Ne mondd meg!

Jókai Anna, cs, 08/09/2018 - 00:04

 

 

 

 

Mindig, mindenki kételkedett abban, hogy vér szerinti testvérek. Pedig mindössze három évvel volt Ida idősebb. Zsuzsannát sohasem becézték – Idát gyerekkora óta Idukának szólongatták; még most is, hogy betöltötte a hatvannyolcat. Legfeljebb hozzátették: mama vagy néni. Zsuzsanna pusztán Zsuzsanna maradt az unokáinak is, s ebben nem rejlett semmi tiszteletlenség, csupán egy tény pontos jelölése. A külön minősítés magától értetődően vált feleslegessé. Senki sem hitte, hogy nővérek, pedig még hasonlítottak is egymásra; hízásra hajlamos termet, sötét haj, barna szem; csak Iduka mama alacsony, Zsuzsanna az átlagnál magasabb. Iduka folyton koplalt, mégsem fogyott – Zsuzsanna nem figyelt a testsúlyára, mégsem látszott kövérnek. Az arcuk mindkettőjüknek szárnyasállat-jellegű volt: csak Idukáé izgatott karvalyjelleget öltött, Zsuzsannáé pedig hosszú nyakú, rebbenően érzékeny nádi madárra emlékeztetett. Szép, nagy szemüket ifjúságukban sokan dicsérték: az évek során Iduka szeme kidülledt: sárga mezőben állandó robbanásra kész, agresszív barna pontok összességét villogtatta. Zsuzsanna szemgolyója térhatású lett, elmélyült és furcsa fényességben fürdött, mintha szüntelenül nafazolinnal töltené fel belülrőla szervezete. Sohasem ültek egy kanapéra – a lényük kisugárzási határa érintkezésüket megszabta.

Iduka Pesten élt. Tulajdonképpen képzettebb volt a húgánál: több nyelven beszélt, és diplomát szerzett a harmincas évek elején. Zsuzsanna elvégezte a líceumot, nyelvérzéke sohasem fejlődött ki, s csak jóval később, balul sikerült házassága után tett szert némi, a megélhetéséhez szükséges közgazdasági ismeretekre. Vidékre költözött, és az olvasás vált szenvedélyévé, de – Iduka szavaival – ebből ugyan sose profitált, mert olvasmányai megválasztásában semmiféle praktikus szempont nem vezette.

– Én is olvasgatok – mondta Iduka, szűk családi körben –, de angolul, franciául… krimit, eredetiben, amin könnyű a nyelvtant gyakorolni!

– Láttam a könyvszekrényét – mondta Zsuzsanna, szintén szűk családi körben –, olyan szomorú lettem. Rosszabb, mint az üres polc.

Mindketten együtt laktak „leszármazottaikkal”. Iduka mama fiúgyermekével, menyével és három unokájával a Belváros kellős közepén, százhúsz négyzetméteres bérlakásban – Zsuzsanna a lányával, vejével és a két kicsivel a dunántúli városkában, saját építésű házukban. Iduka mamának volt még egy lánya: a negyvenes évei felé járó segédszínésznő, aki az ország különböző színészszállóin hányódott-vetődött, ahogy éppen évenkénti szerződései követelték. Nárcisznak hívták, és még mindig remélt. Iduka mama nem szeretett róla sokat beszélni. Zsuzsanna szült még egy fiút is annak idején: Ernő ismert sakkmester, nemzetközi versenyek komoly helyezettje. Legény maradt, a sakk minden alkotó energiáját kiszívta: úgy járt haza Zsuzsannához, mintha szomjhalál elől forráshoz menekedne.

A férjek elvesztek. Zsuzsanna otthagyta a magáét (ez volt élete egyetlen, más húsábavágó cselekedete), amikor úgy érezte: az igazi társ nem ilyen. Az már józan eszére vallott, hogy aztán az „igazi társat” soha többé nem kereste. Iduka mama ötvenéves korában megözvegyült, s azóta is egyfolytában újabb házasságot tervez; kikötése mindössze annyi, a partner ne legyen idős, ne legyen beteg, ne legyen hozzátartozója, keressen kettőjükre, mert öregnek, nyavalyásnak, szegénynek ott van ő, ezt fölösleges kettővel megszorozni. Egyébként halott férjét ugyanazzal a mondattal szidta, amivel dicsérte („áldott Bélám milyen piszok tudott lenni”), Zsuzsanna egyhangú szövege, amikor saját rég múlt férjéről beszélt, épp ezért az őrületig fölingerelte. „Rendes ember volt, a maga módján” – Zsuzsanna csak ezt hajtogatta. A közlés után egy cseppet habozott, résnyire nyitva maradt a szája, mintha a további hallgatásért újra és újra megküzdene.

– Mi az, hogy rendes ember? Mi az, hogy a maga módján? – toporzékolt Iduka mama az e célra kiválóan alkalmas Scholl-gyógypapucsban. – Hát belőled minden temperamentum kiveszett? Hát veled már beszélgetni se lehet jóízűen?

S lám, mégis, ezt a sótlan-unalmas Zsuzsannát imádja az egész pereputtya: még a saját veje sem, a háta mögött sem, mond rosszat róla! Iduka meg egyre kétségbeesettebben tapasztalta, milyen szembeötlően, már-már a kötelező színlelés nélkül kerüli őt a tulajdon fia is, nemcsak a menye meg a három neveletlen gyerek…. Ezen a nyáron aztán végképp kibújt a szög a zsákból. Ausztriába megy a család, a tizenkét éves Paulinkát is viszik, csak őt kérték meg, maradjon itthon szépen, békességben….

– Nem tehetek róla, mama – mondta a fia –, de maga néha rémes. Csak belép a szobába, és mintha ekcémát terjesztene, viszket mindannyiunk háta…. tanuljon már egy kis nyugtot, végre…. ott a húga, Zsuzsannna…. vele miért lehet élni?

Zsuzsanna megkapta Iduka kapkodó-keserves levelét, melyben a lényeges és lényegtelen szinte szétválaszthatatlanul egybegabalyodott.

„Én azt föl sem foghatom – írta Iduka –, miért nincs emberem ablakpucolásra. Számtalanszor kértelek, informálj, te hogy csinálod, de mintha nem volnál testvérem, ezek pedig szörnyűek, most elmennek külföldre, képzeld, engemkipihenni!!! S ugyanakkor képtelen vagyok az abszorpciós hűtőgépbe kompresszort szerezni, de a részvét kihalt, szerintem ez rossz jel, mert gyakran hányingerem van, és időváltáskor a lábam ujjától a hajam száláig mintha fejszével kettéhasítanának. Írd meg: ez a gerinc? A párizsi hernyóselymet, tudod, amit még tíz éve hoztam, végre szabóhoz adtam. Szerinted megy-e még a sűrűn rakott pliszé az idén? Hát itt hagynak, erre jutottam, dögöljek meg itt a pesti melegben, neked bezzeg könnyű abban az árnyas-lombos hűsben, és azt sem tudom, a szemölcsképződés természetes-e….”

Zsuzsanna kétszer elolvasta a négy oldalt, aztán határozott. Meghívta a nővérét két hétre, s vele a családot néhány napra; átutazóban ők is telepedjenek meg náluk.

– Jól meggondoltad, csillagvirág? – kérdezte a veje. – Te vesződsz vele, a te szobádban alszik…. bírod még ezt a terhet?

– Lacikám, a mi Zsuzsannánk mindent bír…. ő egy drága, sivatagi teve. – A lánya megpuszilgatta. – Két liter vízzel napokig menetel. És majd segítünk mi is.

Ők inkább mulatságosnak találták Idukát, s közben percenként fellélegzettek, micsoda szerencse, hogy Zsuzsanna olyan más, hogy Zsuzsanna az öregek közt kivétel: egyszerűen isteni. Nem nyög, nem kötekedik, nem kotyog bele az életükbe – tud nevetni, állandóan tevékeny, és soha nincs mártírarca. Az unokái úgy szerették, hogy tisztelték is. Nem cibálták a haját, s ráigazították a kockás takarót, ha elszundított.

– Az a nagyszerű – mondogatta a veje társaságokban –, hogy a jelenléte magától értetődő…. mint egy borogatás, enyhítő és mégis személytelen….

Ez a derék fiú valamikor költőnek készült, számviteli osztályvezető lett végül, de régi ambícióit titokban tovább ápolta: Zsuzsanna volt leghűbb olvasója és szakmai szövetségese.

A hírre – hogy együtt lesz néhány napig az egész rokonság – még Nárcisz művésznő és Ernő sakkbajnok is hazaérkezett. A gyerekeknek sátrat vertek, Zsuzsanna garantálta, hogy a sátor nem szakad le, és nem lesz beteg egyik kölyök se. A bevásárlást felváltva kiosztotta a férfiakra, az asszonyok főztek, a gyerekek elmosták az edényt. Senki sem vonakodott.

– Takarítani pedig csak akkor takarítunk – mondta Zsuzsanna derűsen –, ha elvonult a csapat…

– És te ezt bírod? – kérdezte Iduka mama, s lázasan cipelte a holmikat ide-oda, a rendteremtés látszatával, valójában a nyüzsgést fölfokozva. – Tiszta diliház… morzsa az ágy alatt.

– Lesz ott még több is – legyintett Zsuzsanna –, ne vedd észre…

– Ne vegyem észre?! Akkor mire figyeljek? Mire koncentráljak?

– Például arra, ahogy a kenyeret eszik. Az egyik falja, a másik csak majszolja… az egyik verekszik a héjjal, a másik gyurmát csinál belőle…

– Aha – kiáltotta Iduka mama –, ebből van tehát a morzsa!

A fia kacsintott Zsuzsannára. „Tetszik látni, ilyen…” De Zsuzsanna civakodás helyett kitessékelte már kora reggel a tópartra a népet.

– Választhattok – mondta lágyan –, aki jön, az halacskázhat velem a vízben. Aki marad, tölti, ahogy akarja, az időt…

Még Nárcisznak is kedve támadt egy kicsit pancsolni, ha Zsuzsanna is… Képéről a sminket óvatosan lemosta.

– Szeretném tudni – dohogott Iduka útközben, s a sarkával szándékosan a mögöttük lépdelőkre verte a port –, szeretném tudni, miért olyan nagy kegy… együtt úszkálni Zsuzsannával! Bezzeg én akármit proponálhatok, csak fanyalognak. Pukkadjon meg a világ!

Sértődötten félrevonult a mólóra. A törülközőjére véletlenül rátapodó ifjoncokat gyilkos pillantásokkal méregette.

– Túl erős a sugárzás – kiáltott a lubickoló társaságnak. – Ez a napfény valahogy nem az a normális….

Aztán képződött néhány gomolyfelhő, szűrt lett a fény.

– Na tessék… most meg semmi. Mi ebben az élvezet?

Zsuzsanna kidugta a fejét a vízből. Rövidre nyírt haja koponyájára simult. Fölkönyökölt a deszkára.

– Gyere, ússzunk egyet… Nem hideg.

Iduka belógatta a lábát egy gyengécske hullámba.

– Éppen ez kell az ízületnek!

– Nem árt, hidd el. Különben is: a mozgás az egyetlen, ami segít.

– Hogyne. Közben, mintha kerékbe törnének.

– De utána könnyebb.

– Mondd – Iduka mama kavarta a vizet –, kitől örökölted ezt a birkatermészetedet? Meg tudsz vele őrjíteni…

Strandtáskájából előhúzkodta a díszes gumisapkát. Halványzöld műhaj, piros és sárga szivacsrózsákkal. Kétszer akkora lett a feje – s alatta minden ránc, minden türemlés kétszer szánalmasabb.

Ezt hol szerezted?! – kérdezte Zsuzsanna.

– Nem itt, az biztos. Tudod, hogy csak a jobb holmikra van belső igényem…

Óvatosan eltopogott a lépcsőig, aztán fokozatosan, szorgalmas loccsantások közepette ereszkedett a vízbe.

– Kierőszakoljátok, hogy megfázzon az ember… – mondta szemrehányóan, és úszni kezdett. Sokkal gyorsabban úszott, mint Zsuzsanna.

Zsuzsanna követte a szivacsvirágos sapkát. Minél öregebb a nő, annál feltűnőbb a sapka. De hangosan csak ennyit szólt a nővére után:

– Aztán ne csodálkozz, ha a méhek megrohamozzák a fejedet…

– Éppen a méhek hiányoznak! – Iduka mama visszamászott a mólóra, Zsuzsanna tartotta alá a hátát. – Kerülj a lépcsőig, ha neked ez nehéz…

Zsuzsanna megtette. Aztán sietség nélkül telepedett Iduka mellé. A kezét egy percig fürdőruhája bal mellrészére fektette.

– Szoros a pánt? – kérdezte felcsillanó szemmel Iduka.

– A szokott érgörcs csupán – mondta Zsuzsanna, és próbált mosolyogni.

– Fáj?

– Ijesztően.

– Akkor miért vigyorogsz közben?

– Mert idenéznek. Nem akarom, hogy észrevegyék.

– Mondd – Iduka mama gondosan kifújta a sapkarózsákból a vízcseppeket –, melyikünk a bolond? Én vagy te?

Zsuzsanna nem felelt. Szabályosakat sóhajtott, közben a mosoly egy percre sem csúszott le az arcáról. A nap újra kiragyogott; a család odaúszott lecsüngő lábához. Versenyeztek: ki érinti elsőnek Zsuzsannát? Persze hogy az egyik fiúgyerek győzött. Átkulcsolta Zsuzsanna bokáját, fölnézett az arcába, robbant belőle a diadal és az öröm.

– Zsuzsanna, jó, mi? Ugye, milyen jó?

Zsuzsanna bólintott. Mintha pecsét lett volna a bólintása, az érvényesség hiteles jele: az általános életmámor fölpezsgett. Nagy Nivea-labdák szálldostak a víz fölött, Ernő és Nárcisz homokpogácsát gyúrtak a parton, és egymáshoz vagdosták féktelen jókedvükben. Iduka népe a Zsuzsannáéval fölszabadultan összekeveredett; idegenek csatlakoztak mókájukhoz, s Zsuzsannának ebben mindössze az a szerep jutott, hogy amikor helyeslésért oda-odapillantanak: gyönyörűségtől olvadó kacagással biztassa őket, igyekezetüket nyugtázza.

– Vagy ezek az őrültek? – kérdezte Iduka mama egyre nyugtalanabbul. A szúnyogcsípést véresre vakarta.

– Az éjszakák a legnehezebbek – mondta csöndesen Zsuzsanna, s fehér kendőjét lobogtatta, viszonzásául egy távoli integetésnek. – Amikor nincs miért, nincs kinek játszani… Csak arra kell vigyázni, föl ne zavarjam őket. A legnagyobb fájdalmak mindig éjszaka jönnek. Kopás a csípőcsontban. Erre már csak a morfium használna.

– Miket beszélsz? – Iduka fölugrott, saját csípőjét megtapogatta. – Te, a makkegészség iskolapéldája? A bűbájos öreg hölgy, a tökély maga?

– És a véget is látom – mondta Zsuzsanna. Visszadobta a labdát az unokának. – De az a baj, még nem egészen tisztán. Még van a halálban valami homályos.

– Halál! Micsoda morbid téma. Halál…

– Nem kívánok enni. Nem érzem az édeset, sem a sósat. Lenyelem, kész. – Hangosan ezt kiáltotta: – Gyerekek, aki elsőnek ér a bójához, annak a neve kerül az esti tortára…

Iduka újra letottyant. Izzadt. Kénsárgába váltott a szeme.

– Minek ez a cirkusz? – sziszegte. – Ha csak színlelsz, mi értelme? Nem röstelled magad? Megfeszülni ennek a bandának, csak azért, hogy egy-két jó szót odavessenek? Hogy te légy a legenda, én meg a rühes?

Zsuzsanna megsimította a vállát.

– Iduka – szólította –, Iduka testvérke, nyugodj meg. A tények ugyanazok. Csak ahogy átéljük, ott a különbség. Olyan szívesen segítenék rajtad…

– Magadon segíts – Iduka mama összeverdeste a strandcipő sarkát; kissé zavarta a hancúrozókat ez a monoton, konok kopogás. – Ilyen szemfényvesztést…! Vágd a képükbe legalább, vágd a képükbe, de ha te nem, én előbb-utóbb megteszem: micsoda szemét dolog a vénség, micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi… Pedig, és ez a döntő adum, tartogatom a markomban: ilyenek lesztek mind, mind, mind… – mintha ítéletet hajtana végre, szaggatott, vízszintes mozdulatokkal, hisztérikusan lefejezte a víz fölött gyanútlanul imbolygó fejeket. – Nincs pardon, nincs kivétel…

Zsuzsanna gyengéden lefogta a kezét.

– Csiiiiss…

A veje csókot dobott a habokból.

– Csillagvirág, nem szállsz közénk? Te tudsz a halacskában a legügyesebben tartani…

– Mind itt végzitek – mondta Iduka mama egy kissé halkabban, s deformálódott térdét kihívóan a deszkára fektette.

Most az ő unokája, Paulinka evickélt oda; bizony, ez is Zsuzsan185nához. A szája lila volt, a foga összekoccant: a jóból is megárt a sok. De ő még nem vette észre.

– Zsuzsanna – kiáltott boldogan –, hát ez az egész… nem csodálatos?

Zsuzsanna nézte-nézte. Őt és mögötte a többit. Nézte a legkisebb fiúcskát a gumicápa hátán, majdnem csecsemő még, Ernő, szegény Ernő már őszülő szakállába kapaszkodik.

Kortalan szeme tiltón Idukára tapadt. A részvét csaknem parancsolt.

– Ne mondd meg nekik!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap