Néhány gondolat a nyelvújítás pedagógiájáról

Nyiri Péter - A..., cs, 01/30/2014 - 00:15

A Magyar Nyelv Múzeumában (múzeum)pedagógiai tevékenységünk egyik fő témája a Kazinczy-féle nyelvújítás. Az elmúlt több mint öt és fél esztendő tapasztalatai alapján adjuk át a tudnivalókat a fiataloknak. A nyelvújítás-pedagógia kérdése ugyanakkor nem csupán módszertani-oktatástechnikai, tehát a módszerek és eszközök milyenségét illető, hanem mindenekelőtt tartalmi kérdés. Melyek azok a tartalmi elemek, adatok, tények, gondolatok, amelyeket át kell adnunk, ki kell emelnünk, részletesebben kell vizsgálnunk. Hogy mit érdemes megtanítanunk a nyelvújításból, mire taníthat, nevelhet a nyelvújítás? A nyelvújítás pedagógiája nyilvánvalóan nyelvújítás-értelmezés is, mert válogatás a tudomány eredményei között. Ki kell választanunk azokat a gondolatokat, amelyek által a diákok nem csupán ismeretekben, tudásban gyarapodhatnak, hanem lélekben is gazdagodhatnak, megerősödhetnek hazaszeretetükben, a magyar nyelv és kultúra iránti cselekvő elkötelezettségükben, nemzeti öntudatukban. Különösen fontos ez Széphalmon, hiszen Széphalom az előbb említett értékek jelképes, Petőfi szavaival szent helye, a nevelésnek a helye. Az egyik kulcsszó a tartalom kiválasztásában tehát a nevelés, a másik pedig a tudományos ismeretterjesztés jegyében a tudományos hitelesség. És kulcsszó az időszerűség, mert minden pedagógiai tevékenységben kulcsfontosságú az aktualitás; ez hatékony út lehet a fiatalokhoz… Mi az a nyelvújításban, ami a mai fiatalok számára is vonzó, példázatos, időszerű?

Nézzük meg, melyek azok ezek – a tapasztalataink alapján – nevelő erejű-hatású és időszerű gondolatok a magyar nyelvújításról.

Az első ilyen gondolat az, hogy a nyelv megújulás-megújítása folyamat; a nyelvet használó, a nyelvvel foglalkozó írók, tudósok – akaratlanul vagy tudatosan – minden korban hatnak a nyelv állományára, és a beavatkozás, befolyásolás (a nyelv eszközrendszeréé, elsősorban a szókincsé) vitát vált ki; hogy aztán az irodalom, a szaknyelvek, a közbeszéd: a gyakorlat szentesítse az új elemek befogadását. Ez azzal a felismeréssel is jár, hogy az anyanyelvünkhöz való viszonyulásunkban komoly felelősségünk van, hiszen nyelvhasználóként mi is részesei vagyunk ennek a „nyelviállomány-formáló” folyamatnak; illetve hogy a nyelv tudatosan fejleszthető. A nyelvújítás tehát a magyar nyelvvel való tudatos törődés évszázados folyamatának egyik, talán a legfontosabb állomása. Így hasznos, ha e máig tartó folyamatot vázoljuk a fiataloknak. Az első magyar nyelvtantól (Sylvester János Grammatica Hungarolatinájától) a Bibliafordításokon, Geleji Katona István könyvén, az első magyar nyelvművelő köteten (Magyar Grammatikácska) és Bessenyei gondolatain át jutunk el a Kazinczy-féle nyelvújításig. És az út folytatódik, az Akadémián (Tudós Társaságon) át, amely a nézetkülönbségekre adott válaszként is értelmezhető; a magyar nyelv államnyelvvé válásán át (amelynek elengedhetetlen feltétele volt a nyelvújítás), az utódokon, a magyar irodalom felvirágoztatóin (Petőfi, Arany és mások), a század második felének gondolatain (Szarvas Gábor, Gyulai Pál), a Nyugat stílusújításán át egészen a jelenkori nyelvművelésig. Ennek a folyamatnak a tudatában kell megértenie, elhelyeznie a diáknak a Kazinczy-féle nyelvújítást, a Kazinczy-kort.

Utalnunk kell arra, hogy az egységes irodalmi nyelv, a nyelvi egység, a művelt köznyelv megteremtésének kora ez, s ebben a teljesítményben talán Kazinczynak volt a legnagyobb szerepe. Ekkor született meg a független, önálló szépirodalom, a minden írott munkára, a tudás összességére vonatkozó irodalom helyett az autonóm szépirodalmiság; a neológia írói program, szépírói neológia volt.

A fentebb stíl, az irodalom nyelve magasabb rendű, más, mint a népnyelv. Kazinczy célja az árnyalatokban gazdag stílus volt. „Minél többszínű a festék, annál szebben dolgozhat a festő.” „Minden kérdés az, hogy a nyelv bővebb és szebb lesz-e, mert ami szép, az mindig jó.” – vallotta Kazinczy. Kulcsgondolata e témában ez volt: „Nekünk az a bajunk, hogy mi nem akarjuk érteni, hogy a magyar nyelv egy nyelv, de a poéta, a rétor, a historikus, a teáter, a piac,az iskola s a templom nyelve nem egy nyelv.” Véletlenül sem akarok erőltetett párhuzamokat mondani; de azért az megemlítendő, hogy ma a nyelvművelők stiláris adekvátságról beszélnek: ezt azt jelenti, hogy a beszédhelyzetnek, alkalomnak megfelelően, szabatosan, a nyelvi elemek, stílusok között tudatosan válogatva használjuk nyelvünket. Hogy másképpen beszélünk a közösségi oldalon a fiatalokkal, mint az iskolában a tanárral. Hogy más-más színtérnek más a stílusa, s ezekre figyelnünk kell. Kazinczy gondolata egybevág ezzel: az irodalom nyelve nem lehet ugyanolyan, mint a piac nyelve. A széphalmi mester ezt írja: „A stilisztika különböző nemeinek más meg más szavaik, más meg más frázisaik, más meg más nyelvek van, s ezeket nem szabad összetéveszteni… Így az élet nyelvében is, hol másként szól az udvarnok, másként a falusi lakos, másként az úr és szolgája, másként a had s az iskolák nagyjai... A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egy-másba futó színeinek gyönyörű játékával.

Kazinczy máig ható gondolata annak felismerése, hogy a művészetnek formáló, nevelő ereje van, hogy az erkölcsi nemesedéshez a szép minden formája hozzájárul hogy a művészet által az egyén és a közösség nevelhető; hogy – Gyapay László irodalomtörténész szavait idézve – „a műalkotásban hozzáférhetővé tehető az elgondolható legnagyobb tökéletesség, amelynek morálisan orientáló szerepe eltévedt ember számára”. Hiszem, hogy ez ma is érvényes gondolat.

Kazinczy életműve életmodell számunkra. Ez az általunk „széphalmiságnak” nevezett életmodell: a magyar nyelv és kultúra iránti rendkívül mély elkötelezettség, folyamatos munkára ösztönző, minden akadályon túllendülő, fegyelmezett, szigorú és becsületes elkötelezettség. Cselekvő hazaszeretet; nyelv- és hazaszeretet. Benne van ebben az életmodellben a fogságban rozsdával s vérével író, nélkülöző és az újhelyi levéltárban robotoló, de mégis állandóan munkálkodó, hét gyermeket nevelő (első gyermeke korán meghalt) és boldog családi életet élő, alkotó-teremtő Kazinczy lelke-szelleme. Széphalom, ahol csak húsz ház állt, a magyar Weimar lett (Kosztolányi). A könyvek közös élete az irodalom, ezt ismerte fel Kazinczy (írta Németh László), Kazinzy Kassája volt az irodalmi élet telefonközpontja, utána magánvállalkozások összefüggéstelen káosza lett az irodalmi élet. Ez Széphalomra is igaz, Kazinczy a műhelyteremtés szándékával munkálkodott, és egy időre valóban Széphalom, a Kazinczy-kúria lett a magyar irodalmi élet egyik központja. Máig ható tanulság ez számunkra: Széphalom annak tanúságtétele, hogy kis hely is válhat naggyá, lehet otthona hazát gyarapító teljesítménynek.

És szólnunk kell a nyelvújítás lélektanáról, a nyelvújítás érzelmi-közöségi mozgatóról, arról, hogy a hazaszeretet motiváció volt-e a nyelvújítók számára. Néhány idézet Kazinczytól: „… bennünk hazaszeretet lobog, melynek egy része a nyelv szeretete.” A haza szeretete eggyike a természet legszentebb érzéseinek… Szent az, mint a gyermeki hűség és szülei szeretet.”„A hazai nyelv a Nemzeti szeretetnek legszorosabb kapcsa…

Röviden és vázlatosan (a sok egyéb gondolat mellett) ezek azok a gondolatok, amelyek a nyelvújítás korából a máig érnek, hatnak és nevelnek, mert időszerűek, mert a 21. században is megfontolandók. És amely gondolatokat a fiatalok is szívesen fogadnak. És ami a legfontosabb, Széphalmon a nyelvújítás, illetve Kazinczy világa élő örökségként megtapasztalható, a hely szelleme magával ragad, munkára ösztönöz. Széphalom ezért a nemzeti kulturális nevelés természetes, egyik leghitelesebb közege.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap