Néhány esemény, amely a román források szerint befolyásolta a II. bécsi döntést

Takács Ferenc, sze, 08/30/2017 - 00:14

 

 

 
 

 

Az 1939–1940. évi politikai események magyar vonatkozásai közismertek.* Bővelkednek váratlan fordulatokban, magyar revíziós reményekben és csalódásokban. Először megbicsaklott a revíziós lendület: miután a magyarok 1938-ban és 1939-ben csalódást okoztak a németeknek – nem voltak hajlandók háborút indítani Csehszlovákia ellen és a lengyel háború idején megtagadták tőlük a kárpátaljai vasútvonal használatát –, Németország felhagyott a további magyar revíziós törekvések támogatásával.
Majd újabb reménykedés. A magyarok 1939 októberében szereztek arról tudomást, hogy a Molotov–Ribbentrop paktum következményeként a szovjetek fel fognak lépni Románia ellen Besszarábia megszerzésének érdekében. Ekkor ismét felcsillant annak lehetősége, hogy az Erdélyre vagy annak egy részére irányuló magyar területi igényt érvényesíteni lehet. De hogyan? A Szovjetunióval nem akartak közösen fellépni, maradt tehát az a lehetőség, hogy egyedül indítanak háborút Románia ellen. De ehhez meg kellett nyerni legalább a tengelyhatalmak jóindulatú semlegességét. Erre azonban nem lehetett bizonyosan számítani.
1940 júniusában a magyar politikusok egyre türelmetlenebbé váltak. Féltek attól, és jogosan, hogy lemaradnak a határkiigazítások vonatáról. Nyilvánvalóan ki akarták használni az európai változásokat, melyek Románia teljes elszigetelődéséhez vezettek.
Négy nappal Franciaország kapitulációja után (június 22.), június 26-án a szovjetek ultimátumban követelték Besszarábia és Észak-Bukovina átengedését. Június 27-én pedig a magyar kormány jóváhagyott egy olyan nyilatkozatot, amely szerint Romániát kényszeríteni kell arra, hogy beleegyezzék a magyar területi igények kielégítésébe. A magyarok részlegesen mozgósították a hadsereget, és egy részét a trianoni román határ felé irányították**, ahol viszont a román oldalon már befejezték az úgynevezett “Károly-vonal” kiépítését. Ugyanazon a napon Sztójay Döme, berlini magyar nagykövet egy jegyzéket nyújtott át Woermann német külügyi helyettes államtitkárnak, ami rámutat arra, miszerint a magyar kormány elérkezettnek látja az időt, hogy Romániával szembeni területi igényeit érvényesítse, de ezt csak a tengelyhatalmakkal egyetértve fogja megvalósítani. Woermann a maga részéről közölte, hogy továbbítani fogja a jegyzéket Ribbentrophoz, de már most fel van hatalmazva arra, hogy kijelentse, Németország “fölöttébb ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország továbbra is megőrizze a békét”.***
A mind türelmetlenebb magyarokat a németek állandóan arra intették, hogy igényeikkel csak a háború befejezése után lépjenek fel. Nyilvánvaló, hogy a magyarokat ez a “nesze semmi, fogd meg jól” nem elégíthette ki, és ezért azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak Erdélyért (pontosabban: annak magyarok által sűrűbben lakott részéért), noha tudták, hogy a románok háromszor annyi harckocsival és repülőgéppel rendelkeznek, mint ők, nem is beszélve a két hadsereg létszáma közötti különbségről.
Ma már nehezen tudnók bizonyosan megállapítani, hogy valójában mit akartak a korabeli magyar politikusok és katonák. Egyes magyar történészek szerint nem gondoltak komolyan egy magyar–román háborúra, csupán a németeket akarták zsarolni (!) a fenyegetőzéssel. Úgy gondolták, hogy egy határhelyzetben Németországnak mégiscsak Magyarország mellett kell állást foglalnia, és támogatnia kell azt az országot, amelyikkel együtt harcoltak az I. világháborúban, és amely ezt követően is a legmelegebb kapcsolatokat ápolta vele, miközben Románia mindvégig németellenes külpolitikát folytatott.
A magam részéről nem hiszem, hogy Horthy és társai a nácikkal kapcsolatosan efféle illúziókat tápláltak volna. Úton, útfélen tapasztalniuk kellett, hogy a németek sokkal kívánatosabb szövetségeseknek tartják a románokat, mint a magyarokat. Úgy vélem, hogy valóban hitték, miszerint az adatokkal bizonyítható román katonai fölény ellenére megnyernének egy háborút Romániával szemben. Így gondolta akkoriban az egész magyarság, amely – valljuk be – nem sokra becsülte a románok katonai erényeit. A németek számára csupán az volt a fontos, hogy nyugalom legyen a térségben, mert egy esetleges román–magyar konfliktus veszélyeztethette volna a Németországba irányuló kőolaj- és élelmiszerexportot.● Végül is a magyar fenyegetőzés sikerrrel járt. Egy előzetes német–olasz megbeszélés után, július 10-én háromoldalú megbeszélésre került sor Münchenben Hitler, Ribbentrop, Ciano, Teleki és Csáky részvételével. Mivel a magyarok állhatatosan kitartottak álláspontjuk mellett, Hitler megígérte, hogy nyomást fog gyakorolni a románokra: kényszeríteni fogja őket, hogy tárgyaljanak a magyarokkal.
Hitler szavának állt. Mikor 1940. július 26-án Ion Gigurtu miniszterelnök és Mihail Manoilescu külügyminiszter Hitler meghívására Németországba látogatott, mind Hitler, mind Ribbentrop azt követelte a román küldöttségtől, hogy egyezzenek meg Magyarországgal és Bulgáriával a határok ügyében igazságos és racionális alapon, vagyis a lakosságcsere alapján. Ebbe Gigurtu és Manoilescu is beleegyezett. Ugyanis nem tisztázták, hogy a lakosságcserét mikor kell végrehajtani: azonnal, vagy a háború után. Azt sem sikerült tisztázni, hogy minek alapján jelöljék ki azt a területet, amelyet esetleg át kell adni a magyaroknak. Mit vegyenek figyelembe, a magyarok által lakott területek nagyságát vagy a népsűrűséget? Végül is abban maradtak, hogy ezeket a kérdéseket majd a közeli román–bolgár, illetve román–magyar tárgyalásokon tisztázzák.
Mint ismeretes, az augusztus 16-án kezdődő Turnu Severin-i tárgyalások nem vezettek eredményhez. A tárgyalásra kényszerített románok belekapaszkodtak Hitlernek abba a “direktívájába”, hogy a magyar–román ellentéteket “lakosságcserével” kell rendezni. Tudták, hogy a tárgyalásokat a végtelenségig lehet húzni, okmányokat, igazi és hamis statisztikákat, adatokat lehet bemutatni, majd megint és megint újakat előkaparni, hamisítani, és megint bemutatni. Lehet cáfolni, tagadni, aide-mémoire-okat átnyújtani, válaszolni rájuk stb. És aki időt nyer, életet is nyer. És végső soron a románok voltak birtokon belül.
Érthető, hogy nem törekedtek semmiféle “tartós megegyezésre” a magyarokkal. Számukra ez a trianoni “békeszerződés” volt. Bolondok lettek volna, ha saját maguktól beleegyeznek a határok megváltoztatásába. Úgy nézett ki, hogy a németek nem lépnek akcióba ellenük, a magyarok katonai fenyegetőzésétől pedig nem féltek. ●●
Ekkor még sem a magyarok, sem a románok nem számítottak arra, hogy a két ország közötti területi kérdés egy héten belül rendeződik. Úgy vélték, hogy a tárgyalásoknak folytatódniuk kell, ebben az irányban tájékozódtak egymás felé. Még akkor sem gondoltak ilyen gyors fordulatra, amikor a két ország külügyminiszterét meghívták Bécsbe.
Bécsben azonban a német és az olasz külügyminiszter váratlanul közölte a két féllel, hogy a két nagyhatalom magára vállalja annak felelősségét, hogy döntőbírók legyenek a két ország közötti területi vitában. Mindössze annyit kérdeztek tőlük, hogy beleegyeznek-e ebbe, vagy sem. A magyar fél némi köntörfalazás és gondolkodási idő után igent mondott, a román fél a román király beleegyezésétől tette függővé a választ, amire egy éjszaka maradt. Ribbentrop és Ciano azonban azt is közölte Manolescuval, hogy a döntés után a két tengelyhatalom garantálja Románia új határait (a magyaroknak szándékosan nem mondták). Mégpedig valamennyi határát (az angolok és a franciák mindig csak Románia nyugati határait garantálták, a keletieket soha). Ez Románia számára rendkívülien fontos ígéret volt, hiszen jelenlegi helyzetében teljesen ki volt szolgáltatva csöppet sem barátságos szomszédainak.
II. Károly király nem akarta egyedül vállalni a felelősséget, és az augusztus 29-ről 30-ra virradó éjszaka összehívott egy olyan koronatanácsot, amely összetételében, véleménye szerint, az egész ország politikai elitjét képviselte. A hajnali 3 órakor kezdődő koronatanácson 10 személy a döntőbíróság ellen, 21-en pedig a döntőbíróság elfogadása mellett szavazott. ●●●
És megszületett a döntés, amely felülmúlta a magyarok várakozását.
Feltevődik a kérdés: mi volt az, ami sürgőssé tette a döntést a németek számára (az olaszok nemigen számítottak, ők csak másodhegedűsök voltak), mi az oka annak a váratlan, a magyarok felé megnyilvánuló német “nagylelkűségnek”, amely még az olaszok jóindulatát is felülmúlta? Nagyobb területet engedtek át Magyarországnak, mint amekkorára bármely korábbi német, sőt olasz tervezet alapján gondolni lehetett volna.
Horia Sima٭ szerint a király titkos külpolitikája. Mert mi is történt a román–német és magyar–román tárgyalásokkal egy időben?
Július 27-én, miközben Gigurtu és Manoilescu Hitlerrel tárgyalt, a király kinevezte a hajdani angolbarát külügyminisztert, Grigore Gafencut moszkvai nagykövetnek. A németek nem foghatták ezt fel baráti lépésnek, hiszen Gafencu a Titulescu-féle külpolitika egyik oszlopa volt. Mint tudjuk, ez a külpolitika a Szovjetuniónak a németellenes koalícióba való bevonására irányult. Gafencu azt a feladatot kapta, hogy próbálja meg a Szovjetuniót Németország ellen hangolni, és ugyanakkor próbálja megszerezni a Szovjetunió támogatását arra az esetre, ha Románia szembefordulna azzal a Németországgal, amely arra kényszerítette a románokat, hogy leüljenek a magyarokkal a tárgyalóasztal mellé. A király tehát, miközben a román hivatalos külpolitika a tengelyhatalmak által hirdetett “új európai rendbe” való beilleszkedést tűzte ki célul, két bizalmi emberével, Viorel V. Tilea londoni román nagykövettel és Grigore Gafencu moszkvai nagykövettel a külügyminisztere feje fölött tovább folytatta eddigi németellenes külpolitikáját.
A németek, akik jól ismerték Gafencu nézeteit, gyanakodtak rá, és árgus szemekkel figyelték minden lépését. Tilea lépéseit szintén. Nem csoda, hogy ellenőrizték üzenetváltásaikat is. Tilea egy rejtjelezett táviratot küldött Berlinen keresztül Gafencunak Moszkvába, amelyben célzást tett egy Manoilescu feje fölött megkötendő, de a király utasítására történő román–orosz megállapodásra. Gafencu szintén rejtjelezett távirattal válaszolt. Közölte, hogy folynak a megállapodásra vonatkozó tárgyalások. A németek megfejtették a táviratokat, és a német vezérkar nyomására változott meg a németek álláspontja a magyar–román területi vitával kapcsolatosan. A német vezérkar, tartva a románok árulásától, megsürgette a döntést, olyan határokat követelve, ahonnan könnyen elérhette a Szovjetunióval határos Moldovát (júliusban már szóba került a Szovjetunió ellen indítandó háború) és a ploieşti-i olajmezőket. Állítólag Sztálin is informálta a németeket a román törekvésekről. Így történt, hogy a németek, akik eddig hallani sem akartak a Székelyföld Magyarországhoz csatolásáról, most már ebbe is beleegyeztek. Mindezt – írja Sima – Grigore Manoilescutól, Mihail Manoilescu külügyminiszter testvérétől tudta meg, aki kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a német vezérkarban.
Van egy másik verzió is. Bécsben Ribbentrop a románok szemére vetette kétszínűségüket. Ehhez A. Simion, Manoilescu emlékirataira hivatkozva, a következő magyarázatot fűzi:
“Egy a moszkvai jugoszláv nagykövetségen tartott ebéden Gafencu találkozott sir Stafford Crips angol nagykövettel, akinek feltárta angolbarát <>. A jugoszláv nagykövet, aki jelen volt ezen a beszélgetésen, értesítette kormányát Gafencu nyilatkozatáról. A Belgrádba küldött távirat azonban eljutott Cianohoz is, aki viszont átadta Ribbentropnak” ٭٭
Magyar források között egyetlen egy dokumentumot sem találtam, amely a német pálfordulás magyarázatára vonatkozna. Az egyedüli magyar dokumentum, amely egy esetleges közeli döntésre utal, a berlini magyar katonai attasé augusztus 28-i rejtjelezett távirata. Az attasé információja – feltehetőleg – szintén a német vezérkartól származik.
A döntés tehát kedvező volt a magyarok számára. Ennek ellenére hangsúlyozni kell: a magyar kormány nem kívánta és nem is kívánhatta a bécsi döntést. A magyarok számára a legkedvezőbb egy magyar–román megállapodás lett volna. Mint előbb utaltam rá, még egy magyar–román háború is kívánatosabb lett volna számukra, mint a nagyhatalmi döntés. A bécsi döntés a románok számára volt a legkedvezőbb megoldás. Azt a románok nem kérték, tehát úgy fogták fel, hogy azt rájuk kényszerítették. ٭٭٭
Számításuk bevált. Az angol média – annak ellenére, hogy a román kormány július 2-án felmondta az angol garanciákat - egyértelműen a bécsi döntés ellen foglalt állást, az angol rádió román nyelvű adásában a bécsi döntés ellen lázította a románokat, és Churcill szeptember 5-én (a magyarok szeptember 7-én vonultak be a határ melletti Nagyváradra, 11-én Kolozsvárra) kijelentette az angol parlamentben, miszerint a háború után nem ismerik el az új román–magyar határt. A román–bolgárt igen, mert abban a két nép képviselői állapodtak meg, nem úgy, mint a magyar–román határ esetében, amely egy “diktátum” következtében jött létre.
Nem fejezhetem úgy be ezt a részt, hogy be ne számoljak egy másik akkori román “ravaszkodásról”. A teljhatalomra feljogosító román okirat értelmében valamennyi aláírt okmány csak akkor volt érvényesnek tekinthető, ha mindkét román küldött (Manoilescu és Valeriu Pop) aláírja. A bécsi okmányokat azonban csak Manoilescu írta alá. Augusztus 30-án este a király egy szűkebb körű koronatanácsot hívott össze, amelynek tagjai Gigurtu miniszterelnök, Constantin Niculescu honvédelmi miniszter, Gheorghe Mihail vezérkari főnök és Alexandru Romalo berlini román nagykövet voltak. Ez utóbbi akkor érkezett repülőgéppel Bukarestbe az új határt kijelölő térképpel. A koronatanács dilemmája az volt, hogy fogadják-e el, vagy tekintsék érvénytelennek a Bécsben aláírt megállapodásokat. Miután Romalo elmesélte, hogy milyen körülmények között született meg a döntés, a szűkebb koronatanács lemondott az aláírt okmányok semmissé nyilvánításáról.٭٭٭٭
Mint említettem, a nagyhatalmi döntés a legkevésbé sem volt kívánatos a magyarok számára. Mindazonáltal minden olyan állítás, amely szerint ez tragikusan befolyásolta Magyarország későbbi sorsát, az igazság meghamisítása. Magyarországot mindenképpen rákényszerítették volna arra, hogy belépjen a háborúba, mint ahogyan rákényszerítették erre a területeket vesztett szlovákokat és románokat egyaránt. A háború után is ugyanaz lett a sorsa, mint a térség többi országának, szövetségesnek vagy ellenségnek, Csehszlovákiának, Lengyelországnak, Romániának és Németország egy részének: szovjet megszállás. A négy évig tartó észak-erdélyi magyar uralom azonban felbecsülhetetlenül sokat jelentett az erdélyi magyarok számára: friss levegőt és olyan erőtartalékot, amely egészen az ’50-es évek végéig kitartott.

Az írás a szerző Mihály Arkangyal Légió c. készülő könyve III. kötetének egyik fejezete.

Jegyzetek:
* A magyar történészek közül Juhász Gyula foglalkozott ezzel a korszakkal. Legalaposabb, átfogó jellegű munkái: A Teleki-kormány külpolitikája 1939–1941. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1964; Magyarország külpolitikája 1919–1945. Harmadik, átdolgozott kiadás. Kossuth Könyvkiadó, 1988.
** Vö. Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája 1939–1941, 122.
*** Documents on German Foreign Policy (DGFP), 1918–1945, Series D, X. kötet, 38. sz. dokumentum. A Politikai Főosztály igazgatójának emlékeztetője. Melléklet. Idézi: A. Simion: Dictatul de la Viena, Editura Dacia, 1972, 137.
● Cserében a németek hadianyagot szállítottak Romániának, ami nemigen tetszett Magyarországnak, ahogyan ez kiderül Horthynak egy 1940 júniusában Hitlerhez intézett leveléből. L. Horthy Miklós levele Adolf Hitlerhez a romániai viszonyokról és az erdélyi kérdésről. [In] Horthy Miklós titkos iratai. Harmadik kiadás. Kossuth Könyvkiadó, 1965, 221–225.
●● Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig. Összeállította Juhász Gyula. Akadémiai Kiadó, 1982, 415.
●●● Juhász Gyula szerint kilencen szavaztak a döntőbíróság elfogadása ellen, tizenegyen mellette. Uo. 204.
٭ A Vasgárda vezetője, aki ezekben a napokban készült a királyi diktatúra megdöntésére, II. Károly eltávolítására. Vö. Horia Sima: Sfârsitul unei domnii sângeroase. Partea a sasea: Frontul se reface. 17. Pierderea Ardealului de Nord (A véres uralom vége. Hatodik rész. 17. Észak-Erdély elvesztése)
٭٭ A. Simion, i. m. 191, 31. sz. jegyzet.
٭٭٭ Mihai Antonescu külügyminiszter egy nyilatkozatban, az Észak-Erdélyben elkövetett magyar „atrocitásokra” hivatkozva (vagyis hogy a magyarok nem teljesítették a II. bécsi döntés előírásait) már 1941. szeptember 15-én semmisnek nyilvánította a II. bécsi döntést és e nyilatkozatot mind a német, mind az olasz kormánynak elküldte. A románok nem voltak hajlandók az új határt kijelölni, nem is helyeztek el soha határköveket az új határon. Vö. Stenogramele de la manastire (Dokumentumok a kolostorból), România libera, 1998. március 11.
٭٭٭٭ Vö. A. Simion, i. m. 201-202.

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 86.szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap