Németh László: Colbert

Jókai Anna, h, 03/04/2019 - 00:07

 

 

 

 

 

Ha Németh László szól – most Colbert-drámája a Madách Kamaraszínház szűk deszkáiról –, elsősorban nem a választott szituáció leleménye, hanem a pontosra nyírt gondolatbokrok, súllyal töltött mondatok íve kísér. A figyelem előadás közben egy percre sem lankadhat – a szorosan illeszkedő elemek egymást feltételezik, nemcsak egy drámán belül, hanem az egyes drámák között is. Sőt az életmű egészét is besugározza a saját világot teremtő elme magas szándéka: az önmagán túlmutató irodalom keresése.

Németh László elment – s élete példája hőseit is túlnőtte. A magukra maradt „világjobbítók” visszájára fordult bűntudata: meglehet, hogy az író személyes sajátja, a vizsgálódás tágas boltozata alá mégis egyetemes sorsok férnek, egyetemes tanulságok, egyetemes kételyek. Az olvasó, a néző pedig szellemi ágaskodásra kényszerített, ha e gondolatok szintjén társként kíván bekapcsolódni.

Meggyőződésem, hogy a színházi előadásban a közlés egy része elvész; nem kizárólag a rendezés vagy a színészek hibájából, hanem a néző másfajta dialógushoz szoktatott felületes figyelme miatt. Kevés a mozgás is – Colbert áll, ül vagy éppen fekszik. A dialógusok leggyakrabban két ember között folynak – minden lényeges mondandó ilyen „négyszemköztiségben” hangzik el. Nincs látványos tablókép, izgalmas cselekményfordulat. Ami történik, belül történik – a koponyában, a lélekszentélyben. A külső mozzanat, a királyi sértés inkább csak ürügy a palackba szorított lelkiismeretnek, hogy a felszínre törjön, s a távozni készülő személyiség előtt kérdőjellé görbítse a bizonyosságnak látszó felkiáltójelet.

Már a négyszemköztiség, a „vallomásos” jelleg is az oldódás ritka, kivételes lehetőségét példázza, mintha bizonyítaná, amit napjainkban, dilemmáink közepette érzünk: megnyilatkozásoknak a nagyobb társaság, még látásmódjukban rokon társaságok sem kedveznek igazán: a tárulkozások két ember között szerencsésebbek, így teremtődik meg az őszinteség minimális feltétele. VII. Gergely pápa, a nagy türelmetlen, a „korai” ember panasza modern panasz: Isten elejtette a világot, mint ág a levelet, a kocsányainkban érezzük a szakadást. A feladattal vert (vagy áldott) egyén harcol – a szélben lebegő levél –, hogy ne tapodtassék végképp a sárba.

A Németh László teremtette hősök a küzdelem reprezentánsai – az értelmes élet kutatóműhelyének tudósai; néha győzelmükben is vereségesek – veszteségükben is diadalmasak. Colbert XIV. Lajos pénzügyminisztere, s hogy a hatalom barátnak tekinti, azzal ámítja magát. Könyvtárat és virágzó ipart teremt, a tudományok értője és istápolója, de erejét, a megteremtett pénzügyi csatornarendszert, amire gyermekien büszke, a király már régen saját céljaira működteti. „A szolgálat nem teszi szolgává a nemest” – ebben az elvben reménykedett és tevékenykedett. Ez az elv azonban pontatlan, mert nem minősíti a gazdát, az ügyet, amelyhez elszegődött. S amikor minősíti: már késő, a külvilágban már lezárultak a választás lehetőségei. Ami még történhet: már a halálra tartozik, választás ennyi: irgalmas halál, a hazugság nevében – vagy illúzió nélküli enyészet, a fölismert bűntudat igazsága.

Bessenyei Ferenc tudja, hogy ez a dráma a nagy magány pitvarában, az utolsó életmorzsák fogyasztása közben láthatatlan színtéren zajlik, ezért mozog oly keveset, ezért bízza a hegygörgető lélekcsatát az arcra, a megránduló kézre, a hangra, amely, mint félrevert harang, a veszedelmet hirdeti. Ösztönös tudás ez, amely a tisztaveretű szöveget hibátlan dikcióban közvetíti. Valamennyi mondat alapmondatként tovább göngyölíthető, a néző, csupán mint befogadó humusz kell hogy magát odanyújtsa: szaporítható magvak hullanak itt, s nem kőre hullnak, hihetjük-e?…

A sérelmet magyarázni sokszor megalázóbb, mint elviselni – Colbert szól, s mi együtt rezzenünk vele. Kinek nincsenek sérelmei? Melyikünk nem érezte már a vackába legalább visszahúzódható vert kutya előnyét?…

Colbert büszke. Felesége kétségbe vonja az ehhez való jogát, nem olyan időket élünk, mondja, hogy bárki is megengedhetné magának a büszkeséget. Azonban ez a tartás is kétarcú, a kegyenc duzzogása még nem erény, akkor válik igazán azzá, amikor már kicsinek érzi a királyt, a hatalmat ahhoz, hogy halálának okává s ezáltal részesévé tegye – ez már valódi fölmagasodás. Colbert magának és Istenének hal meg. Bourdaloue páter kitakarja előtte élete festett tartalmát, ingatag igazolásokra épített eredményeit. A dráma szerkezete itt fordul át, finoman, csikorgás nélkül.

„…Az önismeret izzó vasát helyezte az önérzet sebére” – fogadja el Colbert a páter szavait. Önismeret: vissza-visszatérő fogalom Németh László világában. Soha aktuálisabb eszköz az ember előtt. Az önismeret útja mindig fájdalmasabb, mint a mások fogyatékosságaiból, rossz ösztöneiből magyarázott méltatlanságok sorolása. Keserűbb tudni, hogy néha mi magunk rontjuk el kapcsolatainkat, mi magunk torzítjuk eszményeinket, szorítjuk a praktikus lehetőségek vályújába, elfeledkezünk arról, hogy az ember önmagába, önmaga befejezettségébe nem nyugodhat bele. Teremtsen az ember önmagánál különbet műveivel, munkája igyekezetével, vállalkozása merész arányaival! A könyvtáros, a derék Balaize – a vigasztaló – az önérzet sebére a megszerzett tudomány múlhatatlanságát csepegteti. Enyhít a rideg objektivitáson: hisz abban, hogy a birtokba vett képesség, az egyszer már létrehozott érték ki nem pusztítható – a művet elsöpörhetik, de az azt megelőző működés már benne marad a világban.

Colbert Colbert-rel küzd. A hiú Colbert a szerénnyel, a büszke Colbert az alázatossal, a hitetlen a hívővel. Önmaga ellenfele, árnyék mindenki más. Egyetlen méltó partnere a közelgő halál. Nincs fontosabb dolga, mint az erre való előkészület. És éppen ezt nem értik, családja a legkevésbé. Ezekben az órákban másféle mérlegen méretnek Colbert érdemei. A szembesülés fájdalmas: a batyu, amelyben érdemei sokaságát hitte: üres. S már semmi sem töltheti meg. Csak a szándék kér itt kegyelmet: az eredeti tiszta szándék, amit a hatalom a maga képére formált végül.

Németh László eszmeköre nem tetszetős külsejű, romlandó áru, egy idényre. Inkább szemérmesen rejtezkedő, olykor terepszínűvé álcázott bölcselet. A dráma anyaga a manírt nehezen tűri: a kosztüm csak leplezi az időtlenséget – de eltakarni szerencsére nem tudja.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap