Négyszáz éves a Crusca Akadémia szótára (Tűnődések egy szótár születésnapján)

Tusnády László, sze, 11/28/2012 - 00:04

      

 

 

 

     Dante nagysága épp a nyitottságában van, a szabad akarat rendkívüli tiszteletében. Épp ebből következett, hogy a reneszánsz nagy alkotói úgy művelték a csodát, ahogyan lelkük szárnyalása sugallta. Mindez izgalomba hozta a nyelvészeket, hiszen úgy vélték, hogy a sokféleségben egyre inkább elveszett a rend. A nyelv változó rendszer, de egy adott időben kell a biztos tudata annak, hogy mi a helyes, és mi az, amit nem szabad használni. Ennek a rendteremtésnek a nagy igényét fejezi ki ez a szótár.

      Szép ez a kerek szám, de fontos-e nekünk erre emlékezni? Van-e bármiféle üzenete számunkra? Rövid írásomban a tanulságokat akarom összegezni. Nem valamilyen szótártörténeti, szakmai összegezést akarok, bár az is nagyon tanulságos, még akkor is, ha Jakobson szerint a középkori nyelvészeti felismerések oly értékesek, hogy igazán újat csak a huszadik századi modern nyelvészet tudott hozni.

       Nem véletlen, hogy a híres nyelvész ezt így látta, és a felvilágosodás középkor-ellenessége nem vakította el józan ítélőképességét. Ő túllátott az emberi gondolkodást olykor-olykor helytelenül „kezelő”, befolyásoló elméleteken. Korából kiemelkedő tudása, látása szerint örök törvényeket felismerő tudós volt. Épp az ő szelleméhez akarok hű lenni akkor, ha egy szép és óriási értékeket felmutató nyelvnek a jelentős eseményéről számolok be.

           A Római Birodalom bukása után megszűnt a hajdani egység. Már korábban Nagy Konstantin császár a kereszténységet tette államvallássá, ám a pogány hagyományok bizonyos elemei napjainkig megmaradtak – még Itáliában is. Felfogás kérdése, hogy ezt miképpen értékeljük. Erre a jelenségre két szélsőséges magyarázatot lehet adni. A természeti vallások annyira közel állnak az emberekhez, különösen a tanulatlanokhoz, hogy a kinyilatkoztatás vallásainak az elvont látását, szemléletét sokan nehezen követik. Ám az is nyilvánvaló, hogy ha igaz lenne az a téveszme, amely szerint Szent István tűzzel-vassal irtotta az ősi hagyományunkat, akkor az valóban nem maradt volna meg, ám az is valószínű, hogy eredeti gyökereink nélkül mi sem vészeltük volna át vérzivataros századainkat. Mi több Európa sem. Róna-Tas András egy nagyon jelentős előadásában fejtette ki azt, hogy a hódító arabok a Kazár Birodalom esetleges elfoglalásával azt akarták elérni, hogy a különben is ingatag, egymással civakodó európai államokat harapófogóba kényszerítsék, és a déli területek elfoglalása után feltartóztatatlanul nyomulhattak volna előre. Ezt a tervüket a magyarok akadályozták meg.

            Mindez a honfoglalás előtt történt, és akkor is a mi jelenlétünk – minden krónikás panasz ellenére – Európa előnyére vált, mert épp Niccoló Machiavelli fejtette ki, hogy a népvándorlás következtében felbillent európai egyensúlyt, a magyarok és a lengyelek jelenléte billentette helyre. Ez a két nép zárta el útját a további vándorlók áradatainak.

            Ez a vázlatos áttekintés könnyen elválaszt minket az említett szótártól, de már javában közeledünk hozzá, hiszem Machiavelli a mohácsi vész után egy évvel halt meg. Elméleti szinten ő dolgozta ki azt, hogy az ember maga irányíthatja a történelmet, de épp a tizenhatodik századi események bizonyították, hogy milyen tragédiasorozat követi azt, ha az ember azt hiszi, hogy erre valóban képes.

            Az elődök számára, a hajdani szerencsésen megvalósult emberi lét alapja Szent Ágoston tanítása volt: az igazi, a boldog állam Isten jelenlétére épül. Erre alapult Szent István Magyarországa is. Mivel én nyelvi kérdéssel akarok foglalkozni, joggal kérdezheti bárki, hogy miért kellett fellépni a pogány hagyományok ellen, jóllehet az imént épp ennek a fellépésnek a visszafogottságáról beszéltem, de azt egy szóval sem állítottam, hogy a mi itteni beilleszkedésünkhöz nem volt szükség erőre, mi több, erőszakra. Én csupán a mértéket akarom hangsúlyozni. Ha bármilyen fanatizmus jellemezte volna Árpád-házi uralkodóinkat, akkor a családi meghasonlásokat nem tudta volna fékezni vagy teljesen feloldani egy-egy szent életű királylány vagy asszony. Kun László sem dőzsölhetett volna annyit a pogány kunok között. A királyi udvar latin írásbelisége mellett oly mértékben virágzott a magyar nyelv, hogy a magyar király jövendőbelije eleve feladatának tekintette, hogy megtanuljon magyarul. Az első olasz nyelvemléket és a magyart csupán kilencvenöt év választja el egymástól. Ennek többféle oka van, ha viszont ezt is kifejteném, akkor sohasem jutnék el eredeti témámhoz.

            Az Ómagyar Mária-siralom, a Halotti beszéd jelesül igazolja nyelvünk hallatlan életerejét, és azt a hitet, amely népünkben élt. Nyelvünk tehát úgy repesett fel – írott formába öltözve is, hogy az örök, a természetfölötti hirdetője lett: az életé, a jövőé. Európában ez rendült meg többféleképpen a tizenhatodik században. Mivel a nyelv a lélek tükre, ezt a meghasonlást érzékelték a tudósok. Ez a nemes szándék a fontos, mert mindaz, ami a jövőért történik, az életért van, tehát emberi számítás szerint időtlen, ám minden tevékenységünknek korlátja a szűk lét-keretünk. Ebből viszont nem tudjuk kizárni a tévedést, szomorú és törvényszerű esendőségünket. Ez jellemzi a Crusca Akadémia tevékenységét is.

            Különös ennek az intézménynek a neve. Hiszen a „crusca” jelentése „korpa”. Ez logikus, hiszen az akadémia képviselői a nyelvből akarták eltávolítani a helytelen alakokat. Tehát szándékuk alapja a tisztaság volt. Különös, hogy mozgalmuk után jó háromszáz évvel éppen Saussure lépett fel az ilyen törekvések ellen, mondván, hogy a nyelv idővel kiszűri a hibridjelenségeket, természetes, öntisztulási folyamata van. Ő egy évszázaddal ezelőtt még nem tudhatta, hogy a médiának milyen káros hatása lehet ezen a téren, tehát nyelvvédő mozgalmak megszállott ellenfeleit semmi se védi, ha úgy tesznek, mintha erről nem tudnának. Ám az én levezetésemnek is van sebezhető pontja, honnan volt az említett akadémia tagjainak az a „mérges igyekezete”, amely alapján egy olyan távoli korban is féltették az olasz nyelv tisztaságát, hiszen a korabeli közlést, nyelvi érintkezést végképp nem lehet a maival összekeverni.

            De Sanctis szerint a Crusca Akadémia nyelvi, irodalmi szinten képviselte ugyanazt, amit a tridenti zsinat egyházi téren. A nagy olasz irodalmár rá jellemző vehemenciával ecseteli, hogy mindez nyelvi „inkvizíció” volt. Ám az a jó, ha józanodik lassacskán az ember elméje, és rájön arra, amit Jézus oly világosan magyarázott az emmauszi úton a két tanítványnak. Azok belátták, hogy ezeknek a dolgoknak így kellett történniük. Ő sem mondja azt, hogy az ő kínszenvedése jó volt. Azt sem állítja, hogy örömét leli abban, hogy az ember ilyen. Ő csak azt mondja, hogy az ember valóban ilyen. Esetünkben tassói logikát kell alkalmazni: a legnagyobb keresztény hősköltemény írója belátta, hogy a hazájukat védő mohamedánoknak igazuk volt, de a náluk korábban ott élő keresztények sanyargatását sem tartotta természetesnek.

            Az új hit a régit nem pusztíthatja el. Az akkor múlik el, ha életképtelenné válik. Ez igaz a nyelvre is, mert míg az képes megőrizni azt az erőt, amelyet a hajdani beszélői, alkalmazói beléleheltek, akkor csak külső, gyilkos erőszak pusztíthatja el, de ha a nyelv (a hozzá kötődő nép) képtelen eredeti küldetését teljesíteni, akkor nincs az a hatalom, amely megőrizhetné. A Crusca Akadémia tudósai ezt ismerték fel, és ebben van a legnagyobb érdemük, amely nem csekély, ha arra gondolunk, hogy hány és hány nyelvnek az értelmező szótára mennyivel, mily nagy idővel később született meg. Ők nem ilyen versenyfeladaton törték a fejüket, nem is azon, hogy négyszáz évvel később hat vagy hét újabb „javított” kiadásra lesz-e szükség. Az olasz nyelvben lévő örök isteni üzenetet, az olasz léleknek a tisztaságát akarták átmenteni a jövőbe, és ez a szándék oly nagy, oly nemes, hogy ezután már nyugodtan zúdulhat a képviselőire minden vád, mert az aranyat a rozsda úgysem marhatja, nem eheti meg. Ilyen megközelítésben az áldozatokat is új fény lengheti be, az ő tisztaságukat sem marhatja a rozsda, mert a nagy és szép ellentétes erők harcából igazi érték született.

            Kicsit rejtélyesek ezek az utolsó mondatok. Részletesebben és világosabban kell a tényeket feltárni. A reneszánsz ember azt élte meg, hogy nincs lehetetlen, és ebben a boldog révületében egyszer csak azt kellett tapasztalnia, hogy nem csak a történelmet nem tudja irányítani, hanem a saját sorsának a fonala is kiesett a kezéből. Komoly, igazán átélt, megbízható hit nélkül semmire sem megy. A kor túl racionális kutatói ebben a nagy visszatérésben „formalizmust” látnak, és nem tragédiát, nem a hit igazi drámáját. Nem veszik észre, hogy ez a meghasonlás, kis híján már akkor Európa vesztével járhatott volna: civilizációnk pusztulásával. A szándék volt a nagy, a lendület, de a lélek és a test is erőtlen volt. A tridenti zsinatnak ez a fő ellentmondása, és ugyanez jellemzi a Crusca Akadémia tevékenységét is.

            Történelmi és hitbéli párhuzamokat csak egy-egy villanásra idézhetek fel. bár remélem, hogy így is közelebb juthatunk a lényeghez. Épp ezért csak felületesen említhetem meg, hogy olasz nyelvterületen a vallási érdeklődés anyanyelvi szinten oly nagymértékű volt, hogy a Korán már 1543-1547-ben megjelent olaszul. Tehát nem a vallási szövegek elérhetősége – anyanyelven okozta a fő gondot, hanem az, hogy a nyelv képes lehet-e egyáltalában isteni dolgokat visszaadni a jövőben, az emberi teljességet. Első látásra ez túl furcsán hangozhat, hiszen az ókori görög és latin művelődés után igazán és az ókori nagysághoz méltóképpen olasz nyelven csendült fel a költészet Európában. Az előzményekről nem beszélve elég Dantéra hivatkoznom. Számtalan olasz nyelvjárást megvizsgált. Az általa ismert nyelvek lehetőségeit mérlegelte, és így alakította ki annak a poémának a nyelvét, melynek a megírásában az ég és a föld lett az ő munkatársa. Bizonyos nyelvi formák esendőségét jócskán elítélte. Persze, a nyelvi és egyéb szabadosság megszállottai tőlem is megkérdezhetik, hogy a középkori katedrálisok világát akarom-e visszahozni. Don Quijoteként akarom- e mindennapjaimat tengetni. Ezeknek a kötözködő, gyökértagadóknak csak azt akarom válaszolni, hogy az igaz utat keresem, és várom minden jóakaratú embertől ezt az igényt, mert különben ellep a világ áradata, ugyanis az most erősebb, és Európa számára szinte veszélyesebb, mint valaha. Nem a ránk szegeződő fegyverek miatt, hanem saját magunk elvesztése miatt.   

            Mi köze mindennek a nyelvhez? Sok. A négyszáz évvel ezelőtt megjelent szótár fő érdeme az, hogy hitet adott, alapot arra, hogy van nyelvi tökéletesség. Az olasz lélek, kellő tehetség birtokában testet ölthet ebben a nyelvben. Miért? Mitől lett ez oly bizonytalan? Épp a reneszánsz nagy áldásától! A „nincs lehetetlen” boldog megélése kilökte az emberi tudatból a viszonylagosság érzetét, annak a tudatát, hogy nem minden tőlünk függ. Van, létezik nálunk nagyobb erő is. Az iszlám hívei ezt a hitet – maguk szerinti értelmezésben – nap mint nap gyakorolták, és nem csekély eredménnyel. Minden téren meg kell tisztulni. Méltónak kell lenni az isteni kegyelemre. Ez pedig lehetetlen a legtökéletesebb nyelvi minta nélkül. Ezért született ez a hatalmas szótár.

            Ha a születés öröméről beszélünk, durva és elhamarkodott dolog a kóros tüneteket sorjázni. Ám ami már történelem, azon a területen törvényszerű az ide-oda kalandozás. Ennek a szótárnak a megszületését épp a fenti okok és a velük összefüggő „bőség zavara” idézte elő. Dante Petrarca, Boccaccio, Poliziano, Ariosto és Tasso után szinte képtelenség egy nagy és költők által túl alaposan „megművelt” – kiművelt nyelvről úgy beszélni, hogy annak a sorsa a fentiek alapján, enyhén szólva drámaivá vált. Pedig épp ezek a körülmények is okozták a drámaiságot, hiszen az említett költők nyelve között helyenként jókora feszültség volt. Nem beszélve arról, hogy a szintén kiváló költő Teofilo Folengo latin-olasz keveréknyelven írt. Joggal azt lehetne mondani, hogy ez üdvös megoldás lehetett volna, hiszen ekkor – a latinhoz közelebb „szelídített” olasz nyelv könnyebben elérhető lett volna Erasmus, Comenius, Newton és sok más óriás számára. Nekik igen, csak épp az olasz lélektől távolodott volna el, mert az a hatalmas egyezés ellenére, már több mint ezer éve sajátos utakon haladt, fejlődött. Ezt a változást semmibe venni nem lehetett, sőt, a nyelv számára öngyilkosság lett volna. Épp ezért támadták a Crusca Akadémia képviselői Torquato Tasso latinos fordulatait. Ezért kérték tőle számon a firenzei nyelvjárás szigorú követését. Jókorát tévedtek, mert ők a korabeli firenzei beszélt nyelvre gondoltak, és nem ismerték oly mélységesen az olasz nyelv lelkét, mint Torquato Tasso. Ő éppen a vádak tarthatatlanságát bizonyította azzal, hogy a megbírált, kifogásolt szavait már Dante is használta. Ha tehát a költő megszólal, az ilyen hagyomány, előzmény is elég, és nem kell a firenzei piacra futkosnia, hogy beszélni tanuljon.

            Ezt az izgalmas kérdést sem árnyalhatom alaposabban. Az Arany János-i felismerés már ebben a régi korban itt van előttünk: a tudós jobban tudja, a költő jobban érzi, hogy mi a helyes a nyelvben. Mindez az ellentét egyik vitázó felet sem járatja le, hanem a nyelv lényegéhez közelíti az embert. Fentebb a nyelv tiszta, isteni értékeket őrző, továbbadó voltáról beszéltem. Valóban a kiváló tehetség rendelkezik ezzel a képességgel. Jó a nyelv minden rezdülésére figyelni, de az is tény, hogy a lélek legmélyebb, legmagasztosabb titkait elsősorban azzal a „fentebb stíl”-lal lehet visszaadni, amely Kazinczynak is a vezéreszméje volt. Mily természetes, hogy Kossuth shakespeare-i nyelven nyűgözte le a jó angolokat. Börtöni magánya és egyedüli lángelméje így volt képes a szinte emberfeletti csodára. Ki hitt volna neki, ki tisztelte volna nyelvi hitelességét, ha más körülmények közepette egy londoni kocsma logofóbiás sérültjeitől sajátítja el azt, s a mi sorsunkat ily módon akarta volna ezen a sokak számára elfogadhatatlan nyelven a világ elé tárni.

            A reneszánsz utáni nagy változás az űr rémületét zúdította az emberre. A hit isteni kegyelem kérdése. Szerintem nagyon hamis dolog arról beszélni, hogy a nagy változásban csakis a formalizmus, az „őszintétlenség” volt jelen. Valójában a hit nem verseny és nem versenyeztetés tárgya, hanem ajándék, görögül karizma. Ennek az igénye munkált a hajdani tudósokban. Ezt kell tisztelni bennük, és még a tévedésükben is van irigylésre méltó mozzanat, hiszen Carlo Goldoni éppen Tasso bűvöletében tanulmányozta végig a négyszáz évvel ezelőtt megjelent szótárt, és megállapította, hogy mintegy hatszáz – hajdan jónak tartott, elfogadott szó már az ő idejében elavult (alig másfél évszázaddal később), míg Tasso szavai élnek. Bizony a művész lelket lehel a nyelvbe, a tudós a fejlemények „feltérképezője”, olykor némi elfogultsággal maga is szeretné a változatlant, pedig a nyelv változó rendszer. Létezéséhez óhatatlanul szükséges a szellemi töltet, a lélek csodálatos áramlása és a tudós féltő vigyázó szeme. Ez a szem idővel változik. Hiszen épp a bemutatott korban élt Galileo Galilei. Főképpen ő változtatta meg az arisztotelészi gondolkodást. Több olasz tudós nagyon szeretné, ha nem a húszéves fizikus, csillagász írása lenne az a mű, amely a börtönben (kórházban) szenvedő Tassót élesen támadta. A nagy tudós nem volt képes elfogadni Tasso újszerű metaforáit, mint ahogyan Bacon is elutasította a költészetnek ezt a nagyszerű lehetőségét. Az egy fogalom egy szó elve égető kérdés volt a korabeli természettudomány számára. A metafora tündöklése és bukása, majd főnixmadárszerű újjászületése a barokk és a modern költészet izgalmas kérdése.

            Egy-egy eredeti nyelv minden régészeti múzeumnál sokkal több, sokkal mélyebb titkokat őriz. A korok rajta hagyják hordalékaikat. Ezek is érdekesek, de a tökély, a helyes út ismerete, látása, megmutatása emberarcunk szépségét adja vissza. Ezért tiszteljük a szótárakat, mert létünk, igazi szellemi méltóságunk megőrzői, mérföldkövei. Ezen a téren rendkívüli vívmány igen nagy eredmény a Crusca Akadémia négyszáz évvel ezelőtt megjelent szótára.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap