Nem hal meg senki szebben - Dsida Jenő a halál közelében

Lisztóczky László, cs, 05/17/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

A létezés iránti csodálattal és szeretettel annyira áthatott lírai életművet alig  ismerünk, mint amilyen Dsida Jenőé. Lényegesség-élményét és megragadottságát tragikus sorsa diktálta: veleszületett, korai elmúlással fenyegető szívbetegségben szenvedett, maga is tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Arra kényszerült, hogy a sír szédítő mélységeivel fokról fokra szembenéző, egészséges embernél hamarább és intenzívebb módon döbbenjen rá a véget nem érő nagycsütörtök esték üzenetére, szívközelből ismerje és minden késedelem nélkül meg is lelje az élethez vezető – A varázshegy című Thomas Mann-regény főhőse, Hans Castorp által is megjelölt – „zseniális utat”, a halált. Annak fénytörésében nőtt benne olyan mitikussá az őt körülvevő világ jelentősége, fontossága. Az elhulló virág, a gyorsan eliramló lét döbbenete és fájdalma, az átmenetiség, az ideiglenesség tudata minden pillanatát és idegsejtjét, egész lényét áthatotta. Ez formálta olyan tökéletessé érzékeiben és költészetében a „megkapaszkodás” ösztönét, indította el őt otthonkereső, a végesség sorompóival is dacoló szellemi expedíciójára. Otthon akart lenni a világban földi és kozmikus, geográfiai és spirituális értelemben egyaránt: ezért ölelte magához az egész mindenséget, s ezért szerette úgy Erdélyt és az Istent is.

Sorsát krisztusivá avatta a folytonos készenlét az előre tudott, nem váratlanul rátörő halálra. A „vég borzalma” elmaradhatatlan társként szegődött hozzá hétköznapjaiban is. Be rossz! című, az ősz, az elmúlás hangulatát idéző, l925-ben keletkezett – köteteiben még meg nem jelent – versének egyik részlete a „korapusztult, zöld” leveleket becézi: ezzel az „elszólás”-sal avatja be olvasóit a tudata mélyén folyton ott rejtőző halálfélelembe. „[Én] a halálnak minden vacsoránál / külön tányért teszek asztalomhoz” – írja Rövid napló című versében; „Jaj meg-megáll / a láb, mert fél, hogy sírba téved” – panaszolja A sötétség verse.
Költészetének egyik legfeltűnőbb sajátossága a halál megszelídítése, a halál-eufemizmusok kifogyhatatlan gazdagsága és sokszínűsége. Nemes Nagy Ágnes mutatott rá, hogy milyen következetes költői leleménnyel foglalta egységbe szépségeszményét és haláltudatát. Nyilvánvalóan azért formálta széppé a szörnyűt, hogy könnyebben tudjon szembenézni vele.
A halált ideális díszletek közé helyezi, az erdélyi hegyek misztikus világa és a szerelmi mámor szolgál fedezékéül. Szökevények a fák közt című „révedező utópiá”-jában az elképzelhető legideálisabb halálnemet álmodja meg magának:

Pislogó, piros rőzsetűznél, végtelen erdőn,
halk
dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
simulok hozzád a lágy mohára…
Zsongó gallyak
közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.

Így dudolok az uccán… című versében is az erdő idillikus, nyugtató és feledtető birodalmába menekül a modern civilizáció, a városi élet sivár és nyomasztó közegéből. Ott még a halál is gyöngéd és tapintatos, a természet folytonos újjászületése, szépsége és varázsa enyhíti a gyászt is:

Nem bújt el senki jobban,
nem hal meg senki szebben.
Úgy hull rám az örök csend,
úgy száll, keringve lebben,
ahogyan – míg a lombot
lágy szél fuvalma rázza, –
kis ájult gyík fölé
hull a levelek száza.

Szívemből kék virágot
sarjasztok kedvesen:
hadd bukkanjon reá
sétáló kedvesem,
ki két napig pirosra
dörzsölte szép szemét,
mivelhogy béke lettem,
boldog por és szemét.

A rövidre szabott lét terhét, a mennyiségi veszteséget a minőséggel, az élmények intenzitásával és gazdagságával próbálta ellensúlyozni. A gyertyát mindkét oldalán égette, kielégíthetetlen és csillapíthatatlan szomjúsággal szívta magába a szépséget, az örömöt. Csoóri Sándor a mámoros életszeretet, „az öt érzék költője”-ként jellemezte.
Nem elégedett meg a nappalok csodáival, hódolt az Éj királynője előtt is. Őt is magával ragadták az ún. „kávéházi életforma” démonai, melynek az idő múlása nem szabott határt, az éjszakák sötétsége és csöndje pedig kifejezetten felszabadító, ösztönző közegéül szolgált. Ennek az életformának – melynek a szertartásait, forgatókönyvét Krúdy Gyula formálta annyira vonzóvá és tökéletessé – roppant gazdag hagyományai vannak irodalmunkban. Dsidának is oly tapasztalt és hozzáértő idősebb mesterei voltak, mint Hunyady Sándor és Kuncz Aladár. Céljuk nem az italozás, a duhajkodás volt, nem az eleven és tiszta öntudat eltompítására vagy eltorzítására törekedtek. Ellenkezőleg: az értelem és a fantázia rejtett energiáinak mozgósítására, a napkeltéig tartó, közös töprengésre és vitatkozásra, a kölcsönös évődésre és viccelődésre teremtettek lehetőséget.
Az utcaseprő című verse bizonyára egy így átvirrasztott éjszaka konzekvenciáit idézi. A költõ hajnaltájt „dúdolva ballag” hazafelé „sok apró-cseprõ dallal” szívében. Találkozik a munkáját végzõ utcaseprõvel, aki „oly tisztességtudón” köszönti, hogy csordultig telik alázattal és szeretettel.
A „szegény, piszkos utcaseprõ” Krisztussá magasztosul a szemében, ki sepri „a föld szennyeit”, s „világ bűnét” elveszi. A lelkében feltámadó bűntudat ezt a kérést fogalmaztatja meg vele:

Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
Rólam el ne feledkezz!

Magatartásának lélektani motívumait Áprily Lajos így tárta föl az általa gondozott, 1958-ban megjelent Tóparti könyörgés című Dsida kötet előszavában: „Tudtuk róla, hogy rossz a szíve s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket. Ő azonban fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot?” Épp ez a mohó és fékezhetetlen vágy az élet totális megismerésére; ez az egész kozmosz felé kinyújtott és szélesre tárt kar, amelynek mozdulatában egyesült az első és az utolsó ölelés gesztusa; érzés– és gondolatvilágának ez a felfokozottsága; e kivételes intenzitású átélő képesség az egyik legfőbb titka Dsidának, erre vezethetők vissza költészetének legvonzóbb értékei is. Gesztusai mélyen bevilágítanak az emberlét eredendő titkaiba, az értő és érző olvasóban fölkeltik a teljes és hiteles élet vágyát, megmutatják, hogy milyennek kellene lennünk, s azt is, miként védekezhetünk a modern civilizáció eldologiasodása, kiüresedése, az elidegenedés, az érzelmi elsivárosodás ellen. Pályája végén született Tíz parancsolat című versciklusa, melynek befejezésére már ideje sem maradt. A ciklus utolsó versében így szólít föl az örömteli, az egyszerűség és a szegénység értékeihez igazodó, Assisi Szent Ferenc eszményei szerint való életre:

Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.

A jelzett „zseniális úton” találkozott Istennel is, a halál markában vergődő ember legfőbb vigaszával, a világba vetett, szenvedő és szorongó ember legnagyobb metafizikai támaszával, minden hiányok betöltőjével. Az ő esetében nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben is igaznak bizonyult Szent Ágoston szép és fölemelő gondolata: zaklatott ritmusban dobogó szíve csak a „Mindenható, fölséges és jóságos Úr” ölelő karjaiban, Jézus szívében tudott megnyugodni. Költői világképe a keresztény értékrendben és hagyományokban gyökerezett. Egész líráját áthatotta az evangéliumok üzenete, az „imitatio Christi” eszméje. Már a szeme villanásában, a tollfogásában ott rejtőzött, és a természetesség, az egyszerűség evidenciájával szólalt meg mély keresztény hite. A világ pompájában és gazdagságában – a Naphimnusz költőjéhez, Assisi Szent Ferenchez hasonlóan – Isten művét fedezte föl. A görög pásztori múzsát idéző, a kereszténység motívumkincsével, reneszánsz derűvel átszőtt, mesés univerzumot formált vágyaiból, ahol az emberi teljesség, a boldogság nem kényszerül önfeladásra és kicsinyes megalkuvásokra. A „tiszta lét”, a szépség és a jóság maga teremtette, osztatlan birodalmába emelkedett.
Nemcsak a költészet és a bölcsészet elvontságaiban, hanem mindennapjaiban is együtt élt Istennel. Felnőtt életének egyik legfőbb szemtanúja, közeli barátja, lelki atyja és gyóntatója, Márton Áron tett bizonyságot arról, hogy vallási kötelezettségeinek az előírt normák szerint tett eleget, a kolozsvári ferences templomban rendszeresen részt vett az egyházi szertartásokon, nem mulasztotta el a hívők számára kötelező szentgyónásokat és szentáldozásokat sem. Krenner Miklós – a Spectator néven elhíresült erdélyi újságíró – a költő ravatalánál elmondott beszédében fölelevenített egy megrendítő és fölemelő jelenetet. Betegsége késői szakában egyszer úgy lelte Dsidát, hogy „a Mater Dolorosa kezét fogva, fönnhangon olvasott imakönyvéből”. A pántos kapukon túl című versében is ugyanilyen leplezetlen nyíltsággal és közvetlenséggel vallotta meg hitét:

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.

A mulandóság, az átmenetiség, az ideiglenesség tünékeny világából a végtelenséghez, az örökkévalósághoz fellebbezett, nem a földre, hanem az égre szegezte tekintetét. Egész lényét és költészetét átitatta a sejtelmes csodavárás, az otthon utáni vágy, az értelem- és boldogságkeresés nosztalgiája. Első számú költő mesteréhez, Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan ő is a „vendéglét” élményét szólaltatta meg. A földi életet Isten képmásának és ajándékának, a Hozzá vezető út szükségszerű állomásának tekintette. Ki akart szabadulni a végesség börtönéből, az emberi sors korlátjaiból és kelepcéiből, amelyre személyes tragédiája egyébként is folyton figyelmeztette. A purgatóriumi állapot ideiglenességéből és átmenetiségéből a paradicsomi lét teljességére és tökéletességére áhítozott.
Egyik legismertebb és legnépszerűbb verse, a Nagycsütörtök annak a költőnek a portréját rajzolja meg, aki törött testtel, nehéz lélekkel, verejtékező homlokkal vár csatlakozásra az emberi szívekhez a székelykocsárdi váróterem „fullatag sötétjében”. Az elérhetetlen vágyak Robinsonja szólalt meg utolsó versében, pályájának megdöbbentő és fölkavaró záróakkordjában is. A Lássuk, vajon itt… a kórházi szoba, a „matracsír” fogságában, „véres arcú rémületek között” zokogva konstatálja a végső tanulságot, hogy nincs szabadulás az e világi abszurditások hálójából:

Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
hajtani főmet.

Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
Ez se lehet már.

Purgatórium című verse az egyetlen lehetséges választ adja a sors kihívásaira, a földi lét korlátaiban, szenvedéseiben és reménytelenségeiben vergődő, fuldokló ember számára szabadulást ígér, kinyitja előtte a végtelenség, az időtlenség kapuját:

Csak egy út van innen a völgyből
és az a mennybe vezet.

Megrázó, elgondolkodtató, ugyanakkor fölemelő nyomon követni azt is, hogy ez az éteri hangú költő, aki folyton a halál közelében élt, annak minden titkával és konzekvenciájával szembenézett, hogyan készült föl utolsó útjára, hogyan járta végig annak stációit. Folytonos készenléti álla-potnak, kivételes tudatosságnak a jelei tűn-nek föl mind személyes magatartásában, mind műveiben. E megállapítás elsősorban életének utolsó időszakára érvényes. Sokatmondóan tanúskodik minderről néhány itt fölidézett – és csaknem ötletszerűen kiválasztott – epizód is.
Harminc évesen, 1937. július 22-én kötött házasságot Imbery Melindával. Feleségével 31-én nászútra indult Debrecenbe. Fölkereste Csokonai sírját is. Ebből az élményből született Csokonai sírjánál című verse, melyet az ún. „erdélyi gondolat”, a transzszilvanizmus egyik legszebb költői megnyilatkozásának tekintenek. Annak a költőelődnek a példáját idézi, akit szülővárosa száműzött, hosszú bujdosásra kényszerített, s aki mégis a hűség parancsának engedelmeskedett, „mikor már sípolt a melle”: halálos betegen hazatért Debrecenbe. Az Erdély iránti, feltételt nem szabó, viszonzást nem váró és a halállal sem megszakadó hűség parainézisét hallja a hantok alól akkor, amikor már az ő szíve is egyre rendetlenebb ritmusban dobogott. A mély-ségből felhangzó szózat elnémulása után lelkében még tovább „zsong a zsoltár”, amelyet emelkedett, végrendeletszerű fogadalommal zár:

Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon!
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.

Saját végzetére döbbent a tőle mindössze hat évvel idősebb író, Balázs Ferenc korai halálában. A Mészkőn apostolkodó unitárius lelkész 1937. május 22-én távozott a végtelenség és az örökkévalóság birodalmába. Dsida Jenő Balázs Ferenc ravatalára küldjük… című, lírai pátoszú nekrológjában búcsúzott el tőle. Személyes érintettsége is nyilvánvaló, amikor a pap halálának okait és körülményeit taglalja: „Balázs Ferenc lelke nagy és erős volt, de teste gyönge és törékeny. A tüdőbaj még egészen fiatalon megtámadta szervezetét, s azóta egyre fejlődött a gyilkos kór, mind közelebb sodorva az értékes életet a korai véghez. Lassanként munkaereje is megtört, betegen és elhagyottan, végtelen nyomorúságban, lázasan feküdt a falusi paplakban. De még ereje végső megfeszítésével is dolgozott.”
Utolsó hónapjaiban, amikor már egyfolytában Kharón ladikján ült, „byroni stanzákban” elénekelte hattyúdalát, a számvetés, a létösszegzés igényével alkotta meg Tükör előtt című önéletrajzi ciklusát. A ciklus Tarka-barka strófák című darabja 1938 májusában jelent meg az Erdélyi Helikon hasábjain. Benne a romániai magyar irodalom terepfölverői és magvetői,, a „honfoglaló, nagy írónemzedék”, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kós Károly, Kemény János, Kuncz Aladár, Tamási Áron és a többiek előtt tiszteleg: a velük való „baráti lét avatta széppé” élete „felét”.
Ekkor már csak hetei voltak hátra: 1938. június 7-én este 9 óra 30 perckor lépett be „a holtak falujába”. Az önéletrajzi ciklus A pántos kapukon túl című darabja szerint – mely szintén az Erdélyi Helikon idézett számában látott napvilágot – gyorsvonattal tette meg az odáig vezető utat, s azt is előre megüzente egy „üstökös-galambbal”: „Este érkezem”.
Talán nemcsak ez a jóslata, hanem egy másik is valóra vált, s a „meszelt, parányi” égi állomáson valóban Kuncz Aladár fogadta és Kosztolányi. Személyükben képviseltette magát Erdély, és képviseltette Magyarország. Elküldte követét az a két szellemi műhely, amely a legközelebb állt ízléséhez és igényeihez: az Erdélyi Helikon és a Nyugat. A Nyugat első nemzedékéből üdvözölte őt első számú mestere és példaképe, a „vendéglét” élményét megszólaltató, a jajra a legszebb rímmel rácsapó poeta doctus, Kosztolányi Dezső. Az Erdélyi Helikon nevében a Nyugat eszményein nevelkedett kiváló esztéta és szerkesztő, a Fekete kolostor című remekmű alkotója, a transzszilvanizmus eszméjének Kós Károly után a legnagyobb tehetségű szószólója és egyik legjobb barátja, a „kávéházi életforma” nagy szakértője, a hajnalig tartó irodalmi eszmecserék főszereplője, Kuncz Aladár köszöntötte.
Ez a forgatókönyv minden alkotóelemében és összefüggésében átgondolt és hiteles. Költő aligha búcsúzott valaha is ilyen végrendeletszerű tudatossággal, ilyen meg-rendítő és szimbolikus érvényű vallomással az élettől, mint idézett verseiben Dsida.
Az önéletrajzi ciklus korrektúráját – amelynek második, befejező része már a halálhírével együtt jelent meg a folyóiratban – még ő végezte el betegágyán. Munkája közben így szólt feleségéhez: „Jó reklám lesz ez a Helikonnak, mert tudják, hogy meghalok”.

Forrás: Polísz, 2006. 88. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap