„Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak.” (1/2.)

Jankovics Marcell, p, 09/22/2017 - 00:10

 

 

 

 

A címbe foglalt idézet a Képes Krónikában elbeszélt váci egyház alapítási legendájából való. A történet szerint Szent Lászlónak, miközben bátyja, Géza herceg oldalán csatára készül Vác mellett, látomásban angyal jelenik meg, és Géza fejére aranykoronát helyez. Géza a látomás hallatán megfogadja, hogyha öccse látomása teljesül, vagyis király lesz, egyházat épít Szűz Máriának azon a helyen. A Salamon feletti győzelem, majd a koronázás után visszatérnek a tett színhelyére, hogy helyet keressenek az építendő egyháznak.

„És mikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, szarvai tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: «Bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.» És mondotta Géza király: «Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk?» Felelt Szent László: «Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!»[1]

A csodás jelenetet a Krónika miniátora egy P iniciáléba foglaltan meg is örökítette (1. kép). Az idézett legendát a szakirodalom párba állítja a csodaszarvas mondájával, mondhatni, azt mintegy „a keresztény legendakészlet megszokott változatához közelebb akarván hozni.” Így  beszél róla a Krónika magyar szövegéhez írt jegyzet szerzője, Mezey László is. A jegyzetben szó esik arról is, hogy az eredetmonda ünője a keresztény legendákban már bika.[2]Ez áll a váci egyház alapítási mondájában szereplő csodaszarvasra is. Az eredeti latin szövegben hímnemű alak, cervus olvasható.

Ennek megfelelően az illuminált szarvasban is bikát kell látnunk. Ez a tény, valamint a szövegben említett és a képen is látható égő gyertyák az agancsán a ma is énekelt dozmati regösének csodafiúszarvasát varázsolják lelki szemeink elé: 

 

"Ahol keletkezi egy ékes nagy út

amellett keletkezik egy halastó állás.

Haj, regő rejtem, regő rejtem!

Azt is felfogá az apró sásocska,

arra is rászokik csodafiúszarvas.

Haj, regö rejtem, regö rejtem!

Noha kimennél, uram, Szent István király

vadászni, madarászni,

de ha nem találnál sem vadat, sem madarat,

hanem csak találnál csodafiúszarvast.

Haj, regö rejtem, regö rejtem!

 

Ne siess, ne siess, uram, Szent István király

az én halálomra! Én sem vagyok

vadlövő vadad, hanem én is vagyok

az Atya istentől hozzád követ.

Haj, regö rejtem, regö rejtem!

Homlokomon vagyon

fölkelő szép nap, oldlamon vagyon

árdeli szép hold, jobb vesémen vannak

az égi csillagok.

Haj, regö rejtem, regö rejtem!

 

Szarvam vagyon,

ezer vagyon, szarvam hegyin vannak

százezer sövények,

gyulaszlag, gyulaszlag, holtatlan alusznak,

Haj, regö rejtem, regö rejtem!”[3]

Az agancsokon világító gyertyák illetve „sövények”, a regösének szarvasa által hordozott égi világítótestek, a Szent László szájába adott szöveg egyes elemei (”Isten angyala”, „fényes”) világosan jelzik, hogy adott összefüggésben a csodaszarvas fényhordozó, maga is fényszimbólum. Tárgyunk szempontjából nem közömbös, hogy a szakirodalom a szarv ezer ágabogán magától meggyulladó és kialvó százezer „sövény”-t, más szövegváltozatokban misegyertyát, szövétneket régtől fogva a hunyorgó állócsillagokkal azonosítja.[4]

Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a szarv, agancs már az újkőkorban egyetemesen elterjedt fényjelkép. Ezt az alább ismertetett egykorú ábrázolások egyértelműen bizonyítják.

Ahogy közeledünk a jelenhez, egyre több példát idézhetnénk a későbbi korokból. Elöljáróban íme néhány az ószövetségi Szentírásból.

Él bibliai megfelelője, Elóhim alighanem bikaszarvaival állítja meg a Napot. (Józs 10,13) A bikaszarv az ókori sémi kultúrában a szentség és az Istentől való hatalom jele volt. Szarvak meredeztek az oltár sarkain, Mózes Isten látásától fényszarvakat kapott, bikaszarvak jelképezték az uralkodó fejékén a királyi hatalmat, s csak isteni jelként értelmezhetők az olyan szentírási metaforák, mint az „üdvösség szarva” (Kiv 27, 2; 34, 29; Mik 4,13. Vö. héber keren, ’szarv’, ’kürt’, ’fénysugár’ – ez az, ami Mózes homlokán ragyogott; görög kerasz,’szarv’, ’szarukürt’; latin cornu, ’szarv’, ’szarukürt’). A latin corona,’korona’ a ’koponyatető’ jelentésű görög kranion>latin craniumszóval közös tőről ered. A fémkoronák rendszerint a Nap féméből, aranyból készültek, legáltalánosabb formája sugaras volt.

A kérdés az, vajon miért láttatja a krónikás Szent Lászlóval az agancsokat szárnyaknak, a gyertyákat tollaknak? Vajon ez a kép a legendaszerző képzeletének a szülötte, s ha nem az, honnan ered? Ebben a tanulmányban e kérdésekre keresem a választ.

A témát a csodaszarvas három csodás tulajdonjegye szerint járom körül. Ez a három, mely egyben fényszimbólum is, a következő: a (csillagokat jelképező) százezernyi gyertya és a szarvasról sugárzó többi égitest, maga az ezerágú agancs és az agancs helyén látott szárny.

 

Égi világítótestek

 

E körbe tartoznak a gyertyák mellett a csodaszarvasok homlokán, vagyis a szarva közt ragyogó Nap, az oldalán lévő Hold és a jobb veséjén lévő csillagok is. Mivel mind a jelkép, mind a jelentés szintjén fényforrásról (gyertyáról, illetve Napról, Holdról, csillagról) esik szó, tárgyunk szempontjából ez a kép külön magyarázatra nem szorul. Legfeljebb dicsérhetjük a metafora alkotóját, hogy a csillagok pislákoló fényét a gyertyák pislogó lángjához hasonlította. A szintén nem elhanyagolható mise- jelző a jelentés körét szűkíti ugyan, de azzal a céllal, hogy figyelmünket a vallásos mondanivalóra irányítsa.[5]

Ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a gyertyás agancs a világi szimbolikában is teret hódított. A Nagytétényi Kastélymúzeumban őriznek egy gyertyacsillárt, amely agancsokból van összeróva, és szárnyas angyalok (!) tartják. (Párját a csehországi Olomouc mellett, egy vadászkastélyban láttam.)

A regösének szarvasának a homlokán a Nap világít. Keresztény legendákban ezen a helyen Krisztus fényes képmása ragyog. A megfeleltetés magáért beszél. Krisztus a „világ világossága” (Jn 8, 12.), Messiásként az „igazságnak napja” (Mal 4, 2.), akivel a jámbor néphit a csodafiúszarvast azonosította. A legkorábbinak mondható, délkeleti (bizánci) legendaváltozatban Szent Eusztáknak (Placidusnak) jelenik meg csodaszarvas homlokán fénylő feszülettel, északnyugati (vallon) variánsában Szent Hubertusnak. A Krisztus ~ Nap megfelelést nyomatékosítja egy IX. századi bizánci miniatúra. Ezen a szarvas agancsán ugyanis nem feszület, hanem Krisztus glóriába (a Napot idéző fényes körbe) foglalt feje látható. (Az európai kultúrkörben a megszemélyesített Napnak a feje maga a napkorong.) A két legenda már csak azért is említést érdemel, mert Vargyas Lajos szerint mindkettő mintául szolgálhatott a váci egyház alapítási legendájához.[6]

A váci egyház gyertyás agancsú vadjáról, a regölés égitestekkel ékes csodafiúszarvasáról, a Krisztus jelét hordozó csodaállatról, amelynek képmása ma a Jägermeister és a Hubertus nevű likőrökről tekint ránk, egyaránt elmondható, hogy valóságos égi jelenések, s az általuk hordozott fényjelek az égbolt csillagaival és planétáival azonosíthatók. Ebben a vonatkozásban a mitikus és mondabeli csodaszarvasok borjainak tarthatjuk őket. Ezen égi szarvasokról Dömötör Tekla általánosságban, Erdődy József részletekbe menően kimutatta, hogy a téli égbolt bizonyos csillagképeit testesítik meg. Jómagam Erdődy és mások adatai alapján, az adatok közti látszólagos ellentmondásokat csillagászati magyarázattal feloldva próbáltam megállapításaikat pontosítani.[7]

 

Az égig érő agancs

 

A csodaszarvas ezer ágbogú agancsa nem ennyire magától értetődő fényszimbólum. Igaz, a gímszarvas agancsának ágai – kis jóindulattal mondva – sugarasan ágaznak szét, és ha az idézett regölésben a szövétnek helyett álló „sövény”-t szó szerint annak értjük, amit szótár szerint jelent, akkor fényágak sűrű szövedékét kell a szarvas homlokára képzelnünk, s a hegyükön nincs is külön gyertya, maguktól világítanak.

A kép igen régi. Szibériai sziklavéseteken (Jelangas, Csankyr Köl, Altáj, újkőkor) olyan gímszarvasok láthatók, amelyek agancsán a szakszóval koronának nevezett csúcságak maguk formáznak sugárzó Napot (Holdat, csillagot).[8]

Ennél bonyolultabb az út, mely az agancs növényszimbolikáján át szintén a fény(jelentés) felé vezet.

Közismert, hogy az „agancs” elnevezés eredete „ág” szavunkra vezethető vissza.

Martynov egyes szibériai szarvasábrázolások túlméretezett agancsait az Élet fájához hasonlítja.[9]

Az életfák, világfák földi képviselői között kitüntetett helye van a fenyőnek. Fenyő és fény szavunk rokonsága nyilvánvaló, luc szavunk szláv közvetítéssel a latin lux, ’fény’ szóból származik. Angolul a fenyő neve fir, ami a fire, ’tűz’ szóval közös gyökerű. A példasor folytatható.[10]A szókapcsolatnak nagyon is ésszerű oka van. A fenyő gyantás fája élénkebb lánggal ég, jobban világít, mint a többi fáé. 

Berze Nagy János azÉgigérő fa (BN. 530. I.) mesetípusba illő párhuzamként két kaukázusi mesét említ. Ennek hőse nem fán, hanem egy óriás szarvas égbe nyúló agancsán kapaszkodik fel Istenhez, illetve a Nap kastélyához.[11]

A skandináv mitológia világfájának, az Yggdraszilnak a levelét „a Valhöll tetején álló Eiktyrmir («tölgyfában végződő szarvakkal») rénszarvas” eszi.[12]

A Kalevalában

„Ördögök szarvast szereznek,

júdások rénszarvast raknak:

a fejének tőkét tesznek,

szarvának kecskefűz ágát,

lábainak partról ágat,

lápról karót lábszárának,

hátának sövény darabját,

aszott avart vékonyának,

szemnek tavirózsát tesznek,

fülnek tündérrózsát tűznek,

bőrének fenyőfa kérgét,

a húsának redves fákat.”[13]

A teheráni Archeológiai Múzeum lurisztáni gyűjteményében őriznek egy Kr. e. VIII

–VII. századi bronzzablát, mely borját szoptató, szárnyas és agancsos (!) szarvastehénpárt formáz (2. kép). Az állat csodás voltát a nyakravalója hangsúlyozza – erre László Gyula hívta föl a figyelmet.[14]Az agancspár azért különös, mert nem is emlékeztet agancsra, sokkal inkább rügyező faágakra

A fa és a szarvas összetartozásának önmagában is van fényes, azaz csillagászati magyarázata. A világfa, amelynek virágai és gyümölcsei égitestek, törzse tejtől harmatos, a Tejutat jelképezi. A csillagokból kirakott égi szarvas – a számik (lappok) Jávorszarvasnak nevezik e  csillagképet – ezt az égi fát vagy, ha úgy tetszik, tejfolyót keresztezi.[15]Azokat a hagyományos művészetből ismert ábrázolásokat, melyeken szarvas vagy más patás állat fát keresztez, az égi látvány illusztrációinak tekintem.[16]

De gondoljuk tovább a fajelképet. A fa levelet, virágot, gyümölcsöt hoz. Ismerünk ilyen típusú fás szarvasábrázolásokat is. Első helyen természetesen nem Münchhausen szarvasának a homlokából kinőtt meggyfára gondolok, hanem például arra a tetoválásra, ami az altáji Pazyryk egyik, Kr. e. V. századi sírjában  mumifikálódott előkelő halott jobbkarján látható a szentpétervári Ermitázsban (3. kép).

A tetovált állat mitikus lény. Sötét pofája és ugyancsak sötét, patában végződő lába, világos teste, valamint papucsos szája a rénszarvasé, furcsa fejdíszének előre ágazó részei is rénagancsra hajaznak. Ugyanakkor a száját kampós csőrnek is nézhetjük, vagyis van madárszerű (!) is benne. Agancsa a legkülönösebb. A szarvpár íve a kőszáli kecske szarvának hátrahajló ívét követi, és az agancságak végén virágok nőnek. Hasonlóképpen az állat sörényén és hosszú farka végén. (A virágok némelyike viszont éppen madárfej is lehetne. Erről később.)

A virág egyetemes világosságjelkép.

A párizsi Louvre-ban őriznek egy Kr. e. IX. századból való festett egyiptomi fatáblát, melyen a sólyomfejű napisten látható, feje búbján kígyó kerítette napkoronggal. Az égitestből virágok záporoznak az istennek hódoló nőalakra (4. kép). A Napból záporozó virágok a napsugarakat, mintegy a fény kvantumait jelképezik. Kákosy László nyomán[17]a „virágkvantumot” a másik jellegzetes egyiptomi napfény-ábrázolás, a „fényháromszög” elnövényesedett formájának tarthatjuk. A kép metaforának is ésszerű, hiszen a nap meleg fényétől nyílik a (legtöbb) virág. Az egyiptomi képalkotás párhuzamaival szibériai sámándobokon is találkozunk. Szölkup dobra a készítője a Napból és Holdból növő fácskát rajzol. E fácska mintegy az égitest sugara lesz. Nagyobb, hosszabb, mint a többi. Teleut dobon a Napot és a Földet fa köti össze. A növény ez esetben is napsugár értelmű.

Az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom így szólítja Jézust: „Vylag uilaga viragnac uiraga”, azaz „Világ világa, virágnak virága”. A „világ” itt természetesen világosságot jelent. (L. „napvilág”, „mécsvilág”.) Népdalból ismerős ez az értelme: „Gyere babám, gyújtsál világot!” A népdal a virág ~ világ kapcsolatot is megőrizte: „Virágéknál ég a világ,…”.

Nem mellékes, hogy Krisztust, a „világ világosságát” még a barokk korban is ábrázolják virággyermekként. Például a gyöngyöspatai Jessze fája oltáron, ahol Máriával együtt rózsakehelyből emelkedik ki. Ez a kép a lótuszból kifeslő napisten-gyermek, Nofertum ó-egyiptomi ábrázolásáig követhető vissza.

A nyelvek közül nem a magyar az egyetlen, mely mindössze egy betű eltéréssel, azaz félrehallhatóan nevezi nevén a két fogalmat. Orosz свет ’fény, világosság’, цвет ’virág’.

Világ és virág között van konkrétabb kapcsolat is. Régi kínai mondás szerint a csillagok az ég virágai, a virágok földre szállt csillagok.

A magyar vadvirágnevek között sok „csillagosat” találunk. Íme, egy sor ezek közül: csékcsillag, csillagbogáncskóró, csillagfű, csillagfürt, csillaghúr, csillagpázsit, csillagos szívfű, csillagvirág. (Közülük több nemzetségnév, ezeknek, mint például a csillaghúrnak, egyenként akár száz faja is virít.)

Az egyik legközönségesebb egyszerű vadvirágforma ötszirmú, ritkábbak a hat-, még ritkábbak a négyszirmúak. Ezek a virágok olyanok, amilyeneknek az ember stilizálja a csillagokat. Az egyiptomiak kétségtelenül ötágúnak ábrázolták őket.

Említést érdemel, hogy a virágok jellemző színe (fehér, sárga, vörös, kék) megegyezik a csillagokéval.

A bibliai Eszter neve mirtuszt és csillagot egyaránt jelent – úgymond – a mirtusz csillag alakú, ötszirmú fehér virága miatt. Eszter a mezopotámiai Istár (Vénusz) istennőnév perzsa változata. (Vö. görög asztron, latin stella, angol star, német Stern, ’csillag’. Angol morning star, német Morgenstern, ’Hajnalcsillag’. )  A Vénusz bolygót, amit a magyar nép szintén Csillagnak nevezett, a közép-amerikai indiánok 5 ágú csillaggal jelölték. Meglepő egybeesés, hogy az emberáldozataikhoz foglyot szerző háborúikat, melyeket a Vénusz meghatározott konstellációjú kelésekor indítottak, „virágháborúnak” nevezték.[18]

A másik gyakori virágforma a fészkesvirágzatú. Ezek sugarasan sokszirmú tányérkája inkább napszimbólum volt. A népművészetben mindkét formával gyakran találkozunk. Kétértelműségük – vagyis, hogy virág voltuk mellett jelképes fényt is sugároznak – a legtöbbször nyilvánvaló.

 

Folytatása következik

 

[1]Képes Krónika 1964. 136.

[2]Képes Krónika1964. 187, 190. 7., 60. számú jegyzet.

[3]Magyar Népzene Tára II.1899. 854.

[4]Berze Nagy J. 1927. Dömötör T. 1974. 146–147. L. az általa hivatkozott irodalmat is.

[5]Egy ellentmondásra azonban felhívom a figyelmet. Így, jegyzetben, mivel mondandómat nem érinti közelebbről. Ha a gyertyák csillagok, miért beszél a szöveg külön a jobb vesén lévő égi csillagokról? Szerintem szövegromlásról lehet szó. Egyrészt, egyes változatokban a csillagok beborítják a szarvas testét. Például: „Ahány szőre szála, annyi csillag rajta”. Másrészt feltehető, hogy eredetileg a csillagok egyes számú alakja, a Vénusz régi magyar neve, a Csillag állhatott a szövegben. Népmeséinkben a Nap, Hold, Vénusz, akarom mondani: Nap, Hold, Csillag hármasa sokszor együtt, vagy egymást helyettesítve szerepel. Például, mint elrabolt égitestek, vagy azokat megszemélyesítő királyleányok (BN. 319. Égitestszabadító típus meséiben), a hős és a keresett személy égi anyajegyei (BN. 707. Aranyhajú ikrek, BN. 850. A királykisasszony anyajegyei). Az Eisen Laczi c. mese (BN. 319.) elrabolt királylánya nap-, hold- és csillagruhájú. A Hajnal János  c. mese (BN. 707.) királynéjának homlokán nap, két vállán egy-egy csillag ragyog. E két utóbbi példa a középkori Szűzanya-képmásokat idézi fel, melyeken Mária fejkendőjét három csillag ékesíti. Egy a homlokán, egy-egy a két vállán. Ismert, hogy Szent Jeromos Jézus anyját az egyház szinkretista szándékainak szellemében Vénuszhoz és annak állócsillag-megfelelőjéhez, a Siriushoz hasonlította (Stella Matuta, Stella Maris), aminek a vallásos szimbolikában messzemenő következményei lettek. Utoljára, de nem utolsósorban nehéz elképzelni azt a csodaszarvast, amelynek a testén az összes csillag egy kis területre zsúfolódik össze, miközben többi testrésze sötét marad.

[6]Vargyas L. 1979. 165, 180 –186.

[7]Dömötör T. 1974. 146–149. Erdődy J. 1970. Jankovics M. 2004. 43–73.

[8]Martynov, A. I. 1991. 230. A kép keletkezésére nézve l. Jankovics M. 2004. 34–35.

[9]„Exaggerated, luxuriously branching antlers as the Tree of Life. Altay, primarily Yelangash. Scytho-Siberian.” Martynov, A. I. 1991. 271.

[10]Jankovics M. 1991. 56.

[11]Berze Nagy J. 1957. I. 633, 727. Berze Nagy nem a mondott típusnál, hanem a 461. Aranyhajú ördög típushoz fűzött jegyzetében említi őket.

[12]Mitológiai EnciklopédiaI. 608.

 [13]XIII. 107–118.

[14]László Gy. é. n. 95–96.

[15]Turi, J. 1983. 248. Jankovics M. 1991. 189–196. Az ősi képzetek elhomályosulnak, ahogy a csillagok ragyogása is belevész a közvilágításba. Szó szerint. Karácsony tájt azonban a kis izzók felmagasztosulnak, a csillagokat hivatottak helyettesíteni. 2005. adventjének egyik éjszakáján, hóesésben autózom a Sárközben hazafelé. A falvakban, Rétszilason, Nagydorogon, Cecén, sok házat villanykörtefüzérekkel dekorálnak. Két kertben a kivilágított fenyőfa tövén villanyszarvas is legelészik. Körvonalaikat a lámpácskák fénylő gyöngysora rajzolja ki. (Egyikük ráadásul rénszarvas. Finn importárú lenne?) Él a hagyomány, megátalkodottan, ahogy tud, ahogy lehet. A végén már csak a giccsben. De a giccsőr csak a felszínes hasonlóságra figyel. Ha az égi világítókat földiekkel helyettesíti, épp az eredeti szándék, mondanivaló vész el.

 [16]Jankovics M. 2004. 60. Illusztrációjának, de nem mai értelemben. A szarvas, mely a fa előtt áll, eggyé válik a fával, a csillagkép, mely a Tejút halványabb csillagai közül tűnik erősebb fényével, egylényegű a Tejúttal. Hagyományos felfogás szerint a szarvas a fa, a csillagszarvas a Tejút állatalakja. Ez igaz, más patás állatokra, így a lóra nézve is. A védikus mitológia óriás fehér lova (Ásva), vagy Ódin 8 lábú hátasa szintén azonos a Tejúttal, vagyis a világfával. Yggdraszil azt jelenti: ’Ódin lova’. 

[17]Kákosy L. 1979. 93.

[18]Krupp, E. 1983. 56. Az Óvilágban a Vénuszt 8 ágú csillag jelölte. Mindkét szám, az 5 és a 8 is a Vénusz ciklikus mozgására utal. A bolygó 8 földi év alatt 5-ször válik Estcsillagból Hajnalcsillaggá, majd lesz ismét Estcsillag. Más szavakkal: 8 évnek kell eltelnie, amíg a Vénusz újra az égnek ugyanazon a pontján lesz látható, miközben felváltva 5-ször a Nap után nyugszik (Estcsillag), 5-ször a Nap előtt kel (Hajnalcsillag). Az időegység, amit e két szám határoz meg, minden ókori civilizációban kiemelten fontosnak, szentnek minősült.    

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap