A Nap és a Hold szerelmesei – Assisi Szent Ferenc hatása Dsida Jenő világképére

Lisztóczky László, cs, 06/07/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

Az l960-as évek első felében, amikor egyetemista voltam Debrecenben, Dsida Jenő nevét a magyar szakos tanárjelöltek többsége egyáltalán nem vagy csak igen felületesen ismerte. A tájékozottabbak is az akkori irodalompolitika szólamait szajkózták: kismesternek, az öncélú szépség és az absztrakt humánum költőjének bélyegezték, aki miniatürizálta, az izolált én feneketlen kútjába süllyesztette a világot. Azóta nagyot fordult a kerék: a „poeta angelicus” ma már legnépszerűbb költőink közé tartozik, köteteit szinte napok alatt elkapkodják a könyvesboltokban.

Mi a magyarázata folyton növekvő népszerűségének? Bizonyára az, hogy lírája olyan értékeket szólaltat meg párját ritkító formaművészettel, amelyek napjainkban egyre inkább elsekélyesednek. Érzelemgazdagsága pöröl napjaink érzelmi elsivárosodásával. Mámoros élet- és természetszeretete válasz korunk kiábrándultságára és dekadenciájára. Amikor a tömegkommunikációs eszközöket a nagy, látványos méretek, távolságok, teljesítmények nyűgözik, ő fölmutatja az apró, egyszerű, hétköznapi örömök, szépségek, a „csendes csodák” varázsát. A szakrális, spirituális értékek iránti fogékonysága a létezés kozmikus távlatait villantja föl az elidegenedés útvesztőiben tévelygő modern ember számára, aki ebben a végletekig racionalizált, a kellemességi és a hasznossági értékek kizárólagosságát, mindenhatóságát hirdető világban egyre árvább és nyugtalanabb. Amikor ­– Tamási Áron szavaival – a hegyeket egyenlővé akarják tenni a sík földdel, hogy magunknak zugot sehol ne találhassunk, amikor a kozmopolitizmus, az önfeladás lelki sivárságába, az elvontságok lakhatatlan pusztaságába próbálnak taszítani minket a disznófejű Nagyúr vigécei, zsoldosai és lakájai, az „angyali költő” Erdély és az anyaország iránti szeretete, hűsége is szálka sokak szemében.

Dsida Jenő a magyar költészet Assisi Szent Ference. Talán ez a mondat nyújtja a legkézenfekvőbb és a legszabatosabb magyarázatot a Dsida-titokra. Hívei is olyan látványosan szaporodnak, mint a nagy középkori szenté.

Édesanyja példáját követve, Sas Péter kutatásai szerint feltehetően még szülővárosában, Szatmárnémetiben belépett a ferencesek harmadik, világi rendjébe. Vallási kötelezettségeinek – családjával együtt – a szatmárnémeti, majd – Márton Áron tanúskodott róla – a kolozsvári ferences templomban tett eleget. 1929. március 4-én Abafáján kelt levelében arról tudósította szüleit, hogy az előző „két szép napot” Marosvásárhelyen töltötte, s a vasárnapi szentmisét ott is a barátok templomában hallgatta meg, mely „mintha csak a kolozsvári ferences rendi templom lenne miniatűrben”. Kocsis László Szent Ferenc miséje című verseskötetéről recenziót közölt a Pásztortűz 1928-as évfolyamában. Az erdélyi ferences rend tagjai között számos barátja volt, például P. Trefán Leonárd, aki 1927-től 1931-ig a kolozsvári ferences kolostor házfőnöki tisztét is betöltötte, s akinek a Táborhegyi fényben című művét a Pásztortűz 1931-es évfolyamában méltatta. Krenner Miklós, a Spectator álnéven híressé vált erdélyi újságíró visszaemlékezése szerint halotti inge alatt ferences skapuláréval temették el.

Minden egyébnél beszédesebben bizonyítja Assisi Szent Ferenc iránt érzett szeretetét, hogy Naphimnuszát – melyet vallomása szerint 1923-ban olvasott el először – 1934-ben magyarra ültette. A világirodalom talán legszebb, legmegindítóbb versének, mely megszemélyesíti, testvérének nevezi, szerelmes szavakkal becézi és magához öleli az egész mindenséget, ez az egyik legsikerültebb magyar fordítása, csupán Sík Sándoré és Szedő Dénesé vetekszik vele. Cantico di Frate Sole című vallomásában ezt olvashatjuk: „A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem, és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza… Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek közt sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából…”

Dsida Jenő is Assisi Szent Ferenc eksztatikus látásmódjával szemlélte a természetet, melynek szépségében és tökéletességében Isten képmását fedezte föl. Szenvedélyesen hitt az egyszerű, nemes és tiszta érzelmek boldogító erejében, a lét mítoszi fényt sugárzó méltóságában. Csoóri Sándor az öt érzék költőjének nevezte őt. Az életöröm képességét is Isten ajándékának, a Hozzá vezető út lépcsőfokának, a Vele való találkozás egyik formájának tekintette. Kereszténység és életöröm című előadásában így vallott: „Azt tanítja nekünk Szent Ferenc, hogy örvendjünk a színeknek, melyek a szemünkbe lobognak. Örvendezzünk az ízeknek, a hangoknak és az illatoknak. Örvendezzünk mindenkor minden tiszta örömnek, legyünk feltárt szívű, égő szemű, vidám, örök gyermekek, mert az igazi kereszténynek nincsen mitől félnie és rettegnie.”

Dsida egész pályája ezt a gondolatot illusztrálja. „Tedd a világot orvossággá / és add be az emberfiának!” – fogalmazta meg egyik legfontosabb üzenetét Tóparti könyörgés című versében. Kevés olyan örömtudó, napragyogású életművet ismerünk, amilyen az övé.

Első verseskötete, az 1928-ban megjelent Leselkedő magány Zarándokút című versének eredeti fogalmazványában szerepelt egy mondat, melyet a végleges változatból kihagyott: „És eszembe jut Assisi Szent Ferenc”. Láng Gusztáv szerint azért, hogy „a kölcsönzés gyanúját” elhárítsa.

1929-ben az Erdélyi Helikon hasábjain jelent meg Kóbor énekek című versciklusa, mely a Naphimnusz szerzőjének mámoros természetszeretetét és életörömét visszhangozza. Egyik részletében a ferences köszöntés szavai csendülnek föl, a Pax et Bonum, a Béke és Jóság. A maga teremtette, idillikus álomvilágban minden olyan utánozhatatlanul egyszerű és természetes:

 

A jóságról, békéről nemcsak

beszélni lehet, meg lehet őket

fogni, símogatni, a tengernek

nincs neve, semminek sincs

neve, mindennek könnyűség

a lelke, a lábam, a kezem

könnyű, egyszerű a szívem.

 

Az 1932-ben keletkezett Kóborló délután kedves kutyámmal egyik részletében, melyben „őszintén” megdicséri „az egész világot”, kivételes szakértelemmel taglalja és tények végeláthatatlan sorával illusztrálja az öt érzék, a színek, az illatok, a tapintás, az ízek és a hangok gyönyöreit, majd így összegzi tapasztalatait:

 

Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,

ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,

szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak

s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.

Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,

így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,

így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,

s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,

semmi se múlja felül…

 

Időközben bealkonyul, s valahonnan, a megfoghatatlan örökkévalóságból előlép Szent Ferenc, hogy parttalan, szelíd szeretetével ismét megzabolázza a rossz jelképévé avatott gubbiói farkast:

 

Francesco testvér most indul el esteli útra,

most megy a szörnyű farkas elé, – a te ősöd elébe,

Tinti barátom, – hogy szeliden parolázzon a torkos

bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.

Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő

barna kezével a bundás oldalakat simogatja.

 

Szent Ferenc víziószerű megjelenése békességet teremt az elsötétülő világban, az éjszaka nyugalmát immár semmi sem zavarhatja meg:

 

Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,

nézd csak, a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is…

 

Sas Péter mutatott rá, hogy az 1933-ban írt Sainte Thérèse de Lisieux című versét a kolozsvári ferences templom Szent Teréz oltára ihlette, mely az ifjú apácát rendi öltözetben, rózsák között ábrázolja. A rózsahintő szent iránti rajongását bizonyára táplálta, hogy a kolozsvári Szent Bonaventura nyomda négy kiadásban is megjelentette P. Trefán Leonárd munkáját, a Liziői Kis Szent Teréz Imakönyvét.

Szent Ferenc a Naphimnuszban a testi halált is testvérének nevezte. Élete végén, amikor egy orvos megvizsgálta őt, s közölte vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, így kiáltott föl: „Isten hozott, halál testvér!” Dsida e téren is a szent tanítványa és követője. Súlyos szívbetegségben szenvedett, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Az elmúlás fenyegető közelsége mitikus méretűvé fokozta életszeretetét, észrevette és fölragyogtatta a hétköznapok legparányibb és legtünékenyebb, mások által észre sem vett szépségeit is. A rövidre szabott lét gyötrelmét, a mennyiségi veszteséget a minőséggel, az élmények intenzitásával és gazdagságával próbálta ellensúlyozni. A világ felé szélesre tárt karjaiban egyesült s hatványozódott az első és az utolsó ölelés gesztusa.

Költészetének egyik legfeltűnőbb sajátossága a halál megszelídítése, a halál-eufemizmusok kimeríthetetlen gazdagsága és sokszínűsége. Nemes Nagy Ágnes mutatott rá, hogy milyen párját ritkító tudatossággal és következetességgel foglalta harmóniába szépségeszményét és haláltudatát. Széppé varázsolta a szörnyűt, hogy könnyebben tudjon szembenézni vele. Megkötötte a maga különbékéjét az elmúlással, melynek csíráit törékeny testében hordozta. Lényét áthatotta a lélek halhatatlanságában, az isteni igazságszolgáltatás irgalmában hívő keresztény sírig tartó reménysége, békéje és derűje. A halált többnyire ideális díszletek közé helyezi, az erdélyi hegyek misztikus világa és a szerelmi mámor szolgál fedezékéül. Szökevények a fák közt című „révedező utópiá”-jában az elképzelhető legszebb halálnemet álmodja meg magának. A szerelmi együttlét legintimebb pillanataiban, az álomszép környezetben a mennyország követei is jelen vannak:

Pislogó, piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk

dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt

simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak

közt, angyalok közt

készülünk a kedves halálra.

 

Így dudolok az uccán… című versében is az erdő idillikus, nyugtató és feledtető birodalmába menekül a modern civilizáció, a nagyvárosi élet sivár és nyomasztó közegéből. Ott még a halál is tapintatos és gyöngéd hozzá, a természet szépsége és varázsa, örökös körforgása, folytonos újjászületése enyhíti a gyászt is:

 

Nem bújt el senki jobban,

nem hal meg senki szebben.

Úgy hull rám az örök csend,

úgy száll, keringve lebben,

ahogyan – míg a lombot

lágy szél fuvalma rázza, –

kis ájult gyík fölé

hull a levelek száza.

 

Szívemből kék virágot

sarjasztok kedvesen:

hadd bukkanjon reá

sétáló kedvesem,

ki két napig pirosra

dörzsölte szép szemét,

mivelhogy béke lettem,

boldog por és szemét.

 

Dsida Jenő Mária-kultuszában is tetten érhető Szent Ferenc hatása. A Mária-tiszteletnek a ferences rend történetében igen gazdag hagyományai vannak. Dsida is versek sorában köszöntötte a Szűzanyát. Közülük a legszebb az Arany és kék szavakkal. Intonációja egy kódexmásoló, miniatúrafestő idős középkori barát alakját kelti életre, aki maradék földi életét Mária felmagasztalására áldozza: az előtte tornyosuló könyvhalom nagybetűibe „Madonnát fest örökké / arannyal s égi kékkel”. A legfőbb franciskánus értékeket testesíti meg: az egyszerűséget, a szegénységet és az alázatos szívű engedelmességet. „A földi vágy sarát” már rég lemosdotta magáról, tekintetét nem a földre, hanem az égre szegezi. A vers további részében a költő azt a csillapíthatatlan vágyát fogalmazza meg, hogy ő is mindhalálig a régi mester áhítatával és alázatával, „arany és kék szavakkal” akarja dicsőíteni és megörökíteni égi Szerelmét. A vers befejezése az egyik legszebbel, legemlékezetesebbel gyarapítja a halál-eufemizmusok számát: Dsida – és persze minden keresztény – számára a halál a „béke isteni öle”, ahová a föld megfáradt vándora lehajthatja a fejét.

Dsida Jenő egyik utolsó, befejezetlenül maradt verse a Tíz parancsolat. A tizedikben még egyszer összefoglalja Szent Ferenc által inspirált életeszményét:

 

Felebarátod ökre, háza

után kivánságod ne légyen:

ilyen szegénységekre vágyni

nagy szegénység és csúnya szégyen.

Orrodba édes illatot gyüjts,

szivedbe békét és mosolygást,

szemedbe fényt, hogy az utolsó

napon is tudj örülni folyvást

s eképpen szólj csak és ne mondj mást:

köszönöm, hogy tápláltatok,

hús, alma, búza, lencse, borsó!

Amint jó volt hozzám a bölcső,

tudom, hogy jó lesz a koporsó.

Ki most lefekszik, nem kivánta,

hogy földje legyen, háza, ökre,

de amit látott, gyönyörű volt

és véle marad mindörökre.

És övé marad mindörökre.

 

Szabatosan és félreérthetetlenül veszi számba ez a gyönyörű, szívsimogató hattyúdal a legfőbb franciskánus értékeket: a szegénységet, az egyszerűséget, az alázatot, a mámoros életszeretetet és a keresztény ember szelíd búcsúját a földi léttől, végső megnyugvását a „béke isteni ölé”-ben.

 

(Elhangzott 2013. május 4-én a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában a Dsida Jenő halálának 75. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián)

 

 

 

Forrás: Polísz, 2014., 154. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap