérvárnál, akkor is megmaradt a haragozás délben.

Ezzel így összeforrott a déli harangozás és Nándorfehérvár. Örökre össze! Nem jogtalanul, hanem figyelmeztetőül: keresztények, fogjatok össze, higgyetek önmagatokban és a győzelemben, mert csakis így maradhattok meg! 

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap